SIMON JACOBSON / TARTALMAS ÉLET (4)

Mit, miért és hogyan tanulunk?

Neveld az ifjút a maga módján, ha megöregszik, sem tér el attól.
– Példabeszédek 22:6.

Nem nyugodhatunk, míg minden gyermek, fiú és lány nem részesül megfelelő valláserkölcsi nevelésben.
– A Rebbe

* * *

Vezetésének négy évtizede folyamán a Rebbe szerte a földgolyón több mint kétezer új oktatási intézményt alapított. 1976-ban, az évet az “oktatás évének” nyilvánítva, oktatási kampányt indított, amelynek keretében több tucat új iskola, tábor és tanulmányi program alapjait vetették meg. 1978-ban az Egyesült Államok kormánya a Rebbe születésnapját az “oktatás napjává” nyilvánította, s ezt azóta minden évben megünneplik.


Ha létezik olyan eszköz, amellyel közvetlenül hatunk önmagunkra, mint emberekre – akkor az az oktatás. Az oktatás a civilizáció alapja és fenntartója. Hogy gyermekeink testben-lélekben egészséges, teljes értékű felnőttekké váljanak, önzetlen, tartalmas életet élő emberekké, tanítanunk kell őket.
De mi jut eszünkbe e szó olvastán: oktatás? Sokunk előtt ugyanaz a kép vetül fel: húsz-harminc gyermek egy osztályteremben, a padokban ül, és a tanárt figyeli.
Ebben nincs is semmi rossz – ha nem véljük úgy, hogy ez az egyetlen kép, amelynek az oktatás szó hallatán föl kell merülnie bennünk. Az oktatás nem pusztán a megélhetéshez szükséges ismeretek megtanítása, hanem magának az életnek a megértetése. Mi az élet? Az élet az Örökkévaló felismerése s azé a küldetésé, amit vállunkra tett: hogy tegyük jobbá önmagunkat, és szenteljük meg világunkat.
Az igazi oktatás a személyiség legmélyebb rétegeibe hatol, s képessé tesz minket, hogy a felfogott információt a belülről jövő kreativitás fokozására használjuk. Az oktatás azt jelenti: mi magunk, barátaink, családunk fogékonyabbá válunk a teljes igazság világára, hogy életünket a saját kívánságunknál sokkalta nagyobb jónak szenteljük.
Csak miután elkezdtük ezeket az eszméket beleplántálni a gyermekbe, akkor kezdhetjük tanítani a megélhetés módozataira; az oktatás miértjének meg kell előznie a hogyant. Matematikára tanítjuk a gyermekeket, hogy módszeres gondolkodásra neveljük őket, s hogy boldoguljanak az üzleti életben. Nyelvekre tanítjuk őket, hogy képesek legyenek közölni mondandójukat. Természettudományokra tanítjuk őket, hogy megértsék annak a világegyetemnek a fizikai jellemzőit, amelyben élünk. Mindez helyes és jó, és vitathatatlanul fontos. Ám ezeknek a tudományágaknak egyike sem hat szükségképp arra, hogy miként fog viselkedni a gyermek a mindennapi életben.

A történelmet tanulmányozva láthatjuk, nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki nagy jártasságra tesz szert valamiben, tegyük fel a természettudományban, tehetségét a pusztítás szolgálatába állítja. Mikor aztán ezt a szemére hányják, s figyelmeztetik, hogy viselkedjék Teremtője akarata szerint, az illető gyakran teljes meggyőződéssel feleli: „Engem sok mindenre megtanítottak iskolás éveimben, de azt soha senki nem mondta, hogy miért kell rendesen viselkedni.” Az, hogy a gyermeket a maga választotta értékrend szerint engedjük felnőni – abban a hiszemben, hogy nem szabad korlátoznunk személyiségi jogaiban – épp oly nevetséges, mintha a szülő választást engedne gyermekének, hogy beoltsák-e vagy sem valamilyen betegség ellen.
Ilyenformán tehát az információ megosztása nem más, mint az oktatás egyetlen és nagyon egyszerű módja. Az igazi nevelés – az életre való nevelés – abból áll, hogy megtanítjuk a gyermeket: megmásíthatatlan kötelességük az Örökkévaló iránt, hogy erkölcsös, erényes életet éljenek, amely lehetővé teszi, hogy fenntartsák önmagukat, s jobb világot teremtsenek gyermekeik és az eljövendő nemzedékek számára.
Az oktatáshoz tartozik az is, hogy foglalkozunk a gyermekkor paradoxonával. A gyermekből egyfelől hiányzik az a felelősség, hogy igazán megkülönböztesse a rosszat és a jót, sokkal kevesebb benne az érettség ahhoz, hogy a jót egyszerűen azért válassza, mert az jó, s hogy a rosszat pusztán annak rossz mivolta miatt elutasítsa. Másfelől éppen a gyermekkor az, amelyben az ember lelke és jelleme megformálódik. Ennek okáért a gyerekeket jó szokásokra kell nevelni, meg kell tanítani őket jó és rossz megkülönböztetésére, méghozzá még jóval iskolás koruk kezdete előtt. Ahogy a gyermek idősebb lesz, s ezzel egyidejűleg értékrendje és személyisége változik, egyre nehezebbé válik személyisége alakítása.

* * *

Egyszer egy házaspár tanácsot kért egy rabbitól, hogyan neveljék tizenkét éves fiukat. A rabbi így válaszolt nekik: – Ezzel a kérdéssel tizenkét évet késtetek. Az ember olyan, mint a fa. Ha egy teljességében kibontakozott fa egyik ágát megvágjuk, az csak azt az egyetlen ágat érinti. Ha azonban egy magon ejtünk egy parányi karcolást, az az egész fa növekedését befolyásolja.

Mivel az oktatás maga az élet, így nem ér véget sosem. A hivatalos oktatás az iskola befejezése után véget érhet ugyan, de ahogy növekszik élettapasztalatunk, s ahogy mind inkább megértjük, mi a szerepünk a világegyetemben, annál inkább kell a tanulásnak fokozódnia. Nem számít, hány évesek vagyunk, mindig fel kell tennünk magunkban a kérdést: mennyire értem igazán, mi is a tartalmas élet? Mennyire vagyok boldog?
Sokunkat meglephet talán, ha rádöbbenünk, milyen zsenge ifjak vagyunk is lelkileg, milyen sokat kell még tanulnunk a saját lelkünkről, s hogy mennyit kell még fejlődnünk ahhoz, hogy érett emberhez méltó kapcsolatot alakítsunk ki az Örökkévalóval.

Hogyan tanítsunk?

A kérdés – Hogyan tanítsunk? – valójában ugyanaz, mintha azt kérdeznénk: hogyan kommunikáljunk? Hogyan végezzük üzleti ügyeinket? Hogyan éljünk?
A válasz minden esetben ugyanaz: szeretet által. Az oktatás szeretet nélkül legjobb esetben nem teljes, rosszabb esetben romboló hatású. A szeretet – fogékonyság: nem a saját elképzeléseink és elveink iránt, hanem a tanítványunké, s ami a legfontosabb, az Örökkévalóé iránt. Ez azt jelenti, hogy a gyermekben tudatosítani kell, hogy van egy létezési forma, amely magasan fölötte áll az övének, magasan fölötte saját hajlamainak és kívánságainak, fölötte áll családjának és barátainak, iskolájának és játékainak. Ez a fajta oktatás szigorú, s szellemi-érzelmi kitartást követel. Ahogy azonban az emberpalánta mind jobban és jobban megismeri az Örökkévalót, s ahogy fejlődik a lelkiség iránti fogékonysága és szellemi igénye, úgy fordul mindinkább az élet magasabb céljai felé. Olyan gyerekké válik, aki tiszteli és szereti szüleit. Olyan gyermekké, aki nem veszi el a másét. Olyan gyermekké, aki segít másokon, aki bőkezűen bánik idejével és szeretetével.
Az oktatásnak számos összetevője van, amelyek között a legalapvetőbb az ismeretek átadása. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az ismeret csupán eszköz, amit a gyermek kezébe adunk; és amiképp egy ház megépítése sem csupán szerszámok és anyagok beszerzéséből áll, ugyanúgy az oktatás is sokkal több, mint a helyes ismeretek átadása.
Az igazi tanító nem egyszerűen csak tényeket tanít, hanem gondolkozni is tanítja a gyermeket: választ találni a kérdésekre, amelyek a neki tanított elvekkel kapcsolatban fölmerülnek benne, hogy egy-egy probléma megoldásakor ne legyen teljes mértékben szüleire vagy tanítójára utalva. Ha a megoldásokat mindig valaki mástól kapjuk, beleringathatjuk ugyan magunkat abba a kellemes érzésbe, hogy sosem kell az esetleges tévedésért felelősséget vállalnunk, ha azonban megtanulunk a magunk fejével gondolkozni, mélységes elégtételt vált ki a tudat, hogy önállóan cselekedtünk. Mindez összefügg azzal, hogy miért teremtette az Örökkévaló a világmindenséget: nem azért, hogy bábok eljátsszanak benne egy részletesen megírt darabot, hanem azért, hogy minden emberben éljen a vágy, hogy választása szerint, becsületesen és erényesen éljen.
A tanításhoz alázat is kell. Ne feledjük: a tanító nem forrása az ismereteknek, hanem csupán egy magasabb helyről származó ismeret közvetítője. A tanító sosem lehet fölényes ismeretei megosztásakor, ehelyett át kell éreznie, mekkora áldás az a lehetőség, hogy a tanulót bevezetheti a tudásba.
És mindenekfölött ne feledjük: a szívből jövő szavak a szívbe hatolnak.1 A tanítónak hinnie kell abban, amit mond, s eleven példáját kell mutatnia annak, amit tanít. A gyerek gyakran nem tudja megkülönböztetni az eszmét és a viselkedést, s ha azt látja, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, azzal az egész folyamatot aláássuk. Azt mondani a gyereknek: “Viselkedj úgy, ahogy mondom, és ne úgy, ahogy tőlem látod”, szintén tanítás – csak épp negatív fajta.
Írva van a Példabeszédekben: “Neveld az ifjút a maga módján”, s akkor, ha felnő, “sem tér el attól”. De miért a gyermek módja szerint? Hát nem objektív a tudás? Hogyan igazítsuk a tudást külön-külön minden egyes gyermekhez? Nem lesz ettől az oktatás bizonyos értelemben önkényes?

Az Örökkévalótól kapott értékrendben természetesen léteznek abszolút fogalmak. A helyes oktatásnak azonban ezeknek az abszolút értékeknek az átadásakor és alkalmazásakor messzemenően figyelembe kell vennie a gyermek egyéniségét, mivel minden gyereknek megvannak a maga erősségei.
Különösen érvényes ez a “hátrányos helyzetű” gyermekre. Bármilyen nehézségekkel kell is küszködnie a gyermeknek, kötelességünk ugyanolyan odaadóan és szeretettel tanítani – ha ugyan nem még többel – mint társait, mivel ha van gyermek, akinek képességei kifejtéséhez igazán egyéni módszerek kellenek, akkor az épp a “hátrányos helyzetű” gyermek. Ha szeretetteljesen tanítjuk őket, boldogan tapasztaljuk majd, hogy sokkal jobb képességek szunnyadtak bennük, mintsem gondoltuk volna.
A tanár kötelessége, hogy észrevegye és fejlessze a gyerek igazi erősségeit, s ne azokat, amelyekről ő úgy gondolja, hogy a gyereknek rendelkeznie kellene velük. A gyermek számára az a cél, hogy felnőjön és megálljon a maga lábán – ne a miénken. Gyakorta hisszük, hogy ha abszolút, dogmatikus értékeket tanítunk, a gyermek nyilvánvaló módon átveszi az adott értékrendet. Ez azonban csak fele a történetnek. Igen: az értékrendet át kell adni, de a gyerek nyelvén, olyanformán, hogy az beépüljön a gyermek lényébe, személyiségébe, lelkébe.
Az a tanító, aki túlságosan szigorú, aki azt hiszi, elsősorban a fegyelmezés a feladata, sosem fog jól tanítani, mert a tanítás alapja a szeretet. A tanítás természetesen fegyelmet kíván, de a tanulónak még a fegyelem keretei között is éreznie kell tanítója szeretetét. Amiképp Bölcseink mondják: “Jobb kezeddel vond magadhoz, bal kezeddel fegyelmezd.”2 A jobb kéz által jelképezett elsődleges erőnek mindig a szeretetnek kell lennie.
Aki úgy érzi, hogy versengenie kell a gyerekkel, ne menjen tanárnak, mert a gyerek nem egyenlő ellenfél. Akár tanítók vagyunk, akár szülők, az Örökkévaló ránk bízta, hogy jól tanítsuk a gyermeket, s jól bánjunk vele. A gyermek iránt ugyanolyan tiszteletet és rajongást kell éreznünk, mint az Örökkévaló iránt.

Miért legyünk tanítók?

Nem nehéz gyermekekkel foglalkozni? Nem nehéz türelmesen megbirkózni figyelmetlenségükkel, fegyelmezésükkel? Nem volna egyszerűbb valamilyen jövedelmezőbb pályát választani, valami olyat, amelyben kivívhatjuk feletteseink elismerését? Vagy valami olyasmit, amiben jobban kibontakoztathatjuk önmagunkat, például írást, zenét vagy képzőművészetet?
Ha az oktatás nem állna másból, mint ismeretek megosztásából, ezekre a kérdésekre talán igennel válaszolhatnánk. Mivel azonban az oktatás ennél sokkalta több, mivel az oktatás az élet maga, az ok, amiért tanítanunk kell, közvetlen folyománya annak az oknak, amiért élnünk kell. Mivel az élet mindnyájunk számára folyamatos tanulás, a tanulás, illetve a tanítás életre szóló kötelezettséget és felelősséget ró mindannyiunkra. Ezt azonban nem szabad tehernek tekintenünk, mivel a tanítás puszta ténye saját tanulásunk egyik roppant fontos tényezője.
Tanítványaink – s valójában ide értendők mindazok az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk – fejlesztik kommunikációs képességünket, s a saját tapasztalatainkon túli, új dimenzióba kalauzolnak minket. Ahhoz, hogy hassunk egy olyan tanítványra, akinek értelme kevésbé fejlett a miénknél, szellemünk és lelkünk mélyebb rétegeihez kell folyamodnunk, s minél inkább kívánunk hatni rá, annál mélyebbre kell ásnunk önmagunkban.
Ám ha a tanítóságnak nem volna is ennyi előnye, még akkor is nagyon érdemes volna ezt a pályát választani, mert ugyan mi lehet nagyobb adomány, mi lehet annál szeretetteljesebb jótétemény, mint lehetőséget kapni arra, hogy segítsünk egy ember személyiségét egy életre megformálni?

* * *

Egy nagy bölcstől megkérdezték egyszer, hol tett szert ennyi tudásra. Így válaszolt: – Sokat tanultam a tanítóimtól, még többet a barátaimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól.

Hogyan oktassuk ezt a nemzedéket?

Mivel a gyermek befolyásolható, minden, ami körülötte van, hat rá. A mai gyereket rengeteg olyan hatás éri, amely az oktatás szempontjából káros. Miután megbirkózunk a modern élet mindennapos figyelemelterelő tényezőivel – legyen az a televízió, vagy a bűn és a kábítószerek csábítása –, roppant kevés marad a gyermekeink értelmének, szívének és lelkének műveléséhez szükséges értékes időből és energiából. Nem elég a gyermeket uzsonnával felpakolni és iskolába küldeni: a tanítás állandó szolgálat. Mindig ugyanolyan ébernek kell lennünk, mint mikor a gyermek még csecsemő volt: mindig résen kell lennünk, mindig készen kell állnunk gyermekeink lelki szükségleteinek kielégítésére.
Miért kezdődik a morális törvényeket tartalmazó Tízparancsolat e szavakkal: “Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened”? Azért, mert annak elfogadása nélkül, hogy az erkölcs az Örökkévalótól származik, az erkölcsöt – s következésképp az oktatást – az emberi szeszélyen és lelkiismereten kívül semmi sem vezérli. A történelem a tanú rá, hogy lehet bármilyen magas fokúan iskolázott egy nép, ha nem az Örökkévaló előírásai vezérlik, eláraszthatja a gazság.
Az egészséges erkölcsre alapozott oktatási rendszer megteremtése minden társadalom elsőrendű kötelessége. Ezt a feladatot hivatalnokokra bízni – legyenek bármilyen jól képzettek is – felületes s egyszersmind eredménytelen eljárás. Mert kell ugyan egy csoport, amelynek legfőbb kötelessége az oktatás, de ettől még az oktatásban a társadalom minden tagjának aktív szerepet kell vállalnia. A felelősség, elsősorban a kisgyermekek szülei esetében, nyilvánvaló. Gondoljunk csak bele, mi volna a véleményünk egy olyan szülőről, aki beteg gyermekét nem hajlandó orvoshoz vinni? S ha a gyermek testével így áll a helyzet, nem kell-e ugyanilyen odaadással foglalkoznunk a gyermek szellemével és lelkével?
Az elmondottak ellenére, mivel ma sok szülőt rengeteg munka terhel, iskoláinkra sokkal nagyobb felelősség hárul. Volt idő, mikor az alapértékeket otthon szívta magába a gyermek, s az iskoláztatás elsődlegesen a pályájukhoz szükséges ismeretek elsajátítására szolgált. Manapság sok szülő mind az ismeretek, mint az erkölcsi értékrend oktatását az iskolára bízza. Ez csak aláhúzza annak fontosságát, hogy az iskolák tananyagának az erkölcsöt is magába kell foglalnia. Gyerekek és felnőttek, különösképp mostanában, erős késztetést éreznek a magasabb értékek megismerése iránt. Fel kell ismernünk ezt a befogadókészséget, s a lehető leghatékonyabb és legtevőlegesebb oktatási kampánnyal kell reagálnunk rá.
Ne feledjük: az Örökkévaló lényegéhez és egyszerűségéhez legközelebb a gyermek áll. Ne ültessük át a gyermekekbe saját szkepticizmusunkat. A felnőttel ellentétben a gyermek nem rágja addig az új ismeretet, míg lényegéig eljutva megemészti, vagy megsemmisíti azt; a gyermek csak figyel és elraktároz – ezért is tanul olyan könnyen.
Kötelességünk újra és újra gyerekeinkre néznünk, s újra és újra föltennünk magunknak a kérdést: Itt egy fogékony lélek, egy nyitott szív és szellem, az Örökkévaló rám bízta táplálását és tanítását. E gyermek élete sok más emberére fog hatni, legjobb tehetségem szerint kell tanítanom. Vajon elégedett lesz-e az Örökkévaló és a társadalom azzal a munkával, amit e területen végzek?

* * *

A Rebbe egy szokásos napi sétája alkalmával találkozott egy ismerős közösségi vezetővel. – Minden nap végigmegyek ezen az utcán, s látom a mellettem elhaladó fiúkat és lányokat – mondta. Hangjából aggodalom csendült ki. – Mondd meg nekem, ki gondol velük? Ki törődik azzal, hogy szellemi és lelki szükségleteik találkozzanak? Neked és minden olyan embernek, akinek ez módjában áll, mindenekfölött ezeknek a fiataloknak a nevelésével kell törődnötök.
Esztendők múltán a közösségi vezető elmesélte, hogy a Rebbe őszinte aggodalma oly mély hatást gyakorolt rá, hogy nyomban megfogamzott benne egy sor oktatási program gondolata, amelyek kezdeményezésére meg is valósultak, s az évek során több ezer hallgatójuk volt.