Zsolt Béla/Kilenc koffer (3)

 MARHAVAGÓNBAN – HARMADSZOR

  8.

Az emberek nagy része azonban csodálatosképpen elhitte a gettóparancsnokságtól kaján alattomossággal terjesztett hírt, hogy a Balaton környékére visznek bennünket, munkatáborokba, mocsarakat lecsapolni, segíteni az aratóknak. Kevesen tudják itt, hogy igazában hová megyünk. Oswiecim város neve például csak most jutott eszembe, az 1942 elején Londonból futárral küldött jelentés nyomán.

Most, hogy elszállításunk, amiben eddig csak kevesen hittek, bizonyos lett, különös módon hirtelen bizonyosfajta optimizmus ömlött el a gettón. - Mindent ki lehet bírni! Dolgozni fogunk, kapálunk, kaszálunk . Más is kibírta, mi is kibírjuk! - ezek voltak a jelszavak. Már maga a remény, hogy elviszik őket ebből a városból, ahol szomszédaik, pertu barátaik, kollégáik, bridzspartnereik, sőt szeretőik ilyen ocsmányul elárulták őket, s hogy itt hagyhatják a sörgyárat, ahol most már vagyoni, nemi és korkülönbség nélkül házról házra mindenkit félholtra csépelnek - felélénkítette, derűsebbre hangolta őket.

S mindjárt  jelentkeztek tipikus polgári mániák is; a tekintélyek, a szervezők, akik alakítani és rostálni kezdték a csoportokat; kivel hajlandók és kivel nem hajlandók együtt utazni a vagonokban. Egyforma rendűek és rangúak lehetőleg együtt - s már ki is utálták maguk közül, akit odakint nem hívtak volna meg a házukba, akivel nem mutatkoztak volna nyilvánosan, s a csúnyákat, a népszerűtleneket és az unalmasokat. S jelentkezett a fillér nélkül maradt gazdagok finnyássága, a „premiere juiveríe"* kigolyózta nemcsak a szegényeket, de a gyanús, spekuláns, friss gazdagokat is. S valóban, voltak reménytelen outsiderek, soha egészen be nem fogadott parvenük, akik legalább itt szerettek volna törleszteni, bekerülni a társaságba, társadalmilag „beérkezni" a rossz hírű, de előkelő szépasszonyok, a fanyar, úri modorú bankár és gyáros férjek s a fiatal, pénztelen, művelt és mulatságos szeretőik közé.

 Aztán másfajta finnyásság is jelentkezett: a haladó szellemű, európai külsejű zsidók nem akarták beengedni maguk közé a tincseseket. - „Ezek miatt van mindig baj!" - lehetett hallani. - Ezek miatt jutottunk ide, ezektől kap tetűt az ember, és megrühesedik.

 S azok a tincsesek arcuk szőrbozótjából komoran, szemrebbenés nélkül, undorral néztek rájuk, megvetették ezt a kapálódzást, ezeket az idegen, szélsőséges hangulathullámzásokat. Csak álltak összeverődve, koszos kaftánjuk zsebébe süllyesztett kézzel, s ha valamilyen zakós zsidó a közelükbe került, elnémultak. Úgy álltak ott, olyan rejtélyes és határozott arckifejezéssel, mint akiknek megvan a tervük, s felkészülten várják a fejleményeket. Ezt a nyugalmat nyilván elsősorban a hit adta nekik: meg voltak győződve, hogy Isten segíteni fog. A csodarabbi az első pillanattól csodát ígért - igaz, hogy eddig csak saját magával művelt csodát, mert az elmúlt éjszaka családjával együtt meglógott -, de ha a csoda első fele sikerült, a második is sikerülni fog.

Aztán meg ezek a tincses emberek nem ma kezdték, nem először vannak hasonló helyzetben: Gomelből menekültek a cár elől, Berdicsevből Petljura elől, Kovnóból a litvánok elől, Varsóból a lengyelek elől, Lembergből az ukrán fehérgárdisták elől - egészen Máramaros- szigetig, de onnan már nem menekültek, hanem árut hoztak Váradra. Nekik már volt rutinjuk, s ha tudták is, hogy a sok százezer közül, akik ebben az állandóan mozgásban levő menekülési állapotban vannak, sok tízezren elhullanak puskagolyóktól, husángoktól, éhségtől, járványtól vagy csak az országúti fagytól, bizonyosra vették, hogy mindig marad egy zöm, amely eljut valahová.

Japán fanatizmus és régi török fatalizmus volt bennük - persze, a katonai erények nélkül, mert semmitől sem féltek jobban, és semmit sem vetettek meg jobban, mint a katonát. Bíztak Istenben, és legalább ilyen mértékben bíztak az aranyban, amit nem ástak el odakint, és nem adtak oda megőrzésre árja ismerősnek, hanem az Isten tudja, hogyan behozták ide a gettóba. A sörgyárban őket is megverték, de csak azért, mert pajeszük volt - a civil nyomozóknak eszükbe se jutott, hogy komolyan faggassák őket a szajréért: ezeket a csámpásokat, a három számmal nagyobb, felkunkorodott orrú cipőben, a szennyes, foszlott ingben, a mocskos, hosszú gatyában - ezeknek csakugyan nincs másuk, mint tetűjük. A nyomozók inkább csak gyakoroltak rajtuk: a humorukat csiszolták, és egymást mulattatták velük - s nem is tudták szóra bírni őket, mert nem akartak érteni sem magyarul, sem németül, sem románul, csak idiótán hallgattak, s dülledt szemű alázattal bámulták őket - valójában határtalanul dölyfös utálattal: piszkos állatok, disznóhúsevők! Tudatlanok, mert sohasem olvasták a szent és titkos könyveket. S kárörvendően elképzelték, milyen hét bosszút áll majd rajtuk az ő Istenük.

Engem is tisztátalan disznóhúsevőnek tartottak és tudatlannak, de persze nem gyűlöltek, csak sajnáltak, hogy nem ismertem fel a tan igazságát, és nem vetem magam alá a törvénynek. Titokzatos hírszolgálatuk révén ők tudták meg először, ki vagyok, s mert hallották, hogy az üldözöttek és a zsidók ellenségeivel írásban gyakran hadakoztam, némi elnézést tanúsítottak irántam. Az egyiknek feltettem a kérdést - a harmadik matracon fekszik tőlem mivel magyarázza, hogy a vallásuktól elrugaszkodott angliai zsidók aránylag szabadságban és biztonságban élnek, mialatt Keleten milliószám irtják ki azokat, akik leghűségesebbek Istenhez, és szó szerint megtartják parancsait?

Ezt válaszolta: - Ő tudja, mit csinál. Amikor Keleten rosszul megy, Nyugaton megy jól, és megfordítva. Most rajtunk a sor. De holnap újhold lesz, és jöhet a fordulat! - Hittek a fordulatban és az aranyban, amely itt volt náluk. Megvédték a csendőrökön, nyomozókon s a gettóban is mindennapos házkutatásokon keresztül. Azt csak ők tudják, hogyan - erre szintén az évszázadok óta menekülő állat kiélesedett önfenntartási ösztöne tanította meg őket. Olyan idegenek nekem, mint a filippínók - utálom magam, hogy még most is azt mondom: az a megvadult, barátságos csendőr sokkal közelebbi ismerősöm, közösebb velem! Ilyen parasztgyerekkel játszottam kiskoromban, az elemiben mellette ültem, vele mentem az első világháborúban a frontra. Mondom, ezek a tincsesek idegenek az egyoldalúan csiszolt elméjük korlátoltságával, a testi tisztátalanságukkal, a bennszülött ceremóniáléjukkal - s az én erkölcsöm szerint erkölcstelenek is. Legkevésbé faji szolidaritást érzek irántuk - de most mégis vonzódom hozzájuk, mert a konokságukkal ellenállnak, mert a türelmes, leleményes passzivitásukkal védekeznek, s mert százszor annyit futottak, mint én, és mégsem fáradtak el. Vonzódom hozzájuk, mint a gyenge az erőshöz, irigylem a fanatizmusukat, és irigylem tőlük a képességet, hogy úgy tudnak valakit gyűlölni csak azért, mert disznóhúst eszik, ahogyan én még ma sem tudom Hitlert és ezeket a banditákat. Irigylem a puha álarcosságuk mögé rejtett keménységüket, amit a korlátoltságuk ad nekik, s talán még az az erkölcstelen, de erkölcsileg éppen most igazolódott álláspontjukat, hogy azokkal szemben, akik évszázadok óta üldözik őket, minden bűnös és aljas eszközzel jogos védekezni. Elsősorban természetesen az arannyal. Mert ez a piszkos fém vált be eddig leginkább a bunkó, a fegyver, a máglya, az állam törvényei, sőt a csőcselék ellen is. Biztos, hogy szeretik is az aranyat, de elsősorban tartogatják a fegyver ellen.

Ezekkel nem akarnak együtt utazni a szépasszonyok, a bankárok és az entellektüelek. Cookra kellett volna bízni ezt a gázkamrába vezető társasutazást, hogy kellő tapintattal grupírozza az utasokat. Mit tudnak ezek közül a legtöbben a vagonról, a marhakocsiról: én éppen  csak néhány hete szálltam ki belőle. Valójában a marhakocsi volt a generációm testére szabott közlekedési eszköz, ha ideiglenesen hagytam is magam megtéveszteni a nemzetközi gyorsvonatoktól, a trainbleuktól - mert utaztam én nemcsak kényszerből a kilenc koffer miatt, hanem elbizakodottan, hedonizmustól, nagyzási hóbortból is expresszen! Hálókocsiban suhantam át az éjszakai országokon, s reggel széthúztam a függönyt: Bolognában vagyunk vagy Amiens-ben - jó lesz öltözködni! Luxushajón is utaztam a Kanári-szigetekig, autón keringtem Svájcban, Ausztriában és Németországban, s a liften felmentem a Jungfrau ochra. Átkeltem kompon vonatostul Koppenhágába, s háromszor érkeztem repülőgépen a velencei hidroplánállomásra. Ezek a járművek időnként elfeledtették velem, hogy az első komoly külföldi utazásomat marhavagonban tettem meg. Addig csak Komárom és Pest között utazgattam. Tizenkilenc éves voltam, s hat napig vánszorogtam, felpántlikázva, zöld gallyak közt, negyvened magammal a marhavagonban, a szörnyűséges fegyverzsírbűzben és bakaszagban az orosz határ felé. Mint lírai költő és esztéta pacifista voltam, gyűlöltem a háborút, de ez volt az első utazásom, s az út lelkesített. Állandóan a lépcsőn ültem: végre megismertem hazámat, először láttam a Tiszát Szolnoknál, Debrecennél kerestem a délibábot, aztán feltűntek molnárkéken a Kárpátok, a dicső csúcsok, amelyekre büszke voltam, mert a legmagasabbak Kelet-Európában. Aztán átvánszorogtunk az Uzsoki-hágón, s bár pocsék bélhurutot kaptam, megrázó élmény volt, amikor először léptem át hazám határát: Ausztriába értünk, s nekem, a magyarnak, Ausztria külföldebb volt, mint maga Oroszország. Aztán huszonnégy órára kiszálltunk Stary Samborban, s bár gyűlöltem a háborút, a katona, a harcos jogán mindjárt nőt kerestem. Aztán megint a vagonban, amely büdös volt, mint egy állatkerti ketrec, és bár a deszkáin összekuporodott hentergéstől fájt minden porcikám, a vagon nem bírt a fiatalságommal.

 Aztán kimentünk a vonalba, s tizenegy hónap után megint beraktak: egy nagy darab gránátrepesz a képembe vágott, szétnyomta az orrom, lenyelette velem a fogaimat, s bár észnél voltam, huszonhárom napig nem tudtam beszélni. Beraktak a marhavagonba, lefektettek a trágyás szalmára, aztán a fahasábokat a fahasáb mellé, mellém rakták a kínai-sárga, alvadt véres, kócos, szakállas katonákat. A szomszédomnak haslövése volt, s úgy vergődött, mint amikor a szakácsné otthon elvágta a tyúk nyakát, s eldobta az udvaron. S csak rakták a sebesülteket a vagonba, a mozdony egész éjjel pöfögött és fütyült, jött-ment, értelmetlenül, mintha gyerekek játszottak volna vele - csak elindulni nem akart. Hajnalban a haslövéses abbahagyta a vonaglást, meghalt mellettem - gondoltam, szólok a szanitéceknek: csak nem visszük haza magunkkal ezt a halottat. De nem tudtam szólni, mert néma voltam. A vagonra rátolták az ajtaját. Világos nappal elindultunk. így utaztam a halottal Sátoraljaújhelyig.

Nem vagyok kezdő, nem először fekszem halottak közt, itt, a csodarabbi templomában. így kezdődött ifjúságom, s szakember vagyok a marhavagonutazásban, Ami járműre közben felültem, csak ingajárat volt két marhavagon között. 1942-ben megint beraktak, hogy elvigyenek az orosz határ felé. Ezúttal civilben voltam, saját ruhámban, amit addig a szerkesztőségben és a kávéházban viseltem, csak a katonasapka és a bakancs volt rajtam kincstári, s azonkívül még a sárga karszalag, amit szintén a hazától kaptam. A haza kiküldött a frontra, nem azért, hogy megvédjem, hanem azért, hogy kényszermunkával, bélyeggel, kegyetlenséggel s mészároskutyává idomított katonáival addig tegye próbára hűségemet és életerőmet, amíg vagy megdöglöm, vagy megutálom és elárulom. Majdnem megdöglöttem, de nem árultam el, mert nem tudok elárulni senkit és semmit. Meg sem utáltam igazán, csak iszonyú perben vagyok vele; mintha az anyám galád lett volna hozzám, mérget kevert volna a levesembe, és részeg, kitartott szeretőire költötte volna el, ami az én jussom is. Azért még most sem, még elméletben sem tudtam más hazával felcserélni, ezek a zsidók itt még mindig Palesztináról álmodoznak, az új hazáról! - nos, a kérdés most már úgyis akadémikus jelentőségű - de ha ez a haza, amely most idehozott a chasszid templomba, s a halálba vitet, nem is kell már nekem, nem kell a másik sem. Már csak azért sem, mert más haza nem tud igazában érdekelni. S most harmadszor visznek el a hazámból marhavagonban.

A kör bezárul, ahogyan a babonások mondják. Az ügy komolyodik, már a mozdony is tolat az iparvágányon - utazunk 1 Hova is utazunk? Mi is volt a német idegenforgalmi plakát szövege Párizsban? Még hetekkel a háború kitörése után is olvashattam a metróállomások falán: Visitez VAllemagne joyeuxl Utazz a vidám Németországba!