ZSOLT BÉLA / KILENC  KOFFER

Egy ismeretlen magyar-zsidó Soá regény (1)

 

     ZSOLT (STEINER) BÉLA minden idők egyik legnagyobb és legtehetségesebb zsidó publicistája volt. Rosszkor, rossz helyen született és emberi tragédiáját csalódásában élte meg. Csalódott hazájában, Magyarországban, csalódott honfitársaiban és csalódott az általa lenézett és elhagyott zsidóságban, amely bölcsője volt és sirja lett (Kozma utca 6).

 

     Zsolt Béla (1895-1949) Komáromban született tehetős neológ zsidó családban. Édesapja Steiner Ignác, ügyvéd, bankigazgató, édesanyja  Hirschler llona. Magyar-latin szakos  tanárnak készült, de 19 éves korában behivták katonának, az orosz frontot harcolt, többször megsebesült és betegen tért haza. A nagyváradi katonakórházban lábadozva írt verseit a helyi lapok közölték, első verseskötete is itt, 1916-ban jelent, majd a háború végén, 1918-ban itt lett belőle újságíró. Az Erdély című újság szerkesztője, valamint a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad és a Nagyváradi Estilap munkatársa is volt.

1920-ban Budapestre költözött, ahol Bródy Sándor felfedezte benne az igazi újságírót, így Zsolt az egyik szerkesztője lett a Tavasz c. irodalmi folyóiratnak. 1921-től a Világ munkatársa lett. Írásai harcosak voltak, de a politikai írásai kiábrándultságot tükröztek. Polgári eszményképe összeomlott, nem egyezett azzal a képpel, melyet megélt a Horthy-korszakban. A rendszert bíráló írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt.

Később politikailag a baloldalra sodródott, a szocializmus híve lett. 1925-ben a Magyar Hírlap és Az Ujság munkatársa, 1929–1938 között A Toll c. radikális irodalmi lap szerkesztője, 1930-tól főmunkatársa is volt. Az 1920-as évek végén vette feleségül Hollós Ilona színésznőt, akitől csakhamar el is vált. Második felesége (a szintén elvált és zsidó származású) Rácz Ágnes gyógyszerész lett.

1934-ben került kapcsolatba a szabadkőműves mozgalommal, melyen belül a Bécsben alapított Labore Virtus nevű páholyhoz csatlakozott. Vámbéry Rusztemmel közösen felléptek a halálbüntetés eltörlése mellett. Az 1935-ös választásokon a Bajcsy-féle Nemzeti Radikális Párt és a Függetlenségi 48-as és Kossuth Párt közös jelöltjeként indult, de nem szerzett mandátumot.

Az 1930-as évek vége felé gyakran tartózkodott Párizsban; a második világháború kitörésének a híre is ott érte. Először emigrálni akart, ám végül mégis hazatért. (Ahogy könyvében – Kilenc koffer – irja, a 9 koffer miatt).

                                                                           ***

     A  harmincas évek végéig Zs.B.nak zsidósága nem okozott gondot, nem is foglalkozott vele. 1939-től a zsidótörvények miatt nem folytathatta újságírói pályafutását, de továbbra is publikált; 1942-ben kiadta cikkei gyűjteményét az időközben Magyarországhoz visszatért Nagyváradon. Zsolt Bélának 1943-ig tizenegy regénye, három novelláskötete és öt színdarabja jelent meg.

 Azonban,  zsidó származása miatt 1942. július 16-án behívták munkaszolgálatra. Előbb Vácra, majd a megszállt Ukrajnába vezényelték Szeredina-Buda, majd Kijev térségébe. Volt sírásó és kocsis is. 1943. október 30-án a kegyetlen bánásmódjáról hírhedt nagykátai munkaszolgálatos századhoz került. Itt ugyan sikerült életben maradnia, mert Csatay Lajos honvédelmi miniszter személyes közbenjárására csakhamar izgatás és rémhírterjesztés vádjával letartóztattatta és elítéltette. Négy hónapot kapott, amit a budapesti Margit körúti börtönben kellett letöltenie. 1944 januárjában szabadult. Magyarország német megszállása után feleségével Nagyváradra utaztak ott keresvén menedéket, de egyhamar a nagyváradi gettóban találták magukat. 1944 júliusában a Kasztner-vonattal Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került. Ezalatt felesége egész családját megölték az előző házasságából származó lányával együtt. Bergen Belsenben találkozott Teitelbaum Joél szatmári rebbeval.

A második világháború befejezése után, 1945 júliusában már betegen tért haza Magyarországra. Augusztusban a frissen alakult Magyar Radikális Pártnak előbb tagja lett, majd harcias, agresszív fellépésével kiharcolta magának a párt hetilapjának, a „Haladás”-nak a főszerkesztői posztját, amit aztán saját stílusára formált. Írói ismertségével egyfelől használt a pártnak, másfelől azonban izgága természetével, ártott is annak. Az 1945-ös helyhatósági választásokon bekerült a fővárosi törvényhatósági bizottságba, az 1945-ös országgyűlési választásokon azonban pártjával együtt kudarcott vallott. 1945. November 17-én a Magyar Radikális Párt társelnökévé választották Csécsy Imre mellé.

1946-ban megírta utolsó regényét, a „Kilenc koffer”-t, melyben a nagyváradi gettó életét írta le saját életén keresztül, 1947-ben pedig a Nemzeti Drogéria című színművét. Ekkoriban már folyamatosan betegeskedett, 1947-es írásainak, cikkeinek, műveinek többsége már a szanatóriumban íródott, ahol kezelték.

Az 1947-es, később kékcédulás választások néven elhíresült országgyűlési választásokon a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője lett (pártlistáról szerezve mandátumot). A választások előtt pártjába belépett Peyer Károly és (szociáldemokrata) köre a választási sikert nagyrészt magának tulajdonítva az összesen hat szerzett mandátumból ötöt követelt magának, egyedül a hatodikat nem vitatta, amit így Zsolt kapott.

1948-ban pártja egyedüli elnöke lett. Ekkoriban léptek a Polgári Demokrata Párttal „Polgári Radikális Pártszövetség” néven (politikai önállóságuk fenntartása mellett) választási egységbe. 1948 őszén újra megbetegedett, Svájcba utazott gyógykezelésre. Szocialista világnézete miatt Zsolt pártját, majd a pártszövetséget is a Magyar Kommunista Párt elvi támogatójává tette, 1949. február 2-án pedig önként olvasztotta be a Magyar Függetlenségi Népfrontba.

Az 1949-es választás (amin már csak a Népfront listájára lehetett szavazni) után pár nappal, február 6-án halt meg, a kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra. 1951-ben második feleségét mellé temették el, miután öngyilkos lett.

                                                            ***

     Mint tudjuk a "Kilenc koffer" Zsolt lapjában, a Haladásban jelent meg folytatásokban, előbb az első majd a második rész.

   Könyv alakjában, tudomásunk szerint, 1980-ban jelent meg – egyszer. Közzéttelének körülményeiről álljon itt szerkesztőjének, Köszeg Ferencnek, visszaemlékezése, amely a könyv végén olvasható.

NK

                               * * *

A szerkesztő jegyzete 

ZSOLT BÉLA KÖNYVÉHEZ 

      

A Kilenc koffer közlését 1946. május 30-án kezdte meg a Haladás, a Magyar Radikális Párt hetilapja, amelynek Zsolt Béla főmunkatársa, majd főszerkesztője volt. Az I. rész 1947. február 6-án zárult, a harminchetedik folytatással. A II. rész közlése egyhetes késéssel, február 20-án indult meg, és február 27-én már meg is szakadt. A lap első oldalán híradás látott napvilágot: „Lapunk főszerkesztője, Zsolt Béla az elmúlt hét végén súlyosan megbetegedett, és a zugligeti Tündérhegyi Szanatóriumba kellett szállítani. Állapota javulóban van, és reméljük, hogy hamarosan ismét átveheti a »Haladás« irányítását." A következő számban, március 3-án újabb hír adta az olvasók tudtára, hogy a heti folytatás közlése Zsolt Béla betegsége miatt elmarad. További híradás a regény folytatásáról nem jelent meg. A Kilenc koffer megjelenését könyv alakban a Haladás 1947 őszére hirdette, a jelzett kiadás azonban sosem látott napvilágot.

Pontosan rekonstruálni nem tudjuk a történteket. A II. részt Zsolt Béla nyilván nem írta meg - ha megírta volna, bizonyára közli a lapjában. Az I. rész - Zsolt Bélára nem jellemző - stiláris és szerkezeti egyenetlenségei egyébként ís arra vallanak, hogy a folytatások hétről hétre, vagy legalább több részletben születtek, lappangó kéziratnak pedig semmi nyoma. Azt is csak találgathatjuk, miért nem adta közre az író könyv alakban legalább a már lezárt I. részt. Lehet, hogy csak a II. résszel együtt akarta kiadni, már végleges formában, de az is lehet, hogy kiadót nem talált rá: a Kilenc koffer túl sok érzékenységet sértett, politikai érzékenységeket, de - s ez esetben talán az utóbbi volt veszélyesebb - személyes érzékenységeket is. A történetben döntő szerepet játszó orvos, akit Zsolt Béla kétségkívül jogtalanul ábrázol ördögi alaknak, hiszen leleményességével az íróén kívül még több mint nyolcvan ember életét mentette meg, pert akart indítani Zsolt Béla ellen. Talán éppen ez magyarázza, hogy Zsolt nem folytatta a regényt, hiszen vezércikkeit - egy kurta időszaktól eltekintve - hétről hétre beküldte a szerkesztőségbe a szanatóriumból is, később pedig Halál Budapesten címmel új regényt írt, amelynek folytatásait 1948. április 15-tŐl közölte a Haladás tizennyolc héten át. (Ez valóban az író betegsége miatt maradt töredék: 1948 őszén Zsolt Béla ismét megbetegedett, és 1949. február 6-án meghalt.)

Az olvasót bizonyára érdekli, hogyan került Zsolt Béla Budapestről német koncentrációs táborba, és főképp hogyan jutott onnan a Svájc felé tartó vonatra. Az író útjának ez az újabb fordulata az ún. Kasztner-akcioval függ össze. Kasztner Rezső kolozsvári újságíró és néhány társa kapcsolatba lépett a magyarországi deportálás német irányítóival, és mintha a szövetségesek nevében nyilatkoznának, váltságdíjat ajánlottak fel az egész magyar zsidóságért. A németeket érdekelte az üzlet: tízezer' katonai teherautó, valamint különféle élelmiszerek és nyersanyagok fejében hajlandónak látszottak engedélyezni valamennyi deportált és deportálandó kivándorlását. A Kasztner-csoport megbízottját ki is juttatták Török-országba, az angolok azonban nem tárgyaltak vele. Kasztner eközben szerényebb ajánlatott tett: mintegy kísérletképpen ezer kiválasztott távozásának engedé-lyezését kérte - fejenként ezer dollárért. A csoport részint cionistákból, részint olyanokból állott, akik még rendelkeztek elegendő elrejtett értékkel ahhoz, hogy a váltságdíjat összeadják. Rajtuk kívül Kasztner csatlakozásra szólította fel a szellemi élet néhány kiválóságát: közéjük tartozott Zsolt Béla meg a felesége is. A végül 1648 főt számláló transzportot Ber- gen-Belsenbe szállították: a csoport július 8-án érkezett meg a Hannover közelében fekvő táborba. Senki sem tudhatta biztosan, hogy a németek megtartják-e ígéretüket, a hónapokig tartó várakozás a lágerben egyre lohasztotta a reményt. Ügy látszik azonban, hogy az SS urai újabb váltságdíj fizetőkre számítottak vagy politikai terveik voltak az akcióval, mindenesetre - lassan és több csoportban - útnak indították foglyaikat. Zsolték decemberben érkeztek Svájcba. Az író feleségének családja - a szülei és az első házasságából származó lánya - Auschwitzban pusztult el.

A Kasztner-akció sok vitát és ellenérzést váltott ki a háború után Magyarországon is, külföldön is. (Kasztner később Izraelben merénylet áldozata lett.) Azon a héten, amikor a Kilenc koffer közlése megszakadt, a Haladás új sorozatot indított: a Kasztner-akció történetét ismertette a szerző beszámolója és dokumentumai alapján, A nagy embervásár címmel. A két tényt egy hipotézis kedvéért Össze is kapcsolhatjuk: Zsolt Béla azért nem folytatta a Kilenc koffer-t, mert amit még elmondhatott volna, az már nem volt fontos számára. A következő hetek hazai eseményei a Kasztner-akcióhoz kapcsolódtak - arról pedig már írt a Haladás. A többi Németországban történt. Zsolt Béla pedig nem a szenvedések krónikáját akarta megírni, hanem Magyarország szörnyű éveit. Mert minden csalatkozása ellenére Magyarország érdekelte mindenekfelett, Magyarországról akart szólni, és Magyarországnak akarta felpanaszolni a sérelmét, amelyet - úgy érezte - tőle szenvedett el, és amely mégis elszakíthatatlanul összekapcsolta vele.

A Haladás-ban a Kilenc koffer sok sajtóhibával és több értelemzavaró elírással jelent meg. Néhány nyilvánvaló hibát kiigazítottunk. Az orosz helyneveket a mai gyakorlatnak megfelelően írtuk át.

K. F

             ZSOLT BÉLA/ KILENC KOFFER

1.

Most itt fekszem a matracon, a templom közepén, a frigyszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnap-előtt este tintával festett kórházi-kékre Németi fő-orvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavarórepülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légitámadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról-balról a matracokon a kómás cukorbetegek, az anginások, a galoppierendesek , az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjelnappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, s többnyire orvos házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük, s pontosan tudták adagolni.

A szörnyű W. C. mellett van ugyan egy mosó-konyhából lett hullakamra, de már tegnap fél tucat meztelen viaszláb lógott ki a félig nyitott ajtón. A csendőrök nem engednek temetni. „Majd egyszerre valamennyit!" - mondja jeges humorral a csendőr ezredes - s a hullák egyre gyűlnek. Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér.

Ezért rekedt a templomban kilenc halott férfi és

nő, a fülledt melegben bomlanak körülöttem. Mat-racszomszédom is, Niszel bácsi, az öreg bőrös, milyen nehezen ment el - orvosa szerint otthon, normális körülmények között másodperc alatt békésen lefordult volna a székről családja körében, mert a szívbaja tíz év óta úgynevezett „szép halállal" kecsegtette. S ennyi cepekedés után, itt, a wisznice csodarabbi templomában, amely most a gettó kórháza, másfél napig pöfögött nyitott szájjal, ütemesen, mint a favágó telep kis gőzgépe. Az egész terem unta már a szerencsétlent, a műkedvelő ápolónők rosszallóan csóválták a fejüket, s három türelmetlen beteg, aki kiszemelte magának a matracát a frigyszekrény közelében, közelebb az ablakhoz, negyedóránként szemlét tartott, s faggatta a köpenyében kábultan ténfergő orvost: mennyi van még hátra az öregnek? Végre tíz óra tájban meghalt, de nem vitték ki, neki sem volt helye a hullakamrában. A három beteg, aki a matracát meg akarta kaparintani, mezítláb, ingben és gatyában mégis összeveszett az utódláson, aztán megelégedtek azzal, hogy megosztoznak a holmiján: posztómamusza maradt az öregnek, barna plédje és saját ágytála - ki-ki elosont vele a kék sötétbe.

Az ápolónők szétrebbentek, és újra összebújtak a sarokban. Polgárlányok, úrilányok, nem tanulták a mesterséget, de tülekedtek érte, mert aki feltűzte az ápolónő főkötőjét, szabadon mászkálhatott a gettóban. A többi lány a piszkos, idegen szobákban fülledt tizenhatod magával, s az ablakhoz sem mehetett: a csendőrnek joga volt használni ellene fegyverét. Itt, a csodarabbi kétemeletes, nagyudvaros templomában szabadabb, derűsebb volt a gettó. A matracokon mosdatlan, saját szennyükben fetrengő betegek pöfögtek, lihegtek, jajongtak, imádkoztak és káromkodtak, s az első két napon roppant sok baj volt velük: mosdatni kellett őket, ágytálat, klistéjt vinni, hőmérőzni, sőt priznicelni is. Az első két napon az orvosok is teljes erővel harcoltak: injekcióztak, öngyilkosok gyomrát mosták, sőt operáltak is, s fenn, az emeleten gondosan levezették a szülést. Aztán elterjedt a hír, hogy a gettót elviszik. A bekerített, városrészt átszelő iparvágányra betolattak harminc vagont. Ekkor az orvosok meginogtak, szórakozottak lettek, el-elmaradoztak, naponként többször hazaszöktek a családjukhoz, nyilván, hogy megtárgyalják: nem lenne-e jobb a családirtás. Az ápolónők pedig elszállingóztak, vaev kiültek a hosszú padra, közel a hullakamrához. Tiszták, jól fésültek és csinosan öltözöttek voltak, s férfiak gyűltek köréjük, mint a sétatéren. A beszélgetés mulattató volt, min: odakint, de jóval vaskosabb, mert a lányok két nap után túlozták a felszabadult, beavatott professzionistát, aki minden testi titokkal-piszokkal érintkezik.

Amikor tehát a matrac várományosai Niszel bácsi hulláját kirabolták a sötétbea, a lányok szétrebbentek és újra összebújtak. Aztán az egyik kivált a csoportból, és imbolyogva megindult a frigyszekrény felé. Magas, szőke, kicsit kancsal, húszéves szép lány volt, megállt a matracomnál, és leguggolt a szélére.

-        Hirschler úr - suttogta. - Most volt itt az a barátságos csendőr. Megmondta, hogy holnap kezdik kiverni az emberekből, hová dugták az ékszert. ABC- rendben kezdik, az apám B betűs.

-        Maguk is eldugtak valamit?

-        El. Az apámnak magas vérnyomása van. Nem bír el egy ütést sem.

-        Talán okosabb lenne megmondani, hogy ne bántsák.

-        Akkor is megverik!

-        Hát...

-        A csendőr azt mondta - suttogta szorosan a fülemhez hajolva -, ha lefekszem vele, kimenti a papát. Én tudom, hogy magának mi az igazi neve, Hirschler úr. Olvastam magától... Maga adhatna nekem tanácsot.

Nem mintha ebben a helyzetben, ebben a pokolban, a csodarabbi templomában különös felelősséget éreztem volna, ha azt tanácsolom, hogy a lány adja le magát a csendőrrel. Mi minden veszett el március 19-e óta? Most már igazán nincs bennem semmi áldolog, semmi pátosz. Ügy mondom, mint amikor valaki elveszti minden cókmókját, valami nagyon szükségeset, nagyon életbe vágót: elsősorban elveszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, s voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor például a szerelmet majdhogy nem is vettem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor a két forradalom bukása után évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszméim megint felülkerekednek, s száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, s megmentik a gazemberektől és a fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam, s nem volt szeretőm sem. S amikor belefáradtam a várakozásba, s életem tartamára már-már feladtam a játszmát - megnősültem, s mint a hajótörött a mentő deszkába, belekapaszkodtam a magánéletbe: hátha el lehet jutni vele valamilyen partig? - de bevallom, a partról nem voltak illúzióim. S bár tudatosan fel akartam adni „minden őrült eszmém és bogaram", magánéletem hamar elfanyarodott idilljéből újra és újra kirángatott a közéleti szenvedély: a legegyügyűbb ok valamilyen reménykedésre elég volt, hogy elfelejtsem, hol lakom, s hogy velem lakik valaki, aki vár a vacsorával. Néhány hónappal később, hogy első feleségemtől elváltam, megpróbáltuk barátian kinyomozni ennek a lassú, keserves szétkallódásnak az előzményeit. „Ott kezdődött a baj - magyarázta -, hogy összevissza tizennyolc éves voltam, hathetes asszony, s maga egyszer felébredt, és azt mondta: Bethlen! Ahelyett, hogy észrevette volna - mert a márciusi nap az ágyunkra sütött -, hogy ma van az első tavaszi reggel."

Csakugyan, gyűlöltem Bethlent, személyes indulattal, mert céltudatosságával, kíméletlenségével és szívósságával egyre reménytelenebbé tette, hogy a forradalom visszatér. És én túl korán, alig tizennyolc éves koromban értem meg eszméim és hazám bukását, s nemcsak politikai, társadalmi és bölcseleti ábrándjaim buktak el, de velük bukott majdnem minden. Ez a bukás máig is legélesebb cezúrája életemnek. Kioltotta, ami eredetileg sokkal forróbban és fényesebben lobogott bennem a társadalmi izgalomnál: a lírikust és az esztétát. S még idegileg és fizikailag is majdnem rokkanttá sebzett: kínos za-varokat támasztott nemi életemben, s a sokéves álmatlanság, étvágytalanság, a sokféle önemésztés, erőtékozlás a hektika határára sodort. Vért köptem, lázas voltam - Bródy Sándor télen azt mondta, hogy nem maradok meg tavaszig -, s közben hajnalig gyűlölködtem és reménykedtem a kávéházban. Tudom, hogy ebbe az emésztő politikai bánatba sok minden belefért: például a keserűség személyi becsvágyaim összeomlása miatt is - de bizonyos, hogy húszéves koromban ifjúságom oda volt. S jöttek a még fiatal évek, amelyek alatt az idő és a természet sok mindent eltompított, sőt regenerált is, de igazában sohasem tudtam meg többé, mi a jó közérzés. A rossz íz végig megmaradt az ételemben-italomban, s állandóan úgy éreztem, mintha azzal, hogy mást is teszek-veszek a világban, mint a politikai és a vele összefüggő szellemi harcban gyűlölködöm és rajongok, hűtlenséget követnék el. S még ölelkezés közben is bűntudatom volt, hogy ebben a kapcsolatban olyasmit tékozlok el, amit egyedül fontos szenvedélyemnek kellene rezerválnom. S közben majdnem beteges imádati viszonyba kerültem nálam idősebb férfiakkal, akikről feltettem, hogy szenvedélyeik az enyéimnél is tisztábbak és hűségesebbek. Sokáig nem akartam elhinni róluk, ha szemtől szembe is tapasztaltam, hogy sokan közülük a honfibú ellenére keresik a különbékét, s okosan megalkudva s elkorrumpáltan lassan átcsusszannak a másik oldalra.

Bethlen, igen, Bethlen volt, aki lassanként elnéptelenítette a belső emigrációt, amelyben Purjesz Lajos haláláig hősi terméketlenségben éltünk. Az emberek átkullogtak, s mert mégiscsak adtak magukra valamit, ideológiát csináltak a tranzigáláshoz, az áruláshoz. Füblung mit dem Feinde - az ellenséggel fenn kell tartani a közveden kapcsolatot. Fenntartották, s pénzt kerestek, karriert csináltak, ellenzéki la-pot csináltak Bethlennek, ellenzéki mandátum jogcímén szolgálták - s mi magunkra maradtunk néhányad magunkkal, s ezek között is többségben voltak, akik lusták, fáradtak vagy tehetségtelenek voltak ahhoz, hogy a karrierre törjenek, s akiknek a lustasághoz, a fáradtsághoz és a tehetetlenséghez jogos igazolás volt a politikai sálon des refusés

Soha jégbálvány forróbb vonzalmakat nem tudott ébreszteni hidegen kalkuláló uzsorásokban, nagyipa-rosokban, nagy irodás ügyvédekben, cinikus karrie-ristákban, mint Bethlen. S alig volt társadalom, amelynek úgynevezett elitje is - keresztények és zsidók - lelkesebb mazochizmussal élvezte volna ki, Bethlen peckes gőgje és kíméletlensége tövében, kicsisége és gyengesége kéjét. Én gyűlöltem azért is, mert nem tudtam beletörődni, hogy intellektuálisan és morálisan tehetetlen vagyok vele szemben. Vadul vetettem magam minden beszédére, amelyben az elán akusztikailag megtévesztően leplezte a logikátlanságot, s a mágnásdölyf a szellemi fölényt és férfiasságot. Izekre szedtem, lelepleztem ellentmondásait, vakmerő erkölcstelenségét és tájékozatlanságait. Nem használt. Senkit sem győztem meg, és senkit sem ingattam meg. S idővel már volt elvbarátaim is megfeddtek, hogy okvetetlenkedem, s ártok azoknak, akiknek használni úgysem tudok. Tehetetlen voltam, de nem tágítottam. Idővel ő lett minden köz- és magánfiaskóm jelképe: a Zátony. S ez a terméketlen, gyerekes harc - melyről csak Bethlen bukása után tudtam meg, hogy azért ő is harcszámba vette -, valóban mániámmá vadult. Csoda-e, ha azon a reggelen a nevével ébredtem, s az ágyunk, amelyre rásütött a tavaszi nap, nem tudta csillapítani ezt a mániát. Igen, az volt a rögeszmém, hogy előbb a világ rendjét, a haza rendjét kell megváltoztatni, hogy a házamban és az ágyamban örülni tudjak.

Körülöttünk aknák, csapdák, vad kalóznép:

Lánnyal fiú itt most ne csókolózzék

Ezt írtam akkor, mert úgy éreztem, hogy keserű, veszélyes kényszerűség minden csókom.

2.

Ezt a hazát tehát elvesztettem - s mi mindent még március 19-e óta. Egy levelezőlap érkezett árja baráti címre, anyám írja már a vagonból, a komáromi állomásról. Ezt még végig sem akarom gondolni: az anyám tehát már nincs otthon, az Űri utcai házban, ahonnan tizenöt év óta alig mozdult, s ahova évenként nem is sokszor, nem is lelkendezve, betoppantam, mintha el sem mentem volna. Mindig a mondat közepén kezdtük a beszélgetést, fél év után is, mintha közben csak kiszaladtam volna a szobából, mintha csak telefonhoz hívtak volna - s most folytatjuk a vesszőnél. Valamikor nagyon szép asszony volt, mint az anyák a fiuk emlékében általá-ban, érzelmileg szemérmes, naiv, de okos, kritikus, de velem szemben hiszékeny, illúziótlan, de rólam voltak ábrándjai, ö volt nekem az időtlenség, az állandóság és folytonos s mindennél és mindenkinél kipróbáltabb centruma érzelmi térképemnek. Sohasem tudtam elképzelni, hogy egyszer hazamegyek, és ő már nincs a helyén, a központban, hogy ő már nem él. Sohasem próbáltam magam kínozni, s megbarátkozni a vízióval, hogy az anyám sírjához járok, önmagam halálával fiatalon, már az első világháborúban sokszor szembenéztem, s a másodikban a téli országutakon forrón kívántam a halált - de az anyám olyan volt nekem, mint a Mont Blanc - örökké lesz, akkor is, ha én már nem leszek. Most lesz hetvenöt éves a vagonban, s a haja olyan fehér, mint a Mont Blanc borús időben.

Most úgy érzem, ledőltek a hegyek.

S mi minden veszett el mégl Nem, az úgynevezett emberi méltóságomból csak azért sem veszett el semmi. Ha a kannibálok falják a civilizált embert, csak testileg fájhat - okozhat-e erkölcsi fájdalmat a vadember agyarának harapása? Engem mindvégig, mióta zsidóként gyötörtek itthon, irigy és mohó bugris módra: először a pénzünkre és a civilizált örömeinkre törő törvényeikkel, a nyomunkba szegődött denunciánsokkal és detektívekkel s a tele pofájú, gépiesen duhaj sajtóhajszával - aztán odakünn Orosz-országban kábeldróttal és bikacsekkel -, csak a fizikai és anyagi kényelmetlenségek és bántalmak zavartak és gyötörtek, de sohasem tudtak erkölcsileg vagy érzelmileg megsebezni. Gyűlöletük túlzott, szinte mesterkéltnek ható tajtékzásában inkább mindig azt gyanítottam, hogy elsősorban önmaguknak szeretnék bebizonyítani, amit sehogy sem hisznek el maguknak: hogy csakugyan különbnek érzik magukat nálam. Én nem gyűlöltem őket - gyűlölni csak olyasvalakit lehet, akit szeretni is lehet -, csak émelyedtem ezektől a politikába szabadult közönséges bűnözőktől, sajtószajháktól, pénzen vett költőktől és pojácáktól s vérebbé kitenyésztett, emberi mészároskutyáktól. Undorodtam tőlük, megvetettem őket - s szemtől szemben talán kissé túlságosan is elárultam dölyfömet, mint ahogyan az angol kalandregényben a parafa sisakos fehér ember, aki az utolsó pillanatig gőgösen émelyedik a rablott rumtól megvadult feketéktől, s ezzel csak további kegyetlenségre ingerli őket fölényével. S mert ezt észrevették, azért bántak velem gyakran különösen kegyetlenül. De, mondom, törvényeik, szennyes szavaik és korbácsaik csak a bőrömön és a húsomon fájtak, s most is, hogy becepeltek ide a gettóba, úgy érzem magam, mint a Poe-novellában az elmekórház orvosa, akire a fellázadt őrültek ráhúzták a kényszerzubbonyt, és bezárták a cellába. Most ők laknak az orvosi lakosztá-lyokban, ők handabandáznak a műszerekkel és az orvosságokkal, amelyek gyilkos szerszámmá és mé-reggé válnak a kezükben, s W. C-papírrá szeletelik az orvosi könyveket. De annyira mégsem őrültek, hogy el ne lopják az orvos pénzét, óráját, ruháját s amije van . ..

 

3.

Mindent elvettek tőlem ezek a vörös képű, pofacsontos, szurkos, gombszemű, a feszülő szíjtól még állatibb állú csendőrök - a lakást kirámolták, az éléskamrát felzabálták, s kocsira rakták kilenc kofferemet, amiben az egész cókmókom volt, a ruháim és a feleségem ruhái s mindenféle szükséges és játékos holmi, ami összeverődött az életünkben: a tárgyak, a Fétisek. Ezzel a kilenc kofferrel egy nappal a háború előtt érkeztünk Párizsba, mert nem akartunk többé visszatérni Pestre. Aztán a háború második hónapjában visszahoztuk a kilenc koffert Párizsból, vagy - még inkább, ahogyan majd később elmondom - a kilenc koffer hozott vissza bennünket. Közben két évig nem láttam a koffereket a szekrény tetején, mert Oroszországban voltam, s ott csak hátizsákom volt, a Margit körúti börtönben már csak cipőskatulyám az élelmiszernek. S hogy néhány hét előtt kikerültem a börtönből, a feleségem elhatározta, hogy a kilenc koffert megint megtöltjük mindennel, amink van, s lehozzuk ide Váradra, az apósomék házába, mert itt biztosan nem lesz bombaveszély. Le is hoztuk március 16-án - 19-én jöttek a németek aztán jöttek a csendőrök, és elvitték a kilenc koffert. Most még egy cipőskatulyám sincs a matrac alatt - semmim sincs. Egy doboz kekszet kaptam este valami ismerőstől, ez minden málhám. Minden, amim volt, nemzeti vagyon lett. A „nemzet" előbb betört hozzánk, az apósom kis családi házába, és kirabolta a lakást, zsebtolvajként kiforgatta zsebeimet, s végül még belém is rúgott a csendőrcsizmájával, amikor egy szál ruhában s egy fillér és egy falat nélkül nem surrantam be elég gyorsan a gettó kapuján, ahol akkor éppen nagy volt a torlódás.

Életemben két ízben kerültem személyes kapcsolatba rablókkal és tolvajokkal.

Kisgyerek koromban egy Buzgó nevű suszter, aki hivatásos betörő volt, kirámolta a lakásunkat. Amikor a rendőr elhozta, hogy szembesítse anyámmal, tördelte a kezeit, sírva kért bocsánatot, és mindent, amit elvitt, visszaadott. Egyszer egy Eszlényi nevű borbélysegéd kilopta a pénztárcámat a villamoson. Mások vették észre, s átadták a rendőrnek. Pechje volt azért is, mert a pénztárcámban nem volt más, csak egy főpróbajegy a Vígszínházba. Olyan csaló-dott és kétségbeesett arcot vágott attól, hogy ilyen vacak színházjegyért tett kockára mindent, hogy visszakönyörögtem a szabadságát a rendőrtől. De a „nemzet' -nek minden kellett: a csendőr elvette és 2sebre tette a feleségem kislányának állatkerti bérletjegyét is. Nemzeti vagyon lett...

Ezt vesztettem el sok minden más mellett március 19-e óta. S most itt kuporog ez a kancsal, szőke, hosszú combú lány, a térdével majdnem az orromat súrolja, és tanácsot kér tőlem, hogy elveszítse-e a szüzességét a csendőrnél, aki meg akarja menteni az apját a veréstől. Mit mondjak neki, akinek a sorsa egyébként most félelmetesen hidegen hagy? De én láttam, 1942-ben, odakint Lengyelországban, a skarzyskói állomáson a Feldbordellt , bécsi és pozsonyi zsidó lányokkal, akik „üres óráikban" a sínek között egy totyakos-kedélyes német vasutas felügyelete alatt gyomlálták a gazt, s ami először kétségbe ejtett: veszett, züllött vihogás közben. A vasutas időnként viccesen végighúzott a fenekükön a vesszővel, hogy ne fájjon. Még a jó áruházakból, szalonokból kikerült ruhát viselték, csak rojtos és koszos volt, s a lányok felének domborodott a hasa. Mi ekkor indultunk csak Oroszországba kényszermunkára - még friss rémülettel és friss részvéttel ők már egy éve voltak kinn, s lealjasodtak a beosztásukhoz, amelyben az átutazó német üdülő katonákat elégítették ki a vörösre festett barakkban. Természetesen Scheinra, utalványra, amit a Verpflegszentralstelle  utalt ki. Amikor az egyiket, akit Ilsének hívtak, mint a hannoveri patrícius lányokat, rémült gyengédséggel megszólítottam, foghegyről felelgetett, félbolond röhögés közben, s majdnem azon a hangon-nyelven, mint a körutak kószáló női. „Ihr seíd Juden?  kérdezte lenézően, mint aki éppen csak szóba áll velünk, akik foglalkozásuk viszonylatában nem számítunk, s aztán minden átmenet nélkül: - Ti is meg fogtok dögölni, mint mii - S az egyik lány, a graviditás utolsó stádiumában, aki Musik felírású zeneakadémiai kottatartójában hordozta penészes kenyerét, ezt kérdezte: - Nincs valami német könyvetek? Ma olvastam ki, ami volt. Még van néhány napom újat olvasni, ha nem vastag. - Miért csak néhány napod?

- Aztán meghalok. Várj csak ... - és kiszámolta az ujján. - Tizenhét-tizennyolc nap. Akkor kezdődik a vajúdás. Akkor elvisznek oda a bokrok mögé, és puff.. . Dort ist der Hurenfriedhof.

Oda temették a lányokat a bokrok mögé, hogy ne szüljenek korcsot, s különben is, csakhogy megdögöljenek, mert zsidók. A lányok nem bánták, ha teherbe estek, nem volt erejük az öngyilkossághoz, de ez volt a biztos halál, amelyre vágytak. Közben azért örültek az életnek, sőt tehetetlen testük is örülni kényszerült - s ezért gyűlölték magukat. S néha még daloltak is, ha a katonák itatták őket. A katonáktól kapták a regényeket. A regények szőke német nőkről és U-Boot-katonákról szóltak. Mohón olvasták, s akinek nem volt szerencséje, azt a regény közepén vitték el, s nem tudta meg, mi történt közben a szőke nővel és a kapitánnyal - a legvégét még gyorsan elolvasták, mielőtt feltették őket az NSKK teherautójára, amely elkanyarodott velük a bokrok mögé.

Ezt láttam Oroszországban is később, s még sok hasonlót és még gonoszabbat is. S most adjak tanácsot ennek a lánynak, hogy feküdjék-e le a csendőrrel, vagy sem?

Lelkiismereti kérdést csináljak belőle - meggátoljam, vagy vállaljam a felelősséget, hogy elindítom a Hurenfriedhof felé? Bevallom, ha ez a lány most ott feküdnék a hullakamrában, s hosszú lába kilógna a félig nyitott ajtón, fásult érzéketlenséggel haladnék el mellette. Ismerőseim is vannak a hullák között, férfiak és nők, akiket évtizedek óta ismerek, s akikkel barátkoztam, s róluk is hideg tehetetlenséggel veszem tudomásul, hogy ott vannak. A halál itt most jó „beosztás". A hullákat nem kergetik ki hajnalban SS-munkára, nem verik ki belőlük az ékszereket, s útra sem kell majd kelniök a vagonokban. Előbb-utóbb mégis kiszabadulnak a palánk-fogságból, és itthon maradnak Váradon, a Rulikovszky-temetőben, az öreg szilfák alatt, vagy az akácfás velencei temetőben, amelyre rávetődik a kálvária árnyéka - a csillámos homokban, amely elődeik testét is megette. A csendőrök és az SS a halottakat nem akarják felfalni, csak az élőket. Ha ez a lány halott lenne, mit bánnám én - egy halottal több! S ha azt kérdezné tőlem, hogy legyen-e öngyilkos, egyáltalán nem beszélném le. De hogy lefeküdjék a csendőrrel az apjáért? Nem, nem adok neki tanácsot, nem hatalmazom fel semmire. Csináljon, amit akar, nem avatkozom bele. Skarzysko miatt sem .. . s másért sem. Lehet, hogy a kiirthatatlan nyárspolgár tiltakozik bennem, az egész ügyet még itt is túlértékelem. Bizonyos, hogy értelmetlen, hogy a szüzességét e pillanatban bonyolultabb problémának tartom, mint az életét, amelyért nem adnék egy fabatkát sem. Én ugyanis tudom, londoni barátaim már 1942-ben elküldték nekem a részletes lengyelországi jelentést az ankarai futárral - én tudom, hogy valamennyien a gázba megyünk.

-Ebben az ügyben nem tudok dönteniI - mondtam hűvösen. - Ezt magának kell elintéznie önmagával,

Csalódott volt, s még megpróbált kicsikarni belőlem valamilyen álláspontot, érezhetően inkább biztatót, mint ellenkezőt. S pillanatra azt is gyanítottam, hogy nemcsak az apjáért akarja feláldozni magát, de öntudatlanul jogcímet is keres, hogy a világvége előtt, az utolsó pillanatokban még megtörténjék vele, amire készülődött. Szóval, hogy ne haljon meg „anélkül". Vagy másról van szó. Még albérlő koromban ismertem Pesten egy lányt, akinek apját, egy fölfelé fésült hajú, buta, pokolian tisztességes drogistát, egyszer szaharín csempészés gyanújával alaptalanul bevitték a rendőrségre. A lány imádta az apját, bár elrontotta a fiatalságát a terrorista tisztességével, s általában sok bajt csinált a családnak - ósdi üzleti elveivel például majdnem éhen halasztotta őket. A gyerekeknek zenét kellett tanulniok, de senkinek sem volt hallása a családban. Hanem amikor most elvitték az öreget, s a leterrorizált felesége este, rettenetes őszi esőben utánacepelte a rendőrségre az ágyneműt, a lány ahelyett, hogy kétségbeesésében leugrott volna az emeletről, odaadta magát a kajla fülű, polipos orrú, piszkos galléros szobaúrnak, egy hamisékszer-ügynöknek, akit utált, s aki, a szerencsétlen, nem is akart semmit; csak gyámoltalanul bejött, hogy vigasztalja. „Meglátja, reggelre itt lesz, Licike" - motyogta folyton, s a szobaúr csodálkozott és szégyenkezett legjobban, hogy megtörtént...

Nem, nem adtam a lánynak tanácsot, sőt túlságosan elutasítóan bánhattam vele, mert hirtelen felállt, lesimította a szoknyáját, mereven felszegte a fejét, és elhussant.

 

4.

Messziről tompa dörej hallatszik. A kék lámpa megint kialudt. Valaki az átellenes matracon szakavatottan ezt dörmögi: Debrecen... Debrecent bombázzák. Az észak felé vezető vasútvonalat, hogy ne tudjanak bennünket elvinni.

Öt perc múlva újra ég a lámpa. A csodarabbi templomának magas, fehérre meszelt falaira valóban rejtélyes, idegen árnyakat vetít ez a hangulatvilágítás, Fenn a magasban sűrűn elrácsozott karzatok - innen nézték a nők rejtőzködve, amikor a férfiak a chasszid  rituálé szerint táncra kerekedtek, hogy a zsoltár szavai szerint, vigassággal dicsérjék az Istent.

Soha valószínűtlenebb kaland, mint hogy éjfélkor egy chasszid templomban fekszem a matracon, a frigyszekrény alatt, amely most afféle műtőszekrény. Ezekről a chasszidokról eddig alig tudtam valamit; legtöbbet talán egy keresztény cseh író, Ivan Olbracht könyvéből, amely pontos, költői szociográfiája az északkeleti ukrán-hucul-zsidó hegyvidéki nép meghatóan gyerekes, bennszülötti-falusi idilljének, sokféle istenes, ördöngös, bálványos mitológiájának és vérlázító szegénységének. Azt is tudtam, hogy gazdag fölklórjuk van, amelyet a nemzetien érző zsidóság a népköltészetének tart. De mindeddig azt az idegenkedő közönyt vagy politikai ellenszenvet tanúsítottam irántuk, mint mindennel szemben, ami átévelt k népek ősállapotából a jelenbe, s amit korlátolt é; fanatikus emberek mégis az élet, a szellem és a társadalom mai aktív erejeként akarnak felhasz-nálni. Erről a wisznicei csodarabbiról természetesen már Jjallottam a váradiaktól, akik szkeptikusan és féltréfósan inkább afféle jósként kezelték, aki pénzért üzleti és szerelmi tanácsot is ad - de a keleti hegyvidékekről zsidó ünnepkor tízezrével zarándokoltak hozzá a chasszidok, elözönlötték Váradot, csak hogy megpillanthassák a vörös bozontos, fiatal oroszlánt, amint selyemkaftánjában, fehér harisnyában, ab-bécipőben s óriási vadmacskaprém kucsmában a frigyszekrényhez lép, imádkozik, sírva vezekel, és tincseit lobogtatva táncol értük.

Mindez eddig még csak kuriózumként sem érdekelt különösebben. Afféle zsidó „gyöngyösbokrétának'' tartottam, vagy olyan bigottériának, amilyennel más felekezetek mágussá fanatizálódott papjai is bűvölik a kezdetleges népet. S bár nyaranta, amikor Váradon pihentem, gyakran elkocsiztam a városvégi, vakolatlan, piros téglás, kétemeletes ház előtt, amelyhez hasonlót sokat láttam Lengyelországban és Fehér-Oroszországban, mindeddig nem is tudtam, hogy ez a kívülről befejezetlen, idegenszerű hodály a csodarabbi háza. Ezekkel a gettóbeli barátaimmal, újságírókkal, orvosokkal, ügyvédekkel és nagyvilágiaskodó asszonyokkal gyanútlanul suhantam el a ház mellett az autóban, amely a Püspök- és Félix- fürdőbe vitt bennünket, a gyógyforrásokhoz, amelyeknek parkjában és vendéglőteraszain ifjúságomban Vichyről, Aix-les-Bains-ről, Interlakenről álmodoztam és hazudtam a nőknek, ahol addig sohasem jártam ... Később jártam mindegyikben, és egyik sem volt olyan elragadó, mint amikor hazudtam róluk.

Most össze kell szednem a részleteket, az adatokat: hogy is kerültem én ide a chasszidokhoz? Tulajdonképpen rajtam múlt. Mehettem volna sokfelé, csak energikusnak kellett volna lennem. Cagnes-ba, Madridba, Lisszabonba, Marrakesbe, még Amerikába is - szabadon dönthettem, hogy merre megyek.

Volt vízumom és pénzem is. Most persze vádolom a puha határozatlanságomat, a hírhedt gyengeségemet, a pózos nagylelkűségemet. De ne hazudjunk önmagunknak: egészen bizonyos, hogy az embernek módja van a döntésre, sehova sem megy véletlenül. Egészen bizonyos, hogy amikor azt az úgynevezett rossz lépést tettem hazafelé, csak mímeltem a határozatlanságot, de feltétlenül, mindenáron haza akartam jönni. S akkor, 1939 októberében, bár szorongtam tőlük, teljesen tisztában voltam azzal is, hogy mit vállalok, milyen esélyeket. A háború kitört Lengyelországban, este ültünk az Hotel de Francé halljában, politikailag felpezsdült, idegileg riadt, térbelileg dezorientált magyarok, tanakodtunk és kombináltunk, s én jósolgattam: „Ne lepődjetek meg, ha a háború végén Singapore-ban leszünk vagy Arhangelszkben! De lehet, hogy sárgalázban halunk meg Saigonban." Akkor még nem volt biztos, senki sem tudta, még én sem egészen bizonyosan, hogy visszatérek hazámba. De ekkor is elsősorban magamnak jósoltam, s ezen az alapon nincs jogom meglepődni, hogy a háború harmadik évében, miután előbb laktam a Váci utóban, s még rémhírterjesztő törzsvendég is voltam a Carlton-kávéházban, aztán a világ legnyomorultabb és legtetvesebb kényszermunkásaként végigszaladtam a hadtörténelem két legnagyobb méretű visszavonulásának háromezer kilométerét, s végül meglaktam a katonai fegyházat - most idesodródtam a frigyszekrény alá. Miért fantasztikusabb ez, mint Singapore, ahol most japán fogságban lennék? A többiek, akikkel a Hotel de France-ban ültem, csakugyan Saigonba, Marrakesbe, Csádba - afrikai és közel-keleti campekben kallódtak. Hazaszűrődött a hír, hogy sokan közülük már meg is haltak egzotikus betegségekben. .. Nos, én is majdnem meghaltam odakint Ukrajnában kiütéses tífuszban, s aknára léphettem volna, mint húsz aknász társam közül tizenegy, vagy fel is akaszthattak volna, hiszen a magam módján folyton adtam rá okot. Semmi sem fantasztikus, semmi sem meglepő, ami most történik. Az sem, hogy itt vagyok a csodarabbinál. Az sem, hogy a hét végén beraknak a vagonba, ahogyan már féltucatszor beraktak. S ha gázzal megfojtanak és elégetnek, olyan természetes, mint az, hogy valaha gázzal főztek.

A kilenc kofferre fogom, hogy hazahozott Párizsból, ahol a Rue Linnén laktam, kis hotelban, feleségemmel és barátaimmal, akikkel külföldön akartuk előkészíteni a magyar megújhodást, kívülről akartuk megmenteni a ha^át. A feleségem tíz körömmel ragaszkodott mind a kilenc kofferhez, s mert a kilenc egyszerre nem fért rá a túlzsúfolt Riviéra-vonatra, nem mentünk Cagnesba; ugyanezért nem mentünk Madridba és Lisszabonba sem. A francia vonatokon akkor nem lehetett csomaggal utazni. Az utasok a tetőn ültek, lógtak a lépcsőkön, fosztogatták és kirabolták egymást. A vasút nem vett fel gyorsárut, gondolni sem lehetett arra, hogy kilenc kofferrel el lehet jutni valahova. Én kérleltem a feleségemet, hogy utazzunk el egyelőre két koncentrált kofferrel, a többit majd elvihetjük, ha lehet. De ő a kilenchez ragaszkodott. Egyetlen vonat volt, amely befogadta a kilenc koffert, hálókocsiból és étkezőkocsibó! állították össze a szerelvényt, mintha béke lenne: a Simplon Express. Jó vonat volt, kék vonat, a Gare de Lyonról indult, a Wagon Lits-ember békebeli fölénnyel vette át a kilenc koffert az első légiriadóktól pánikba sodródott, csomag nélkül menekülő párizsiak feje fölött. .. Svájcon és Olaszországon keresztül haladt, békebeli menetrenddel. Csak éppen Budapest volt az egyik végállomása .. .

A Rue Grenelle-en vált véglegessé, hogy a váradi chasszid templomba torkollok. Taxin mentem a feleségemmel a Champ-de-Mars 37 felé, uzsonnára voltunk hivatalosak dr. Diamant Bergerékhez, a franciául is szögedies tájszólásban beszélő orvos aggastyánhoz, aki a nagy árvíz után szakadt Párizsba. A feleségemet napok óta feldúlták a háború személyessé vált izgalmai, s én is hozzájárultam, hogy meg-ijesszem. Amikor például sorra bevitték a rendőrfőnökségre a kommunista képviselőket és újságírókat, s Daladier újjáalakította kormányát, jobboldaliakkal és münchenistákkal, elalvás előtt az ágyban ezt mondtam neki: „Minél hamarább el kell menni innen. Flandin jön vagy Laval, itt fasizmus lesz." Pechünkre, harmadnap a Rue de Honorén pont szembejött velünk Laval, öntelt, fekete kecskeképével, amely alatt a fehér pikényakkendő úgy hatott, mint a fekete kecske fehér szakállas a feleségem kiköpött előtte. Kis botrány támadt, Laval vigyorogva továbbment, s a jóakaratú rendőr megelégedett azzal, hogy részletesen kioktatta feleségemet az idegenek kötelességéről. Ilyen előzmények után förmedt rám hirtelen a taxiban: „Nézze, én nem vagyok sem politikus, sem újságíró, mi közöm nekem a maga eszméihez! Én nagyváradi polgárnő vagyok, otthon vannak a szüleim és a gyerekem, hogy kerülök ide, amikor háború van. Én velük akarok lenni!"

A saját szempontjából igaza volt, de mégsem voltam őszinte, amikor, mint egy gentleman, aki tudja, hogy mivel tartozik egy nőnek, dühös eltökéltséggel kikopogtam a sofőrnek, és ezt mondtam: „Legation Suisse." Egészen bizonyos, hogy nem tettem volna meg, ha nem kaptam volna az alkalmon, hogy saját hazavágyódásomat dühös gavallériám látszatával leplezzem. A svájci követség is a Rue Grenelle-en volt, a taxi már meg is állt, és tíz perc múlva benne volt az útlevelemben a svájci átutazó vízum. Innen, ettől a parttól löktem el magam, hogy eljussak a váradi chasszid templomba, ahol most közel a frigyszekrényhez fekszem, nem tudok aludni, mert csípnek a bolhák, éhes vagyok, és rágcsálom a maradék kekszet.

A templom másik végében feküsznek az öregek. Nagyapák, nagymamák, akiket a családok bekönyörögtek a kórházba, hogy a gettóban jobb dolguk legyen, s hogy szabaduljanak tőlük. Van köztünk egy agyérelmeszesedéses, mindig fecsegő, bolondos néni - most megszólal németül, a sok szólamú nyöszörgése és zakatolása ellenére is monoton csöndben:

- Meddig maradunk még itt? - sipogja. - Én megyek haza! Meddig leszünk még itt? - s máris felkel, piaci kosara van, kezdi belegyömöszölni a tárgyakat. Már keres is valamit, ami elveszett: visongva követeli szomszédján ellopott papucsát. A szomszédasszony is felkel az ágyból, és perlekedve szintén csomagolni kezd - percek alatt mindenki csomagol, az egész sor, ahol az öregek feküsznek. S már azok is, akik tudják, hogy nem lehet s miért nem lehet hazamenni, izgatottan mozgolódnak - az egész terem hirtelen ráeszmél a baromi képtelenségre, az embereket, akik itt laknak a városban, a kör-nyező utcákban, akiknek a sarkon van a házuk, a lakásuk, összetolt családi ággyal, embereket, akiknek holnap ki kell nyitni a boltot, vagy a bíróságra menni, akik sohasem aludtak együtt, itt tartanak a wisznicei csodarabbi templomában! S az öregek már az ajtónál tolakodnak, már rohamozzák a kijáratot, az ápolónők rémült nyájassággal és rémült durvasággal terelik vissza őket. Mindenki felül a matracon, és ugrásra készen figyel. Én is felülök: mintha saját elhatáro-zásomra addig is várnék, amíg eldől, hogy az előőrsnek sikerül-e kitörni vagy sem.

Az a barátságos csendőr most kivágja az ajtót, bár nem tudja, hogy a teremben felfordult a rend. A kancsal lányhoz jött, a lányokhoz, őrjárat közben. Ha erre jár, mindig betér kicsit dévajkodni. Afféle lánybolond csendőr - de ha ilyen szándékkal jön is, az ajtót mégis mindig úgy löki be maga előtt, hogy éreztesse a csendőr irgalmatlanságát. A csizmája is nagyot dobban, s nyekken és csörren a fegyvere is. Az öregek azonban már nekivadultak, körülömlötték, már a háta mögé kerültek. Az ápolónők elvesztették a fejüket, sikoltozó sírásba kezdtek a tehetetlenségtől. Az orvosok végül térddel és ököllel bokszolják vissza őket, s a csendőr is súlyba ejti fegyverét. Azon a vészjóslóan jóságos hangján, amelyet valami tábori paptól tanult, amikor a katona keresztényi kötelességeire oktatta, elkiáltja:

-Emberek, asszonyok! Visszamegyünk a helyünkre, mert különben beléjük eresztek hatot.

Keserves birkózással helyre terelik őket. Én is hátradőlök a matracra, kimerülten és legyőzötten. Ez volt az első és egyetlen lázadásunk. Eddig tulajdonképpen nem is kellett erőszakot alkalmazni ellenünk : meghozták a törvényt, a rendeletet, s mi engedtünk. A törvénytisztelet belénk rögződött gépiességével a legeszelősebb követelést is teljesítettük. Az egyetlen mód, ahogyan valamelyikünk kijátszotta a törvényt és a rendeletet, az Öngyilkosság volt ahelyett, hogy mi öltük volna meg őket. Egyébként, ha bárkitől az ágyát, házát, pénzét, apját, gyerekét, műfogsorát vagy kegyszerét követelték, úgy adta oda, mintha most ez lenne az adófizetés újfajta törvényes módja, s aki nem fizet, azt súlyosan megbírságolják. Ha jött a plakát, s azt követelte, hogy az ember induljon el batyuval vagy batyu nélkül, elindult, oda ment, ahova parancsolták, és sorba állt, mint a vasúti pénztár előtt, ha sokan váltanak jegyet. Ha éjjel jöttek motozni, és azt követelték, hogy az egész család vetkőzzék meztelenre, a szülők a gyerekek előtt, szánalmas esetlenséggel sorba álltunk, mint a pingvinek. S talán elsősorban nem is azért tettünk meg mindent, mert féltünk, hanem azért, mert az államhatalom, a Magyar Állam, megfélemlítő és megtorló tekintélye mellett, öröklött erkölcsi presztízsével, azok közé a hatalmak közé tartozik, amelyeknek engedelmeskedni kell: szóval, meg kell adni a császárnak, ami a császáré, így, az áldozatok törvénytiszteletének pórázán vezették őket oda, ahova akarták, így hajtották velük önmagukon végre a törvény és a rendelet parancsait, S azonkívül azt is, amit a csendőr vagy egy alkalmi kéjelgésre bevetődött siheder a városi bandából saját passziójára kitalált, hogy kipróbálja és mulattassa magát azzal, mi mindent lehet ezekkel a vacak emberekkel véghezvitetni! A saját excrementumukat is megeszik a disznók, a büdösök, mert ilyenek! Tótágast állnak, és éneklik a nyilas indulót - ugye-e most énekeled, kutya? Mellverve gajdolják a falnál: csaló, büdös bolsevik zsidó vagyok! A törvény emberei közben kedvtelve állnak mögöttük a gumibottal, a bikacsekkel, a hegyes orrú, kacér csendőrcsizmával s ezek a zsidók, ezek a nagypofájúak, most hason csúszva apportíroznak nekik. Különösen jaj a totyakos orvosnak s a félvak kis tanárnak: ezek kémek - a cselédek elmondták állandóan hallgatták az angol rádiót! Külön többlet jutott a passziózásból az öreg kövéreknek, akiket ezek a mozilátogatók, ha nem volt éppen munkájuk, folyton előhozattak, hogy legyen min röhögni: Pufinak nevezték őket, és cafatra verték a meztelen feneküket a sovány, szürke, kócos, kiapadt szemű feleségük előtt. S e csendőrburleszknek nem kevésbé kedvenc hősei voltak a púposak és a sánták. Ezeknek a sportembert kellett játszaniok, sérvükkel átugrani a padokat, birkózni egymással a szemétdomb tetején . . .

Mindez, ismétlem, azért ment könnyen, mert bár minden, ami március 19-e óta történt, semmiben sem hasonlított ahhoz, ami a múltban államhoz, nemzethez, társadalomhoz hasonlított, s bár a mocsok a szájukig ért, és szüleik, testvéreik és gyerekeik bomló hullájának bűzét lélegzették be, mindvégig nem tudták konkretizálni, hogy az az államhatalom, amelynek törvényeit meg kell tartani, és ez a haza nem az a haza, amelyet akkor sem szabad gyűlölni, ha rideg hozzánk. Nem tudták konkretizálni, hogy ez az államhatalom veszett kutya lett, s ez a haza á haramiák er-deje és kukoricása. Először ezek az öregasszonyok esz-méltek rá, amikor most haza akartak menni, amikor neki akartak menni a csendőrnek. Beléjük költözött az utolsó maradék bátorság, hogy megkíséreljék helyreállítani a normális állapotot, amelyben mindenki a saját lakásában lakik, reggel kitakarítja a szobát, vagy megy a dolga után. A postás levelet hoz, a rendőr a sarkon áll, hogy az autók ne szaladjanak egymásnak. Csendőrt csak akkor látni, ha bekíséri a lótolvaj cigányokat, vagy választáskor. „Abszurdum, hogy itt tartják az embert" - sipította az agyérelmeszesedéses hülye néni. Ök, az öregek voltak, akik üvöltve ki merték mondani, hogy abszurdum, és meg-elégelték az „abszurdum"-ot.

Megalázottan hánytorogtam a matracon. Szégyelltem, hogy nem vettem részt a lázadásban. Holott 1939 óta szerveztük Pesten barátaimmal, jeles ellenzéki politikusokkal és újságírókkal a résistance-ot. A Fészek Klub különszobájában konspiráltunk, aztán, hogy megneszelték, lakásokban terveztünk, vitatkoztunk, hepciáskodtunk, fontoskodtunk: hogy a döntő pillanatban mit kell csinálni, s melyikünk mit vállal hideg aggyal és halálmegvető bátorsággal. Leveleket váltottunk a külfölddel Ankarán keresztül, Oroszországban százszor át akartam szökni az oroszokhoz. Semmi sem sikerült. Most végre itt volt az alkalom, hogy ne csak jártassam a szájamat: most cselekedhettem volna, a lázadás élére állhattam volna, vezér lehettem volna, aki rohamra vezényli a néniket és a bá-csikat, mobilizálja a nagybetegeket és a haldoklókat, s a frigyszekrény szétszedett deszkáival és oszlopaival, az ágytálakkal, a mankókkal s a papucsokkal átverekszi magát a csendőrökön. Felébreszti a gettót, letépi a házak kapuiról a csendőr ezredes hétszeres halál halálával fenyegető proklamációját, kitör a városba - nem a közműveket elfoglalni, nem a kaszárnyákat bevenni - csak, amihez a legteljesebb jogunk van, hazamenni és lefeküdni a saját ágyunkba, bebújni a saját paplanunk alá, amely tegnap még törvényes polgári pajzsunk volt.

Nos, igen, az a barátságos csendőr, aki már elfelejtette a lázadást, s baranyai tájszólásban a lányokkal évődött, „kicsinált" volna bennünket. Hát kicsinált volna bennünket! Nincs bennem hajlam az öngyilkossághoz, az élethez sincs. De én itt lapultam a matracon, mialatt az Öregek harcoltak.

5.

Hallom a hetivásárra vonuló szekerek tántorgását a macskaköveken, a parasztok hozzák a „fekete" tejetvajat, tojást, baromfit és a primőröket. Dühösek, hogy befogták a zsidókat, az árak leestek. Most kezdődnek a primőrök. Most lesz gyöngyvirág és labdarózsa is. Hajnalodik, a püspöki templom kemény kongással üti a háromnegyed négyet. De a püspök nem hallja, a püspök alszik, s jó, hogy alszik, mert ha ébren lenne, éjszaka is vadítaná a váradi újságokon keresztül híveit, hogy faljanak fel bennünket, mielőtt a németek elvisznek, megfojtanak és megégetnek. A kakasok félkörben a város körül kukorékolnak, s a város centruma felől pincsik, drótszőrű foxik, pulik elnyújtott üvöltése hallatszik: gettóba terelt polgárgyerekek pajtásai és váradi úrihölgyek sétapartnerei, akik harmadik éjszaka rémült tájékozatlansággal szaladgálnak az üres lakásokban és az elhagyott udvarokon.

Egyszer csak az ágyam szélére ül Németi doktor. Először nem ismerek rá: mindig sokdioptriás szemüveggel láttam. Most fáradtan hol lehunyja, hol erőlködve felveti piros szemhéját. Kisdiákos, kék szeme van. Ö az utolsó a doktorok közül, aki még kitart a kórházi orvos szerepében, formailag még végzi funkcióját. Időnként még átvonul a kórtermen, egy-két hozzászegődött ápolólánnyal: vizitet tart. Még megra-gad egy csuklót, meghallgat egy szívet. Még főorvos, jelképesen ellátja a ceremóniát. Talán azért, mert odakint szenvedélyes orvos volt, állandóan tanult, lépést tartott a nemzetközi fejlődéssel, olvasta a Münchener Medizinisché-t és a Lancet-ct. S mert a palánkon túl is becsvágyó lehetett, s ez a főorvosság még itt is és most is bizonyos tekintélyt és hatalmat jelent.

-        Most már biztos, hogy megyünk - súgta. - Az ezredes megmondta az élelmezőnek. Szombaton indul az első transzport.

-        Első perctől biztos volt, hogy elmegyünk - fe-leltem hidegen.

-        Hallgasson ide, hetvenen leszünk egy vagonban. Mi lesz ezekkel az öregekkel és betegekkel?

Félkönyökre támaszkodva hallgattam. Elszántan, in-gerülten vonogattam a vállamat.

-        Mégis, maga a gettóban az egyik legnagyobb erkölcsi tekintély - folytatta még most is abban a nagy-képű, groteszken „druckreif"  modorában. - Segítsen nekünk, orvosoknak dönteni. Vannak, akik kitartanak amellett, hogy az orvosnak utolsó pillanatig úgy kell küzdeni a beteg életéért, mintha nem történt volna semmi. Viszont vannak, akik az eutanázia mellett foglalnak állást.

Iszonyú dühbe gurultam.

-        Eutanázia, eutanázia? Az isten akárhova tegye magukat, doktor! Hagyjuk ezeket a szép dolgokat! Talán hívjanak össze délután hat órára ankétot a városháza nagytermében, a Darwin-kör rendezésében, elvi vitára! Ne használjuk itt ezeket a szép szavakat. Ezek az idők egyszer és mindenkorra elmúltak. Még itt sem tudunk leszokni az „ájropéerség"-ről? Dögvész van itt, uram, dögtemető!

Tudom, nem érdemelte meg ezt a durva kirohanást, de csakugyan, ebben az emberi dögtemetőben vadított a sznobizmusával. Mintha valaki frakkban esik bele a pöcegödörbe.

Nem bántódott meg, csitított. Orvos volt, és tudta, hogy ebben a helyzetben nem lehet kiszámítani, mitől vadul neki az idegrendszer.

-        Azt kérdezzük mi orvosok magától - folytatta egyszerűbb, kevésbé szónokias hangon próbálj uk-e megmenteni a nagybetegeket és az öngyilkosokat, vagy pedig hagyjuk őket meghalni?

-        Miért tőlem kérdik? - védekeztem.

-        Maga filozófiai, illetve irodalmi szempontból szabadabban nézi a kérdést. Bennünket köt az orvosi es-kü, és ...

Még megkíséreltem elhárítani magamról a döntés felelősségét. De igaza volt, az idő sürget. Szerda reggel van, szombaton viszik az embereket. Addig el kell határoznunk, mi öljük-e meg őket, vagy pedig átengedjük nekik, hogy megöljék őket. Este az a kancsal lány arra kért, hogy én határozzam el: odaadja-e szüzességét a csendőrnek, vagy sem. Nem adtam neki tanácsot, nem akartam, nem mertem vállalni a felelősséget. De bizonyos, hogy ebben a kibúvóban mégis benne volt a tiltakozásom. A törzsem lányának szüzességét védtem az ellenségtől - no igen, egy kis túlzás, megvédeni éppen nem védtem meg, de sokkal inkább megbarátkoztam a gondolattal, hogy a csendőr félholtra veri az érelmeszesedéses apját, minthogy ezt a lányt, a törzsem lányát, megölelje. Nem, nem arról a bizonyos törzsről van szó, nem arról, hogy ez a lány zsidó. Ha most az a lőcsei lutheránus paplány lenne itt velem, akivel filozopter koromban a Múzeum körúton andalogtam, akkor is... S ha a rendőr-főkapitány édes lánya, aki egy nyáron át menyasszonyom volt a Margitszigeten, s minden reggel misére kísértem, akkor is. .. Ha hajótöréskor angol, orosz, kínai vagy akár német útitársnőimet akarnák megerőszakolni a bennszülöttek, akkor is. Akik ve-

 

(itt hiányzik a könyvből egy oldal!)

 

nek, csak hogy ne vádolják be őket az Istenük előtt! Nem. Legyen eutanázia, öljük meg őket mi! (Folyt.köv.)