ZSOLT BÉLA/KILENC KOFFER (2)

 

Mielőtt még kimondtam volna a döntést, elvégeztem magamon a legalaposabb kontrollt. Ezek az emberek, akiket most halálra ítélek, mégiscsak idegenek - de próbára teszem magam: mit válaszolnék a doktornak, ha például az anyám feküdnék itt halálra váltan, s az orvosi segítség még menthetné?

Csak akkor mondtam ki, hogy „hagyni kell mindenkit szépen meghalni!", amikor a pillanatnyi jeges görcs, amely megfacsarta a szívemet, kiengedett. Igen, kész vagyok az anyagyilkosságra - forrón kívánva, bár itt lenne az anyám, bár én Ölhettem volna meg, mielőtt a kezükbe került - mielőtt megcsúfolnák a testét, amelyre sohasem mertem tudatosan másképp gondolni, mint egy lélekre, amelynek a test csak álruhája.

Egyetlen szavammal így öltem meg negyvenkilenc embert.

6.

Reggel híre terjedt, hogy rossz arcú civilek kvártélyozták be magukat az üres sörgyárba. Pesti nyomozók, akik a gettóban kiemelik a politikai bűnösöket, s kiverik az emberekből, hova dugták az értékeket, amit be kellett volna szolgáltatni. Ezekről beszélt tehát a barátságos csendőr, aki ajánlatot tett a kancsal lánynak.

A kórházban már az inkvizíció részleteit is tudják. Kínzókamrákat rendeztek be, villanyozó géppel, amely üt, süt, kábít és bénít. Főképp a nők altestén alkalmazzák. A férfiak hóna alá forró tojást dugnak.

Gumibottal talpalnak, homokzsákokkal verik a vesét, s fémpál^ikákkal ütik a férfiak nemi tájait.

Ezek a kórháziak, a nem súlyos betegek, vagy akik csak ráerőszakolták magukat a beteglistára, először azzal vigasztalják magukat, hogy a betegeket kihagyják a verésből. Majd megerősödik a hír, hogy csak a gettóban lappangó politikai bűnösöket kutatják. S akik tudják, ki vagyok, alattomosan pislognak rám, megkönnyebbült tekintettel: lélekben már ki is szolgáltattak. Én nem nagyon hiszem, hogy ezek a politikaiakat keresnék. A németek bevonulása reggelén már kerestek egyszer Pesten, a lakásomon, a magyar és német Gestapo, s hallom, hogy a Váci utcai ház kapujában most is hazavár a detektív. Mégsem hiszem, hogy ezek a civil nyomozókat magamfajta alakokért küldték le a villanygéppel. Ennek a bandának, a kormánynak és a pecéreinek a „szajré" kell. Pénz kell és ékszer, ezeknek a bennszülötteknek csillogó tárgyak kellenek. Amikor, még április elején, megtudtuk, hogy minden zsidó házat átkutatnak, elsősorban elégettük a baloldali könyveket, hiszen állandóan ezek ellen bömböltek, a métely cs méreg ellen, amely a népet tönkretette. Azt hittük, belépnek a házba, nekiesnek a könyvespolcnak, Marxot és társait keresik, vagy legalább a zsidó írók zúzdára ítélt könyveit. De le se köpték a könyvszekrényt, összekaparták, ami csillogott: a kínaiezüst tálakat, az alpakka gyümölcstartót, az órát a zsebünkből és a csuklóról és a vékony láncon csüngő medallionokat a kislányok nyakáról. Bizonyosra vettem, hogy ezek legfeljebb ha véletlenül, az akció melléktermékeként bukkannak politikai bűnösökre, mert a szimatuk kizárólag az „értékekre" van beállítva.

Azért természetesen felkészültem az eshetőségre.

hogy mégis elkapnak, és lebukom. Álnéven vagyok itt, Hirschler Samu vásárosnaményi kq^eskedő hamis papírjaival. Magyaros bajszot növesztettem, mint a falusi boltos, akinek azért egy kis földje is van; a ruhája polgárias, de az arca, a tempója és a beszéde, mint a paraszté, vagy legalábbis, mint a lócsiszáré. Azért választottam magamnak hamis zsidó nevet, mert elsősorban saját hírhedt nevemet akartam elrejteni. Gondoltam, huszonötezer hasonló hangzású név között az enyém is elmosódik a listában. Előbb természetesen pesti politikai és személyes barátaim sok mindennel kísérleteztek: árja papírral vissza akartak szöktetni Pestre, át akartak juttatni a hat kilométernyire vonuló román határon. De a feleségemet súlyos operáció után, még nyitott sebbel cepelték be a gettóba, s bár éjszakákon keresztül kapacitált, hogy szökjem meg egyedül, s hagyjam sorsára első házasságából született kislányával és a szüleivel, nem tettem meg, nemcsak becsületességből, de hiúságból sem. S legőszintébben: ez a szolidaritás jól megalapozott ürügy volt arra, hogy ne kelljen csinálnom semmit.

Nagyon-nagyon fáradt voltam már ekkor. Nagyon kevés erőm és kedvem ahhoz, hogy strapáljam magam azért, hogy éljek. Még éppen csak néhány hete, hogy hazakecmercgtem másfél évi elmondhatatlan strapa után Oroszországból, ahol állandóan irigyeltem a hátországi halálraítélteket, akiknek csak néhány könnyed lépést kell tenniük a siralomház küszöbétől az akasztófáig, s nem ezer és ezer kilométereket hátizsákkal. S anélkül, hogy beléjük rúgnának, s a fejüket ütnék puskatussal. A bíró és az ügyész hideg, de korrekt, s a hóhér is indulattalan, szakszerű. Engem odakint kilenc napig egyfolytában részeg parasztbakákkal veretett egy tiszti banda, azzal a céllal, hogy „külsérelmi nyomok nélkül" elpusztuljak. Az agyonverésnek ez a rafinált módja rendkívül fárasztó. Olyan fáradt voltam már akkor testileg, hogy amikor megtörtént velem ugyanaz, ami Dosztojevszkijjel, s megérkezett a fehér kendőt lobogtató futár, egy százados, akit barátaim asztalcsapkodó követelésére küldtek ki „kicsinálásom" megakadályozására - fel sem tápász-kodtam a szalmáról, ahol elgyötrődve döglődtem. S amikor megtudtam, hogy hazakerülök Pestre, megriadtam az elképzeléstől: napokig várni az összelőtt állomáson, tíz kilométert döcögni a marhavagonban, aztán a vonat partizánaknára szalad: s ha életben maradok, megint gyalogolni húsz kilométert, és megint felszállni valamilyen rablott holmival, olajoshordókkal, áruló fehér ukránokkal megrakott kocsira, s mire az ember hazaér - ha egyáltalán hazaér úgy érzi, hogy az egész élet kevés mindezt kipihenni. Aztán hazahoztak, egyenesen a Margit körúti börtönbe vittek - ez jó volt, itt végre kinyújtózkodhattam, hentereghettem naphosszat, egy helyben maradhattam, mindig ugyanazt a fehér falat bámulhattam, s mindig ugyanannak a templomnak a gombját a cellaablakban. Ez jó volt, már-már kilihegtem magamat, már- már visszatért belém valami svuag, bent a cellában a politikai foglyok kezdték felgerjeszteni régi érdeklődésemet, mert politikai dühöm is kifáradt a fáradtságtól. Csak szikráztam, mint a nedves kanóc; igazában felgyúlni nem tudtam semmitől. A fáradtságom most már végleges alapérzésem. S valahol mélyen állandóan éreztem, hogy még hátravan valami, ami minden eddiginél fárasztóbb lesz. Aztán néhány nappal a németek bevonulása előtt kikerültem a börtönből. A macska, amely egérként játszott velem, s először akkor engedett el, amikor minden papírforma ellenére hazakerültem Ukrajnából, most másodszor is elengedett. De nem szaladtam el előle fürgén, mint az egér, amely élni akar. A fáradt egér... nem ficánkoltam, csak vonszoltam magam, s ahelyett hogy elsuhantam volna a macska elől, fásultan rágcsáltam a múlton. Fáradt voltam, és néha magam is csak fáradtságomnak tulajdonítottam, hogy a legközelebbi jövőt sötétnek és végzetesnek látom. Máskor azonban hűvös politikai ítéletem pontosan megállapította, hogy napokon, heteken belül jön a világ vége.

Mondom, amikor a németek bejöttek, sokkal fá-radtabb voltam, semhogy önmagam életéért küzdjek. A macska megint elkapott, ezúttal véglegesen. S odakint és a Margit körúton, ahol reggelenként akasztották és agyonlőtték a baloldaliakat és a szökevényeket, hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy olyan világban és korban élek, amelyben a magamfajta embert ezért vagy azért, így vagy úgy, de előbb- utóbb megöli valaki. Ha súlyos beteg lettem volna, talán orvoshoz rohanok, és gyógyíttatom magam. De hogy most külön strapáljam magam, legyek dzsentri vagy görögkeleti, lappangjak, utazzam, gyalogoljak, korrumpáljak, könyörögjek, hazudjak, szerepet játsszak, azért, hogy a végén lepuffantsanak, agyonverjenek vagy fölakasszanak - erre már nem voltam hajlandó. Gondoltam, bejövök ezzel a huszonötezer halálraítélt zsidóval a gettóba, sodródom velük, az történik velem, ami velük, de lehetőleg elkerülöm a halálhoz vezető holtbiztos út személyileg és politikailag testemre szabott kellemetlenségeit. Gondoltam, Hirschler Samu vásárosnaményi kereskedőnek nem kell külön megdolgoznia azért, hogy megdögölhessen, Hirschler Samut majd belapátolják a többi zsidóval a vagonba, hogy valahol Lengyelországban a többi zsidóval együtt a tűzre hányják.

A gramofon reggel óta bömböl a sörgyárban, a rádió kívánsághangversenyeinek lemezeit játssza, hogy ne hallassék ki az üvöltés. A civil nyomozók javában verik az embereket - úgy hírlik, a legnagyobb adófizetőket és a háztulajdonosokat. A kisemberek és a lakók fellélegzenek, majdhogynem érdektelenséget, közömbösséget jelentenek be az arckifejezésükkel, de ki is mondják, szánalmas nyegleséggel: „Hát érdemes volt ezeknek egy életen keresztül rossznak lenni, átgázolni mindenkin - most kampec az egésznek". Pour la galerie  - mondják, a szerencsétlenek azt remélik, hogy a civilnyomozóknak valahogy a fülükbe jut, visszamondják nekik, s ezért nemcsak őket nem fogják bántani, de ki tudja, az ilyen elfogulatlanul felülemelkedni tudó, őszinte szegényembereket talán ki is engedik a gettóból. Ebben a tárgyilagosságban nem az osztályellentét vagy az osz-tálygyűlölet jelentkezett, hiszen majdnem valamennyien ugyanahhoz a polgári osztályhoz tartoznak - de a sikertelenebbek, a pechesebbek most azt hiszik, hogy először életükben ők vannak előnyösebb helyzetben, mint azok, akiknek odakint minden sikerült. S van ebben még egyéb is ... Ahogyan a szerencsétlenek a csendőrtől félig agyonrugottan megették saját exerementumukat is, csak hogy ne bántsák őket, ugyanezért egymást is megették volna.

Éreztem a tekintetükből jeges mindenrekaphatóságukat életük megmentésének ezreléknyi eshetőségéért. Szemtanúktól hallottam már az égő színház és a süllyedő hajó egymást taposó menekülőiről: itt szemmel láthatóan még nem gázolnak át egymáson, a csendőrök nem tűrnék a tumultust, de lélekben már mindenki feláldozta szomszédját, talán még közeli családtagjait is. Egyelőre a virilistákat és az előkelőket áldozták fel - s csakugyan, fél kilenc tájban egymás után kezdték szállítani a kórházba a véres csomagokat, akik azelőtt dzsentriskedő bankdirektorok, amerikai üzletembert játszó tollnagykereskedők, patrícius háztulajdonosok és a kiegyezéskor alapított cégükre büszke ékszerészek és aranyművesek voltak. A fejük, mint az egyenetlenül össze-vissza szabdalt görögdinnye, s valamennyi az altestén kapta a legsúlyosabb inzultusokat. A prehisztorikus vadállat, amelyet ezek az idők felébresztettek, a kasztrációban tombolja ki magát. A összezúzott emberek már nem is nyöszörögnek. Az orvosok tanácstalanul állnak matracuk előtt, mint akinek egy cserepekre tört bögrét kellene összerakni. A teremben most tökéletes csönd van - mintha még a haldoklók sem mernének hangosan hörögni. Az előbb még az érdektelent s a közömböst játszó s kárörvendően tárgyilagos kisemberek meghökkennek, s némi bűntudattal merednek maguk elé: nem, azért ez sok ... Ha nem is fogadják a kis-zsidók köszönését... s ha mindjárt pereltek és árvereztettek is ... s ha azt hitték, hogy a főispán és a kanonok a barátjuk - azért ez egy kicsit sok ... Kicsit sok volt, és... hirtelen felmerült bennük az aggodalom, hogy még mindig nem bizonyos, nem verik-e végig az egész gettót, ha majd kifogynak a gazdag emberekből. Hogy ilyen szemléltetően látták, mivé lesz az ember, ha a sörgyárba citálják, felébredt bennük a meggyötört notabilitások iránt valami szolidaritás. S aztán megtudták azt is, hogy a kínzás nyomán eddig mindenki bevallott mindent, a nyomozók már ki is mentek a városba, hogy kiássák az aranyat és az ékszert - szóval, kiderült, hogy senki sem állta sokáig a talpalást, az apró fémpálcikákat és a villanyozást. S a szegény emberek még jobban megriadtak, mert természetesen ugyanúgy eldugtak valamit, mint a gazdagok; valami limlomot, amire a családban évtizedek óta ráfogták, hogy érték, vagy inkább az értéknek, a vagyonnak a jelképét. Ha mást nem, egy bazári vázát, amelyet vitrinben tiszteltek mint nemes porcelánt, vagy egy ócska szőnyeget, amelyről az a legenda járta, hogy a nagyszülők vették Bécsben egy afgántól.

Az értékek eldugása részben tájékozatlan optimiz-musukat bizonyította: hittek benne, hogy ez a veszettség elmúlik, s akkor majd előszedik, amit elástak, s lesz mivel újra elkezdeniük. De bizonyos, hogy a tudatos gyakorlati oknál és célnál is nagyobb szerepe volt ebben az eleve reménytelen kísérletezésben a tárgyaikhoz való görcsös ragaszkodásnak: hogy javaik, amiket szereztek, ne jussanak más kezébe akkor sem, ha nekik már nem is érnek semmit. A primitív népek valószínűleg ezért is temettették el magukat ékszereikkel, ezért találtak az archeológusok annyi aranyat népvándorlás korabeli sírokban. Ezek a polgárok, akik azért időnként gyanították, hogy most végük van, nem temetkezhettek együtt karkötőikkel, butónjaikkal, szoliterjeikkel, gyöngysoraikkal, perzsaszőnyegeikkel, betétkönyveikkel - legalább külön sírt ástak nekik. A csendőrök természe-tesen hamarosan exhumáltatták velük a sírokat - s tulajdonképpen akkor adták fel végképp magukat, amikor utolsó tárgyaikat is elvették tőlük. A polgári mitológiában, amelyben éltek, ezeknek a tárgyaknak nemcsak materiális értékük volt, de az élet érc fedezetét, a biztonságot, a bátorságot, a rangot is jelentették. S minél több értékük volt, annál nagyobb biztonságban érezték magukat, s annál különbeknek és fontosabbaknak azoknál, akiknek kevesebb volt. E tárgyak istenségek voltak, s most, hogy a tárgyakat végképp elvesztették, úgy érezték, hogy az Isten hagyta el őket.

A polgárok istenei a tárgyak, s ha elveszik tőlük, nem tud rajtuk segíteni se Jehova, sem Krisztus - vége a világnak. S ilyenkor a világnak tőlük csakugyan vége lehet: az elvesztett tárgyakra függesztett, eszelős szemmel nem is érzékelik, nem is veszik tudomásul. Már említettem, hogy 1939 augusztusában, egy héttel a világháború kitörése előtt, a feleségem minden tárgyunkat kilenc kofferbe csomagolta, hogy elvisszük magunkkal Párizsba. Az én viszonyom a tárgyakkal tökéletesen hűvös és laza. Ha utaztam a világban, kis bőröndbe csomagoltam, amit muszáj, s azt is feladtam személypoggyásznak, hogy szabaduljak tőle, hogy ne zavarjon szabadságomban. Soha nem utaztam közös vonaton feleségemmel, aki mániákusa volt a kelleténél is több bőröndnek. Mindenfajta időjárásra, természeti csapásra, társasági eshetőségre becsomagolt, s minden alap nélkül arra az eshetőségre is, hogy esetleg nem térünk többé vissza. Most, hogy a fasiszta háború elől akartunk emigrálni, a feleségem ragaszkodott a kilenc kofferhez, s ezért aztán két nappal hamarább, nélküle indultam el Párizsba, csomag nélkül. Augusztus 26-án megérkeztem. Huszonnyolcadikán délelőtt kimentem a Gar de l'Est-re a pesti gyorshoz, a feleségem elé. A mozgósítás már elváltoztatta a várost, az indóház zsúfolt bevonuló katonákkal és riadt családtagokkal.

A keletről jött gyorsvonat is ontotta a bevonulókat. Nagy nehezen bukkantam rá halálsápadt, zokogó feleségemre. A síró nő nem volt feltűnő, s amint itt rémülten rám csimpaszkodott, azt hittek, hogy én is indulok a Maginot-vonalba. Az történt, hogy a feleségem a kilenc koffert Pesten berakatta magához a fülkéjébe, nemcsak spórolásból, de mert nem akart elszakadni a tárgyaktól. A poggyászhálót jóformán teljesen lefoglalta velük, amíg Salzburgban aztán jött egy pedáns német ellenőr, s érdesen ráparancsolt, hogy az öt legnagyobb koffert, éppen azokat, amelyekben a ruháink voltak, adassa fel személypoggyásznak. Sírva esdekelt, de az utasok is ellene fordultak, az ellenőr nem irgalmazott. Kehiben, a német határállomáson, kezében a feladóvevénnyel ke-reste a poggyászkocsiban a koffereit. A kofferek nem voltak sehol. A vasutas közölte vele, hogy átrakás közben Münchenben lemaradtak. Jajveszékelt és toporzékolt, az utasok részben lagymatagon biztatták, részben pedig azzal a bölcselkedéssel próbálták csillapítani, hogy holnap kitör a háború, és lényegesen több vész el, mint néhány koffer. Ettől végképp kétségbeesett. Csakugyan, a kehl-strassburgi Rajna-hidra úgy a németek, mint a franciák már felszerelték a spanyollovasokat, s csak vagonszélességnyi folyosót hagytak nyitva. A német vasutas mégis megkönyörült rajta, s csak hogy reményt keltsen benne, felajánlotta neki, hogy adja meg párizsi címét: ha a következő vonat érkezéséig nem tör ki a háború, és megjönnek vele a kofferek, utánvéttel elküldi. Feleségem hitetlenül felírta a nevét egy papírlapra, és Párizsig jajgatott és tombolt.

Hiszen megértettem a kétségbeesését: ahogy itt állt előttem a peronon, egyetlen megmaradt ruhájában, fehérneműjében és cipőjében. De miközben a taxiban hazafelé vigasztaltam és csitítottam, magam is azt gondoltam: „tant bruit" , a háború előtt tíz perccel elveszett egy csomó ruha és miegyéb - nos, majd szerzünk másikat! Pénzem is volt, amerikai honorárium dollárban - a háború szelére a dollár felment, s az árak változatlanok maradtak. Amikor kicsit belefáradt a toporzékolásba, azt mertem megkockáztatni, hogy ebből a pár ezer franc különbözetből, amit a dolláron automatikusan kerestünk, bőven megvásárolhatjuk a Galeries Lafayette-ben a legszükségesebbet.

-        Nem kell - sikoltozta. - Nekem az én piros ka-bátom kell! S a cipőim! És a skatulyák! A nagymama gyöngyei! Mindenem a skatulyákban volt!

Az a piros kabát kellett, azok a cipők és csak a nagymama gyöngyeivé kinevezett, félig kész japán gyöngyök, amilyeneket néhány száz líráért az utcán árultak Riminiben, amikor ott jártunk. S mi volt még a skatulyában: csatok, brossok, művirág díszek, retikülök, manikűrkészlet, fényképek - mütyürkék, kacatok. Nos igen, a ruhatáraink elvesztése komoly csapás. De nem kell meztelenül járnunk, s bár nekem, mint az ősembernek, csak az fontos, hogy a ruha az időjárás viszontagságai ellen védjen, végeredményben a dollárkülönbözetért vehet magának csinos, divatos párizsi ruhákat.

-        Ez a maga síbergondolkozása! - üvöltötte. - Nekem az én dolgaim kellenek! És ha most nem kellett volna férfi nélkül utaznom, akkor. ..

Fellélegeztem, mert belépett a patronne, veuve Duverger  s hozták a kék papírt, hogy bevonjuk vele az ablakot. Gondoltam, ez a kék papír talán eltereli figyelmét a piros kabátról, és rátereli a háborúra. Elsötétítés, légitámadás - talán feleszmél, hogy pillanatok alatt mi minden megy itt veszendőbe. De Madame Duverger már töviről hegyire ismerte a koffertragédiát, s őt is, a francia polgárnőt, a tulajdon iránt túlfejlett érzékével, sokkal inkább megrendítették az elveszett tárgyak, mint a háború esélye. „O pauvre Madame"  - tördelte a kezeit, és még sírt is vele. Aminthogy, ha a boche-ok már Párizs alatt lennének, mit tenne ő is: csomagolna, és cepclné a koffereket végkimerülésig, s meg is halna a kofferek tövében. Ezek ugyanannak a szektának tagjai, a tárgy-isten hívei, s én, a szentségtörő hitetlen, olyan bűntudattal ülők itt a fotőjben, mintha én loptam volna el a koffereket.

Még néhányszor lesíberezett, holott ő volt az, aki házasságunk első napjától magához ragadta a pénzt. Elhitette velem, hogy csak ő tudja beosztani, ő ért hozzá, mert infantilis tékozló vagyok. S csakugyan, még nem is tudtam, hogy néz ki egy eleven dollár: ahogyan megjött Amerikából, saját nevére betette a bankba, folyószámlára, hogy ne férjek hozzá. De most hallani se akart róla, hogy a pénzhez nyúljon. A kofferek, a piros kabát vagy semmi. Végül megsajnáltam, mint aki egy nekem ellenszenves rokonát igaz gyásszal gyászolja, s még egész éjjel vigasztaltam is. Minden meggyőződés nélkül esküdöztem, hogy a német vasutas azóta már biztos feladta a koffereket, reggelre itt lesznek, kimegyünk a Gare de l'Est-re, és hazahozzuk.

Reggel ki is mentünk, és megkerestük az állomás-főnököt. Öt perc alatt megtudtam azt, hogy a franciák elvesztik a háborút. Ez augusztus 29-én reggel történt - én erősen idegenes akcentussal előadtam az állomásfőnöknek a koffer-tragédiát, ami benne is - francia polgár volt - megértést, sőt részvétet ébresztett. Mindjárt megengedte, hogy átvizsgáljuk az alagsorban a málharaktárakat. Ha történetesen fasiszta ügynök lettem volna, egy nappal a háború kitörése előtt elkövethettem volna az évtized legnagyobb szabotázsakcióját; semmi sem lett volna könnyebb, mint egy szál gyufával felgyújtanom a Gare de l'Est-et, és ezzel mérhetetlenül megnehezítenem a francia mozgósítást. Persze, a koffereket nem találtuk - a kofferek sohasem lesznek meg többé -, de a jó állomásfőnök nem nyugodott bele olyan könnyen, mint én, mert anélkül hogy kértem volna, ajánlólevelet firkantott a Gare Pajol, a gyorsáruállomás főnökéhez, hogy hagyjon bennünket ott is turkálni a raktárakban. Miközben kerestük, és ott sem találtuk meg a koffereket, ezt motyogtam: minden világháborút azért mégsem lehet marne-i csatákkal, az utolsó pillanatban esetleg sikerülő improvizációkkal megnyerni. Erről morfondíroztam hazafelé is, mialatt gépiesen bátorítottam: a Paris Soir nem írt igazat, hogy több vonatot már nem indítanak Németországból.

Közben a Rue Linnén, a hotelünk környékén, el-terjedt a koffertragédia híre. Elérzékenyült fűszeresnék, péknék és bisztrókisasszonyok részvétteljes tekintete kísért bennünket az autótól a szálloda kapujáig. A gyász kezdett számomra tűrhetetlenné válni. Ismerős, sőt ismeretlen környékbeli nők már kondoleálni jöttek. Még náhányszor megkíséreltem feleségemet rávenni, hogy menjünk a Lafayette-be, a Louvre áruházba vagy akár Lanvinhez, Paquinhez - végül délután rászántam magam, hogy kiviszem utoljára az állomásra, ahová csakugyan befutott az utolsó vonat Németországból. Gondoltam, talán ha végérvényesen megbizonyosodik, hogy nincs mit remélni, beleegyezik valami ésszerű megoldásba. Az állo-másfőnök vett először észre bennünket a bevonuló katonák acélsisakja fölött. Az arca fénylett a lelke-sedéstől: „Asszonyom - kiabálta -, gratulálok! A híd talán már fel is robbant, de a kofferei megjöttek az utolsó vonattal!"

A német vasutas Kehiben csakugyan feltette a kof-ferjeit az utolsó vonatra. Este talán már egymást bombázzák a franciák és a németek, de a német vasutas, szakmai tisztességből és gépiességből, továbbította az öt „darabot". Valószínűen nemcsak a nacionálszocialista pártnak volt a tagja, hanem a Tárgyisten Nemzetközi Szektájáé is, amelynek kultusza híveinek oly sok őrömet okoz, de vaunak végzetes szituációk, amikor az istenség kegyetlenül szedi áldozatait.

Például: ha az a becsületes német vasutas akkor nem küldi utánunk a koffereket, a poggyászunk felfért volna a Riviéra-vonatra vagy a madridi és a lisszaboni gyorsra. Talán nem jöttem volna haza, és nem verték volna ki a fél szememet Ukrajnában, s nem kerülök ide a chasszidokhoz sem. Viszont az is lehet, hogy Madridban halmérgezést kaptam volna, mint Asbóth barátom, aki a Rue Linnéről eljutott Madridig. Vagy éppen arra a klipperre szálltam volna fel Lisszabonban, amely száz közül lezuhant, mint El Melik, az arab matematikaprofesszor, aki szintén ebből a hotelból indult el Amerika felé. Szóval, most ne törjük a fejünket, hogy mi lett volna, ha... De a tárgyakért szenvedni, a fétisért elpusztulni, mégis bennszülött dolog. Ez az egész banda, amely itt ránk vetette magát, szintén a Tárgyisten inkvízítorrá fanatizálódott szektáriusa: azért találta ki, hogy gyűlöl bennünket, hogy jogcíme legyen elvenni tőlünk a tárgyakat, azért találta ki, hogy bűnös módon szereztük, hogy a tárgyak megszerzéséhez való erkölcsi jogosultságukat az Istenség előtt igazolja. A tárgyakért ölnek meg bennünket.

7.

Mindenki zöldre sápadt a sörgyárból kihallatszó gramofonzcnétől. A kisemberek kezdeti optimizmusa is szétoszlott: miért verték agyon félig például Klein fűszerest a Pável utcából, akinek csak adóssága van s őt csúnya leánya? A kör egyre szűkebbre szorul. A sörgyárra összpontosított figyelmet elkerüli, hogy a vasutasok hajnal óta állandóan tolatnak a gettó iparvágányain. Az olajozatlan fékek visítanak, a csúszó kerekek jajongó hangot adnak, mint az éjféli színpadi vihar a melodrámában. Igen, az iparvágányokon nagy a mozgalom. Csütörtök reggel van. Szombaton indul az első transzport. Talán ki lehet húzni szombatig - inkább elmenni a transzporttal, mint megint a verés ...

A kancsal ápolónő megáll a matracoknál, lehajol, és ezt mondja:

-Nincs baj a papával! Hála Istennek, a bé betűsöknél átugratták a nevét.

Azért jött ide, hogy tudtomra adja, hogy megtette, amit a csendőr kívánt? Kicsit émelyedve néztem fel rá. Nem mintha meglepett volna - hiszen az előbb szóltam arról, mi mindenre képesek az emberek, hogy mindenki felfalná a saját szennyét s a saját gyermekét is, csak hogy menekülhessen! De egyrészt pszichológiailag állást foglaltam magamban az üggyel szemben, másrészt - mért jön ide, miért kell nekem tudnom, mi közöm hozzá?

-        Szóval, megtörtént? - kérdem nyersen.

-Hova gondol, dehogy! - tiltakozik zavartan, és

az arcát elönti a vérhullám. - Csak nagyon rendes fiú. A papán segített, és még tovább is segít. És azt mondta, ha van néhány rendes ember, azokon is hajlandó. Ha szolgálatban lesz a kapunál, lehet valamit csinálni. Gondoltam, egy ilyen értékes ember, mint ön ...

-        Nem gondolok ilyesmire. Lesz, ami lesz.

-        Fenn voltam a feleségénél az emeleten - suttogta tovább a lány ő mondta, hogy beszéljek önnel. Nagyon rossz állapotban van szegény. Persze, áldozni kell majd valamit. A felesége azt mondja, hogy vannak odakint források. Most ne beszéljünk, este szolgálatban leszek, akkor majd - elment, elhívták a harmadik matrachoz.

Biztos, hogy a lány az éjjel lefeküdt a barátságos csendőrrel, aki most talán megenyhült, és megmámorosodott egy kicsit ettől a szcp, zsidó úrilánytól, egy kicsit filoszemita lett. S hogy látta a sörgyárban a sok zsidó szajrét, az alpakka tálakat, az ezüstkanalakat, a gyűrűket és a köteg százasokat - gondolta, miért ne segítsen ezeken a jóravaló zsidókon, akikkel úgy bánnak, ahogy még az állattal sem, és akiket hirtelen így megkedvelt? S miért ne szerezzen valamit ebből a gazdátlan vagyonból - egy tehénre valót az öregeknek, vagy magának egy motorbiciklire valót? Hát este majd beszélek a lánnyal. Kicsit meglep, hogy a feleségemet érdekli ez a lehetőség: eddig apatikus volt, s mi ezt már, amikor elhatároztuk, hogy nem szökünk meg, végigbeszéltük. Nem örülünk neki, hogy az életnek vége van, még lehetett volna néhány szép évet együtt élni, de hát mindketten sokkal fáradtabbak voltunk ahhoz, hogy erőlködjünk, hogy a kaland kényelmetlenségét kockáztassuk az életért. S különben is, be nem hegedt sebbel fekszik az emeleten, a szülészeten. Öt is eldugták álnéven az orvosok, hogy a csendőrök ne tudják meg, kinek a felesége. A szüleit és az első házasságából való gyerekét csak lopva láthatja, mert ezek itt éltek Váradon, mindenki ismeri őket, és tudják a velem való kapcsolatukat. Ha a feleségem nyíltan érintkeznék velük, esetleg nyomomra vezetnék a csendőröket. De lehet, hogy szegény most mégis élni akar, s azt akarja, hogy én is éljek. Mint Párizsban, amikor a kilenc kofferrel hazahozott, most megint rám erőszakol valamit - nos, legyünk megint gentlema-nek.

Este majd beszélek a lánnyal. Egyelőre a csikorgó fékek és a jajongó kerekek zenéjét hallgatom és a gramofonzenét. És természetesen sok mindenféle suttogó jó hírt is hallok: az oroszok már Kolozsvár alatt állnak, az amerikaiak partra szálltak Portugáliában ...

Azért én is felpezsdültem, amikor hirtelen tisztán hallottam a kiáltozás szövegét:

- Le a gettóval! Engedjék ki a zsidókat... Engedjék ki munkástársainkat és munkaadóinkat!

Nem, pillanatra sem hittem, hogy odakint kitört a forradalom. De ez a kiáltozás volt március 19-e óta az első magyar hang, amelyben emberi hangra ismertem. Azóta csak a tegnapi barátok gyáva, alávaló nyöszörgését hallottam: menj, engem is figyelnek, ne hozz bajt a családomra! S az ocsmány szidalmak, a gúnyolódás és röhögés hangját, amikor vonultunk a gettóba. Álltak az úriemberek a járdaszélen, bűvész módra forgatták a sétapálcáikat, s a szőke ringyó tanárnő a teniszrakettjét. A szemünkbe röhögtek, vagy fintorogva elnéztek felettünk, mintha a szemeteskocsik vonultak volna fel, hogy kihordják a város minden szemetét. A cukrászda teraszán újságírók, színészek, szajhák s bámulóik és mecénásaik szalmán szívták a hűsítőt, vagy söröztek, és csörömpölve koccintottak. Egy szelíd arcú, szőke loknis, pederaszta külsejű katolikus pap, afféle cserkészvezér, aki iskolán kívül is állandóan kisfiúkkal sétál, öt felfelé fésült hajú, tiszta inges, térdnadrágos kölyökkel állt a sarkon, botjával a hetvenkilenc éves Griinzweig szabóra mutatott, és ezt harsogta: nézd a zsidót, olyan, mint egy makimajom. A sarkon a lunetikus rikkancs rekedt hangon üvöltötte a nagyváradi katolikus püspök hivatalos lapjának headline-ját : „A zsidók elnyerték méltó büntetésüket! A keresztény Nagyvárad nem álom többé!"

A Fő utcán vonultunk akkor végig, a sokféle basáskodásban és lakájkodásban végleg elzüllött dzsentri, a butaságában, kegyetlenségében peckesen győztes tisztikar, a mindenkinek felesküdött és mindenkit eláruló, dölyfös és tolvaj köztisztviselők s a zsidók laza üzleti erkölcseit megcsúfoló patrícius kereskedők útvonalán s az úriasszonyok korzóján. Ezek az úrihölgyek voltak a legmocskosabb szájúak: amikor meglátták azt a néhány Pestről öltözködő, külföldi fürdőkbe járó, angol könyvet olvasó, szeretőt tartó zsidó nőt, akik a kisvárosban gyötrő komplexusukká nőttek, s akiket faji, hivatali és tiszti rangöntudattal megpróbáltak megvetni és lenézni, de akiktől nem is a vagyonukat, az eleganciájukat irigyelték, de az életörömre való képességüket, most rájuk öntötték örömtelen házasságuk évtizedei alatt csordulásig megtelt lelkük mosogatódézsáját. Ezek a nagyvilágiaskodó váradi zsidó nők, a sok kendős fejű zsidó szegényasszony, boltosné, iparosnő és munkásnő között, csakugyan hírhedtek voltak a városban színes életvitelükről - s amikor most ezek a durva, zabálástól vérmes vagy alkoholtól keszeg, cselédvadász, kicsapongó férjek mellett s az ágyneműszagú családi házban és a családi pótlékon sárkánnyá vadult úriasszonyok végigpiszkították őket a Fő utcán, olyan mozdulatlan márványarccal, megrázó méltóság-gal játszották szerepüket, mintha valamilyen eszmének lettek volna mártírjai, és tudatosan vállalták volna a meghurcolást.

E pokoli felvonulás feledhetetlen lármája óta csak csendőrök vezényszavát és káromkodását lehetett hallani. Most szólalt meg hónapok óta először a vox humana, a vox populi - a nép hangja, a munkásoké, akik bizonyára tudják, hogy ez a kiabálás hatástalan a csendőrfegyver és a tank ellen, de legalább jelt ad arról, hogy ebben a városban mégis vannak néhányan, akik emlékeznek elmosódott tanokra, eltiltott és beszennyezett eszmékre, amelyeket Váradon az elmúlt ötven évben éppen a legkülönbek tanítottak. A Fő utcán a nagybirtokosok, a dzsentrik, a papok példája és nevelése hatott, a tudósok és a költők a külvárosban hatottak. S most megszólalt a külváros hangja, nem lehetett több ötszáz torok hangjánál - de mindjárt megszólaltak a csendőrfegyverek is.

Mialatt a lövöldözés tart, a gettó meglapul, mert attól fél, hogy a fegyverek, ha odakint végeznek, mindjárt befelé fordulnak. Aztán órákig feszült eseménytelenség. Nem jön semmi hír. Aztán megint bömbölni kezd a gramofon, a Lil Marlent játssza késő estig. S megint kezdik hozni a hordágyakon az embereket, a földszintre a férfiakat, betört fejjel és szétzúzott hercvel, kinyílt sérvvel, véres szájjal, amely lenyelte a fogakat - s az emeletre hordják a nőket, kékre vert keblekkel és megperzselt ágyékkal. S mire este lesz, már ez is olyan megszokott, mint a halál a szomszéd matracon és a hullakamrában.

Aztán késő este, elzöldült arccal, apróra sírt szemmel előkerült a kancsal lány. Az a barátságos csendőr, aki reggel megmentette az apját a veréstől, s felajánlotta, hogy valami szajréért hajlandó néhány jóravaló zsidót megmenteni, alaposan megváltozott. Amikor a lány estefelé megszólította, hogy megbeszélje vele a dolgokat, a csendőr a fegyveréhez kapott, és ezt üvöltötte: „Eredj innen, te zsidó cafrang, majd adok neked zsidót menteni 1" A lány nem értette a változást, azért sem értette, mert az éjjel a csendőr nyilván kedves volt hozzá. S nem értette, hogy ha már így hirtelen megdühödött, miért cepeltette el utólag az apját a sörgyárba, hogy verjék ki belőle, amit eldugott. S azok verték is, amíg be nem hozták haldokolva, és most ott fekszik a többi véres rongy között. „Az a kékinges ott a papa" - mutatott rá zokogva. Nem értette, csak azt hallotta, hogy az a barátságos csendőr, amikor a szocialisták tüntettek, éppen a kapunál volt őrszem. Előbb nem tudta, mit tegyen, de akkor más csendőrökkel futva jött a főhadnagy, és futva ráordított: „Te állat, miért nem lősz!" Az állat lőtt, ameddig tölténye volt. A hat közül, aki ott maradt, agyonlőtt kettőt. S nyilván először használta emberek ellen fegyverét, mert nem volt a fronton, fiatal próbacsendőr volt, még nem ölt embert. Most ölt először, s most jött rá, milyen nagy érzés, ha az ember megölheti a másik embert. Ettől vadult meg, s hogy megérezte az erőszak mámorát, a kegyetlenség kéjét, s hirtelen elragadtatása gőgjében lc akarta rázni magáról férfigycngcdsége és korrupt kis emberségessége kényelmetlen, zavaros emlékeit is, jóvá akarta tenni önmaga előtt, hogy éjszaka még cirógatta a kancsal lányt, s arra gondolt, hogy megment embereket, amikor az embereket meg is lehet ölni.

A kancsal lány egész éjjel az apját ápolta, de a bé-betűs, magas vérnyomásos zsidó, aki összevissza egy ezüst zsebórát és egy férfiruhára való cseh szövetet dugott el a csendőrök elől, reggelre belehalt a verésbe. Éjszaka több légiriadó volt, de megint nem támadás. A vagonok hajnal óta megint vijjogtak, s délelőtt kihirdették, hogy a gettót körzetekre osztják, s az embereket körzetenként elviszik. - Hová? - kérdezte a csendőr főhadnagytól egy együgyű, kétségbeesett hang. - Siófokra nyaralni! - felelt a csendőr főhadnagy, és majdnem megbántódott, mint a humorista tanár az osztályban, ha a terem nem válaszolt a viccére harsány, stréber nevetéssel.

                                                   (folytatása következik)