HETI SZAKASZ(2) KI TÉCÉ – 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA:SLOMÓ KÖVES, RABBI

Mikor (ne) váljunk?

Ez a kérdés feltehetően minden NŐS férfi és férjezett asszony fejében legalább egyszer életében megfordul. Mit tegyünk, ha úgy érezzük, nem találtuk meg az igazit, vagy ha éppen azt mondja szívünk, hogy megtaláltuk ugyan az igazit, de az nem az, akivel összekötöttük életünket? Mi a teendő, ha tévedtünk, és nem illünk össze, életünk párja nem ért meg bennünket és nem érezzük magunkat boldognak?

A kérdés valójában mélyebb, és túlmutat a férfi és a nő kapcsolatán. Általánosságban is feltehetjük: Mikor vállaljunk nagy változásokat életünkben? Mikor költözzünk? Mikor váltsunk munkát? Mikor keressünk más társaságot?

Ezek a kérdések nem csak a kockázatvállalás illetve a megszokott kényelem vagy a bejáratott kiszámíthatóság mérlegének kérdései. Mély filozófiai dilemmáról van szó. Salamon megfogalmazásában (Példabeszédek 20:24.) „Az Örökkévalótól valók a férfi léptei, s az ember - miképp értheti az útját?”. Ha valahova eljutunk, ha valamilyen életszituációba kerülünk, az – a zsidó vallás tanítása szerint – sohasem véletlen. Oda mindig valamilyen feladat miatt kerültünk. Ráadásul olyan feladat miatt, amit csakis mi tudunk elvégezni, ami a Teremtés óta ránk vár.

 Különösen így van ez a házassággal, hiszen a Tóra szerint életünk párja által nem csak testünk, hanem lelkünk is „eggyé lesz”. A „basert” fogalma nem mást jelent, mint hogy kiválasztottunk, lelki társunk az, aki által lelki fejlődésünk kiteljesül. Ha ezen az élethelyzeten, vagy az adott párválasztáson idő előtt (vagy egyáltalán) változtatunk, akkor lehet, hogy a ránk szabott életcél elől futamodunk meg.

De honnan tudjuk mikor jött el a váltásnak ideje? Mikor számit ez a feladat előli megfutamodásnak, és mikor éppen az aktuális feladat megoldása és egy új feladathoz való érkezés előkészülete a nagy váltás? Végső soron Bölcseink azt is tanították, hogy „aki helyet vált, az (pozitív értelemben) szerencséjén is változtat” (Jeruzsálemi Talmud, Sábát 6:9.).

 

Csak ha szemérmetlenséget talál benne

Heti szakaszunk egyetlen összetett mondatban tesz említést a házasság és a válás intézményéről:

„Ha valaki feleséget vesz magának és férjévé lesz, és  ha nem talál az kegyet szemeiben, mert talált rajta valami szemérmetlen dolgot és ír neki válólevelet, kezébe adja és elküldi házából – az elmegy házából és megy és más férfiúé lesz.” (5Mózes 24:1-2.)

Válni jogi értelemben mindig lehet, a talmudi bölcsek azonban  (Gitin 90a) megoszlanak abban a tekintetben, hogy mikor áll be elegendő morális ok a válásra:

1.       Sámáj iskolája szerint az ember csak akkor váljon el, ha szemérmetlenséget talál benne…

2.       Hilél iskolája szerint akkor is (kezdeményezhet a férfi  válást) ha az asszony odaégette ételét…

3.       Rabbi Akiva szerint akkor is válhat, ha szebbet talált párjánál…

A háláchá (Even háezer 119:3.) végül is Hilél útmutatását fogadja el a törvény betűjének, de ezzel együtt „aki a törvény betűjénél lelkiismeretesebb” akar lenni, az Sámáj tanításához tartja magát.

Ha a fenti három véleményt a mai kor nyelvére fordítjuk, akkor a következő értelmezést feltételezhetjük:

1.       A válás legkézenfekvőbb oka a szemérmetlenség. Ha életünk párja visszafordíthatatlanul lelki és erkölcsi rontásba taszít bennünket, ha vele való közös életünk állandó lelki fájdalommal, spirituális romlással és árulással jár (lelki vagy fizikai erőszakról nem is beszélve), akkor tudhatjuk, hogy életünk szent célját nem vele kell teljesítenünk, hiszen általa nem a spirituális fejlődés, hanem a lelki romlás irányába megyünk. Sámáj esetében mindenki egyetért, hogy válasszuk a válás lehetőségét.

2.       Hilél tanítása az „odaégetett ételről”, kiterjesztve értelmezhető úgy is, hogy általában fizikai és materiális jólétünkről van szó. Ha együttlétünk materiális nehézségekkel, anyagi vagy szellemi gyarapodásunk hátráltatásával jár, ha úgy érezzük életünk párja visszafogja kiteljesedésünk, -  a törvény szava szerint, ez elegendő ok a válásra.

Elegendő ok, de mégsem ajánlatos. Más szóval a válás (legyen az házastársunktól, vagy egy adott  élethelyzettől) indokolt lehet, ha valódi károkat okoz fizikai és materiális jólétünknek, ha megfoszt mind anyagi mind szellemi szükségleteinktől. Ebben az esetben a Tóra elfogadja döntésünket, és lehetőséget ad egy új házasság, vagy egy új élethelyzet megteremtésére.

De ez csak a „törvény betűje”. Az önzetlenebb hozzáállás -  azok számára, „akik a törvény betűjénél is erkölcsösebbek akarnak lenni” -   az, hogy csak abban az esetben váltsunk, ha jelenlegi házasságunk, vagy jelenlegi élethelyzetünk etikai, morális vagy vallási értékeinket sérti. Csak akkor váljunk, ha spirituális fejődés helyett permanensen romlásba taszít bennünket adott helyzetünk. Ebben az esetben még Sámáj szigorúbb iskolája is a válásra és a váltásra ösztönöz. Ennek híján viszont arra kell emlékeznünk, hogy „Az Örökkévalótól valók az ember léptei”. A ránk osztott élethelyzet, minden nehézség ellenére -  és éppen minden nehézség okán -  megoldandó feladat, melyhez eszközöket és kellő muníciót is kaptunk az Égiektől.

„Nem az én esetem…”

Egy lehetőséget azonban nem fogad el a háláchá, ez pedig rabbi Ákivá változata: az, ha valaki a jelenleginél „szebbet talál”, ha úgy érzi, nem ő az igazi - ez nem elegendő ok a válásra. Még ha az is a megérzésünk, hogy férjünknél lenne megértőbb, okosabb, rugalmasabb férfi, akivel összeköthetnénk életünket, vagy hogy feleségünknél lenne soványabb, csinosabb, szebb, kiegyensúlyozottabb, szeretőbb, vonzóbb nő, akit meg tudnánk magunknak nyerni, nos, mindez nem alapozza meg a válás szándékát.

És hogy miért nem? Tanulságos választ ad erre Jákob, Lea és Ráchel esete.

A Tóra elbeszélése szerint Jákob hiába a Lábán fiatalabbik lányának, Ráchelnek kérte meg a kezét, csalafinta apósa rászedte, és kevésbe kelendő leányát, Leát adta hozzá első nekifutásra.

„És Jákob szerette Ráchelt; és mondta: Szolgállak téged hét évig Ráchelért, kisebbik leányodért. És mondta Lábán: Jobb, ha neked adom őt, mintha adom őt más férfinak; maradj nálam. És szolgált Jákob Ráchelért hét évig; és olyanok voltak szemeiben, mint egynéhány nap, mivelhogy szerette őt. És mondta Jákob Lábánnak: Add ide feleségemet, mert leteltek napjaim; hadd menjek be hozzá. Erre egybegyűjtötte Lábán a helység összes embereit és csinált lakomát. És volt este, vette leányát, Leát és bevitte őhozzá; ő pedig bement hozzá. […] És volt reggel, íme Léa az; akkor mondta Lábánnak: Mit tettél velem? Nem-é Ráchelért szolgáltam nálad, miért csaltál meg?” (1Mózes 29:18-25)

Hogyan történhetett mindez, hiszen Jákob mindennél jobban ismerte dörzsölt apósát? Rási magyarázata szerint (Uo. 29:25.) a következő dolog volt a háttérben:

„Jákob ugyanis korábban [bizonyos] jeleket adott Ráchelnek, [hogy azok révén majd azonosíthassa őt,] és amikor Ráchel látta, hogy Leát viszik be [Jákobhoz], azt gondolta: „Nővérem most meg fog szégyenülni,” [mire] készséggel átadta neki azokat a jeleket.”

Jákobot tehát rászedték, de miért hagyta magát? Miért nem adta be válókeresetét, rögtön ahogy kiderült a turpisság? A Tóra elbeszélése szerint (Uo. 31.) Jákob kifejezetten nem szerette Leát… Mi értelme volt hát, hogy mégis együtt maradtak? Ő aztán igazán mondhatta volna, hogy Lea nem az igazi, nem benne találta meg élete kiválasztottját.

Lehet, hogy Jákob ősapánk nagy önuralmat tanúsítva ráébredt arra, hogy Leával kötött házassága és a vele szemben érzett ellenszenv nem Lea hibájából, hanem saját szegénységi bizonyítványából adódik. Jákob talán rájött, hogy az „ő nem az igazi”, tulajdonképpen a „fű mindig a másik oldalon zöldebb” tipikus esete, amiben a házastársak közötti konfliktus nem a másik ember hibájáról, hanem saját lelki ínségünkről szól.

A Midrás a következőképpen jellemzi ezt:

„Azon az éjszakán, egész éjjel hívta és szólította. »Ráchel!« - mondta neki. És ő válaszolt. Reggel azonban »íme Léa az«. Azt mondta neki: »Te csaló, csalónak a lánya! Egész éjszaka Ráchelnek szólítottalak, és te válaszoltál?!« Így felelt erre neki: »Van talán mester tanítványok nélkül? Nem így volt ez atyáddal is, aki [Ézsauként] szólított, és te feleltél neki…?!«” (Brésit rábá 70. ===)

Jákob talán felismerte, hogy a Leában talált hibák saját hibáinak tükröződései. Rájöhetett arra, hogy a házasságban adódó konfliktusok, saját gyengeségeinket segítenek nekünk megtalálni, hiszen torz tükröt elénk téve a legőszintébb képet adják nekünk arról milyen emberek is vagyunk tulajdonképpen. A külső emberi kapcsolatokhoz használt képmutató álarcot levetve, otthonunk igazi énünket előhozó valóságában ismerhetjük meg önmagunkat igazán, és ezt alaposan kihasználva juthatunk el testi-lelki fejlődésünk csúcspontjára.

Ha tehát úgy érezzük, párunk nem az igazi, váltani szeretnénk, és túl sok a konfliktusunk, akkor - mielőtt a visszafordíthatatlan döntést meghoznánk -  őszintén gondolkodjunk el azon, hogy megromlott, vagy csak nem túl fényes kapcsolatunkban nemcsak férjünk vagy feleségünk van benne, hanem mi magunk is. Ha a házasság valóban küldetésről szól, akkor az „Ő”-vizsgálata előtt, tartsunk alapos önvizsgálatot is.

„Ezeknek anyját válasszam el magamtól?!”

Mindezek mellett van a válás előtti dilemmának még egy nagyon fontos szempontja. Ez pedig a közös gyerek(ek). Eddig saját szellemi, lelki és anyagi jólétünkről és fejlődésünkről szóltunk csak. Ha azonban közös gyermekünk van, akkor minden fent említett érv felerősödik – szóljon az a válás ellen vagy mellett. Úgy ahogy a Sámáj által említett erkölcsi romlás esetében felerősíti a válás kötelezettségét egy gyermek iránt érzett fokozott felelősség, úgy a „nem ő az igazi” esetében még nagyobb a kötelességünk az önzetlenebb utat választani.

A Tóra a következőket írja Jákob fent részletezett esetéről:

„Az Örökkévaló pedig látta, hogy Lea gyűlölt és megnyitotta méhét […] Lea fogant és fiat szült…” (Uo. 30-31.)

A Midrás ezt a következőképpen kommentálja:

„Ahogy látta Jákob atyánk, hogy csapta be Lea, húgának kiadva magát, arra gondolt, talán érdemes lenne elválnia. Azonban amikor az Örökkévaló fiakkal áldotta meg általa, így szólt [magában]: »Ezeknek anyját válasszam el magamtól?«” (Brésit rábá 71.)