Zsolt Béla/Kilenc koffer (5)

 

11.

Reggel hatkor sorakoztak a sírásók, a halottak fiatalabb férfirokonai. Indulás előtt még berakatták velük a holttesteket két kisebb méretű, füstszínű furgonba. A szó szoros értelmében be kellett gyömöszölni a hullákat. A csendőr kiadta a parancsot: be kell férni valamennyinek. Lehetetlennek látszott, hogy a három utolsó holttestet be lehet erőszakolni, de a csendőr fenyegetően sürgetett: a sírásók ijedtükben kétrét hajtották a tetemeket. Csodával határos módon az ajtót rájuk reteszelték.

Ez volt az egyedüli izgalmas esemény ezen a dermedt kánikulai napon, mely az első körzet, az első transzport bevagonírozását megelőzte. Legfeljebb még az történt, hogy déltájban jött a parancs: az első körzet lakói házanként gyűjtsék össze és szolgáltassák be egy csomóban a kulcsokat: a kapukét, a szobákét, a szekrényekét. Ennek az intézkedésnek nem volt semmiféle gyakorlati célja. Ma sem tudom, mit akartak vele. Valószínűleg a németektől kaptak valamilyen általánosan érvényes, pontokba szedett, nyomtatott használati utasítást a deportáláshoz, és egyik pont lehetett a kulcselkobzás. Biztos, hogy a németek nem rendeltek el ilyesmit ok nélkül, adott körülmények között szükség lehetett rá. De ezek itt bambán, a német alaposság és szervezőképesség iránti csodálatból, mint a liturgiás szöveg parancsát, vaktában, értelem nélkül leutánozták. Olcsó történelmi képzeletükkel ezt a kulcsbeszolgáltatást afféle jelképes aktusnak tekinthették: a zsidók így kapitulálnak, így adják át szimbolikusan házaikat a győzteseknek, mint a várparancsnok a vár kulcsát. Vagy talán, hogy szó szerint és képletesen is megjelenítik a népies szólamot: beadják a kulcsot.

S még az történt ezen a napon, hogy elvették tőlünk a babot, ami eddig kizárólagos táplálékunk volt, a szombati zsidó népételre való gúnyos utalásként. A tenyeres-talpas kisiparosfi csendőr ezredes s a városi élelmezésihivatal-vezető, a papgazdasszony zabigyerek fia, akik gyerekkorukban klerikális kalendáriumokból tanulhatták a humort, nyilván rettenetesen jó viccnek tarthatták, hogy ezeket az „icigeket" és „jordánokat" babbal etetik, a csecsemőt ugyanúgy, mint a gyomorrákos öreget - zabálják tele magukat sólettel, mielőtt megdögölnek! Most azonban kiderült, hogy a bab sokkal jelentősebb eleme a nemzeti vagyonnak, semhogy rituális tréfára lehetne elfecsérelni. „A bab kell vitéz katonáinknak - magyarázta a hitközségi elnöknek a városi élelmező. - A kormány tegnap külön rendelettel minden babot lefoglalt a front számára. Maguknak, akik nem harcolnak, jó lesz a marharépa is!"

 A hír, hogy a babot kiviszik a frontra a gettóból, nem keltett izgalmat, de még csak érdeklődést sem. A gettónak valójában mindegy volt, milyen moslékot főznek a várostól felállított zsidó konyhákon - a gettó egyszerűen nem evett. Az emberek torkában gombóc nőtt, nem ment le rajta a falat, s minél tovább nem ettek, annál kevésbé voltak éhesek. Magam sem emlékszem, hogy napok óta mást is ettem volna, mint az első éjszaka azt a száraz, avas kekszet - azóta egyáltalában nem jutott eszembe, hogy enni kell. A sokféle szorongás: - a veréstől, leleplezéstől való aggodalom és az önemésztés, hogy ki hol hibázta el, hogy miképpen lehetett volna mindezt mégis elkerülni, s a reménytelenség ellenére a konok csodavárás, hogy az utolsó pillanatban mégis történnie kell valaminek: az egyik szerint Isten, a másik szerint a huszadik század civilizációjának közbelépése révén, vagy csak árja-rokonok, befolyásos keresztény barátok elmaradhatatlan akciója nyomán - olyan végletes, egy pontra koncentrált lelki feszültségben tartott bennünket, hogy a testünk igénye nem jutott szóhoz, s reflexeink is majdnem kikapcsolódtak.

Az egyik kipirultan magyarázta, hogy irredenta volt, a románok alatt állandóan pénzelte az esküt nem tett köztisztviselőket. A másik 1919-ben a kommunisták ellen küzdött - s várták táviratilag a kivételezést, amelynek meg kell jönnie a parancsnoksághoz. Egy keszeg hitoktató, mielőtt bevonult a gettóba, három sürgős táviratot is feladott a vitézi széknek: tizennyolcban Nagybiccsén a csehek ellen harcolt, minden igazoló irata megvan, meg kell jönnie a válasznak, a kivételezésnek . „A vitézi széknél megbecsülnek engem!"

S közben még mindig hozták be a sörgyárból a véres csomagokat. S most már biztos volt, hogy senki sem marad ki. Már a jómódúakat, a lateinereket verik, s a gramofon szól egész nap! - Ki törődött itt a babbal? Aki nem a kivételezést várta, az árja feleségében bízott, aki odakint biztosan megmozgat minden követ; más a félvér fiában, aki motoros a fronton. S aki semmire sem hivatkozhatott, az a csodát várta, hogy az utolsó pillanatban orosz vagy angolszász ejtőernyősök ereszkednek le, elfoglalják a várost, és hazaeresztik a zsidókat. S aki nem volt ilyen reményteljes és optimista, várta vissza a fehér repülőgépeket, hogy végképp szétbombázzák a várost, akár velük együtt. S aki ezelőtt a négy Bémer téri kávéház valamelyikében délután egy félórányit politizálgatott a feketénél, azt várta, hogy a kormány mégiscsak belebukik ebbe a lehetetlenségbe - valaki olvasta is egy becsempészett lapban, hogy Imrédy lesz a miniszterelnök, s Imrédy pénzügyi zseni, Imrédy tudja, hogy mit jelent az országnak, ha a zsidók nem csinálnak kereskedelmet és ipart! Mindenki várt valamit. Ki törődött itt a babbal és a répával?

A gyerekek természetesen éjjel-nappal éhesek voltak, és sok baj volt velük, főképp a tizennégy évesnél fiatalabbakkal. Nyűgösködtek, bőgtek, toporzékoltak és követelődztek, és veszélyesen járatták a szájukat politikáról, angol rádióról is. Az anyák odaadták nekik a népkonyhai löttyöt s a tíz deka kenyeret - a maguk részét is s valami eldugott marmelád, sajt, cserkészkolbász, pogácsa akadt még a batyuk mélyén is - de a gyerekeket nem lehetett jóllakatni.

 Egész nap kinn voltak a gettóházak udvarán, a levegőn, parancs szerint nekik is ötkor kellett kelniök, mint a felnőtteknek, s állandóan útban voltak, s képtelen stikliket csináltak a nagy szabadságban, amely főként az odakint szorosabb iskolai és nevelői felügyelet alatt élt módos polgárgyerekekre a gettóban rászakadt. A felnőttek a szorongástól, a csodavárástól és a hírszomjúságtól lefoglaltan, csak akkor törődtek velük, ha jöttek hozzájuk valamiért: kegyetlenül követelődzve, mint a hitelező, akit nem érdekel, hogy az adós milyen vis major miatt nem tudja teljesíteni kötelezettségét. Alig ettek, máris éhesek voltak, s a szülők ilyenkor kétségbeesetten összekapartak nekik valami falnivalót, s ha nem volt, koldultak, kölcsönkértek, utolsó rongyaikért csencseltek egy darab kenyeret - csak hogy a gyerek fenyegetően számonkérő tekintetét leszereljék.

 Ó, nagyon gonoszak voltak a gyerekek - déltájban a felnőttek, amikor nem tudták őket jóllakatni, jobban rettegtek tőlük, mint a csendőröktől. Agresszív életösztönüktől, amely teli szájjal és vádaskodva követelte jogait, és őket vonta felelősségre mindenért, ami történik. Egy textilgyáros tizenkét éves, nyurga, öreges arcú kislánya, akit eddig a Notre-Dame de Sión apácái neveltek a zárdában, az állomás közelében, haját tépve, rikoltozva vádolta az anyját; „Miért vagytok zsidók? Miért? És ha zsidók vagytok, hogy mertetek engem megcsinálni?"

 De a kevésbé végletes esetekben is érezni lehetett, hogy ezek a koránérett, elnevelt, elpancsolt, neurotikus zsidógyerekek bűnösnek tartják szüleiket, mert hiszen csak a bűnösöket büntethetik meg ilyen irgalmatlanul! A szülők sarokba szorítottan, tehetetlenül, nem tudtak védekezni: hogy jövünk mi ehhez, kinn, a palánkon túl, a többi gyerek strandra jár, tölcsérből nyalja a fagylaltot, biciklizik a ligetben - s bennünket becipeltek a palánk mögé, elvették a ruhánkat s a játékainkat, nem adnak enni, s mindezt az apák bűnéért! A legkisebb bosszú, hogy üvöltenek és dobognak, amikor mindenki retteg minden hangtól és minden mozgástól, hogy nem mosdanak és nem fésülködnek, és a fiúk és a lányok bebújnak a bokrokba, felmennek a padlásra, együtt mennek a W. C.-re - a korai pubertás áttöri gátjait -, mialatt a felnőtt nők periódusa elmarad, s a felnőtt férfiak olyanok, mint a kasztráltak. A szülők rémült gépiességgel és dermedt szórakozottsággal még közbe-közbelépnek, de félúton abbahagyják, mert máris rohannak a kapu felé: valaki jött, új hírt hoz - állítólag beoltanak bennünket, ami azt jelenti, hogy mégsem ölnek meg, mert minek a halottnak oltás tífusz, kolera, vérhas és diftéria ellen?

A gyerekek tehát reklamálni fogják a babot, de majd felfalják a céklát és a répát is. S ha az sem lesz, nem kell félteni őket, felfalnak bennünket öregeket. A gyerekekről a gettóban külön könyvet kellene írni - a giovinezzáról, amely itt is a legirgalmatlanabb. A gázkamra boldogtalan balilláiról , akik állandóan sakkban tartották a felnőtteket. Persze, voltak jó, szelíd, szomorú és beteg gyerekek is, de nem ők voltak jellegzetesek. Aztán ott voltak a raktárrá és gyűjtőhellyé kijelölt másik zsidótemplomban egy csomóban a vak, a süketnéma és a nyomorék gyerekek, akiket a kormányrendelet szerint kiemeltek az intézetekből. S az elmekórházból is behozták a kis idiótákat.

S nemcsak a gyerekeket, de a vak, a süketnéma, nyomorék és az őrült felnőtteket is. Az Őrültek legfeljebb sokat beszéltek és hadonásztak, de nem csináltak zavart: úgy viselkedtek, mintha minden, ami történik, a világ legnormálisabb dolga lenne - a világ hozzájuk őrült. Bár zsidó őrültek voltak, három Hitler is akadt közöttük, de egyetlen Einstein, Bergson vagy Marx sem. Behozták a zsidó fegyenceket is a börtönökből - három közülük már az első éjjel szerencsésen megszökött. Behoztak egy zsidónak tekintendő katolikus kispapot a papneveldéből - senkivel sem állt szóba, bősz antiszemita volt, s egész nap hangosan a német győzelemért imádkozott. Behoztak a közkórház venereás osztályáról két zsidó prostituáltat, akikről kiderült, hogy az erkölcs rendészeten ötven pengőért meghamisították a bárcájuk vallásrovatát.

(Folyt.köv)