VISSZA A „BOLDOG” GYEREKKORHOZ
Az áldozat visszatér (24)
Az első gyerekkori emlékem 4 éves koromból datálodik. Nyaralni voltunk anyával, emlékszem hogy belepisiltem a Balatonba és anya ijedten mondta hogy ez nem ilik. Ha jól emlékszem ez Balatonfüreden volt, ahová akkoriban, 1936-ban, amikor még békebeli béke volt, a balneológok és a jobb ortodoxok jártak nyaralni. Apa csak szombat-vasárnapra jött le, mert „nem lehetett” az üzletet bezárni. Nagy volt a konkurrencia, a Peer meg a Nasszék és mindennek tetejébe a szombati zárvatartás.
A konkurrensek egytől egyik zsidók voltak és egytől egyig nyitva tartottak szombaton. Ez volt üzleti szempontból a legjobb nap, mert a munkások szombaton kaptak fizetést és azzal egyenesen a Teleki térre jöttek. Aktatáska, iskolatáska, ernyő, börönd, vasutastáska, sőt még katonaláda is volt, méregzöld szinü, fából.
Egyszer apa szörnyen megsértődőtt, amikor a Babi néni azt mondta neki, hogy aki nem megy nyaralni, az nem is érdemli meg hogy nyaraljon. Ma ez nagy szamárságnak tünik nekem, de akkor logikus volt, mert szerettem volna hogy apa is velünk legyen. Egyetlen gyerek voltam akkor (1) és anyával nem lehetett játszani, mert a saját árnyékától is félt.
Apa lejött szombatra, az imát átpolitizálta a templomban hasonló mentalitásu (ugye nem szép mondani, hogy hasonszőrü?) társaival, igy Darányi, úgy Gömbös, no meg Rassay Károly aki fajvédőből lett zsidóbérenc és hogy nincs kire szavazni. A vasárnapot rendszerint átaludta, csak évtizedekkel később derült ki hogy miért. (2 )
Anya férje árnyékában élt, nagyon szerette, de teljes alárendeltségben, hogy ne mondjam passzivitásban élt mellette. Édesanyja, az én nagymamám akit nem is ismertem, két éve halt meg, valamilyen titokzatos gyomorbajban. Még nem volt hetven éves, de tiz gyereket szült és ez, úgy látszik, nem mindenkinek tesz jót. A Weill nagytata, ahogy később kiszámitottam, 14 évig élt özvegyen, elvált lányai és agglegény fia társaságában. Apa mindig nagy elismeréssel sőt lelkesedéssel szólt megboldogult anyósáról. Ezt én is örököltem.
Nem mindenki szamár aki köhög
Boldog gyerekkoromban minden elképzelhető gyerekbetegségen átestem. Úgy látszik, megengedhettem magamnak, mivel 5 és fél éves koromig „egyke” voltam. Nem emlékszem hogy kórházban lettem volna és most már nincs kit kérdezni. Egyszer volt sárgaságom és egy borzalmasan keserű orvosságot kellett bevenni. Mivel ezt megtagadtam – beadták ostyában, de igy is undoritó volt. Amikor szamárköhögésem volt – talán nyolc éves lehettem - azt hittem hogy meghalok, bár nem tudtam pontosan hogy mi az. Ekkor Fábián doktor bácsi a Fehérkeresztben azt mondta hogy hős vagyok mint Toldi Miklós vagy Sobri Jóska. Erre szörnyen büszke voltam.
(Amikor véget ért, hazafelé menet a Fehérkeresztből, elmentünk a Baross utcában egy nagy játéküzlet mellett. Mielőtt bementünk, anya azt mondta választhatok magamnak amit akarok, ő megveszi mert jó kisfiu voltam – ez a jó kisfiu egész életemben végigkisért – kost was kost. Naná hogy nem egy bőrfocit választottam, nem is biciklit, vagy korcsolyát, hanem egy komplett füszerüzletet, ahol „igazi” mérleg volt meg mindenféle füszer és csemege a polcokon – ahogy a Krausz nagymama igazi füszerüzletében láttam. Ez Kőbányán volt, a Ciprus utca kettőben, valamilyen laktanyával szemben, amiből aztán Kilián lett, most meg talán Prónay vagy Héjjas Iván laktanya.
Volt aki a füszeráj láttán húzta a száját és azt mondta hogy lányos.Én sosem szerettem a férfias játékokat, nem jártam meccsekre és az iskolai verekedéseket is egyik vagy másik hadsegédem intézte helyettem. Utáltam az erőszakot és mióta ismertem a pacifista szót, azóta annak vallottam magam.(3 )
Az otthoni, könnyü lefolyásu betegségeket szerettem. De a szamárköhögés fordulópont volt. „Nem mindenki szamár aki köhög”, vigasztalt az egyedi humoru Lajos bácsi, majd egy hirtelen fordulattal megkérdezte szeretem-e Esztit. Gondolván hogy barátnömre gondol, igennel válaszoltam, mire ő boldogan kontrázott, mondván hogy akkor csókoljam meg „ezt itt” és egy félreérthetetlen mozdulattal boldogabb felére mutatott. Anya aki fültanuja volt az épületes jelenetnek, elpirult és letólta a nála 15 évvel idősebb Lajos bátyját (Borban pusztult el).
Azért szerettem a könnyü betegségeket, mert otthon lehetett maradni pár napig, fehérhúst enni pirével, amit nagyon szerettem és naphosszat a vitrin apró csecsebecséit nézegetni, illetve a féltve őrzött és előlem eldugott képes levelezőlapokat olvasni.
Ezekben apa Petöfi verseiből kölcsönzött (szó)virágokkal vallott szerelmet illedelmesen igen tisztelt és nagyságos Weill Irénke urleánynak, és minden alkalommal a „csókolom a kacsóit”tal búcsuzott. A képek az akkori giccs izlésének megfelelően telihold alatt andalgó szerelmespárt ábrázoltak és a kép és szöveg együttes hatása engem majdnem mindig vad röhögésre gerjesztett. Mit nevetsz, te hülye? – kérdeztem magamtól tapintatosan, amennyire csak tőlem tellett. A „kacsóit” nem értettem és nem volt értelmező szótárunk otthon. Ezzel szemben volt valahol eldugva egy lexikon, amit azelőtt az üzletben láttam, szintén eldugva, és benne, megjelölt helyeken, ilyen-olyan genitáliák „tudományos” skiccei. Ezek nem érdekeltek – a kisérő szöveget meg nem értettem.)
Tánc a Vulkán-Fieberen
Az üzlet egy bódé volt a Teleki téren, az első sorban, a Kerepesi temetőre nézve. Nem voltam elkényeztetve, lakásunk egy villamosremizre nézett, ahol éjjel nappal csilingeltek a sárga villamosok. A bódét apa hozományként kapta a Weill családtól és böröndöket meg esernyöket árult benne. Apa alaposan beletanult a szakmába, bár néha dühbegurult és úgy ráorditott a potenciális vevőre, hogy az meg nem állott Kistarcsáig. Ha ideje engedte és ha anya olyan helyzetben volt, hogy lemehetett néhány órára - nomeg ott volt az alkalmazott, Szalavett Szerén, egy nagyon rendes, jiddis anyanyelvü, de kissé együgyü zsidólány – akkor apa „cimekre” járt, vagyis megvásárolt fillérekért használt böröndöket, hajókoffereket, utazó táskákat, stb, odaadta megjavitani , „kipofozni” őket Sörösnek (4) vagy Klinghoffernek majd többszörös áron eladta őket „olcsón”. Ez volt a legjobb üzlet, kárpótlás a szombat kiesésért.
Néha a Weillék Népszinház utcai üzletéből (a Tisza Kálmán tér sarkán, hatméteres portál, Weill Mózes és tsai) küldtek vevőket hozzánk, olyanokat akik olcson akartak vásárolni. Apa valóban olcsóbb volt, mint a nagy rezsivel dolgozó üzletek, ezenkivül egy egyedülálló szinjátékkal szolgált: több mint száz kilójával ráállt a Vulkán-Fieber kofferre és táncolt rajta, jelezvén hogy ez a börönd túl fogja élni gazdáit, akik sietettek megvenni. Egyszer a Peer, a konkurrens, megpróbált egy ugyanolyan kofferra ráállni és az beszakadt alatta.
Hogy lehet az, Imre, kérdezte apát, hogy neked sikerül ez a parasztfogó mutatvány? Ehhez ész kell Sanyikám, nem erő, mondta apa és boldog volt mert „a Peer pukkadt”.)
A bódéból minden reggel ki kellett pakkolna az árut és szépen elrendezni – ez volt a kirakat, az „auszrám” (5). Gúlába rakott kofferek, rájuk aggatott altatáskás és esernyök és mindez raffináltan összekötve, hogy „a tisztelt vevő” lehetőleg ne lophasson el semmit. Ott volt aztán a Lajos, egy két méteres 15o kilós vidéki kubikus, aki megunta a kubik munkát, feljött Pestre és a Telekin trógerolt. Apa állandóan alkalmazta mert sajnálta és mert Lajos kéthetenként küldött haza pénzt öreg édesanyjának egy Kecskemét melletti faluban. A kisérő levelet apa szokta irni, majd’ mindegyik úgy végződőtt hogy „csókolja anyámat Lajos.” Nyáron ott szokott aludni a placcon, a bódék között és a zsidó kereskedők fizettek neki ezért valamit, mert ez olyan volt mintha éjjeliőr lenne. A gójok nem fizettek egy fillért sem, mert azt mondták hogy örüljön hogy itt alhat (a szabad ég alatt). Lajos nem panaszkodott, csak szeliden megjegyezte hogy „ezek a népek nem olyan rendesek ám mint a zsidó emberek”. 42-ben amikor az üzleteket elvették a zsidóktól és árjákat ültettek belélük – Lajos hazament falujába és visszatért a kubikhoz. (6).
Télen apa megengedte neki hogy a bezárt bódéban aludjon, máig sem tudom hogy nem fagyott meg, mert tüzet nem volt szabad gyujtania. Néha engedélyt kért apától, hogy bevihessen magával egy „pillangót”, hogy egy kicsit megmelegedjen. Apa ez is megengedte és Lajos ilyenkor megcsókolta a „Krausz uraság” kezét.
Öt kiló szilva, egy vekni kenyér
Én nem értettem , hogy lehet egy pillangótól megmelegedni, de Lajos étrendje kivivta őszinte csodálatomat. Naponta megevett egy vekni kenyeret és 4-5 kiló szilvát, sárgabarackot, vagy bármilyen más olcsó gyümölcsöt – a szezónnak megfelelően. Elvből nem mosta le a gyümölcsöket és a cseresznyét magostól – valamint kukacostól (7) ette. Ez tiszta hús – mondta és én a rémülettől csak azért nem vetettem keresztet, mert nem vagyok keresztény.
(Mindössze egyszer láttam őt szalonnát enni. Ez vasárnap volt, amikor valamiért eljött hozzánk – biztos cipelt valamit – és anya leültette őt a konyhaasztalhoz és adott neki egy tányér tegnapról maradt sóletot. Ez fincsi – mondta Lajos és pillanatok alatt eltüntette a dupla adagot, majd kijelentvén hogy ő bizony még éhes, előhúzott kabátja feneketlen zsebéből egy jókora szalonnát és egy fél malomkerék nagyságu vidéki fehér házikenyeret. Még szerencse hogy ott ültem mellette, nagyott kiáltottam és hoztam egy árkus ujságpapirt, a Pesti Napló pénteki számából, mondván hogy a szalonna nem kóser és a papirra tegye ne a tányérra.
Lajosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nem értette, hogy a szalonna miért nem „kóser” és egyáltalán mit jelent az. Próbáltam magyarázni de nem ment. Lajos azt hitte hogy nem egészséges, mivel mindig szoktam neki mondani, hogy nem egészséges a cseresznyét magostól enni. „Látja Zolika úrfi, milyen egészséges vagyok” – mondta és hatalmas hasára csapott. Anya sietett segitségemre, aki elmagyarázta Lajosnak hogy nekünk, zsidóknak, nem szabad szalonnát enni, de neki szabad és lehet hogy egészséges is,
„Szegény zsidók” - sajnált bennünket Lajos de kisvártatva hozzátette, hogy ő bizony ismer zsidókat, akik jóétvággyal eszik, sőt falják a szalonnát. Anya azzal mentegetőzőtt, hogy azok, sajnos, nem tudják hogy nem szabad.
Amikor apa először volt munkaszolgálatban – Erdély visszatérésekor, Besztercenaszódon – akkor Lajosnak köszönhetően tudta anya, egyik növére segitségével, az üzletet vezetni. Ott mint egy Cerberus, őrködött , vevőket toborzott és segitett ki és berámolni. Talán hét, talán nyolc éves lehettem akkor és fantáziámat élénken foglalkoztatta, hol jár Lajos vécére és főleg hol mosakszik – ha egyáltalán. Egyszer vettem a bátorságot és megkérdeztem és ez Lajost könnyekig meghatotta. „Akárcsak idesanyám, aki gondol velem” – mondta és elmagyarázta hogy a vécé nem probléma, mert a Teleki Tér sarkán, ahol a zöldség és gyümölcs piac kezdődik, van egy zőld házikó, „amit biztos látott az urfi”. Persze hogy láttam és most hogy mondta, eszembe jutott hogy az egy nyilvános illemhely.
Ami a mosakodást illeti, itt Lajos megvakarta az üstökét és elmondta, hogy a városi fürdő pénzbe kerül és „uraságoknak való”. Ő oda csak akkor jár, főleg télen, amikor már ragad rajta gatya-ing. Nálunk otthon a kútnál mosdottunk – mondta – és itt a Telekin is van több nyilvános csap, ahol nyáron mosdani lehetett, éjjel tetőtől-talpig is.
Abban az időben én Lajosban láttam megtestesülni a magyar népet. Egyszerü de egészséges paraszti észjárás, hűséges, nem antiszemita (8) és jószivű. Miért lenne antiszemita? – mondta apa, amikor belőlünk él. Nem részeges – tette hozzá anya – az ő szemében ez volt a legfontosabb.)
„Édes Erdély itt vagyunk”...
Apában többször omlott össze a világ. Először amikor egy katonai felülvizsgálaton lezsidózták, majd amikor elvették karpaszományos rangjelzését és behivták munkaszolgálatra. Katonakönyvének fedőlapján nagy piros Zs., ennek jelentése félreértheteten volt. A Dobozi utcai templomban Korn Hugó froclizta, mondván: Hát mit akarsz Imre, hát nem vagy zsidó? Belül oda van irva svárc of vájsz (9), mig kivülről csak kezdőbetük jelzik
Apa akart volna valami csunyát mondani, de a torkán akadt a szó: hát persze hogy zsidó vagyok, motyogta, de azért...
Bein bácsi, az Eszti apja, nyugalomra intette apát. Vigyázzon magára a munkaszolgálatban és legyenek szolidárisak egymással. Majd súgva hozzátette, hogy ez még nem minden, lesz még sokkal rosszabb is. Amikor kiderült hogy igaza lett, ő maga már Bergen-Belzenben volt, ahová a Kasztner vonattal került.
Ezzel az „igérettel” tarsolyában apa kiment Kőbányára, hogy elbucsuzzon szüleitől. Késöbb hallottam, hogy keserü szemrehányást tett nekik, miért nevelték magyarnak. Hát minek neveltünk volna, édes fiam, mondta nagyapa, hát nem vagyunk magyarok? De nem ám, mondta apa és mutatta le”ZS”zett katonakönyvét. Nagymamának, aki egy szót nem tudott más nyelven mint magyarul, eszébe jutott, hogy Zabludovból beszivárgott édesapját, Visofszky Mórt, első magyarnyelvü irataiban Mordche-Majlech Visovszkinak hivták. Nagyapa, aki neológ létére naponta tálit és tefilinben imádkozott, kötötte az ebet hogy ő pedig magyar és „itt élned és halnod kell”. Ki akarsz vándorolni, édes fiam, kérdezte apát, nem mondanád meg hogy hová? (1o)
Nagyapa egy életet ledolgozott a magyar államvasutaknál mint butorasztalos. Apja Miskolcon cipész volt. 1919-ben, a gyászos emlékü kommün bukása után, amikor Budapest román megszállás alatt volt, irásos igazolást kért és kapott a „Magyar államvasutak, északi főmühely főnökségétől” hogy Krausz Dávid a mai napig – vagyis 1919 augusztus 27 – szolgálatunkban áll, valamint „Tudomásunk szerint a mühelyben politika szerepe nem volt”. Az egyértelmü igazolás kétnyelvü, magyar és román. Nemrég bukkantam rá, amikor a néhány éve elhunyt Ilonka néni – apa egyetlen huga – iratait rendezgettem. Mire és minek kellett ez a románnyelvü igazolás nagyapának, csak a jó Isten tudja.
( Nagy szerencse volt, hogy apával egy századba került a Nándi unokatestvérem, vagyis a Cili néni fia, vagyis Fleischman Nándor (Noszn), az egyetlen tálmid-cháchám (11) a Weill családban, vagy „egy nyápic jesivabócher”, apa által definiálva szabadon. A szerencse főleg a Nándié volt, de apáé is, mivel volt kivel törődnie, ki helyett emelgetni a nehéz zsákokat (12 ) és ujfent bizonyitani – teljesen fölöslegesen – a megilletődöttségtől ájuldozó Weill családnak „ki is az a Krausz Imre”. Ezt ők már rég tudták.
Anya és Cili néni – aki majdnem egész idő alatt egyedül nevelte Nándit és Editet (13) mivel férje, „a Fleischman” fiatalon meghalt tüdőbajban – állandóan főztek és sütöttek és küldték a csomagokat, amik meg is érkeztek és „Nándi élvezetesen csámcsogja a malomkerék nagyságu fasirtokat” (részlet apa levelébő), mig „az Imre bácsi minden imán ott van, reggel este és úgy viselkedik mint egy született ortodox” (részlet Nándi leveléből). Tréflit nem ettek, mivel a besztercei orth. Hitközség keblén melengette és minden jóval ellátta az ott dolgozó Muszosokat, akik közül a „kósereket” szombatra meghivtak családokhoz.
Leszerelésük után Nándi visszament a váci jesivába ahol Silberstein rabbi egyik kiváló bócherje volt. Apa hosszan mesélte besztercei élményeit és dicsérte a „vidéki” zsidók szolidaritását (nála Pesten kivül minden „vidék” volt, később Bné-Brák is). A keret rendes volt, „lehetett velük beszélni”, ami azt jelentette hogy minden szinten elfogadtak pénzt és a verbális zsidózáson kivül nem történtek, erőszakos, kegyetlen cselekedetek. Persze ez még Kamenec Podolszki és Ujvidék előtt volt és a Bein bácsi apokalitikus jóslata a jövő zenéje volt csupán. A Muszos zsidóknak még volt kedvük viccelódni és az Erdély visszakerülését jelző érzelgös Indulót ( „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg”) a zsidók megjidlizték, úgy hogy az egészen másként hangzott ( 14).
Egy szervezett munkásnő
A Weiner nénit szintén Irénnek hivták, akárcsak anyát. Gyermektelen volt, és ez anyához láncolta a 35 év körüli terebélyes amazont, aki szenvedélyesen szeretett nevelni-etetni bennünket. Ekkor már – 194o-ben – a Miki és a Gabi is megvolt (15) és anyának nem volt könnyü a hárommal, miközben az üzletet is vezetni kellett. Ő nem járt „cimekre” mint apa, a jövedelem megcsappant és azt a Weill család egészitette ki diszkréten, „a pult alatt”.
A Weinerék a földszinten laktak, egy egyszobás, nem komfortos lakásban, melynek lakói a folyosó végén lévő közös vécére jártak. Ez számomra annyira elképzelhetetlen volt, hogy akkor sem hittem el, amikor láttam. A mi elsőemeleti saroklakásunk háromszobás volt (egyik a cselédszoba) és összkomfortos. Csütörtök este volt a fürdés, amikor begyujtották a kályhát a fürdőszobában, telerakták hasábfával és az egész család megfürdött. Gyakran Weiner Irén is, ö volt az utolsó, amikor már mindenki aludt és – szégyen ide vagy oda – őt szoktam meglesni a kulcslyukon át. Felfedezésem megrenditő volt, nem tudtam hová tenni, nem volt kivel megbeszélni. Ennek megértéséhez azt kell tudni, hogy nem voltak hugaim vagy nővéreim, mi egy „férfi család” voltunk.
Egyszer, amikor apa már hazavolt a besztercei Muszból, vagyis már lehettem közel tiz éves, a Weinerné arra kérte anyát hadd aludjak nála, mert fél egyedül. Férje az Ali, aki egy „szervezett munkás” volt és a Népszavát járatta – szintén Muszos volt és még nem szerelt le. Erről a Weiner Irénke egy pajzán dalt énekelt aminek a refrénje az volt, hogy „Katonának ment az uram...” Az idevágó rim nem hagyott sok teret a fantáziának.
Mivel náluk kint volt a folyosó végén a közös vécé, Irénke instrukciója úgy szólt, hogy „ha pisilned kell, kimész a konyhába és ott a a vizvezeték kagylója”. Magamnak meg bekészitek egy lavort – tette hozzá kajánul majd látva értetlenségemet közölte, nem érti mi értelme hogy leskelődök, amikor még a legalapvetőbb dolgokat sem tudom.
Nyeltem egy nagyot és elvörösödhettem, mert nevetve megpaskolta arcomat és vigasztalt hogy „ha felnősz, mindent fogsz tudni”. Feküdj le, mondta majd minden gátlás nélkül vetközni kezdett. Szermérmesen elforditottam a fejemet, de megint csak kinevetett: „leskelődik a csibész, aztán meg szégyenlős”. Nem mondhattam hogy csupán nagy fenekét akartam látni, mert éreztem hogy ebben semmi logika nincs. Mielőtt fülig betakarózhattam volna a dupla ágy kis hányadán, már ott állt előttem pucéran: na most jól figyelj, mondta hogy tévedés ne essék; a különbség kicsi de éljen a kis különbség...
.
Azért Weiner Irénkétől nemcsak biológiai ismereteket szereztem. Amellett hogy néha, ha anya már nem birt velünk, megetetett bennünket, főleg a kisebbeket, de belém is tömöt nagy adag spenótokat és karfiolt amit még a spenótnál is jobban utáltam – tőle kaptam kölcsön első könyveimet, mint a Via Mala, Árviz Indiában, Réztábla a kapu alatt, A halászó macska utcája és Mollináry Gizella több könyve. Lehet hogy rossz izésre vall, de ezen utóbbiakat különösen szerettem (16). A Manci néni bátyja, a Laci bácsi, aki Nagymaroson lakott, mesélte hogy ismeri az irónőt, aki szomszédja. Egyszer Irénke elvitt a szocik könytárába, ami valahol a Conti utcában volt, és ő tag volt ott a férje révén, bár ott szaktársnőnek (ha nem elvtársnőnek) nevezték. Innen fogva magam cseréltem ott könyveket és rászoktam Salom Asch zsidótárgyu regényeire Ilyenirányu érdeklődésemre tiz éves koromban, ma büszkébb vagyok mint fürdőszobai obszervációmra, dehát – ahogy mondják – az is egy növekvő kamasz(?) természetes érdeklődési kőrébe tartozott.
Ettől függetlenül bár talán ide tartozóan, borzasztóan szerettem az un. ponyvaregényeket, bár máig sem tudom, miért hivták őket ponyvának (17). Ide soroltam Agatha Cristyt is, meg az „Angyal” sorozatot, de az igazi ponyva a légiós, illetve kovboj (18) regények voltak, Péhovard (vagyis Rejtő Jenő), meg a Buffaló Bill, meg a saloon és a coltok. Meg Charles Lorre, akiról később a nagy magyarositások évadján - William Shakespeareből Sekszpir Vilmos lett - kiderült hogy mindőssze Nagy Károly vagyis, Grósz Dezső. Ekkor lett Kockás Pierreből Kockás Péter és utolsó füzetes regényében már leszerelt a légióból és most a szovjeteket püffölte halálos horogütéseivel. A Vienettoon meg az Utolsó Mohikánon már rég túl voltam, ez nem beszélt hozzám, de annál inkább Verne Gyula (19) és társai. Kiskoromban, amikor alig tudtam olvasni, még Cilikét sem vetettem meg, azután szégyeltem, de nem Andersent és Grim meséit.
Ma persze tudálékosan azt lehetne mondani, hogy ez valamiféle eszképizmus volt, menekülés valamitől, de egy 9-1o éves gyerek nem menekül. Rengeteg mindent olvastam össze, néhány könyvet annyiszor hogy betéve tudtam, de a mai napig nem bántam meg.
Zsidótárgyu olvasmányaim között ott volt „A kincsőrző fa” (zsidó népmesék), anya agyonolvasott Cene Reneja (2o), a magyarra forditott három kötetes Kicur Sulchán Áruch (21) valamint a Jávne sorozat egy-egy könyve. A már emlitett Ásch könyvekből egy ismeretlen zsidó világ tárult elém: az ámuló bámuló Zolika gyerek megtudta, hogy van zsidó alvilág is (22), persze csak Lengyelországban (23), Isten őrizz nem nálunk. Aztán, amikor 45-ben, félméteres szallagcim jelent meg a „Világ” első oldalán egyik unokatestvéremről (nem volt sok) aki betőrő bandát szervezett és „a zsidó Bandi” néven vált ismertté – ez a rátarti bebeszélés is szertefoszlott.
Weiner Ali odaveszett a Soában, Irénke ujra férjhez ment és közel a 4o-hez fia született, amit őszintén csodáltunk. Egyszer látogatott meg bennünket, ha lehet még terebélyesebb volt (24) és elmondta hogy férje valami nagy kutya a kom-pártban és egy zárt párt-telepen laknak, több, Moszkvából hazatért elvtárssal. Ő volt az első aki azt mondta anyának: Irénke, ha rám hallgattok, elmentek innen. Itt most olyan világ kezdődik ami nem nektek való...
Négy rádió...
Milyen volt az életszinvonalunk a 4o-es évek elején, Budapesten? Ahogy jöttek a zsidótörvények, egyre nehezebb lett, de nem éheztünk és nem volt közvetlen életveszély. Mielőtt apát kivitték Ukrajnába, második muszos turnusára, amit már leirtam az előbbiekben ( lsd .... fejezet), elvették az üzletet, vagyis a Teleki téri bódékba beültettek fajtiszta árja fajankókat, akik a piacot egy-két év alatt totál tönkretették. Mindenki keresett magának valami más foglalkozást, apa cimekre járt és most az olcsónvett és megreparált, kicsinositott árut a család Népszinház utvai üzletében értékesitette. Amikor behivták Nagykátára és ott vitéz Muray ales eligazitotta (25), úgy hogy megsem állt Voronyezsig . a Weill család tartott el bennüket.
Hazatérte után, rokkantan, vöröskeresztes mankóval, ismét cimekre járt és hál Istennek megvolt a megélhetés. Nem voltunk gazdagok – és nem voltunk szegények. A relativitás ezen elméletét, és még bar-micva előtt elsajátitottam, mielőtt Einstein nevét hallottam volna.
( Az osztályban ahová jártam volt 2-3 nagyon gazdag fiu és 5-6 nagyon szegény. Az utóbbiakat mindenki sajnálta és segitette. Ez a segitség néha brutális volt. A felsősők alapitottak már régebben, évekkel azelőtt, egy SzKE (26) nevezetü egyesületet, amelyet az igazgatóság is szubszidiált, de főleg snorrból szerzett pénzen vettek iskolaszereket (kőrzőt, vonalzót, ceruzát és radirt, füzeteket és miegyebett és azokat a „szegényeknek” adták, illetve kölcsönözték ki, megalázó feltételek mellett. Nekem már az egyesület neve sem tetszett, mert nem kell valakinek naponta az arcába vágni hogy ő „szegény”, ha az apja nem képes neki a drága iskolaszereket megvenni.
Javaslatunkra osztályunk, az első Tajrász, alapitott egy ellenszervezetet, az Ike-t, ami az Iskolaszerrel Kisegitő Egyesület lett, a „szegények” nélkül a nevében. Mi jó szóval kisértük amit adtunk, amennyit adhattunk és osztályunk három tehetőse közül Lőwinger Jancsi és Schlanger Laci (27) otthonról kunyerált pénzzel is besegitett. Azt is megszerveztük, hogy mindenki aki csak tehette dupla tizórait hozott magával és az egyiket odaadta annak akinek nem volt. Sokunkban volt fejlett szociális érzék, nálam ez abban is megnyilvánult hogy szivből utáltam a procc gazdagok viselkedését, nem őket, magukat, hiszen ők nem tehettek arról, hogy apjuk sok pénzt keresett. (28 )
Én a hallgatag(?) többséghez tartoztam, akik a gazdagok szemében szegények voltak, mig az igazi szegények szemében – gazdagok. Már elmondtam valahol, hogy amikor hazafelé menet, bementem a Glückék csirke és libaüzletébe és ott öt deka(!) felvágottat vásároltam magamnak, akkor a Glück Pindi, a barátom, áhitattal nézte és mondta, hogy na igen, ti gazdagok vagytok. Mi a probléma ? – kérdeztem, - vágj le magadnak néhány szeletet, mire Pindi megdöbbenve nézett rám, mint aki kisértetett lát: te nem vagy normális, állapitotta meg, mint sokkal később Dávid, az árut nem szabad megenni, azt el kell adni...
Osztályunk gazdagjai közül igazán csak Jancsival voltam jóba, aki egy született demokrata volt és legalább annyira elütött apjától mint én. Egyszer rendeztek neki egy születésnapi ünnepséget és többet az osztályból meghivott, köztük engem is – súgva, hogy mások ne hallják. Ekkor apa éppen Ukrajnában volt , nekem nem volt egy rendes ruhám, nem akarózott menni, mivel nem dolgozott bennem a proletárgőg és ezért azt a feltételt állitottam: csak akkor megyek, ha meghivja E.T. is, az osztály legszegényebb tanulóját, akik Angyalföldön laktak, egy olyan prolinegyedben ahol a zsidó se jár és apja kordén árult gyümölcsöt az utcán, télen, jégben fagyban. E. jó tanuló volt, jó fejű. Szorgalmas, csak kissé nehéz beszédü, de amig beért naponta a Dob utcai iskolába, össze volt fagyva és az arca meg-megrándult amikor a fiuk a tizórait elfogyasztották a szünetben. Tőlem elfogadta, a dupla tizórait, de másoktól nem – és szemmel láthatóan éhezett.
Jancsi azonnal beleegyezett, odament E.hez, kedvesen meghivta és ettől fogva E. Jancsitól is elfogadta a szalámis szendvicset. Előbb az én vajas-lekváros zsömlémet ette majd, majd félórára rá, suttyomban, a pad alatt, a másikat, ahogy dukál (29).
Közben, miután apa hazajött Ukrajnából, megszületett a negyedik is, akit Lászlóként jegyeztek be, ő a mai, 2.1o magas Slomó „kisöcsém”, aki ma már nagyobb „magyar” mint én, ha más sikon is müködik (3o). Nem volt nálunk rádió otthon, apa azt mondta neki négy „rádiója” van, a négy fia, akik épp eleget lármáznak, nem kell ehhez semmit hozzátenni. Slomó két éves volt, 44’ nyarán, amikor ránk szakad az ég – én meg 12 és fél. Ez a fél igencsak jelentős, mert valóban féltem, akkor már felfogtam hogy mit hoz(hat) a jövő és tudtam hogy nem engedhetem meg magamnak a luxust hogy továbbra is gyerek legyek. Tudtuk hogy mi történik rádió nélkül is, apa néha megvette a Pesti Naplót ( ), vagy a Magyar Nemzetet. De amikor egy vasárnapi napon, Pear Harbour után, a Klein néni berontott a szomszédból és lélekszakadva kérdezte, hogy „Krausz úr, ez jó a zsidóknak?” – apa nem tudta miről van szó Ezt leplezendő, gyanus udvariassággal leültette az egzaltált nénit – aki nem volt idősebb nála, hozott neki egy pohár vizet, majd kérdőjellé merevedett. Hát nem tudja Krausz úr? – kérdezte Klein néni – A Samu nincs itthon, a rádió bemondta és én nem tudom, hogy ez jó-e a zsidóknak vagy sem?
Mit mondott be, a jó Isten áldja meg? – kezdte apa elveszteni egyáltalán nem legendás türelmét. Hát hogy a japánok elfoglalták Szingapurt. Mondja Krausz úr, ez jó a zsidóknak?
Apa sarkonfordult és bement a hálószobába aludni (vasárnap volt), de nekem meghagyta, egy szemvillanással, hogy nyugtassam meg a hisztérikus szomszédasszonyt. Én meg elmondtam Klein néninek hogy rövid távon ez nem jó a zsidóknak, mivel a Japánok Hitler szövetségesei, de hosszu távon...
Áh, azt mondod hogy át kell térni a hosszusávra, és mindig mondom a Samunak, de ő nem engedi hogy hozzányuljak a rádióhoz...
„Csak hogy éljük túl”
(A legócskább zakómat vettem fel, a tintafoltosat, hogy ne üssek el E.től, aki egy nyúzott lamberjackban jött és órmótlan sáros cipőkkel. Látván ezt az előszobában, ahol Jancsi fogadta a vendégeket, azt súgtam E.nek hogy mindenki leveszi a cipőjét, hogy ne sározzuk be a szőnyeget. Láttam hogy barátom elsápad és azt mondja: nem lehet... Jancsi valahogy meghallotta, azt mondta nem baj, van már bent sáros cipő elég...
Ilyen szép lakást, ilyen pazar büffét én még nem láttam addig. Sokféle felvágott, apró szendvicsek zsúrkenyéren, krémestorták és Pesten akkor nem látható déligyümölcsök. Nomeg egy fél tucat lány, az ortodox polgáriból, akiket mi nem ismertünk, de Jancsi és családja baráti köréhez tartoztak. Azon fesztelenül beszélgettel a fiukkal, apró likörős poharakból császárkörtét („Altwater”) ittak és leplezetlen undorral nézegettek bennünket. Én már azon voltam hogy mondok valami cifrát, amikor E. feltalálta magát, elbujt két könyvszekrény között és a könyveket kezdte gusztálni. Látod, mondta amikor hozzáléptem, ezt irigylem náluk, hogy van pénzük könyvekre. Ott volt a Révai nagy lexikon, meg mindenféle korabeli könyvujdonság és mi elfelejtettük a tintafoltos kabátot és a sáros cipőt és megbüvölve nézegettük a könyveket.
Valaki felköszöntőt mondott és hangsulyozta, hogy Jancsi a legjobb tanuló az osztályban. Én ezt csak félfüllel hallottam bár E. bökdösött, de ekkor Jancsi válaszolt és kijelentette, hogy ez korántsem és egyáltalán, mivel van több gyerek az osztályban, akiknek jobb a bizonyitványa az övénél, többek között, mondta és ránk mutatott.
Mindenki ránk nézett és E. fülig pirult. „Nekem nem ilik itt lenni” – suttogta, én nem ide való vagyok. Valaki zongorázni kezdett és Jancsi kért, mondjak én is valamit. Mit mondjak, kérdeztem. Hogy éljük túl mindezt, mondta Jancsi az egyetlen okos mondatot, ami azon az estén elhangzott. Öccse, Pista, három Jonatán almával kezdett labdázni és azt kiabálta hogy három a magyar igazság. Közben vonszoltam E.t az asztalhoz egyen már valamit, hogy legalább értelme legyen ennek az elrontott estének. Nem lehet – mondta E.T. - mindjárt elhányom magam itt a perzsaszönyegen, nem elég a sáros cipő.?...
Jó, mondtam, csak hogy éljük túl, mondok valamit. Elmeséltem hogy péntek este volt nálunk a Dobozi utcai templomban két toprongyos szlovák menekült zsidó fiu. Ima előtt és után elmondták mi történik a határon túl, hogy a Tisó-párti Hlinka gárdisták ölik a zsidókat és kiszolgáltatják őket a németeknek akik kiszállitják és megőlik őket. Senki nem hitt nekik, volt aki rémhirterjesztést emlegetett és a Szuhel azt mondta hogy fel kell jelenteni az ilyeneket. Valaki azt mondta: snorrerek az rendben van, akarmak vacsorát, az is rendben van, de miért kell rémhireket terjeszteni?! (31). A végén elküldték őket közköltségen a Rosentál vendéglőbe, adjanak nekik egy-egy kismenüt. Aludni valahol a Teleki téren alhattak a Lajos mellett
A dermedt csendben először csak a lányok csámcsogását, majd a Lővinger mama (32) hangját lehetett hallani : mit akarsz ezzel mondani, fiacskám?
Nem tudom – mondtam. Én elmondtam egy történetet, ami most történt néhány nappal ezelőtt. Én gyerek vagyok, maguk felnőttek, maguknak kell tudni hogy ez mit jelent. Nem kell rontani a hangulatot, mondta a Sp. papája, kövér, potrohos gyáros, még soha nem volt úgy hogy valahogy ne lett volna.
Ránéztem E.re, láttam hogy csak pillantok kérdése hogy elhányja magát és én vele tartok. Gyere, megyünk, súgtam neki, igazad volt, ez nem nekünk való, majd Jancsinak, aki az ajtóig kisért: te nem tehetsz róla, te egy rendes fiu vagy.
Látod milyen jó hogy nem vettük le a cipőt – mondta E., amikor lefelé botorkáltunk a lépcsőkön.
****
A dolog epilógusa lehetne, hogy 44’et majdnem mindnyájan túléltük. Csak a Gelb Sanyit kapták el az utcán és vitték el, soha többé nem láttuk. Ugyanez volt a sorsa a Kammer Sanyinak is, aki egy évvel volt idősebb nálunk. A Vohlberg Adolfot vidékről deportálták, ő finn (33) volt, ő sem jött vissza. Mint ahogy Hilda sem, hüséges háztartási alkalmazottunk, aki a németek bevonulása után két nappal – minden kérlelésünk ellenére – illegálisan (34 utazott haza Szerednyére, hogy onnan szüleivel együtt deportálják Ausvitsba. Öccse a Hersi, mint a cseh légió katonája tért vissza Pestre a háboru után, ma Izraelben él, valahol Rechovoton.
Volt az osztályunkban egy lengyel zsidó menekült fiu is, valami Jékl Soklnak hivták, de ez nem biztos, aki „napokat evett” mint a jesivabócherek és az egyik másgiách özvegyénél lakott. Őt mindeki körülröhögte, én is, mivel nem tudott magyarul és jiddisül vagy lengyelül meg mi nem tudtunk. Nagyon vicces volt.
Hazafelé menet búskomor voltam, szégyeltem nagyon hogy a csürhével nevettem. Mi a bajod? – kérdezte Pindi, pedig biztos tudta. Egyike volt a keveseknek akik nem nevették ki Jéklt ( 35). Képzelj el egy forditott esetet: te vagy Lengyelországban magyar zsidó menekült, nem tudsz lengyelül vagy jiddisül és mindenki kirőhög téged.
Én nem – mondta Pindi. Tudom, ezért vagyok szomoru és szégyelem magam, Azért mert én nem nevettem? Azért mert irigyellek hogy több eszed volt mint nekem.
„Hol a papucsom”?
A dolgok ködbevesznek, a „boldog gyerekkor” úgy tünik mint egy rossz vicc. Még sok viz folyt le a Dunán, halott zsidók nélkül, addig amig a vitéz katonák, rendőrők, nyilasok, a folyam jeges vizébe lődözték azokat akik Petőfivel az ajkukon haltak meg. Az évek összefolynak, ez nem egy tudományos történelmi értekezés, ez maga a történelem.
Miután Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak (36)aktuális lett Budapest bombázása is. Eleinte csak immel-ámmal, majd massziv szönyeg bombázással. Amikor az első sziréna megszólalt, éjnek évadján, és apa szirénázott hogy felébresszen bennünket, az én első szavam az volt, hogy „Hilda, hol a papucsom”. Gondoltam hogy nem lehet mezitláb lemenni az ovóhelyre és a sötétben nem találtam a cipőmet (37). Lent a pincében együtt ültek, békés egyetértésben, zsidók és nem zsidók és aki felmerészkedett, hallhatta a messze becsapódó bombák kisérteties hangját.
Amikor másnap elmeséltem Pindinek, ő csunyán nevetett: mondtam hogy ti gazdagok vagytok. Az urfi kéri a cselédtől a papucsát...
Pindi idősebb lánytestvére kommunista volt. Néha bevitték, letartóztatták, kiengedték, internálták és azt rebesgették hogy együtt él egy séjgeccal aki szintén.
A Glück bácsi az szokta mondani hogy gyerekei megröviditik az életét. Ez alatt azt a Palesztinába kivándorolt fiát is értette, aki egy vallástalan sómér kibucban volt.
Én nem tudom, mi az hogy kommunista, vagy „sómér”., mondta Pindi, de nagyon szeretnék nem itt lenni.
(A nyilas időkben a Glückék is a gettóban voltak, de nem velünk. A felszabadulás után ő is a Pirchébe (38) járt, velem együtt és a Joint által fenntartott napköziben ettük a Hershey csokoládét . Folytattuk a Tajrászt ahol abbahagytuk, de köszönet nem volt benne. Az Óbi rebbenek (39) libaüzlete volt lent és félóránként lement „megnézni mi van”, miközben nekünk a kiosztott talmud porciót kellett házerolni (4o ). Egyszer valaki tréfásan felelősségre vonta ezért és ő azt felelte hogy „az Istennek a liba kell” (41 ).
Egy szép napon eltünt a Pindi mint a kámfor. Kiderült hogy átment a Pirchéből a Bné-Akibába ,mivel „ott tojásos szendvicseket adnak”. Aztán lement velük Deszkre ahol hachsara (42) volt, majd a mozgalommal allijázott, Cipruson keresztül,és a Sluchot kibbuc tagja lett. Egyik bátyja, a Miki, aki előtte allijázott és sikerült, az angolok éberségét kijátszva, partraszállnia , elesett Izrael függetlenségi háborujában. (43 )
Nem a Pindi volt az egyetlen aki elhagyta menetközben az ortodox Pirchét, hogy „idegen mezőkön” legeljen. Ezek között volt Gólya is, aki velünk járt a Tajrászba. Nagyon szegény fiu volt, apja eltünt a háboruban és édesanyjával lakott a Kazincyi utcában, egy szörnyü (pince?) lakásban. Ő átment a Drorhoz (44) mert ott lányok is voltak és lehetett moziba menni. Miért nem a BÉÁ-hoz - kérdeztem amikor a 9o-es évek elején felfedeztem őt Pesten, immár a sokatmondó Török néven – hiszen ott is voltak lányok és ott is jártak moziba? Igen, de a Drornál szombaton is lehetett moziba menni. Aztán itt ragadtam – tette hozzá szomoruan.
Később valami jóvátételi szervezetnél dolgozott a Gólya, ezzel reagálva le zsidóságát, mint sokan mások. Ha üldöztek és jár nekem kárpótlás – ez annak a jele hogy zsidó vagyok...).
Beiglik és kulacsok
Azért nem szabad a ló másik oldalára sem esni – szokta mondani a Gujzon bácsi. Ő, a Krausz nagyapa kebelbarátja (és bujtatója 44’-ben) a huszároknál szolgált az első világháboruban és igy nagy szakértője volt a lovaknak. Néha kértem, mesélje el, hogyan harcolnak egy világháboruban a huszárok, ott ahol, ágyuk, gépfegyverek, srapnellek vannak? Gujzon Boldizsár meséi münhauzeniek voltak, én akkor, 44’ elején, már 12 éves voltam és mint szorgalmas ujságolvasó (45) tudtam mennyit fejlődött a magyar hadsereg az elmult 2o-25 évbben. Ma már a lovak helyét a biciklik töltik be, hiszen az ujság megirta, szemrebbenés nélkül és nem a viccrovatban – hogy az első magyar kerékpáros hadtest elindult kelet felé, amikor Hitler lerohanta a szovjetet.
Tehát nem szabad átesni, vagyok túlozni. Voltak azért napok és hetek – néha hónapok – amikor nincs kizárva hogy müködött a „boldog gyerekkor”, talán észrevétlenül, anélkül hogy tudtam volna róla. Talán Purimkor, amikor a Weiléknél együtt volt az egész család, a Rezsin néni, a Bandi mamája, remekelt a töltött paprikával (46) és a diós, mákos beiglivel. Weill nagypapa az asztalfőn trónolt; egy „ajrech” (47) purimi dalokat énekelt hogy megszolgálja a vacsorát és a Manó bácsi, a Gyuri apja (48) pénzt adott neki csakhogy hallgasson. Amaz nem hallgatott hanem direkt jiddisül élcelődve, amit csak nagytata és a Cili néni értett, azt mondta hogy neki egyszer azért adnak pénzt hogy beszéljen, másszor hogy hallgasson. Nagypapának potyogtak a könnyei a nevetéstől és kérte Ármin bácsit, adjanak még pénzt az ajrechnak.
(Ezeken a purimi családi összejövetelen az unokák között én voltam, nagyságra nézve a harmadik, a Gyuri és a Bandi után, akik kb. egyidősek voltak. A Nándi a jesivában volt, visszament a Musz után és növére, a tündérszép Edit , a nőkkel ült és elnem mozdult, anyja, a Cili néni szoknyája mellől.
Gyuri és Bandi disznó vicekkel próbáltak engem szórakoztatni, én meg adtam a hülyét hogy nem értem. Egyikük, ma is aktuális a közelkeleten, találós kérdés volt: Mi az ami P-vel kezdődik és „ina” val végződik? Természetesen Palesztina – tromfolt Bandi a Gyuri kérdésére. Vagy mi az ami „kivül szőrös és belül nedves?” persze hogy vadászkulacs. Ezt valóban nem értettem.
Ilyen családi összeröffenés többször egy évben volt és szememben a béke szigetét jelentette. A lakás a Nagyfuvaros utca 6-ban volt, az előtte levő házban a neológ templom, az utána következő egy cigányház. Nem volt gazdag környék, a Weillék féltve titkolták jómódukat, üzletük sem a Váci utcában volt, de nagyon jól ment. Amikor, valahol 38-ban a Matild néni kiment Amerikába a férje után a család egy nagy pénzösszeget küldött vele, amit ott valaki elspekulált. Erről már irtam valahol.
44’ elején volt Pesten a belzi rebbe, akit galiciai gettóból mentett ki egy magasrangu magyar katonatiszt 1 millió pengőért. Csak öccse, a bilgoráji rabbi, volt vele, az egész családjuk odaveszett. Mielőtt, február 18-án elhagyták Magyarországot, két cionista certifikáttal, hogyTörökországon és Szirián keresztül az akkori Palesztinába utazzanak – a rebbe öccse dróset tartott, amelyben bátyja, a rebbe nevében, kijelentette, hogy a magyar zsidók legyenek egész nyugodtak. Semmi bajuk nem történik, itt nem lesz az ami Lengyelorszában.)
Egy hónappal és egy nappal később – március 19-én, bejöttek a németek és hat héttel később kezdődött a deportálás.
Jegyzetek
1) Jóval később tudtam meg hogy köztem és a Miki között volt egy abortusz.
2) Amikor én, a 9o-es évek elején, krónikus kialvatlanságtól szenvednén elmentem egy un, „alvást kutató Intézet"be, kiderült hogy a diagnózis egy Apnea nevezetü valami: az alvás nem kielégitő, légzési zavarok vannak, stb. Ezt lehet operálni is (orrsövény) de az ritkán sikerül. A megoldás egy CPAP nevü masina ami az alvás során oxigént pumpál az orrba. Ez átöröklödik, biztos hogy apának is volt, csak nem tudott róla. Slomó öcsémnek is van.
3) Persze ezt Izraelben szögre kellett akasztani, mivel itt ha nem védekezünk, „kedves szomszédaink”, az arabok, a tengerbe hánynak bennünket.
4) „Nagyon rendes gój”, akinek apa odaadott 44’-ben egy tele börönd értéktárgyat megőrzésre. Nem adta vissza. Mondván hogy az oroszok elzabrálták.
5) Csak szószerint kirakat (német) dea piaci szóhasználatban azt jelentette, hogy sikerült valakitől megszabadulni, „kirámolni” őt.
6) 45’-ben hallottuk hogy próbált ennivalót bevinni a gettóban lévő zsidóknak és a csendőrök agyonlőtték.
7) Mi minden szem cseresznyét kinzitottunk, megnézendö, nincs-e benne kukac. Ha volt – el kellett dobni a cseresznyét. A kukac tilalma a Tórában olyan mint a disznóhusé.
8) A mai napig is hiszem hogy a magyar paraszt nem antiszemita – ha az egyház és/vagy a politika nem uszitja erre. Sajnos az egyház nem sok alkalmat mulaszt el erre.
9) Fekete-fehéren (eljiddisült német).
10) A két világháboru között igencsak gyér volt a zsidók kivándorlási rátája Magyarországról. A cionista mozgalom alig létezett, certifikátot Palesztinába csak nagyritkán adott a brit mandatórikus hatalom és hétpróbás halucnak kellett lenni ahhoz hogy valaki merjen belevágni. Amerikában kvóta szabályozta a bevándorlást. No meg „itt élned és halnod kell”.
11) Talmud-tudós héber).
12) Zvi Erez barátom tudomása szerint az un „Székely vasut” alapjait rakták le.
13) Gyönyörü szép, okos, intelligens lány volt. 43’ végén egy zsidó fiuval járt, aki a vallásos cionista mozgalom tagjaként, egy csoporttal Palesztinába indult. Ugy volt hogy Edit is velük megy és kint összházasodnak. De a Cili néni nem engedte el a lányát, akit jövőre, 44’ őszén deportáltak és odaveszett.
14) „Édes Erdély itt hagyunk... a rohadó sereg...” stb, stb.
15) Másfél év korkülönbség volt közöttük, olyanok voltak mint egy ikerpár és állandóan veszekedtek egymással.
16) A kommun után börtömbüntetést kapott kommunista tevékenzségéért. 44’-ben a nácik letartóztatták németellenességéért és a háboru után antiszemitizmussal vádolták és indexre tettek. Innen kezdve csak a Vigiliában publikálhatta verseit. Könyvei alapján – szerintem – nem volt antiszemita.
17) Talán azért mert eleinte a vásárokon ponyvára kitéve árusitották őket.
18) Igy hivtuk annakidején a cowboyt, a vadnyugati ponyvák rettenthetetlen hősét.
19) Amikor előszőr – már itt Izraelben – találkoztam Julius Verne (héberes kiejtéssel Zsul Vern) nem tudtam kiről van szó.
20) Ceená ur’ená (héber), a jiddis dájtsból magyarra forditott népies Tóramagyarázat, nagyanyáink kedvenc olvasmánya.
21) A Sulchán Áruch (Teritett Asztal = héber) a Zsidó törvénykönyv röviditett változata, Slomó Ganzfried ungvári rabbi müve (héberül). Magyarra Dr Singer Leó várpalotai rabbi forditotta.
22) „Motke gánef”, a warsói zsidó tolvaj és a körülötte burjánzo zsidó prostitució, betörök, orgazdák, uzsorások, stb. Asch előfutárja volt a később nagyarra is leforditott Basevisz-Singernek.
23) Mivel „tudtuk” hogy a „pólisiaktól minden kitelik”. Bezzeg mi, a Mózesvallásu magyarok...
24) Anyának bizalmasan elmondta hogy „ez a szüléstől van”. Próbál ugyan lefogyni, de „a férjem igy szereti”.
25) „Szép nagy darab trágya lesz belőled” – mondta.
26) Szegényeket Kisegitő Egyesület.
27) Az első, Tel-Avivban, nyugállományu épitészmérnök. A második jeruzsálemben rabbi és jesiva-vezető, több halachikus mü szerzője.
28) A Talmud elmondja ( Éruvin 86, a), hogy Jehuda, a Fejedelem „tisztelte” a gazdagokat”. Ezt a haszidok, akik nem birták elviselni a procc novoriseket, ugy értelmezték hogy „mechábéd” (tisztel) azt is jelenti hogy ...kisőpri őket...
29) A Halacha szerint tejes és húsos étel között fél órát kell várni.
30) A Hét Tükre cimü magyarnyelvü hetilap kiadő főszerkesztője, valamint a Magyarországra menő izraeli turisztika egyik élvonalbeli exponense.
31) A magyar nácik nyomán az önmarcangoló zsidók is azzal vádolták egymást hogy rémhireket terjesztenek Mint később kiderült, minden „rémhir” igaz volt. Egyébként, amikor 44’ tavaszán két szlovák zsidónak sikerült megszökni Ausvitból és eljutni Pozsonyba ahol részletes jelentést nyujtottak be a halálgyárról – őket is rémhirtejesztéssel vádolták. Az egyetlen aki hitt nekik az Weismandel rabbi volt. Amikor a rabbi a jelentést leforditotta héberre és eljuttatta Pestre a Zsidó Tanácshoz – ott azt senki nem tudta elolvasni sem, az egy Freudiger Fülöpön kivül, aki az ortodoxia egyik képviselője volt a Judenrátban...
32) Emlékezetemben egy törékeny, filigrán dáma jelenik meg, szöges ellentétben férjével. Ez nálunk is éppen igy volt: a két apa és két anya megszólalásig hasonlitottak egymásra.
33) A Máramarosszigetról és általában a felvidékről számazó zsidókat a pesti sznóba – az ortodoxok is! – finneknek hivta, mivel lengyeles jiddist beszéltek, és ha kérdeztek valakit hová való, nem mondta hogy „von Munkács”, vagy „fün Munkács”, hanem „fin Munkács”. Minden „finn” kb. tizszer olyan életrevaló volt, mint egy anyaországi „magyar” zsidó.
34) Már a megszállás másnapján elrendelték hogy zsidóknak tilos a vonatokat használni.
35) Gondolom, eredeti neve Jáákov (Jánkl) lehetett.
36) Az akkori fáma szerint azt mondták a hadüzenetet kézbesitő ügyvivőnek, hogy hagyja azt a portásnál.
37) A szirénák elhangzása pillanatában apa eloltott minden villanyt. Ugyanis, még a bombázások megkezdése előtt, a nyilas sajtó azzal vádolta a zsidókat, hogy fényjeleket adnak az ellenségnek.
38) Pirché Águdát Jiszráél (az Aguda „virágai”) az akkor sebtében megalakult Agudát Jiszráél ifjusági mogalma volt, Groszberg Slomó és Zvi Friedman vezetésével. A nevelés irány Erec-centrikus és anticionista volt.
39) A Tajrász melámed-tanitóit a pesti szóhasználat rebbeknek nevezte. Konkrétan itt Oberlander Lázárról van szó, a Tajrász második osztályának rebbéjéről, aki Oberlander Baruch, pesti CHabad küdött nagyapja volt. 2ooo-ben hunyt el new-Yorkben 98 éves korában.
40) Ismételni (héber= szleng).
41) Élelmes de lefordithatatlan szójáték. A Talmud szerint Istennek a sziv kell (arameusul: „Ráchmáná Libá bái” – Szánhedrin 1o6, b). A Libá a héber Lév (sziv) arameus változata, de a furfangos rebbe szájában a sziv ...libává változott.
42) Mezőgazdasági munkákra előkészitő tábor (héber).
43) A Glück szülök allijáztak és Bné-Brákban laktak, apáék közelében. Anya nagyon jóba volt a Glück nénivel. Ma a legkisebb fiu – a „Pici” - él Bné-Brákban és Pindi Jeruzsálemban, miután elhagyta a kibbucok és a vallásügyi minisztérium fő számvevóje lett. 2oo1-ben találkoztam vele Pesten.
44) Hábonim-Dror- baloldali cionista ifjusági szervezet, jelenleg is müködik Budapesten.
45) Apa kései elbeszélése szerint az első ujságcikket hatéves koromban olvastam, még mielótt elkezdtem iskolába járni (vesztettem egy évet). Ez a Pesti Napló vezércikke volt és csak annyit értettem belőle hogy „zsidókról van benne szó”.
46) Nem tudom az okát, de bevett szokás hogy a magyar zsidók világszerte tültött paprikát – vagy töltött káposztát – esznek Purimkor és Szimchát Tórakor. Az orosz eredetü haszidok viszont kreplachot, ami hússal töltött tészta.
47) Vendég ( eljiddisült héber=Oréách). Ebben a formájában inkább szegénysorsu ebédvendéget jelent.
