| Izraelben ma egy keleti család bármelyik jeles eseményén nem ritka, hogy akár százan is ünnepelnek egyszerre a rokonságból. Szinte minden településen léteznek olyan rendezvénytermek, amelyek az ilyen összejövetelek befogadására alkalmasak, és csak igen ritkán állnak üresen. Mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, ilyen nagy családban megülni az ünnepeket, egy bár micvót, egy esküvőt.
Álmomban – mint már annyiszor – megjelent nagyapám, ünnepi fehér inget, kicsit ódivatú, hosszított, mellényes fekete zakót viselt. Ami még álmomban is feltűnt, erőteljes fejformája és ősz haja volt, feje tetején az elmaradhatatlan kis sapkával. Nagyon nagy csend volt, sütött a délutáni nap, és csak ültünk a szobaablak előtt, a kis vidéki rabbilakás aprócska előkertjében, amit egy szőlőlugas takart.
Most először szólt hozzám: mi lett volna, ha... Nem is értettem, csak az álomban egyszerre összekeveredtek az idősíkok.
– Hmmm… Mi lett volna, ha nem hiszek olyan erősen Istenben, elfogadom a hívást 1941-ben, és az értünk küldött nagy fekete autóval elmegyünk mi is Amerikába, a jómódú rokonok után.
– Igen, nagypapa, úgy nőttem fel, hogy egész végig ez a kérdés kísértett és tett próbára: vajon én is lennék-e ilyen erős a hitben? De én is kérdezek, mert enélkül nincs megnyugvás és béke. Mondd… hogyan lett vége?
– Tudod, az élet sohasem fekete-fehér, inkább csak úgy láthatatlanul szövődik a jó és a rossz. Sok mindent tudtunk és hallottunk, de hittünk. Hittünk abban, hogy jó hely, ahol élünk, mi egyszerű, becsületes emberek vagyunk, megtartjuk az Örökkévaló törvényeit, de megtartjuk a többi törvényt is, egészen addig, amit a kisbíró kidobol. Mi bajunk lehetne? Jó hely ez, süt a nap, nincs földrengés, békében mennek a napok egymás után, szeret minket a szomszéd, és ha végigmegyek a Petőfi utcán, megemelik a kalapjukat, úgy köszönnek kicsit zavartan: „Jó napot, főtisztelendő úr!” Magamban mosolyogtam: tényleg, mit is mondhatnának?
– Hát, látod, nagypapa, ez a mai napig nem változott. Legfeljebb annyit, hogy mára már megbicsaklik a hangjuk, ha ki kell mondani, hogy zsidó, vagy inkább finomkodnak, hogy izraelita, „zsiddisz”, mózeshitű, és még jó, ha nem a szlengből veszik a szinonimát.
– Akkor ez még nem volt így, ha azt mondták, zsidó, biztos lehettél, hogy finom a bor, amit kapsz, hogy nem lesz kukac az almában, hogy inkább egy-két dekával több lesz a zacskóban a csemegésnél, vagy ha nincs pénzed, majd elsején megadod. Összejártunk a városi értelmiséggel, más papokkal, és épült a város, gyarapodott. Nem mondták ránk soha, hogy „idegenszívű”. Fájt is volna, hiszen nem úgy éreztük. Aztán jött – ahogy ma mondanátok – a válság, kevesebb lett a munkalehetőség. Persze, mi ugyanazokat a napokat éltük, ugyanúgy imádkoztunk, és ugyanúgy megvolt A szombat déli sólet, a barhesz és az egy-két korty édes sábeszi bor.
Azt mondták: ja persze, a zsidót nem sújtja a válság. Nem értettük, hiszen mi előtte sem dőzsöltünk, és ezek a jelképes kis ünnepi falatok igazán nem kerültek sokba. De ha elszabadulnak az indulatok, az irigység és a gyűlölet, onnan már nincs visszaút. Jobb, ha te is, ti is megjegyzitek. Nem mesélem el, fizikailag min mentünk keresztül, míg a deportáló vonattal elértünk addig a bizonyos rámpáig. Ötvenhetedik évemben jártam, mint most te, fáradt voltam és már nem voltam teljesen egészséges. De hittem, egész végig hittem, és akkor, ott a rámpán álltunk egymással szemben. Ő egy kőnél is érzéketlenebb, fásult gép volt, üres volt a tekintete. Megigazítottam a zakómat, ránéztem, nem mondtam semmit, de ott, abban a pillanatban örökre és visszavonhatatlanul összetört minden. Nem kellett semmit mondania, tudtam, akárcsak eddig, merre vezet az utam, és én mentem.
– Nem is próbáltál tenni semmit? Nem is te lennél, ha nem ügyeskedtél volna, vagy intéztél volna még ott is valamit.
– Ott már nem lehetett. Amikor otthonról elindult a gyalogmenet, ismertük a helyi csendőröket, semmi bajunk nem volt egymással, ők sem értették, mire ez az egész. Összegyűjtöttünk pénzt, és megállapodtunk, hogy nem visznek el a gyűjtőhelyül kijelölt gettóba, hanem elintéztem, hogy útközben a helyi szőlősgazdákhoz szétosztottuk a népet, és dolgozgattunk a szőlőben, amit ilyenkor kellett. Kötöztünk, kacsoltunk, kapáltunk. Nem tartott sokáig. Talán két hét lehetett, és Zalaegerszegről egy idegen csendőrökből álló különítmény érkezett, ismét összeszedtek bennünket, és aztán már nem volt több lehetőség. Ott a rámpán pedig kitől és mit kérhettem volna? Beszélni, lélekre hatni csak emberrel lehet. Akit lehetett, erősebb asszonyokat, fiatal gyerekeket mentettük, tereltük a jó irányba, és azzal a reménnyel értem az út végére, hogy fiaimat, a te apukádat és nagybátyádat talán még időben Pestre juttattam a vidék biztos poklából. De most Te mesélj, aztán hogy lett?
– Talán megnyugtat, hogy imáid meghallgatásra találtak, apu és a nagybátyám – ha nem is egyszerűen, de – túlélték. Egy olyan korszak következett – amibe felsőbb utasításra én is beleszülettem –, hogy ott az istenhitnek szinte semmi tér nem jutott. Felnőttem, sok mindent tanultam, de nem tudtam semmit. A világ egy ezer cserépből álló, összetört üveg volt bennem. Mindig téged kerestelek, és mindig azt kérdeztem: mi lett volna, ha...? Miként alakul az életem, ha melletted ülhettem volna a kisszéken, tanulva az imákat és a szokásokat? Ha jókat beszélgettünk és nevettünk volna, ha időben megmagyarázhatod az életből vett példákat, ha közben együtt nassoltuk volna nagymama finom süteményeit, ha összekacsinthattunk volna a vicces jeleneteken, vagy ha a kántor hamisan énekel… Mi lett volna, ha nem törik ketté a béke, ha tanítgattál volna, és már kicsi koromban kialakulhat bennem a hit?
– Jó, jó, de abban az időben akkor mi vezetett, mi adott erőt neked?
– A Beatles. Ők voltak számomra a béke. Megtanultam gitározni, minden dalukat játszottam, és hittem bennük. Minden versükből, dalukból az a veletek együtt eltűnt szeretet és béke, a nagy közösség békés együttléte és a megnyugvás sugárzott. Ők segítettek át azon a korszakon, hogy nehogy elkallódjak. Aztán felnőttként ez már kevés volt. Többévi várakozás után elvégezhettem az egyetemet. Még igencsak az elején tartottam, amikor a te kisebbik fiad, az én nagybátyám egy vasárnap reggelen a fehér abrosszal leterített asztalnál azt mondta: „Tanulj szorgalmasan, és meglátod, majd egyszer te leszel a zsidók ügyvédje, képviselője.” Szégyellem, de én akkor hangosan kinevettem, hiszen akkor sem értettem semmit még, és nem hittem, nem értettem, hogy te üzensz általa. A sors és a szerencse úgy hozta – persze tudom, hogy ezt is te intézted –, hogy közel kerültem a hithez és valláshoz, és valóban, immár tizenkét éve ügyvédként is képviselhetem a zsidóság ügyeit, és itt újra előjön a „mi lett volna, ha...” Ugyanis olyan lett az életem hírtelen, mint egy nagy rejtvény. Visszatérőként egyre-másra kerültek a helyükre az elmúlt több évtized jelenségei, mondatai, történései. Megértettem, hogy anyukám miért mondogatja szelíd szigorral: mi nem teszünk tejfölt a csirkepörköltre. Miért veszünk elő egy egyszerű hétköznapon más tányérokat, nálunk miért nincs soha karácsonyfa, és amikor nagybátyám meghalt, apukám miért ült több mint egy hétig szinte mozdulatlanul a kisszéken. Nem cigizett és nem borotválkozott, meg sem szólalt. Aztán három hónap múlva ő is elment a testvére után, hogy együtt lehessetek végre újra.
Tudod nagypapa, sokszor álmodtam, hogy jössz fel a Naphegy utcán a fekete zakódban a mamával, és becsöngetsz, újra együtt vagyunk. Nevetve mondod, hogy te is szereted a krumplis pogácsát, amit anyu süt, és éppúgy csinálja, ahogy mama szokta. Aztán kézen fogsz, átmegyünk a szobámba, megmutatom a könyveimet, és jókat beszélgetünk. Család vagyunk, ahogy mások. Akiket nem öltek meg. Akiket nem üldöztek el. Akiknek nem vették el a nevét, a vallását, a hitét, a nyelvét. Olyankor mindig nagyon boldog voltam, mert álmomban is éreztem a szeretetet.
– Ezen már nem tudok változtatni, de ne is bánkódj, mert én nem bántam meg, a közösség együtt volt jóban, és együtt maradt a rosszban. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha elhagytam volna őket. Hagytam volna el a társaimat, hogy én megmeneküljek? Hogyan hirdettem volna utána Isten igéjét, mintha mi sem történt volna? Nehogy azt hidd, hogy nem működtek az ösztöneim, de a hitem és sokunk hite erősebb volt. Egy egész felfegyverzett kegyetlen és gonosz hadsereg volt ellenünk, nekünk semmink se volt, de nem tudtak legyőzni. Ez adjon neked is erőt, mert ez öröklődik, ha tetszik, ha nem.
**
A szőlőlugas pirosló levelei közt a nap már búcsúzkodva szórta alkonyi sugarait, nem szóltunk, csak ültünk a nagy békességben. Valami ott, akkor, abban az álomban összenőtt és a helyére került. Hiába a gonosz erők, hiába a gyűlölet, megyünk a számunkra előírt úton, akármi is történjék. Hálával gondolok azokra, akik segítenek, türelmesen tanítanak, és lassan-lassan én is tanulva tanítok. És igazán boldog akkor leszek, ha az unokámmal együtt olvasgathatjuk majd a szent mondatokat.
| o |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése