S Ó L E T ( ÉS  A  BELEVALÓ, DE HIÁNYZÓ, FŰSZER)

 

VENDÉGOLDAL ( kis kiegészitéssel*) Irta: Szántó T. Gábor

 

A templomjáró öregurak, reb Slojme közbenjárására, a sátorosünnepek alatt - amikor már oldódik a félelmetes napok: a nemrég elmúlt újév és az engesztelőnap ítéletvárásának feszült hangulata - nagy nehezen ráálltak, hogy az ünnepek végeztével interjút készítsünk velük..

 

Kinéztünk egy hétköznap délutánt, akkorra hívtuk kamerájával az operatőrt, aki arra az asztalra irányította az erős lámpát és három lábon álló felvevőgépe lencséjét, amelyet szombatonként is mindig körülülnek az idős hívek, hogy az imádkozás után pálinkával, barhesszel és némi süteménnyel szenteljék meg a hetedik napot.

 

Három urat vártunk a beszélgetésre, akik meg is érkeztek a megbeszélt időben. Komoly, kissé gyanakvó arccal méricskélték az operatőrt és masináját, miközben gondosan a fogasra aggatták kabátjaikat. Nem ugratták egymást, mint szokták, keveset szóltak, azt is csak reb Slojméhez mint meghívójukhoz.

 

Egy egykori malomtulajdonos, az államosítás után gyári munkás, egy volt paplankészítő kisiparos, és egy volt minisztériumi tisztviselő ült az asztal körül. Utóbbi fiatal korában jesivába járt, majd évtizedek múlva, nyugdíjaztatása után tért csak vissza a vallásos életformához. Az ő viselkedése különösen feltűnt, mert miközben szombatonként mindig derűsen viccelődött és élen járt az adomázásban, most szűkszavú volt és komoly.

 

Reb Slojme házigazdaként próbált rendezkedni. Körbeültette az idős urakat, az operatőr intett, s ő kérdezgetni kezdett. A gyerekkor, a család és az iskolaévek irányába terelte a beszélgetést, azután kinek-kinek élete fordulataira. Hiába idézte fel azonban a malomtulajdonos az államosítást, a paplanos a libatollas ágyneműért lelkesedő haszidokat, az egykori tisztviselő pedig azt, hogy tanították nekik az alefbészt a nyírmadai jesivában: hogy fordította a rebbe jiddisre a Tóra héber szövegét, és hogy tanultak meg ők így párhuzamosan jiddisül és héberül. Bármennyire érdekeltek is ezek az epizódok, úgy éreztem, elveszünk a részletekben, nem oldódik igazán a hangulat, nem jön létre az a jókedvű, bizalmas beszélgetés, ami szombatonként, amikor egymásra felelgetve idézték fel emlékeiket.

 

Átvettem a szót. Igyekeztem rákérdezni a történetekre, amelyekkel szombat délelőttönként ugratták egymást. Próbálkoztam az adakozás, a jótékonyság részleteivel, hogy zajlott, amikor a jesivabócherek "napokat ettek", mindennap másutt jutva szerény ebédhez; milyen stikliket követtek el diákként, és milyen büntetésekben részesültek, de most nem hatott rájuk a kíváncsiságom, ami szombat délelőttönként, ima után mindig felvillanyozta őket. Derekasan részletezték tanulmányaikat és a szokásokat, melyeket megtanultak az imádkozás és a tóraolvasás kapcsán, ám a mindennapok érzékletes hangulata, a történetek sava-borsa hiányzott beszélgetésünkből.

 

Mintha nem is emlékeztek volna saját élcelődéseikre, mely a szombati snapsz és barhesz mellett újabb és újabb részleteket hívott elő emlékezetük tárnáiból. A sötétre érett szilvapálinkával teli üveget is hiába tettük ki az asztalra, hiába kínálgattuk őket, hétköznap lévén, nem kértek belőle.

 

Jó két órával később reb Slojme intett az operatőrnek, és leállt a kamera. Udvariasan megköszöntük, hogy ránk szánták a délutánt, a három idős úr szedelőzködött és rövidesen magunkra maradtunk.

 

Míg égett a reflektor, észre se vettük, hogy besötétedett. Ültünk az imaterem félhomályában. Úgy éreztem, valamit elrontottam.

 

- De hát mi volt a baj? - kérdeztem elkeseredve. - Mit csináltam rosszul?

- Semmit - biggyesztette le száját reb Slojme, és a fejét rázta. - Ezúttal semmit nem rontott el.

- Akkor miért nem sikerült? - erőlködtem.

- A sólet... - felelte, és elnevette magát. - Ezt nem gondoltam volna.

-

Hogy jön ide a sólet? - fortyantam fel. Dühös voltam, hogy eltereli a szót, amikor kudarcot vallottunk, és talán soha többé nem lesz rá alkalmunk, hogy a közösség három legöregebb, és a régi világban legjártasabb tagjával interjút készíthessünk. Szinte éreztem, ahogy ujjaink közt pereg alá az idő. Mennyi lehet még? Egy év, kettő? Vagy már annyi se? S akkor ő pont a sóletről akar beszélgetni?

- Mi köze ennek az egésznek a sólethez?

 

- Akarja tudni? - kérdezte reb Slojme, s homlokára tolva szemüvegét, orrnyergét masszírozta. - A történet úgy szól, hogy valahol a galutban, a száműzetés kellős közepén, egy fejedelem felkeresi a rabbi házát a város gettójában. Szombat dél van épp, énekelnek, rövidesen tálalják a szépen megterített asztalon a sóletet. Reszketve elhallgatnak, majd megkínálják a váratlan vendéget. Nagyon ízlik neki, elkéri a receptjét. Néhány nap múlva hívatja a rabbit a kastélyba. A fejéhez vágja, hogy nem volt jó a recept, hiába főzette meg, silány babfőzelék lett a végeredmény. A rabbi megijed, kérdi, hogy készítették. Szó szerint, ahogy lediktálta neki. Nem érti, mi hibádzott, újra el akar menni hozzájuk. Elhívja hát a rabbi magához a nagyurat szombatra, hogy ismét megkóstolhassa a sóletet. A fejedelem jön, megpihen az ünnepi asztalnál, hallgatja az éneklő zsidókat, kóstol, és azt mondja, újra érzi a fenséges ízt, de nem érti, mitől a különbség. És a rabbi, összeszedve minden bátorságát, annyit mond: a szombat. A készülődés, a lelkesedés, az ünnep hangulata.

 

Nagyot sóhajtott és megint elmosolyodott, mintha ő maga is megnyugtató bizonyságot kapott volna valamiről, amiben egészen addig kételkedett.

-                                                                                 Tudja, Miklós, ha képes elengedni magát, néha valóban úgy érzi az ember szombaton, hogy egy másik világba lép. Kóstolót kap az édenkert illatából. És a terített asztalnál ellazulva, eszébe juthat mindaz, amit valaha, korábbi szombatokon vagy hétköznapokon átélt. Különös, de mintha minden szombat egy alagút volna, ami a legelső szombattól az legutolsóig vezet... Magának ez túl gejl, igaz? És az se biztos, hogy ez a hangulat megfogható egyáltalán - csóválta a fejét. - De ha akarja, legalább még megmártózhat benne.

 

(Forrás: Népszava)

 

  (*A történet alapja a babilóniai Talmud (Sábbát, 11 9, a). Ott az egyik római császár kérdezi állandó vitapartnerét, a tanaita Jósua ben Chánánját, mitől van az hogy a szombati ételek olyan finomak (szószerint: jó szaguak)? A tanaita válasza: van nekünk egy füszerünk  - Sevet - azonos betükkel iródik mint a Sábbát  (szombat), melyek latin neve Anethum Graveolens – amit beleteszünk a szombati ételbe. Kérte a császár: adjál nekem belőle, mire a tanaita: ez csak azoknak használ, akik megőrzik (betartják) a szombatot, vagyis csak a vallásos, szombattartó zsidóknak, de nem a rómaiknak vagy az elgójosodott, asszimiláns zsidóknak. Lásd Máhársá(uo).