"MERT AKIT SZERET - - -AZT DORGÁLJA" (Példb.3.12)

               HOGYAN LEGYÜNK ZSIDÓK (3)

  

A  PESZACH NEM (CSAK) KNÉDLI!

Ebben az új rovatban nem a Sip utca uraival foglalkozunk és nem kisded játékaikat leplezzük le. Itt a "mezei hadak"ról lesz szó, azokról akik zsidók akarnának maradni, hamár annak születtek – de nem tudják hogyan kell ezt csinálni.

 

  Sajnos, nem jártak zsidó  óvodába, iskolába, nem látták szüleiknél (akik gyakran letagadták zsidó voltukat), élnek  a materiális világban, egy - nem egyszer ellenséges -  gój környezetben és vágyódnak valamiféle szellemi, transzcendentális behatás iránt, vagyis – mondhatni – keresik gyökereiket.

   Zsidó gyökereiket.

                                          ***

      Peszach – a zsidó husvét – még messze van, mondhatná valaki, aki nem tagadja le zsidóságát, csak nem nagyon tudja mit kezdeni vele.

        Persze igaza van. Az idén Peszách valamikor április közepén van és mi most még február utolsó napjait tapossuk. De ha Bölcseink azt mondták, hogy harminc nappal az ünnep előtt, már kell beszélni az ünnepről – az előkészületekről - tudták hogy mit beszélnek-

      Peszách – ez az a zsidó ünnep, amely a legtöbb előkészülettel jár. Nem elég a kijelölt helyen  a máceszt és a darát megvenni és nem elég jegyet váltani egy hitközségi széderre, melynek fő attrakciója a knédli – a Peszach ennél sokkal több.

    A Peszách a kovásztalan kenyér ünnepe – chág hámácot. Ez a gyakorlatban nemcsak azt jelenti, hogy nyolc napon keresztül a zsidó embernek tilos kenyeret, zsemlét, kekszet vagy valami hasonlót enni, hanem azt is hogy a házában tilos hogy ezek a dolgok találtathassanak.

 Ezért hithü zsidók, már néhány nappal Peszách előtt – idén április 18.tól április 27-ig – eltávolitanak lakásukból és autójukból minden kovászost, melynek gyüjtőneve héberül cháméc – és beszereznek olyan élelmiszert, amikre vallási, rabbinikus felügyelet (hechser) igazolja, hogy nincs bennük Cháméc, vagyis kóserok Peszáchra. Ez vonatkozik a borra és egyéb innivalóra is – (a sőr nem lehet kóser peszachra) – amelyek csak egy szakavatott, vallásos és istenfélő rabbi készitése alatt használható peszáchkor.

                                                                *

     Peszachkor a zsidó ember külön peszachi edényeket használ. Nem eszik sehol, házon kivül, legfeljebb diót, mogyorót vagy gyümölcsöt amit meghámoz.

Félünnepen szabad dolgozni és utazni – ha muszáj. Ha nem muszáj – jobb ünnepelni és pihenni.

   Peszachkor szabadultak ki őseink az egyiptomi fogságból, annak érdemében hogy zsidók maradtak a pogány Egyiptomban. Mi is ki és megszabadulunk – csak maradjunk zsidók, amint őseink annak idején azok maradtak.

 

 

 

 

Nissan Mindel :Zsidó mesék, legendák, történetek

A menekülés   Az anya megrémült, mert a kicsinek felszökött a láza. A férje nem volt otthon: elment Máárivot imádkozni. Ilyenkor későn jött haza, mert ott szokott maradni a siurra, a rabbi vezetésével tartott Talmud-tanulásra. Az aggódó anya nem tudta, mitévő legyen: a gyerek egyre nehezebben kapkodta a levegőt. Végül elhatározta, áthívja a néhány saroknyira lakó orvost, hogy nézze meg a gyereket, vagy legalább adjon orvosságot. Jól tudta, hogy Isztambulban nem veszélytelen egy asszonynak este kimerészkednie az utcára, de nem volt más választása. Szárá – nevezzük így a kétségbeesett asszonyt – beburkolódzott a kendőjébe, és elindult. Sötét volt, az eget felhők borították. Aggodalma azonban legyőzte félelmét, és egyre szaporábban lépdelt, nem nézett sem jobbra, sem balra. Észre sem vette, hogy egy lovas kocsi követi. Amint befordult egy csendes utcába, a kocsi hirtelen megállt. Egy férfi ugrott ki belőle, és megragadta. Egyik kezével befogta a száját, hogy elnémítsa, a másikkal fölemelte, és betuszkolta a kocsiba. Szárá elájult: azt sem érzékelte, hogy a kocsi elindult. Amikor magához tért, egy pamlagon feküdt. Első pillantása egy török tisztre esett, aki a pamlag melletti széken ült, és átható tekintetével őt fürkészte. Szárá hamarjában nem tudta, hogy kerülhetett ide. Még sohasem járt ilyen fényűzôen berendezett szobában. Hirtelen eszébe jutott, mi történt vele. Rémülten jött rá, hogy a tiszt elrabolta. De vajon miért? Bizonyára nem váltságdíjért, hiszen nagyon szegények voltak. A férje valaha gyémántkereskedő volt, de a környékükön kitört pogrom során minden vagyonát elrabolták. Kérem, engedjen el! – könyörgött Szárá. – Beteg a gyermekem! Csak orvosságért szaladtam ki... A férjem is biztosan aggódik... A tiszt felnevetett. Gyerek, férj!... Felejtsd el őket! – mondta. – Mostantól az enyém vagy. Háremem királynője leszel. Fényűzően fogsz élni: szép ruháid lesznek, pompás ékszereid, mindened, amit csak kívánsz... Isten őrizz! – sikoltotta Szárá. – Hiszen én istenfélő zsidó asszony vagyok, nem illek én ide!... Engedjen el, kérem! Ha csak egy csepp érzés van a szívében, engedjen visszatérnem a gyermekemhez, a férjemhez, a népemhez! Könyörgöm, engedjen szabadon!... Szó sem lehet róla! – jelentette ki a tiszt. – Többé nem hagyod el ezt a házat! Ha okos vagy, házam királynője lehetsz, de ha ostobán viselkedsz, a rabszolgám leszel. Erre az éjszakára gondolkodási időt kapsz, mert ma éjjel én vagyok a soros őr a szultán palotájánál. Gondolkozz azon, amit mondtam! Törökország bármelyik asszonya boldogan lenne a helyedben! Most bezárlak. Remélem, reggelre bölcsebb leszel! A tiszt végigvezette foglyát egy hosszú folyosón, és föltessékelte egy keskeny csigalépcsőn. A lépcső egyre följebb kanyargott, majd számtalan lépcsőfok után egy vasajtóba torkollott. A tiszt belökte Szárát egy szobába, rázárta az ajtót, az asszony pedig már csak a távolodó léptek elhaló visszhangját hallotta... Szárá a lépcsőmászástól kifulladva ülőhely után nézett. A felhők mögül egyszerre előbukkant a hold, és fénye beragyogta a szobát. Az asszony rájött, hogy valamiféle toronyban van, talán minaretben vagy hajdani világítótoronyban. A kamrában csak egy pamlag állt a fal mellett, és néhány szônyeg fedte a padlót. Leült a pamlagra, és keservesen zokogni kezdett. Gyermekére és reménytelennek látszó helyzetére gondolva Istenhez fohászkodott, hogy segítsen rajta. Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt, hiszen eszébe sem jutott az alvás. A hajnalt várta, ámbár nemigen tudta, honnét számíthatna segítségre: csak abban bizhatott, hogy csoda történik. Az éj árnyai végre lassan tünedezni kezdtek: az égen felragyogtak a hajnal első sugarai. Szárá kisétált a tornyot övező erkélyre. Olyan magasan volt, hogy szédülés fogta el. Odalenn gyönyörű kertet látott, csodálatos virágokkal és bokrokkal, a kertfalon túl pedig a tengeröböl kékesen csillogó vizét. "Mi lenne, ha leugornék?... Csak ne lenne ilyen magas a torony!" – gondolta az asszony. Visszament a szobába, és leült a pamlagra. Gondolatai egyre az ugrás körül forogtak... Tudta, hogy gyorsan kell döntenie, mert a tiszt nemsokára megérkezik. "No és ha szörnyethalok is? Még a halál is jobb, mint itt raboskodni! Egy zsidó asszony nem élhet így!" Leráncigálta a pamlagról a vastag takarót, és maga köré csavarta, hogy legyen, ami felfogja a zuhanást, ne zúzza halálra magát. Így felkészülve ismét kilépett az erkélyre, és forró fohászkodásba kezdett: Ó, Istenem, csak most az egyszer segíts, hogy felnevelhessem gyermekemet és a többit is, akikkel ezután fogsz megáldani, úgy, ahogyan a Te néped gyermekeit kell! Hiszen máskor is műveltél már csodát népünkkel szükség idején! Tégy most csodát értem, még ha nem vagyok is méltó rá! Ments meg, Istenem! Azzal felkapaszkodott a korlátra, és levetette magát a mélybe... Szárá egy ideig kábultan feküdt, míg csak fel nem fogta, hogy életben maradt. Megmozdította a karját, a lábát – minden csontja ép volt, semmije sem törött el! A takaró mentette meg, vagy a bokrok?... Nem, ide nem kell semiféle magyarázat: megtörtént a csoda! Köszönöm, Istenem!... – suttogta, miközben feltápászkodott. Még mindig a takaróba bugyolálva gyorsan kimenekült a kertből, végigrohant a kihalt utcákon: meg sem állt hazáig, és végre férje karjaiba zuhant. Hogy van a kicsi? – volt az első szava. Ő jól van... Hála legyen Istennek! – suttogta Szárá, és arcán könnyek gördültek végig. Hol voltál? – tudakolta a férje, miközben az erőtlen, remegő asszonyt az ágyra fektette. Szárá a kimerültségtől egy szót is alig tudott kinyögni, de a végtelen boldogság is szavát szegte. Hol voltál? – kérdezte ismét a férje, és hangjában türelmetlenség bujkált. Szárá szemét ismét elöntötték a könnyek, de összeszedte magát, és beszélni kezdett: elmondta, hogyan indult el orvosságért a kicsinek, hogyan rabolta el a török tiszt, és végül hogyan menekült meg, levetve magát a toronyból... A férj hitetlenkedve hallgatta. Nem kételkedett benne, hogy az asszonyt valóban elkapta egy török tiszt, hiszen ilyesmi gyakran megesett abban az időben. De hogy leugrott a toronyból, és sértetlenül, egyetlen karcolás nélkül megúszta... Létezhet ilyesmi? Nem tudott választ adni magának, de nem faggatta tovább az asszonyt, aki különben is már az igazak mély álmát aludta... Elhatározta, hogy megbeszéli a rabbival, és lábujjhegyen kiosont a szobából. De még túl korán volt ehhez, ezért sétára indult a friss hajnalban. Leballagott az öbölbe, leült a parton, és elmerülten figyelte a hullámok játékát. Jó reggelt, uram! Ha nem zavarom, ide ülnék... – szólalt meg mögötte valaki. Szárá férje felnézett. Török tiszt állt előtte, arca nyugtalanságról árulkodott. A tiszt választ sem várva letelepedett mellé. Úgy látszik, mindketten rosszkedvűek vagyunk ma reggel... – folytatta kéretlen mondókáját. – Talán segítene, ha elmondanánk egymásnak, mi bánt bennünket... Nem is volt szüksége különösebb biztatásra: rögvest beszélni kezdett. A férjet csöppet sem érdekelte a mondanivalója, de egyszerre azon kapta magát, hogy hegyezi a fülét, mert a történet, amit hallott, kísértetiesen hasonlított Szárá beszámolójára. ...hiszen egy asszony, aki éjszaka az utcára merészkedik, szabad préda! – magyarázkodott a tiszt. – Ha nem én rabolom el, megtette volna valami rabszolga-kereskedő... Én nem egészen így képzelem a jó cselekedetet... No és mi történt azután? A tiszt tovább mesélt, és története a legapróbb részletekig megegyezett azzal, amit Szárá mondott. Sok nővel találkoztam már életemben, de zsidó asszonnyal még nem volt dolgom. Vajon minden zsidó nő ilyen vakmerő? Elképzelni sem tudtam volna, hogy leugrik a toronyból, de azt sem, hogy ilyen magasból élve megússza az ugrást, aztán eltűnik... Ha nem láttam volna saját szememmel az összelapított bokrokat, azt hinném, hogy szárnyai nôttek, és elrepült... Fantasztikus! Hogyhogy fantasztikus? Ez nem egyszerűen fantasztikus, ez elképesztő! De, hogy őszinte legyek, igazából nem is amiatt bánkódom, hogy az asszony eltűnt – folytatta bánatosan a tiszt , hanem a takaró miatt... A takaró?... Ugyan mit sirat egy takarón? Ez nem közönséges takaró volt, kedves bará-tom! A legféltettebb kincseimet, vagyont érő drágaköveimet varrtam bele, amelyeket a zsidóktól zsákmányoltam az utolsó pogromban! Hét lakat alatt őriztem a toronyban, egy lélek sem tudott róla. Most pedig eltűnt... Mit tehetnék? Szárá férje már nemigen figyelt a tiszt szavaira. Bebizonyosodott, hogy Szárá igazat mondott: valóban csoda mentette meg az életét. De hogy ráadásul ilyen kincset talált!... Feltápászkodott, és indulni készült. Nos?... – sürgette a tiszt a választ. Hát... a sors útjai kifürkészhetetlenek... Talán jobban tenné, ha máskor békén hagyná a védtelen nőket, és biztonságosabb helyen tartaná a drágaköveket... Várjon, barátom, hiszen a maga bánatáról még nem is beszéltünk! Ehhez a szomorú történethez képest az én bajom igazán semmiség... – mondta Szárá férje, és hazasietett a feleségéhez. Boldog izgalommal üdvözölte az asszonyt, aki már ébren volt. Nagy jót tett velünk az Örökkévaló! – kezdte, és szórul szóra elbeszélte különös találkozását a rablóval. – Egy percig sem maradunk tovább ebben a gonosz városban! – mondta végül, miközben Szárá kifejtette az ékköveket a takaróból. – Milyen csodálatosak is az isteni Gondviselés útjai!

 

MAGYAR "ZSIDÓ" VALÓSÁG (KÖSZI A KIJÓZANODOTT ANDIKÁNAK)

 

A ZSIDÓ VALLÁS "SZABADEGYETEME":

"A PESTI KABARÉ AZ ELSŐ VILÁGHÁBORU ELŐTT"

 

Végra valami pozitivum  a Bérkocsis utcában – mondaná Móricka, a Borsszem Jankó kiküldött munkatársa. A legendás Ferenc Jóska által finanszirozott egykori főrabbiképző (amely az elmult 5 évben egy rabbit sem adott a krónikus rabbihiányban leledző magyarországi zsidóknak) – most végre csinál valamit: "szabadegyetemet" a pesti zsidóknak.

 

    Ebben – mondja a hirdetmény  a  "kurzus résztvevői előadásokat hallhatnak a zsidóságról. Megismerkedhetnek a zsidó vallással, kultúrával, történelemmel. Az előadók az egyetem tanárai, professzorai.

Az előadások heti egy alkalommal – hétfőnként –18:00-19:30 óra között zajlanak az
OR-ZSE épületében, a II. emelet 5. sz. teremben (Bérkocsis u. 2. ).

Mivel bennünket – sorry – a vallás érdekel és nem a blabla amit "kultúrának" csufolnak, sem a vereckei szorosnál bozogányt és kocogányt árusitó őseink (ez lenne a "történelem) – átböngésztük az adott programot. Ott a kilencben egyet találtunk amit a helyszinelők a "vallás"sal azonosithatnak. Ez Oláh János előadása a talmudról. Ez jó és pozitiv, ugyanis a magyar zsidók vallási igényei e körül összpontosulnak. A többit már tudják.

(Egyébként ez május másodikán van, a Soá emlékének szentelt világnapon. Milyen stilusos,  kedves és sokatmondó: az embereket a Talmud és a Sóá közötti "kapcsolatra" emlékezteti.)

  A többi program között kimagaslik Dr Lichtman Tamás előadása "a budapesti és bécsi kabaréról az első világháboru előtt". Ez aztán a zsidóság (jiddiskeit) a javából, nettó zsidóság – irná egy antiszemita  honlap (hogy a zsidók  nettó eluralkodtak a magyar kultúrális életen...).

De mit kell itt nekünk osztályozni: álljon itt az egész program és az olvasó válassza ki ami gyomrának megfelel:

TEMATIKA 2011. február 28. Szántóné Dr. Balázs Edit: Zsidók az európai gazdaságban, a középkorban 2011.március 7. Szántóné Dr. Balázs Edit: Zsidók Magyarországon, az államalapítástól a 16. századig 2011. március 21. Szántóné Dr. Balázs Edit: Zsidók Magyarországon a 16-18.sz. 2011.március 28. Dr. Lichtmann Tamás: A bécsi és a budapesti kabaré az első világháború előtt 2011.április 4. Dr. Kiss Endre: Igaz emberek legendája 2011.április 11. Dr. Schőner Alfréd: Pillantás a zsidó művészetbe. A középkori illusztrált kódexek 2011. május 2. Dr. Oláh János: A Talmud 2011. május 9. Dr. Gábor György: Az antijudaizmus a középkorban 2011. május 16. Dr. Komoly Judit: A vezető viselkedése és a tagság reakciója a háromféle társadalmi témában (Kurt Levin). Filmvetítéssel.

 

Ez van, ezt kell szeretni. Eszi vagy nem eszi (a papagály) – mást nem kap. Persze nem csoda, hiszen ez az amit az intézmény  "tanárai, professzorai" (tegyük hozzá: docensei, adjunktusai stb) adni tudnak. Mint a mesében a legszebb párizsi lány.

Érdekes, hogy egy "rabbi" sincs az előadók között, még a svihák sem, aki elmondani miért kell sikszet elvenni feleségül, az elhagyott betért feleség helyett. Pedig erre – "lenne igény", ahogy arrafelé mondják.

 Persze igaz, hogy ez is több a semminél.

De nem sokkal.

 

  KOMÁM-URAM, HOL AZ EGYENES BESZÉD?

 

A MULT HÉT KEDDEN. FEBRUÁR 22-ÉN, HÁZI HONLAPJA (MAZSIHISZ.HU) BEKONFERÁLTA, HOGY AZNAP ESTE CSOKNYAK LESZ AZ ATV EGYENES BESZÉD ROVATÁNAK A VENDÉGE.  MIVEL AZÓTA A HONLAP NEM ADTA LE AZ ELNÖK ÚR BESZÉDÉNEK LÉNYEGÉT – KÉRJÜK AZ 50 HÜSÉGES OLVASÓ NEVÉBEN (TÖBBNYIRE A SZÉKHÁZ DOLGOZÓI), HOGY A HONLAP HALADÉKTALANUL KÖZÖLJE, MI(KE)T MONNDOTT Dr F. Péter, a magyar parlament levelező tagja.

Ez a minimum ami jár nekünk.

                                          *

    Végül pedig kellemes kötelességünk köszönetet mondani Andikának, a mazsihisz honlap legendás szerkesztőjének, aki vasárnap reggel korán kikelt az ágyból és kijavitotta a pénteki tévedést, adván ezzel a sipista honlap olvasóinak (van vagy 50) a helyes heti szakaszt – Vájákhélt – és nem a hibás három héttel azelőttit. Köszi, köszi szépen mind az ötven nevében. És, hadd legyünk egyszer gentlemanok, nem is biztos hogy részeg volt, talán csak egy kicsit spicces. Chánáról, Sámuel mamájáról, is azt hitte a főpap, hogy részeg pedig csak imádkozott, mert gyereket akart. (Kérdezze meg a Dohányzó "főpapot" és az otthagy csapot-papot és megmondja hol találhatja a zsidó Bibliában. Ha nem ismeri a héber betüket, Andika, le van forditva magyarra is).

 

     Minden esetre érdemes az ivást csak a szombat "ünnep" beállta után elkezdeni.

 

                             

HETI SZAKASZ - PÖKUDÉ - 2011

     A SZOMBAT FÉNYLIK A ZSIDÓ ARCON...

 „Ezek a Hajlék, a Tanúság Hajlékának számadásai, amiket Mózes parancsára elszámoltak a leviták, Itamár, Áron fia által" (2Mózes 38,21).

Bölcseink innen vonták le azt az alapelvet, hogy pénzügyekkel nem szabad egyedül foglalkozni, hiszen Mózes is – akiben pedig mindenki megbízott – maga mellé vette Áron fiát, Itamárt, hogy vezesse az elszámolást, melyről Mózes be is számolt a népnek.

A háláchá tovább megy ebben a kérdésben és azt mondja, ha jótékonysági célra gyűjtenek, akkor ezt legalább kettőnek kell végezni, a cedóke elosztását pedig legalább háromnak, nehogy bárki is kételkedjen az elosztás korrektségében.

Egyes Tóra-magyarázók észrevették, hogy az elszámolásban csak a réz meg az ezüst szerepel pontos mennyiségi részletezésben, az arany felhasználásáról csak nagyvonalakban van szó.

Ez azért van – mondja az egyik neves kommentátor – mert azok, akik csak keveset, néhány rézgarast, vagy egy-két ezüstpénzt adtak, mindig kritikusabbak, kételkedőbbek és kicsinyesek, még Mózesben sincs teljes bizodalmuk, a jobb módúak viszont általában nagyvonalúabbak (Bét Áháron).

Egy másik kommentátor maró gúnnyal jegyzi meg, hogy bezzeg, amikor az aranyborjúra folyt az értékek összeszedése, senki nem kívánta az arany felhasználásának ellenőrzését (Imré Chén).

* * *

A Midrás felfedi, miért sietett Mózes az elszámolást elvégeztetni és arról a népnek beszámolni. E szerint Mózes fülébe jutott, hogy olyanokat mondanak a háta mögött, mint pl.: nézzétek csak, milyen vastag nyaka van (milyen kövér.), nem csoda, hiszen belőlünk szedte meg magát s ehhez hasonlókat. Meghallván ezeket, Mózes megígérte , hogy amint bevégzik a munkát, pontos elszámolást kapnak. (Midrás Tanchuma, 9).

A Midrás arról is beszámol, hogy Mózes egy tétel ezüstre vonatkozóan nem tudta, mire használták fel, egyszerűen elfelejtette. Gondolta, most aztán majd meggyanúsítják őt, hogy eltulajdonította azt. Az Örökkévaló azonban megvilágosította elméjét, eszébe jutott, hogy az 1775 ezüst sékelből lettek az oszlopok kampói. A nép ezután felmentette őt minden gyanú alól (Smot Rábbá, 51, 6).

                                                                              ***

A továbbiakban szó van még a szombat megtartásának fontosságáról. Itt kap hangsúlyt az a megállapítás is, hogy bár a Szentély felépítése halaszthatatlan és fontos feladat, a szombat szentségét ez sem hatálytalaníthatja. Az alábbiakban  erről, a szombat szentségéről, szól a haszid történet.

    A zsidó lakodalomban – ami hét napig tart – az a szokás járja, hogy minden egyes napon ünnepi étkeket tálalnak fel, amikor is elmondanak „hét áldást” (sevá bráchot). A szokáshoz hozzátartozik, hogy minden egyes ilyen étkezésre meg kell hívni egy „új arcot”, (Pánim Hádásot), olyant, aki magán az esküvőn nem vett részt. A szombatin azonban nem kell, hogy egy „új arc” jelen legyen. Miért?

Azért – mondja a guri rebbe, a híres Szfát Emet szerzője – mert a szombatra adott isteni áldás („és megáldotta Isten a hetedik napot") a Midrás szerint azt jelenti, hogy a szombattartó zsidó embert arca fényével áldotta meg, ugyanis „nem ugyanolyan az ember arca fénye hétköznap, mint szombaton" (Brésit rábbá, 11). Eszerint tehát szombaton minden zsidó ember arca különleges fényben ragyog és így mindenki „új arcnak" számít.

"MARADJUNK MÉG GÓJOK PESZÁCH UTÁNIG!"

Az egykori belzi rebbéhez, reb Sálomhoz, egyszer elment egy falusi, árendás zsidó. A rebbe arról faggatta, vajon imádkozik-e naponta, kóser konyhát vezet-e, megtartja-e a szombatot, és így tovább. A falusi nagy sóhajtások közepette bevallotta, hogy bár igyekszik, de bizony a szombatot nem áll módjában megtartani, mert a földeken sok a munka, meg egyébként is sokat kell dolgozni, hát szóval, nehéz, nehéz...

A rebbe igyekezett a lelkére beszélni, elmagyarázta, milyen fontos a szombati előírások betartása, és milyen súlyos annak a büntetése, aki ennek szentségét megszegi.

Az illető tisztelettudóan végighallgatta a rebbét, majd azt válaszolta:

– Szent rabbi! Megfogadom, hogy ezentúl egész évben megtartom a szombatot – kivéve aratás idején, mert akkor különösen sok a munka.

– Fiam – mondá neki a belzi rebbe – elmondok neked most egy történetet, figyelj jól: Volt egyszer egy zsidó, aki a helyi földesúrtól földet és kocsmát bérelt. Olyasféle lehetett, mint te vagy.

Valamilyen alkalomból a földesúr nagy lakomát rendezett, amire meghívta a környékbeli uraságokat. Amikor már a társaság jócskán a pohár fenekére nézett, szóba kerültek – na kik? – hát persze, a zsidók. Mindegyikük agyba-főbe dicsérte a maga „saját” zsidaját, mondván, hogy bizony az ő zsidó bérlője a legokosabb, leghűségesebb stb. Ekkor megszólalt a házigazda:

– Uraim, olyan odaadó, hűséges zsidó, mint az enyém, nincs még egy. Nem lehet a kerek világon olyan dolog, amit ő – a kedvemért – ne volna hajlandó megtenni.

– Még elhagyni a hitét is? – kérdezte valaki kissé szkeptikusan.

– Még azt is – mondta a földesúr. Ha nekem nem hiszitek el, mindjárt a saját fületekkel hallhatjátok. Ezzel hívatta a bérlőt és vendégei előtt feltette neki a kérdést:

– Mondd, Moske, hűséges vagy te énhozzám? Megteszel-e mindent, amit mondok neked?

– Igenis, uram – felelte Moske – hajlandó vagyok Ön után akár a tűzbe is menni.

– Nos, ha ez így van, én arra kérlek, hagyd el őseid hitét és térj át a mi hitünkre.

Moske megrettent. Hosszú perceken keresztül csak állt, és kínjában meg se tudott szólalni, mert nem tudta mit tegyen. Végül a félelem felülkerekedett benne, és remegő hangon azt nyögte ki, hogy hát, jó...

A földesúr, akinek ily módon sikerült „megmutatnia”, hogy az ő zsidaja felülmúlta mindegyikőjükét, mindjárt meg is keresztelte Moskét. Így aztán mostantól fogva Moskéból „kóser” keresztény lett.

Egy idő után a földesúr ismét magához hívatta Moskét és azt mondta neki:

– Tudom én azt, Moske, hogy mennyire furdal téged a lelkiismeret, amiért egy gyenge pillanatodban kitértél. Nem akarlak én kényszeríteni téged, ezért megengedem, hogy újból zsidó légy, mint azelőtt...

Futott a zsidó haza, mint akit puskából lőttek ki, elújságolni a jó hírt a feleségének. Az asszony azonban, ahelyett, hogy örült volna, a kezét tördelte és elkezdett jajgatni: Jaj nekünk, mit teszünk most? Nyakunkon a Pészách és honnan szerzünk pénzt maceszra, borra, pészachi edényekre? Nem, ez nem jó így – közölte az asszony. Menj vissza a földesúrhoz és kérd meg őt, engedje meg nekünk, hogy Pészach utánig még gójok maradhassunk. Majd Pészach után visszatérünk...

MAGYAR "ZSIDÓ" – VALÓTLANSÁG

 

HA VALAKI MÁR PÉNTEK DÉLUTÁN RÉSZEG...

...AKKOR A 3 HÉTTEL EZELŐTTI SZIDRÁT

RAKJA FEL A MAZSIHISZ HONLAPJÁRA

 

    Szegény Deutsch Gábor nem tehet róla, Ő teszi a tőle tellhetőt, megirja a heti szidra synopsisát (amit aztán az orzse honlapján hibásitanak – és nem javitanak ki). Az hogy a  mazsihisz honlapjára szombat fogadónak, Andika a három héttel ezelőttit teszi fel – nem tesz jót Gábornak, de ő nem tehet róla. Ez Andika birodalma

 

    Ő pedig kevesebbet ért a témához, mint a mesebeli tyúk az ábécéhez. Igy aztán ha  túl korán a pohár fenekére nézett, akkor péntek délután, a soros Vájákhél szakasz helyett, felteszi a három héttel ezelőtti...Tecávet (amelyben Mózes mesterünk nincs emlitve).

  

Ebben egyébként az illusztris szerző is téved: hiányzik a dátum (Ádár 7.) amely Mózes születésnapja és halálozási napja (Jórcájtja) is egyben, valamint a kállói rebbe jórcájtja is.Mindezt D.G leirja szépen – csak a dátum hiányzik . Az orzseban nem javitják ki a hibát (nem szeretik, ha "okvetetlenkednek", hiszen "kit érdekel ez?"), és most Andika leközli, ujra, 3 héttel később...

 

    Valóban részeg volt már péntek délután?

 

   Mivel szokása azonnal levenni és eltüntetni tévedéseit (lásd Lau könyv a Dohány képével), mi is levettük. Ime:

 

VÁJÁKHÉL
(Mózes 2. 35:1–38:20.)

Heti szakaszunkban szó esik az örökmécsesről, melynek estétől reggelig kellett világítania, hogy éjjel és nappal világosság legyen a Szentélyben. Érdekes módon, Mózes neve nem hangzik el ezen e héten.

Ennek oka az, hogy amikor az aranyborjú bűne miatt engesztelésért könyörgött Mózes, azt kérte az Örökkévalótól, hogy ha nem teljesíti a kérését, hagyja ki az ő nevét a Könyvéből. Az Örökkévaló megbocsátott, de Mózes kívánsága mégsem volt következmény nélküli. Egy szombaton nem hangozhat el a neve a zsinagógákban.

A heti szakaszban a legfontosabb téma a papi öltözék ismertetése. Pontosan meghatározott ruhadarabokat öltöttek fel a papok, sem több, sem kevesebb nem lehetett rajtuk. Fejükön fejfedő volt. Innen ered az a rabbinikus szabály, amely kötelezővé teszi a fej befedését.

Öröm és gyász is ez a nap. Gyász, hiszen az ismeretlenségbe távozott nagy tanítómesterünk, de öröm is, hiszen azon a napon született Ő, és hozta le a két kőtáblát. Pásztora volt népének, és neki köszönhetjük a Tórát. Számunkra azért is nevezetes e nap, mert a magyarországi zsidóság büszkeségének, Eisik Taubnak, a nagykállói rabbinak, az igaz embernek (cadik) ekkor van a halálozási évfordulója. Zarándokok jönnek ilyenkor a világ minden tájáról.


Deutsch Gábor (Forrás: OR-ZSE)
   

                   (Folyt.köv.)

 

AKI ELKÜLÖNITI  A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL

 

A SZOMBAT VAGY ÜNNEP KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

 

"Te ajándékoztad  nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".

 

Vagy, héber eredetiben:

 

אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו  הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

 

   

 UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT,  GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

 

    "ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT (  A SÁBESZT) A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!" (A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

 

    Héber eredetiben ez igy hangzik:

 

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

 בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל הין קודש לחול"!

 

 KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET

 KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK

                                             שבוע  טוב!

Naftali Kraus : A rabbit hazaárulással vádolták...(2)

É l e t t ö r t é n e te

 

Rabbi Snéur Zálmán, Báruch és Rivká fia, a mogiljovi kormányzóság Ljozna nevű lengyel városkájában született 5505. elul 18-án, a polgári időszámítás szerint 1745 szeptemberében. Édesapja, reb Báruch, a prágai Máhárál leszármazottja volt, és – a chászid hagyományok szerint – az "ismeretlen cádikok" csoportjához tartozott, akik titkokban terjesztették rabbi Jiszráél Báál Sém Tov tanait.

Felesége, Rivká, írástudó asszony volt, s amikor egyéves házasok lettek, elutaztak Medzsibozsba, a Báál Sém Tovhoz, hogy egy fiúgyermekhez áldását kérjék. A rabbi megáldotta őket, s azt mondotta: "Mához egy esztendőre fiút ölelgettek."

Ez 5504. elul 18-án történt, s a fiatal párnak esztendőre valóban fia született. Az édesanya elhatározta: a gyermeket – hogy méltó legyen a Báál Sém Tovhoz – a Tórának és Isten szolgálatának szenteli. A kisfiú a Snéur Zálmán nevet kapta. A családi legenda azt meséli, hogy születése napján a Báál Sém Tov emelkedett hangulatban volt, és a hajnali fürdőből hazatérve így szólt kísérőihez: ezen a mai napon, "a hét negyedik napján, amelyen egykor Isten a két nagy világítótestet teremtette, új lélek szállt le a világra, aki majd a Tannal világítja be és odaadóan szolgálja a zsidóságot és a chaszidizmust".

A kis Snéur Zálmán szülei ezután is kapcsolatban maradtak a Báál Sém Tovval, aki utasította őket, hogyan neveljék, hogyan óvják meg minden rossztól és legfőképpen a "fecsegő asszonyoktól", s hogy nem szabad mások előtt idézni a kicsi "bölcsességeit", ahogyan azt bizonyos büszke szülők teszik. Reb Báruch elmondotta a Báál Sém Tovnak, hogy a gyermeknek szokatlanul jó az emlékezőtehetsége: egyszeri hallásra megjegyez mindent.

...Majd egyszer, amikor rabbi Snéur Zálmán látogatóba megy a mezericsi mágidhoz, a mágid el fogja mesélni fiának, Ávráhámnak, akit a népnyelv Angyalnak nevezett, hogyan fejezte ki annak idején a Báál Sém Tov nagy-nagy örömét a kisfiú megszületése felett, s hogyan ünnepelte meg a születésnapot a Tórából vett mondások magyarázatával.

Pajeszt kap a Báál Sém Tovtól

Harmadik születésnapján, 5508. elul 18-án – 1748-ban –, amikor már betéve tudott jó néhány zsoltárt, édesanyja elvitte a Báál Sém Tovhoz, aki megnyírta, meghagyta a pajeszát, és megáldotta a papi áldással. Hazamenet a gyermek kérdezősködött: ki volt az a zsidó bácsi, aki őt megnyírta. Édesanyja azt felelte, hogy az egy "nagyapa" volt. Ahogy növekedett, Snéur Zálmán valóban szellemi nagyapját látta a Báál Sém Tovban, tanítójának, a mezericsi mágidnak mesterét. A születésnapi lakomán a Báál Sém Tov bölcseink mondását fejtegette: "Hároméves korában ismerte fel Ábrahám a Teremtőjét." Így beszélt: "A lengyelországi nagy lélek kis gazdája ma lett hároméves. Néki is Ábrahám ősatyánk önfeláldozását kell majd gyakorolnia, hogy meglelje az Isten szolgálatához vezető utat a Teremtő egyedülvalóságában és az isteni gondviselésben."

A gyermek szellemi fejlődése valóban hihetetlenül gyors volt. Szülőhelyén, Ljoznában, ötéves fejjel a szentegylet tiszteletbeli tagjává választották. Hajnalban kelt, és egész nap tanult. Nyolcéves korában a Rási, Rámbán és Ibn Ezra fejtegetéseiből Tóra-magyarázatot állított össze. Tízéves volt, amikor azt álmodta, hogy a három neves Tóra-magyarázó szemrehányást tesz neki: megfosztotta őket az érdemtől, hogy a népet oktathassák, mert művében az ő magyarázataikat használta fel. Gondterhelten ébredt, és aznap böjtöt tartott. Amikor az álom megismétlődött, a fiúcska elégette írását...

Snéur Zálmán kilencéves koráig Ljoznában, különböző tanítók keze alatt nevelkedett. Ekkor édesapja elküldte Lubavicsba – amely kétnemzedéknyi idő után a chábád chaszidizmus központjaként válik majd híressé –, s két éven keresztül tanult Tórát rabbi Jiszáchár Dovtól, az ottani rabbi vejétől. Bámulattal töltötte el, mekkora tisztelettel viseltetnek a lubavicsi tanult emberek az olyan egyszerű népekkel szemben, akik még az imádság szövegét sem értik, mint reb Jichák, a varga, reb Slomo, a szabó vagy reb Ávráhám, a kovács, akik a késő éjszakai órákban szoktak volt a tanházba jönni, hogy sírós hangon zsoltárokat mondjanak.

Földmívelésre beszéli rá a zsidókat

Tizenegy éves korában Snéur Zálmán hazatért, mert tanítója belátta, hogy a fiatalember a maga erejéből is folytatni tudja tanulmányait. Tanrendet állított össze számára a gemárá és a kábálá fejezeteiből, s napirendet, hogy idejét jól hasznosítsa. Az ifjú a falusi, friss levegőn, a természet ölén, édesapja tanyáján tanult tovább. A gyümölcsös volt kedvenc tartózkodási helye. Nagyapja kérdésére, hogy miért kedveli ezt a helyet annyira, azt felelte, azért, mert ott üde és friss a levegő.

Természetrajongása miatt került sor első közszereplésére is. Mesélik, hogy tizenegy éves korában felállott egy szekérre a ljoznai piacon, s hallgatóságának – a városka és a környék zsidócskáinak – a kétkezi munkáról és a földmívelésről beszélt. Arra próbálta rávenni őket, hogy hagyják ott a kereskedelmet meg a házalást, térjenek át a mezőgazdasági munkára. Szavainak tüstént eredménye is lett: épp azokban a napokban érkeztek a környékre csehországi menekültek, s ezek már egy gazdaságban települtek le, reb Báruch tanyájának szomszédságában, a Fehér-forrás közelében, amelyet a legendák szerint Snéur Zálmán és öccse, Jehudá Léb fedezett fel.

Matematikát, geometriát, asztronómiát és bölcsészetet is tanult: ebben két, Csehországból menekült testvér, Jákov Cvi és Menáchém Élijáhu volt segítségére, akik Ljozna peremén laktak volt. Az egyik fivér igen népszerű volt a környéken: azt mesélték, hogy birtokában van a Lurjá (Ári) egy eredeti kézirata.

Amikor Snéur Zálmán bár micvá lett, "ráv" címet kapott, amit be is jegyeztek a ljoznai hitközség könyveibe. A bár micvá-ünnepségen sok rabbi is részt vett, a kor nagyjai, akik csak ámultak a fiatalember nagy jártasságot és elmélyültséget tanúsító ünnepi szónoklatán. Ott volt nagybátyja is, a vityebszki rabbi Joszéf Jichák, s a bár micvá után az ifjú egy időre hozzá utazott. Nagy hatással volt rá ez a nagybácsi, aki a Tóratanulmányozásában új láthatárokat tárt ki előtte, s eredeti, elmélyült módon magyarázgatta neki bölcseinknek a midrásban és az ággádában előforduló mondásait. Snéur Zálmán jóval később tudta meg, hogy ezek a magyarázatok a Báál Sém Tovtól származnak.

Mindaddig, s még jóval tovább sem tudott Snéur Zálmán a Báál Sém Tov létezéséről, akinek bizonyára megvolt a jó oka, hogy ne fedje fel magát az ifjú előtt. Reb Báruchnak – aki időnkint meglátogatta őt – megtiltotta, hogy magával hozza a fiát, s reb Joszéf Jicháknak is tilos volt a fiatalember előtt saját mesterét említenie. "Snéur Zálmánra nem az vár, hogy az én tanítványommá váljék – szokta volt mondani a Báál Sém Tov –: ő majd a nyomdokaimba lép."

Rabbi Joszéf Jichák évente egyszer-kétszer kereste fel a Báál Sém Tovot, többnyire Sávuot ünnepén. Ilyenkor a Báál Sém Tov mindig érdeklődött Snéur Zálmán hogyléte felől, de minden alkalommal megismételte kívánságát is, hogy az ifjú ne tudjon a chaszidizmus mozgalmáról és vezetőiről. Utoljára 5520-ban (1760-ban), a cádik halálának évében látogatott el reb Joszéf Jichák a Báál Sém Tovhoz. A Sávuotot megelőző szombaton őelőtte mondotta a Báál Sém Tov a mezericsi mágidnak: "Azon a napon, amelyen ez a lélek testet öltött, én ráruháztam a magam lelkét. Ő a tiéd lesz, de a maga elhatározásából kell elmennie hozzád, nem rábeszélésre. Fel is keres majd téged, te pedig megismered ezt a sokat befogadó edényt, s tudni fogod, mily óvatosan kell őt irányítanod, hogy sikerrel teljesíthesse küldetését."
Snéur Zálmán még ekkor sem, sőt egy ideig még a cádik elhunyta után sem tudott a Báál Sém Tovról. Csak az év vége felé, 5520 – 1760 – elul havában kezdett nagybátyja a nagy cádikról, a chaszidizmus tanáról, a chászid életmódról mesélni neki.

A lakodalom és a napóra

Ekkortájban kezdett híre menni a nagy tehetségű ifjúnak Vitebszk városában, amely akkor jeles zsidó szellemi központ volt. Hallott felőle a város egyik nábobja, reb Jehudá Léb Szegal is, s hozzáadta Sterne leányát. Tizenöt éves volt Snéur Zálmán, amikor kilépett a chupá alól, s attól fogva apósa házában élt, a Tórába és Isten szolgálatába mélyedve. Az ifjú vő mindössze annyit kért, hogy a hozományul kapott ötezer aranyrubelt – ami annak idején tetemes summának számított – apósa megkérdezése nélkül, tetszése szerint fordíthassa bármire.

Egy évvel a lakodalom után, felesége egyetértésével, a teljes összeget egy zsidó csoportnak adta, amely földet vásárolni és gazdálkodni akart. Snéur Zálmán hozományán mezőgazdasági szerszámokat és igavonó jószágokat vásároltak. A Vityebszk környékén, a Dvina-folyó mentén létesített új mezőgazdasági településeken számos zsidó család vert tanyát, s kezdte a földet művelni. Snéur Zálmán ezután is sűrűn prédikálta, hogy a zsidók hagyják ott a kalmárkodást, az üzletelést, és szenteljék életüket a földmívességnek. Fel is kereste a tanyákat, beszédeket tartott lakóiknak, sőt arra is rávette őket, hogy munkarendjükben a módszeres Tóra-tanulás is szerepeljen.

Reb Jehudá Léb Szegal, kiterjedt üzleteinek hála, jó kapcsolatokat tartott fenn a magas rangú köztisztviselőkkel és a vidék tehetős földbirtokosaival. Így esett, hogy Snéur Zálmánnak mint természettudósnak, a természeti titkok nagy ismerőjének híre kelt a nemesség és a kormányzósági főhivatalnokok körében. Vitebszk kormányzójának, Sahszinszkij hercegnek a birtokán, a kastélyt körülvevő hatalmas park közepén napóra állott, amely egyszer elromlott: délutánonkint nem mutatta az időt. A herceg tudósokat, híres professzorokat hozatott, még Franciaországból is, de hasztalan. Senki sem volt képes megfejteni a rejtélyt. A herceg Szegalhoz fordult, s kérte, hogy tehetséges veje, akiről már sok jót hallott, vizsgálná meg, mitől romolhatott el a napóra.

Meghívta birtokára az apóst és vejét, aki nem szívesen indult útnak, bölcseink mondására hivatkozva: "Ne közösködj a hatóságokkal!" Ma az órájukat javíttatják, holnap más ügyeik lesznek, mindez a Tórától vonja el az embert, kár az időért. Csak hosszas unszolás után állott rá az útra.

Amikor Snéur Zálmán a birtokra érkezett, nem volt hajlandó lengyelül beszélni, bár jól tudta a nyelvet: jiddisül beszélt, s apósa tolmácsolt. Miután jó néhányszor megvizsgálta az órát – akkor is, amikor működött, s délután is, amikor nem –, kijelentette, hogy a jelenségről a Talmud a Peszáchim traktátus 94. oldalán tesz említést: a közelben alighanem magas hegy emelkedik, amelyen a fák az utóbbi években magasra nőhettek. A napsugaraknak délben legfeljebb felhőkön kell áttörniük, de a délutáni órákban, amikor ferde szögben esnek a Földre, valami akadályozza őket: alkalmasint azok a fák.

A herceg elismeréssel hallgatta végig a fiatalembert, s elhatározta, hogy kiküldi egy emberét, állapítsa meg, van-e magas hegy a mondott irányban, s valóban magas fák állanak-e rajta a napsugarak útjában. Ám történetesen a birtokon tartózkodott Marseille professzor, a francia tudományos akadémia elnöke, aki rögvest gúnyolódni kezdett: "Ezek a zsidócskák azt hiszik, hogy a Talmudból mindent meg lehet tanulni. Zélig, az orvos, a Talmud alapján gyógyítja a betegeit, Báruch, a kertész, a Talmud alapján kapálja az ágyást, Zánvill, az alkusz meg a Talmud alapján csapja be olyan jól a környék földbirtokosait. Aztán előáll ez a bócher, s ez is a Talmud alapján számítja ki, merről éri a Nap sugara a napórát..."

Snéur Zálmán nem törődött a gúnnyal, nyugodtan felelte: "Csodákat tesz a fejsze: elmetszi a tudományukkal kérkedőket."

"Ezt a mondást is a Talmudotokból tanultad?" – kérdezte a francia professzor.

"Dehogyis – felelte emez. – A mondás Galénosztól, a görög bölcstől származik: ő alkalmazta a tudománnyal kérkedőkre, akik nem ütik meg a kellő mértéket..."

A fizikai rejtély megfejtése

Az apóst nagyon bántotta a professzor gúnyolódása, s mihelyt hazaérkezett, megtanácskozta a dolgot egynéhány nem zsidó ismerősével. Ezek vállalták, hogy elutaznak a Snéur Zálmán megjelölte helyre, s megnézik, mi ott a helyzet. Azt tapasztalták, hogy Snéur Zálmán jól következtetett: a magas hegyen magas fák állták útját a napsugaraknak. Azon nyomban munkásokat fogadtak, kivágatták a fákat, pár nap múltán pedig már jelentette is az intéző a hercegnek, hogy a napóra rendben van: mutatja az időt a délutáni órákban is, amelyekben eddig "sztrájkolt".

Nagy volt az eset visszhangja. A kormányzóság tudományos akadémiájának elnöke is hallotta a történetet, s elhatározta, hogy ismét megpróbálkozik egy bizonyos fizikai rejtély megfejtésével, amelyen ifjúkora óta törte a fejét, de sem ő, sem tudóstársai nem voltak képesek megtalálni a megoldást. Elment hát Vitebszkbe, s arra kérte a város vezetőségét, tegye lehetővé. hogy meglátogassa a tanult zsidó fiatalembert, mert szeretné a nehéz feladatot véle megtanácskozni. Snéur Zálmán ezt hallván megüzente, hogy nem akarja a neves, idős professzort fárasztani: majd ő felkeresi.

  Marseille, a francia professzor, megtudván, hogy kollégája egyenesen Snéur Zálmán miatt jött Vityebszkbe, hevesen tiltakozott a tudomány "lebecsülése" ellen: hogyan lehet tudományos kérdésekben ahhoz fordulni, úgymond, aki teljesen járatlan az ilyesmiben, s minden tudását a Talmudból meríti?...

Az idős professzor azonban – aki maga is francia ember volt, De Langier-nak hívták – tudta, hogy kollégája közismert zsidógyűlölő, ezért nem törődött a piszkálódásaival. Összeült Szegal vejével, előadta a kérdést lengyelül, sőt még írásban is elé terjesztette, franciául. Snéur Zálmán tanulmányozta a problémát, majd pár nap múltán írásban adta át a tudósnak a megoldást, amelyet Móse Mendel, reb Szegal könyvelője fordított franciára. A professzor elragadtatással olvasta a megfejtést, és sűrűn magasztalta Snéur Zálmánt ismerősei körében. Ez emelte Snéur Zálmán tekintélyét a kormányzóság köreiben is, és megkönnyítette a földmívelő zsidók érdekében végzett tevékenységét.

 A francia professzor megvető szavai azonban valószínűleg mélyen a lelkébe vésődtek, s az sem lehetetlen, hogy ekkor ismerte fel még világosabban a veszélyt, amely az ősi zsidó szellemet a "felvilágosodott" francia kultúra felől fenyegeti. Innen eredt talán az is, hogy oly hevesen szembenállott a nagy francia forradalom eszméivel és Napóleonnal, aki később rátört Oroszországra.

Hosszú az út Mezeritsig

Snéur Zálmán tizennyolc éves korára jártas volt a teljes Sászban és a régi meg kései magyarázatokban, döntésekben. A város tanult emberei nagy megbecsüléssel övezték, ő pedig Talmud-tudós fiatalokból kis kört gyűjtött maga köré. Magatartását azonban épp apósa házában, feleségének a rokonai kifogásolták: nem tetszett nekik, hogy annyira elmélyül a kábálában, és oly hosszan imádkozik.

Némely rokonok már válásra akarták rábírni a feleségét, őt meg egyre gyötörték, hogy térjen le erről az útról. Megesett, hogy nem adtak neki gyertyát, s éjszaka a Hold világánál kellett tanulnia; fűtetlen szobában fagyoskodott a jeges, téli estéken, még az élelméről sem gondoskodtak. Elhatározta hát, hogy elhagyja apósa házát, s valamelyik Tóra-művelő szellemi központ felé veszi útját.

Húszéves fejjel választania kellett: merre tartson, hol készüljön fel a néki rendelt vezetői tisztre. Azokban az időkben két híres központjuk volt a Tórában búvárkodóknak. Vilnában, Litvánia fővárosában a lángeszű rabbi Élijáhu köré csoportosultak a kor tudósai. Mezerics, a másik szellemi központ, rabbi Dov Ber, a mágid székhelye volt, a Báál Sém Tov jeles tanítványáé és követőjéé, a fiatal chászid mozgalom vezetőjéé. Nem volt könnyű a döntés, mert Mezerics mind földrajzi, mind szellemi szempontból távol esett, mégis emellett döntött, úgy gondolván, hogy a gemárából megtanult már valamennyit, de még nem tanulta meg, hogyan kell imádkozni. Apósa hevesen ellenezte, hogy Mezeritsbe menjen, sőt azt mondotta, ha kitart elhatározása mellett, az anyagi támogatást is megvonja tőle. Sterne, a felesége azonban melléje állott, s mint egykor Ráchél, rabbi Ákibá élete párja, támogatta és bátorította. Szerzett annyi pénzt, amennyiből férje kocsit-lovat vehetett – mert a hozomány, emlékezzünk, azokra a zsidó családokra ment el, amelyek hátat fordítottak a házalásnak és az üzletnek, hogy földmívelésbe kezdjenek –, s fivére, reb Jehudá Léb társaságában elindulhatott Mezerics felé. Kevéssel az indulás után, Orsa városa közelében, kidőlt a ló. Snéur Zálmán csak ekkor tudta meg, hogy öccse feleségének beleegyezése nélkül kelt útra vele. Hazaküldte őt, maga pedig gyalogszerrel indult Mezeritsbe.

Első találkozása a mezeritsi mágid "udvarával" nem volt éppen lelkesítő. Azt tapasztalta, hogy a mágid és tanítványai igen sok időt áldoznak az imádkozásra s ennek előkészületeire. Ez furcsa és idegen volt számára, hiszen oly szoros időbeosztáshoz szoktatta magát, hogy minden idejét Tóra-tanulásra fordíthassa. A mágid semmi különösebb erőfeszítést nem tett, hogy az ottani élettel megbarátkoztassa.
Mesélik, hogy Snéur Zálmán már előbb kijelentette: ha Mezeritsben újszerű Tóra-magyarázatot hall, ott marad tanulni, de ha nem, akkor továbbáll. Így aztán eltökélte, hogy elhagyja Mezericset. Már úton volt, amikor eszébe ötlött, hogy valamit a tanházban felejtett. Visszafordult hát érte. A küszöbön állt, mikor meghallotta a mágid éles eszű fejtegetéseit egy vizsgálatra elébe hozott állattüdő kapcsán. Megkapta a fejtegetés sokoldalúsága – és maradt.

Együtt tanul az Angyallal

Visszatérése után a mágid elmesélte néki, hogy mestere, a Báál Sém Tov megjövendölte: el fog jönni reb Báruch fia, elmegy, majd visszatér. A mágidnak ekkor kell majd fölfednie előtte, mily nagy feladatra rendeltetett a lelke, s hogy élete során támogatni fogja őt a Báál Sém Tov, mert útján veszélyek leselkednek rá, ám végül minden jóra fordul.
Snéur Zálmánt megindították a hallottak, s elhatározta, hogy sorsát a fiatal chászid mozgalom sorsához köti. Széles látóhatár tárult ki előtte: tanulótársként a mágid saját fiát, rabbi Ávráhámot jelölte ki számára, akit Angyalnak neveztek. Snéur Zálmán napi három órán át gemárára tanította az Angyalt, az pedig ugyancsak három órán keresztül chaszidizmusra és kábálára oktatta őt. Az is a meséhez tartozik, hogy Snéur Zálmán titokban mindig visszaigazította az órát, hogy az Angyaltól kapott lecke tovább tartson...

Másfél évet töltött Mezericsben – feleségével megállapodott volt, hogy ennyi ideig marad távol tőle –, s ezenközben összebarátkozott a mágid jó barátaival, köztük a gorodoki Menachém Mendel rabbival és másokkal: nagyon megszerették, baráti körükbe fogadták, felismervén lelki nagyságát és rendkívüli képességeit.

A másfél év elteltével hazatért, kis ideig otthon maradt, de azután visszament Mezeritsbe, s ezúttal három évig, a nagy mágid elhunytáig élt ott. Mesélik, hogy második mezeritsi útján betért Koric városában a híres reb Pinchászhoz, aki szeretettel tartóztatta, s azt ígérte, ha nála marad, megtanítja a madarak és növények beszédére és más titkos tanokra is. Snéur Zálmán azt felelte, hogy amit néki tudnia kell, azt Mezeritsben sajátíthatja el a legjobban. Mezericsben aztán azt mondotta néki a mágid: "Reb Pinchász a madarak nyelvére akart téged oktatni – én majd a lélek útjaira tanítalak."

...Később egyszer rabbi Snéur Zálmán egy erdőn hajtatott át kisunokájával. Körülöttük madarak csiviteltek. A rabbi fülelt, majd megmagyarázta unokájának, hogy a madarak is beszélgetnek, megvan a maguk nyelve, s akinek jó a hallása, jó a felfogása, meg is értheti a beszédüket...

Sulchán Áruchot szerkeszt

Amikor Snéur Zálmán huszonöt éves lett, a mágid megbízta egy Sulchán Áruch szerkesztésével, hogy azok a zsidó emberek, akik kenyérkeresetük után járva nem érnek rá a Talmud tengerében halászni a parancsolatok lényege után, a könyvben megtalálhassanak minden tudnivalót a parancsolatokról. A mágid nagyon szerette, édesfiának tekintette, Zalmenyu Litvak becenéven szólította őt, környezete pedig rabbiként tisztelte. Ténylegesen is rabbija, mágidja volt szülővárosának, Ljoznának, harminc éven át, míg 1801-ben Ljadiba nem költözött.
Mikor azonban a mezeritsi mágid elhunyt, őrá nehezedett a chászid közösség vezetésének terhe, s attól fogva élettörténete egybefonódik a mozgaloméval, amely egykoron majd bevilágítja Izrael mennyboltját, legkivált Kelet-Európában, de az egész zsidó világban is.

 

 Ekkor már a mozgalom elismert vezetője volt, s hogy a további fejleményeket megérthessük, meg kell ismerkednünk a háttérrel, azoknak az időknek az eseményeivel is.

(Folyt.köv.)