2014. április 14., hétfő

ZSIDÓ ÜNNEPEK – PESZÁCH -CHASZID SZEMSZÖGBŐL 

 

  AZ ÁBRAHÁMNAK TETT IGÉRET

 

 A széderest olvasókönyvében, a Haggadában, találjuk a következő verset:

 

והיא שעמדה לאבותינו ולנו„ez, (vagy ő, nőnemben) volt az, aki/ami  vigyázta őseinket és vigyáz bennünket. Mert nem csupán egy ellenség készült elpusztítani bennünket, hanem minden egyes nemzedékben támadnak olyanok, akik vesztünkre törnek, de a Szent, áldott Ő, kiment bennünket karmaik közül!"

 

  Itt az a rögtön felmerülő kérdés, hogy kiről is van szó?? Ha az Örökkévalóról – ami igencsak logikus –, akkor miért beszél róla nőnemben: Mi az, hogy „hi" (היא )?

 

Nem tudjuk, ki ennek a passzusnak a szerzője; sem a Talmudban, sem a Midrásokban nem találhatjuk, csak a gaonita korban került a Haggadába. Itt és az előző passzusban – „Áldott, aki betartja Izraelnek tett ígéretét" – arról az isteni ígéretről van szó, amit az Örökkévaló adott Ábrahámnak, nem is egyszer, az egyiptomi rabságból való szabadulásról. (A rebbe Haggadája, idézi a Pesten 1999-ben megjelent lubavicsi Haggada.)

 

Az első ősatyának tett ígéretnek miért olyan nagy a jelentősége és miért pont ez vigyázza a zsidó népet? Első látásra biztosnak látszik hogy az igéret még a szináji tóraadás előtt adatott – amikor nehéz zsidó népről beszélni –, és ez csak alátámasztja a kérdést, miben rejlik ezen ígéret különleges fontossága, jelentősége, hogy ez  mint egy szavatossági dekrétum szerepel, örökkön-örökre, a zsidó nép javára?

 

   AZ ÍGÉRET EREJE

 

A magyarázat az, hogy ellentétben azzal, amit gondolni lehetne, éppen a tóraadás előtti ígéretnek van nagyobb

foganatja. A tóraadáskor a zsidóknak egy lehetőség adatott, hogy elérjék a maximális szintet az Örökkévalóhoz való közeledésben – az ember munkája, törekvése és igyekezete alapján. Amikor egy zsidó ember foglalkozik a Tórával, tanulmányozza azt és betartja parancsolatait – eléri igyekezete és „munkája" az örökkévalóság mibenlétét, mivel a Tórában foglaltatik az Örökkévaló maga, mibenléte és határtalan ereje.

 

    Ezzel szemben az ősatyák munkája, szellemi erőfeszítése – nem tudta elérni ezt a szintet, és nem jutott el a fenti mibenlétéhez. Ezért mondta a Midrás azokra a micvákra, amelyeket az ősatyák betartottak, hogy azok csak a micvák „illatai voltak", de nem maguk a micvák (Sir rábbá 1,3), csak egyfajta látszat-micvák, mint valaminek az illata, anélkül, hogy az illat forrása jelen lenne.

 

   Ők – az ősatyák – imádták az Örökkévalót önerőből, és bár nagyon magas szinten álltak, de ez egy korlátolt szint volt, amely nem képes elérni az isteni szintet és magasságot.

 

    FELTÉTEL NÉLKÜLI ÍGÉRET

 

        Ennélfogva az Örökkévaló által Izraelnek tett ígéretek – a Tóraadás után – mondhatnánk , attól függnek, hogy a zsidók betartják-e a Tórát és parancsolatait, vagy sem. Mivel Izrael istenszolgálata Szináj után, feltehetően eléri a legmagasabb szintet (az örökkévalóság mibenlétét) – lehetséges, hogy ennek alapja masszív tóratanulásuk és a micvák intenzív betartása. Ellenkező esetben nincs kizárva, hogy az ebből fakadó negatívum megkérdőjelezi az ígéretek szavatosságát/ foganatát.

 

   Ezért és ennyivel erősebb és biztosabb az Ábrahámnak tett ígéret. Az ő idejében az ember(iség) még nem volt képes viselkedésével elérni a felsőfokot, az Örökkévaló közvetlen közelségét. Ezért nem lehet feltételezni, hogy az ígéret Ábrahám érdemében történt – hanem ez (az ígéret) egyenesen az istenség mibenlétéből fakadt, és ennélfogva nem függ a Tóra tanulásától, illetve a parancsolatok betartásától, hanem ez egy „független", feltételmentes isteni ígéret.

 

        Ez volt az az „ígéret, ami vigyázta őseinket, és vigyáz bennünket".

 

    MA IS HASZNÁL

 

   Ez az ígéret szolgálatára és rendelkezésére áll ma is minden zsidó embernek – a magánéletében is. Bölcseink már figyelmeztettek, hogy az „ember (rossz) ösztöne megkísérti őt minden nap" (BT, Szukká, 52 b) – ami az „akik vesztünkre törnek" idézetre  rímel. Hogy ennek ellen tudjon állni – az embernek szüksége van az Örökkévaló segítségére, ahogy a Talmud is ígéri.

 

PESZÁCH (2)

 

A pászka – mint a „hit étele"

 

   Peszách ünnepén a zsidó ember kizárólag maceszt (pászkát) eszik, nem kenyeret, sütit vagy zsemlét – nyolc napon át. Vagyis az ünnep egyik fő jellemzője az étel, amit a zsidó ember magához vesz, és ami élteti testét. Ez az ünnep specialitása, amihez hasonló nincs a többi ünnepen.

 

     Igaz bár, hogy szombaton és más ünnepeken az étkezés egy micva – vallási kötelezettség. Sábeszkor kötelesek vagyunk „élvezetessé tenni a szombatot, evés és ivás által", míg a többi ünnepen  is előírás az „örömteli étkezés és ivás". Mindez azonban nem is hasonlít a macesz peszáchi szerepéhez.

 

Szombaton és ünnepnapon nem maga az étel-ital a micve – hanem csak segédeszköz, amely örömet okoz(hat). Ezzel szemben Peszáchkor maga a pászka a micve.

 

     ERŐSÍTI A HITET

 

            A Zohár*, a kabala kézikönyve megállapítja, hogy a macesz nem más, mint „a hit étele". Ahogy a fizikai étel erősíti a testet – úgy a pászka egy olyan speciális valami, amelynek módjában áll a lelket – illetve a hitet – erősíteni, karbantartani. A macesz evése által erősödik a hit a zsidó emberek lelkében.

 

Igen ám – kérdezhetjük –, de mi kapcsolat a fizikai értelemben vett táplálkozás és a szellemi mozgatóerő, mint a hit között? Hogy lehet őket egyáltalán közös nevezőre hozni?

 

  Erre van az a talmudi mondás, amely szerint, „egy csecsemő addig nem hívja (szólítja) apját-anyját, (vagyis nem tud beszélni), amíg nem evett valami gabonafélét" (BT Bráchot, 40,a). Egy csecsemő beszélőképessége egy szellemi, transzcendentális jelenség, és mégis egy olyan fizikai feltételtől függ, mint egy zsemle vagy keksz majszolása.

 

   Így van ez a fizikai értelmében  „sanyarúság kenyerének" nevezett macesszal is, amely erősíti a hitet egy ember lelkében.

 

    ANÉLKÜL HOGY ÉRTENÉNK

   

    Ez a parabola megérteti velünk a maceszevés szellemi jelentőségét. Amikor a csecsemőt elválasztják, és  már kész szilárdabb, gabonából készült, dolgokat enni – még nem hívja az apját. Ez csak utána történik. A jelen stádiumban fogalma sincs az apa fogalmáról;egyáltalán nem tudja, hogy ez az ember az ő szülőapja, és ő az  aki mindennel ellátja.

Mindennek ellenére a gabonaféle fogyasztása előhívja azt a jelenséget, hogy a csecsemő apának szólítja apját, és anyának anyját, és ebben a szóban rejtőzik az apaság fogalma teljes mélységében.

 

Ehhez hasonlóképpen, erősíti a hitet a pászka fogyasztása. Ámbár amikor a maceszt eszi – az ember nem érzi hite erősödését, és nem biztos, hogy érti pontosan, hogy miről van szó, de tény, hogy maga az evés de facto erősíti a hitet, és ebben az egyszerű, (naiv) hitben rejlik a belső és mély kapcsolat az Örökkévalóval, isteni jelenléttel.

 

A HIT – IGAZSÁG

 

   Ez az, amiben a pászkaevés Peszáchkor felülmúlja a szombati és  az ünnepi étkezést. Ez is micva, de ez csak a test egy részére hat, és nincs módjában hatni az egész testet működtető ún. „természetes lélekre",  נפש הבהמית,,  , hogy az ne állja el, és ne rejtse el az isteni lélek fényét. Ezzel szemben a pászka evése, amely erősíti a hitet – ami egy központi mozgatóerő és nagy erővel bír –, a test nem képes elrejteni  és eltüntetni  előle a hit nagy fényét.

 

     A hit egyenlő az igazsággal; ez a központi erő, amely behatol az emberi lét minden csücskébe, és így teljességgel lehetetlen, hogy valami eliminálja őt. Ez a fő érdeme és fontossága a pászkaevésnek Peszáchkor.

 

(Torát Menáchem, 3. kötet, 41. o.)

                                                                                 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése