A HETI SZAKASZ (4) – MECORÁ – 2014

Irja: Smuel Glitsenstein, rabbi

 

ALAGUTAK, ÁTKOK ÉS AZ ÁLCÁZOTT IRGALOM

 

Tényleg minden alagút végén van fény? Minden átokban egy rejtett áldás? Ami azt illeti, nem mindig olyan könnyű felfedezni, de azért eléggé hiszünk a dologban.

Az e-heti Tóra-szakasz azoknak a megtisztulásával foglalkozik, akiket az a különös, lepraszerű betegség sújtott (cáráát a neve, ami "magyar" fülnek különös módon hasonlít a córeszre!). A pársá elbeszéli a cáráát megnyilvánulásainak különféle típusait – az ember testén, ruháin, sőt akár a ház falán. Az utóbbi esetben, ha egy meghatározott idő után sem tűnik el a folt, az érintett követeket el kellett távolítani, és újakkal helyettesíteni.

Mármost képzeljük el, amint bontják a ház falát. Áldás ez vagy átok? Kétségkívül a legtöbb háztulajdonos nem érezné a dolgot áldásnak. De bölcseink szerint a Szentföldet anno elfoglaló izraeliták esetében gyakran másként sült el a dolog. A terület korábbi kánaánita lakói a kincseiket a ház falába szokták volt elrejteni. Csakis úgy lehetett az izraelitáknak felfedezniük ezeket a „rejtett értékeket”, ha a ház falának köveit megbontották. De ha megbontották, a szerencsétlen, cáráát sújtotta háztulajdonosból nemritkán frissen feltalált vagyon gazdag birtokosa lett. Az alagút végén felragyogott a fény, meg az arany meg mindenféle drágaságok. Az ilyennek az átok egy pillantás alatt áldássá változott.

 

Nemrég egy barátom üzlete csődbe ment. Persze romokban hevert a lelke. Aztán nyitott egy új üzletet, ami, hála az Örökkévalónak, jól ment. Később megvallotta nekem, hogy visszatekintve már látja, mennyire valóságos áldás volt a korábbi csőd. Tisztán emlékszem a szavaira: „Azelőtt a bank hasznára dolgoztunk, most már a család javára.”

 

Családi jóbarátunk, egy asszony szívbetegségben szenvedett. Az orvosa közölte vele, hogy bypasszműtétre volna szükség, de egyéb komplikációk miatt egy szívműtét nála túl veszélyes lett volna. Rendkívül nehéz volt így élnie. Ha sétálni ment, pár percenként meg kellett állnia pihenni. Aztán egy nap szívrohama volt. Gyorsan bevitték a kórházba, ahol az orvos közölte vele, hogy a túlélésre egyetlen esélye van: a sürgősségi bypasszműtét. Az esélye úgy is fele-fele, de ha nem csinálják meg, akkor meg semmi.

Elvégezték a műtétet, amiből, hála az Örökkévalónak, teljesen felépült, és sok éven át élvezhette még ezt a jócskán megjavult életminőséget, gyermekeiben és unokáiban nyert örömeit. Évekig viccelt ezzel: „Hála legyen az Örökkévalónak a szívrohamomért, így lett meg a bypasszom.” És igazából ez nem is vicc.

Naivitás volna azt sugallni, hogy a dolgok mindig így működnek. Az élet ennyire nem egyszerű, néha tovább tart, mire meglátjuk a jót a traumában vagy nehézségekben elrejtve. De rendületlenül hisszük, hogy az Örökkévaló jó, és hogy valóban a legjobbat akarja nekünk, s aztán egy napon, visszanézve, látni fogjuk, hogyan szolgált minden frusztrációnk jól az életünkben, hosszú távon.

Mindannyian élünk át csalódásokat az életben. A feladat az, hogy tanuljunk a csalódásokból, és növekedjünk általuk. Ki tudja? Hátha az a bölcsebb, érzékenyebb ember, amivé leszünk, maga a rejtett áldás a dologban?

Általában két olyan tulajdonság van, ami (ha együttműködnek) segíthet nekünk felfedezni a rejtett jót minden balszerencsében: a hit és a türelem. Hitünk birtokában van az életünknek magasabb rendű, jobb célja, türelemmel pedig ki tudjuk várni, amíg az megnyilvánul, és így leszünk képesek kitartani, átvészelni az élet kríziseit.

Kérjük az Örökkévalót, hogy mindig meglássuk a fényt az alagút végén, hamar!

 

(Nagyfuvaros Press)