A REBBE ÉS ÉN

Meglátni a kudarcban a sikert

 

Leibel Groner rabbi neve gyakran merül fel a Rebbéhez fűződő történetekben, hiszen titkáraként évtizedeken át állt a szolgálatában. Most következő történetünket fia, Joszi Groner rabbi, az észak-karolinai lubavicsi oktatási központ igazgatója osztotta meg a JEM nézőivel.

 

„Nehéz időket éltünk az iskolában akkor, biztosítanunk kellett, hogy a szülők elégedettek legyenek, és hogy a személyzet azt tegye, amit kell. Azt gondolom, sokan mentek át hasonlón, de nekünk, a közösségünkben kevesebb erőforrás állt a rendelkezésünkre és így kétszeresen is nagy kihívás volt. Egyszer csak a feleségem úgy érezte, hogy az ő összes erőfeszítésének nincs semmiféle gyümölcse. Úgy érezte, az egész egy nagy kudarc.

Leült, és levelet írt a Rebbének, leírta a problémáit, és a Rebbét kérdezte, hogy vajon megvan-e benne a szükséges erő, hogy a küldetést folytassa. A Rebbe rövid választ írt, véleményem szerint eléggé erős választ. Valahogy így szólt: „Sikerrel jártál (a férjeddel együtt) szent munkátokban, éspedig minden várakozáson felül, és te ezt »kudarcnak« nevezed?! De minthogy elul hóban vagyunk, jeles időben, legyenek mindig jó híreid, melyekről beszámolhass! Megemlítelek imámban apósom nyugvóhelyénél.”

Ezzel a válasszal kellett megelégednünk, mert ez bátorítást jelentett; nem arról szólt, hogy mit érzünk, hanem a slichut sikeréről.

Alapítottunk egy előkészítő iskolát, amikor idejöttünk, s idővel kinőttük a helyet. 1985-ben volt ez, illetve 1986 elején, kibéreltünk egy helyet, de nem működött a dolog. Az illető közösség éppen akkor épített egy hatalmas kampuszt, Sálom Park néven. Ott volt viszont az eredeti épületük, azt szerettük volna, de azt mondták, nem tudják kiadni. Mindenfélét megpróbáltunk, hogy megszerezzük, de azt mondták, hogy nem lehet. Két héttel voltunk azelőtt, hogy az előkészítő iskola beindult volna, és nem volt helyünk.

A feleségem, aki az előkészítőt vezette akkor, leült, és írt egy levelet a Rebbének. Akkoriban még nem küldtek faxokat a Rebbének. Azt írta le, hogy van egy csapat diák, de hely nincsen. Mit mondjunk a szülőknek, és mi lesz az oktatással? Tanácsot és áldást kért a Rebbétől. A levelet csütörtökön adta fel.

Hétfőn az apám, aki a Rebbe egyik titkára volt, felhívott minket otthon. Én vettem fel a telefont. Azt mondta, a feleségemmel szeretne beszélni. Hivatalos jellegű hívás volt, nem is üdvözöltük egymást.

A feleségem felvette a telefont, mire az apám: ’Írtál a Rebbének egy levelet, vegyél egy tollat, és írd le, amit a Rebbe válaszol.’A Rebbe ezt felelte: ’Az Örökkévaló minden szükséges dologról időben gondoskodik. Legyenek mindig jó híreid. Megemlítelek apósom nyugvóhelyénél, imában.’

Mondtuk, hogy köszönjük szépen. A következő, amit tettünk, ez volt: felhívtuk a szülőket, és közöltük velük, mázel tov, van helyünk! Azt kérdezték, hogy hol. Mondtuk, hogy még nem tudjuk, de az biztos, hogy van helyünk.

És felhívtam a közösség egyik legfontosabb tagját, aki már beszélt a Rebbével, városi tanácsnok volt, Marshall Rauch – a Chábád ügyeiben is aktív –, ő mondta: ’Ha választ kaptatok a Rebbétől, akkor az a hely meg is van. Mondjátok meg a Jewish Foundationnek, hogy van még egy esélyük.’ Úgy értve, hogy mondjátok meg nekik, hogy már van más hely, de még egy esélyük van a szerződésre. Meg is tettem, felhívtam a Jewish Foundation ügyvédjét, és megmondtam, van már más helyünk, de még meggondolhatják magukat. Azt mondta: ’Tudja mit, Groner rabbi? Átgondoltam a dolgot, és azt hiszem, megoldható. De még öt különféle bizottságnak kell jóváhagynia a dolgot.’

Öt nap alatt megkaptunk minden szükséges jóváhagyást, felvettük a személyzetet, felkészítettük az épületet, és ott voltunk a megnyitón.”

 

 (Gut Sábesz).