A DÁNOK MENTETTÉK – A MAGYAROK KISZOLGÁLTATTÁK

ZSIDÓSORS A NÁCI MEGSZÁLLTA  EURÓPÁBAN:

MI VOLT A KOPPENHÁGAI KULISSZÁK MÖGÖTT?

 

A dán lakosság a második világháborús német megszállás idején egy emberként mentette zsidó honfitársait. Az akció sikerének azonban számos erkölcsi szempontból ellentmondásos előfeltétele volt, egyebek között az országhatár korábbi lezárása a menekültáradat elől és a náci Németországgal való együttműködés. De legalább ilyen fontos volt a mérsékelt jobb- és baloldali pártoknak a szélsőségekkel szembeni konszenzusa is.

 

„Megengedhető-e egy demokratikus kormányzat számára, hogy a demokrácia megmentése érdekében pragmatikus viszonyt tartson fent a megszállókkal? […] Elfogadható a kisebb rossz választása a nagyobb rossz elkerülése érdekében? Ma könnyű azt mondani, hogy nem szabad kompromisszumot kötni” – olvassuk a Prospect magazin interjúját Bo Lidegaarddal, a Honfitársak című könyv szerzőjével. Mint arról a Metazin is beszámolt, Lidegaard könyvében a német megszállás alatti dán zsidómentés történetét tárgyalja. Egyebek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért álltak ki a dánok zsidó honfitársaik mellett, és menekítették ki őket Svédországba.

Lidegaard az interjúban kifejti, hogy – ellentétben a népszerű elképzelésekkel – Dánia megszállás alatti múltja erkölcsi szempontból korántsem ellentmondásmentes. Lidegaard szerint a dánok szolidaritásában jelentős szerepet játszott a határok korábbi lezárása. A kormány így akarta elejét venni a menekültáradatnak. A humanitárius szempontból elmarasztalható szigorú bevándorlási szabályok miatt a Németországból menekülő zsidó üldözötteket sem fogadták be. Lidegaard amellett érvel, hogy a menekültáradat a náci eszmék népszerűségének erősödésével járt volna: a határok megnyitása szociális krízist okozhatott volna, ami pedig a szélsőséges és rasszista politikai erők malmára hajtotta volna a vizet. A menekültek, köztük az üldözött zsidók kizárása így közvetve szerepet játszott a dán zsidók megmentésében.

 

Súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel az is, hogy a dán kormány együttműködött a náci Németországgal. Lidegaard szándékosan nem a „kollaboráció”, hanem a „kooperáció” kifejezést használja, amivel azt akarja sugallni, hogy a dán kormány pusztán kényszerből, a korlátozott szuverenitás megtartása illetve a teljes megszállással járó még súlyosabb borzalmak elkerülése érdekében működött együtt a németekkel. Nem szabotálta a kereskedelmi kapcsolatokat és nem is tett kísérletet a megszállókkal szembeni nyílt, fegyveres konfrontációra. A kormány a megszállás ellenére a helyén maradt egészen 1943 augusztusáig, a zsidó deportálások bejelentésének előestéjéig. „A nyílt szembeszegülés Németországgal a leginkább kiszolgáltatottakat, a zsidókat veszélyeztette volna leginkább” – vonja le a tanulságot a Prospect riportere.

Lidegaard mindazonáltal nem akarja azt állítani, hogy az együttműködésből és a menekültek kizárásából egyenesen következett volna a dán zsidókkal szembeni szolidaritás. A zsidók melletti fellépésnek társadalmi előfeltétele volt, hogy a dán szociáldemokraták és liberálisok már a harmincas években széles politikai konszenzust alakítottak ki a szélsőségek ellen. A náci és a kommunista kollektivizmust egyaránt elítélték. A kisebbségek tagjait – köztük a zsidókat – egyenlő állampolgárnak tekintették, ami hozzájárult a dán társadalom kohéziójának erősítéséhez, és fokozta az immunitást a törvény előtti egyenlőség eszméjével ellentétes szélsőségekkel szemben. Az állampolgári egyenlőség demokratikus elvét a mérsékelt pártok mindegyike elfogadta, és nem is volt hajlandó együttműködni a náci és a kommunista erőkkel – egészen a kétezres évekig – jegyzi meg az interjúban Lidegaard

(Metazin)