A tfilin cipelése sábeszkor halálmenetben

MIT MOND A HALACHA :Kérdések a vészkorszakról (Sorozat)

 

Kérdés: Mesterem, az utolsó pápai rabbi, Grünwald József (1905-1984) 1944. májustól 1945. január 15-ig volt munkaszolgálatos. Visszaemlékezéseiben leírja (Vájágéd Jáákov, III. kötet, Brooklyn 1965, Előszó, 9-10., 12. oldal), hogy a nagyünnepek után, 1944 őszén benne volt abban a halálmenetben, amelyben a németek a zsidókat hajtották Ausztria felé. „Akár 30 kilométert haladtunk egy nap alatt úgy, hogy még a vállunkon voltak a dolgaink. Felmerült a kérdés, hogy szabad-e vinni a tfilint magunkkal sábeszkor?” A zsákjaikban ruhanemű és élelem volt, aminek cipelésere kötelezték őket. Ez háláchikusan megengedett volt, hiszen életmentés céljára szolgálhattak. A tfilin azonban nem esett ebbe a kategóriába.
A kérdésben szereplő  halachikus terminológia - Ribuj bösiurim –  ( megnövelni egy megengedett cselekedet mennyiségét) volt.

 

Válasz: Grünwald rabbi szerint, ha a tfilint nem külön viszi az ember, hanem egy zsákban együtt a többi holmival, ami meg van engedve életmentés céljából, akkor az egy vivésnek számít, csak nagyobb mennyiségnek. Már pedig, ha ugyanaz a cselekedet, csak a mennyiséget növeljük, ez több törvényhozó szerint csak rabbinikus tilalom alá esik (RáN a Bécá traktátushoz 9b.), így már megengedhető a megszegése ilyen különleges kényszerhelyzetben, egy másik, tevőleges micva érdekében.

Például, a Tóra megengedi, hogy életveszély esetén főzzenek sábeszkor egy súlyos beteg számára. Ha még azelőtt, hogy felteszik a lábost a tűzre, hozzátesznek az ételhez még többet egy egészségés ember számára is, akkor csak rabbinikus tilalom áthágásáról van szó, nem pedig tórai tilaloméról (Mágén Ávrahám 318:6.). Ezt az érvelést, miszerint a mennyiség növelése nem számít tórai tilalom áthágásának, ribuj bösiurinnak nevezi a háláchá szakirodalma.

Mi számít közterületnek?

Más vélemények szerint azonban tórai tilalom alá esik a mennyiség növelése, így a tfilin ilyen módon való cipelése semmilyen körülmények között nem engedhető meg. Ehhez azonban hozzátette Grünwald rabbi azt is, hogy a Sulchán Áruch (Orách chájim 345:7.) idézi azokat a véleményeket, miszerint a Tórai közterületnek, ahol tiltott a szombaton történő cipelés, csak az számít, ahol naponta 600 ezren megfordulnak. Minden ennél kevésbé forgalmas hely csak rabbinikus tilalom alapján számít közterületnek. (Ennek alapja, hogy ennyi zsidó volt, amikor épült a pusztai szentély, amelynek építéséből levezetjük a szombati tilalmakat.) Emiatt, kényszerhelyzetben, egy micva érdekében, meg lehet engedni pl. a tfilin vivését olyan helyeken, ahol kevesebb, mint 600 ezren fordulnak meg.

Egy zsákban, mégis külön

Ugyanezt a kérdést két évvel korábban feltette egy szilágy-krasznai tanítvány mesterének, Briszk Mordecháj tasnádi rabbinak (1887–1944. július 2., Auschwitz), akinek válasza megjelent 1942-ben Tasnádon kiadott responsum kötetében (74. fejezet). Ebben először is alátámasztja, hogy bizonyos esetekben megengedett micva érdekében olyasmi, ami rabbinikus tilalom alá esik (Lásd Orách chájim 307:5. és Pri mögádim uo., Esel Ávrahám 8.). Ezután idéz egy korábbi forrást az első világháború idejéből, ahol már tárgyalták ezt a kérdést.
Ekkor Deutsch Chájim Jehudá (1875-1938), makói dáján kérdezte a máramarosszigeti rabbit, Teitelbaum Chájim Cvit (1880-1926). Válaszában Teitelbaum rabbi nem fogadta el a ribuj bösiurin érvelést, szerinte, amikor az ember visz három tárgyat, hiába vannak egy zsákban, az három különböző vivésnek számít. Így esetünkben a tfilin külön vivésnek számít, és mivel nincs megengedve, hogy egy későbbi micva érdekében megszegjük a szombatot egy tórai tilalom áthágásával, ezért ez sem elfogadható. Írása az Ácé Chájim című responsum kötetében (Orách chájim 26. fej.) található.
A tasnádi Briszk rabbi azonban vitában száll Teitelbaum rabbi érvelésével. Szerinte a források azt bizonyitják, hogy nem számít külön vivésnek, így mégis a ribuj bösiurin kategóriában tartozik, ami alapján megengedhető a vivés ebben az esetben.

A munkaszolgálatosok gyakorlata

Itt érdemes említeni Kágán Jiszráél Méir, raduni rabbit (ma Fehéroroszország), aki leginkább a Sulchán Áruch kommentárjáról, a Misna Bruráról ismert. Ő Mácháne Jiszráél címen 1881-ben Vilnában kiadott egy kézikönyvet a cári hadseregben szolgáló zsidó katonák számára. 1940-ben újra kiadták ezt a művet Miskolcon a munkaszolgálatos behívások hatására. Magyarországon nagyon népszerű volt a holokauszt idején, rabbik osztogatták a munkaszolgálatosoknak, volt, ahol nyáron a Perek (Az atyák bölcs tanításai) tanulás helyett ebből tanultak (lásd erről Esther Farbshtein: Böszéter hámádrégá 70–71. oldal)
Briszk rabbinak egy tanítványa mutatta meg „ezt a nagyszerű könyvet”. Ebben (Szabályok 7:3.) olvasta többek között, hogy a legjobb lenne, ha az ember sábesz előtt a tfilint bevarrná a ruhájába és így vinné magával. De szükség esetén elfogadja a fenti megoldást, hogy egy zsákban vigye a többi dologgal együtt. Úgy tűnik, ez volt a bevett szokás akkoriban, ahogy a responsum végén is olvashatjuk: „Mindezt azért írtam, mert alá akartam támasztani azt az elterjedt gyakorlatot, hogy a vallásos istenfélő munkaszolgálatosok viszik magukkal a tfilint a fenti módon.”
Más rabbik is foglalkoztak ezzel a kérdéssel a korszakban. Hasonló érvelés található két másik magyar rabbi könyvében is: Grünwald Lévi Jichák (1893-1980), német-keresztúri (ma Deutschkreutz, Ausztria) Migdölot Merkáchim című responsum könyvében (Orách chájim 34. fejezet), valamint az 1989-ben elhunyt Grósz Dávid tabi rabbinak a Zöháv Svá című responsum kötetében (5. fejezet).

Oberlander Báruch