KÖVES  SLOMÓ, rabbi

              Az ember tragédiája

                           A Holokauszt és az előremutató emlékezés

     Miért kell hetven év után is a Holokausztra emlékezni? – kérdezte tőlem egy vidéki
gimnazista a minap. A kérdés nem csak benne, de talán mindannyiunkban felmerül. Mi
haszna van, ha a Holokauszt borzalmait újra és újra felemlegetjük? Nem válnak-e
kontraproduktívvá a Holokauszt- megemlékezések és -évfordulók? A minden ízében
átpolitizált és megosztott magyar társadalomban a Holokauszt emlékének idézése könnyen
teremtheti azt az érzést, hogy a zsidó közösség, a Holokauszt áldozata, valamilyen előjogot
kíván magának a Holokauszt emlegetésével kivívni. „Talán csak a zsidóságot sújtó
Holokauszt hordozott emberi szenvedést? Más népek, nemzetek, kisebbségek is sokat
szenvedtek a II. világháborúban és máskor” – teszik fel a szkeptikusok és a relativizálók a
kérdést.

     E kérdések mindig aktuálisak, de most külön jelentőséget ad nekik a magyar Holokauszt 
közelgő hetvenedik évfordulója, és az ehhez kapcsolódó emlékév előkészületei.
Nemzedékváltás – újfajta emlékezés
Generációm zsidó származású tagjai, a kora harmincasok az utolsók, akik családjuk
mindennapi drámájaként élték meg a holokauszt traumáját, akiknél a családi étkezések,
ünnepek, összejövetelek beszélgetései gyakran oda lyukadtak ki, hogy kik azok, akik nem
lehetnek jelen; hogy lehetnénk akár ötször ennyien is a vidámság óráiban, de ennek
élményétől egyszer és mindenkorra megfosztattunk. A mi gyermekeink jószerével már nem
benső, családi, sorstörténeti fordulópontként, a mindennapokat átható gyalázatként élik meg
a Holokauszt emlékezetét, hanem történelemként. Csakúgy, mint a makkabeusok lázadását
vagy az egyiptomi kivonulást.
A zsidóság számára az emlékezés az egyik legfontosabb kötelesség. Folytonosan emlékező
nép vagyunk: minden héten emlékezünk a teremtésre és annak hatodik napjára, évünket a
zsidó történelem – nagyobb részt a Bibliában elbeszélt – eseményeinek az emlékezete
strukturálja. Ám még számunkra, az emlékezésben komoly jártassággal rendelkező közösség
számára is komoly feladat a Holokauszt emlékének méltóság- és tanulság-teljes megőrzése.
A kollektivizmus terhe
A Holokausztra való emlékezés a lelkiismeret olyan, még mindig nyílt sebeibe szór sót,
amelyek elviselhetetlen fájdalmát nem könnyű feldolgozni. Különösen igaz ez
Magyarországon, ahol a túlélők és leszármazottaik a „tett színhelyén” élnek a mai napig.
Könnyebb a szembenézés más európai országokban, ahol nem él számottevő zsidó
közösség, vagy ha él is, akkor sem a korábbi, honi közösség tagjai vagy leszármazottai,
hanem az elmúlt hetven évben odaérkező, a helyi holokauszttal kapcsolatban semmilyen
személyes élménnyel nem rendelkező emberek alkotják.
Magyarországon a helybeni érintettség okán senki nem marad kívülálló: és ezt a
lelkiismereti problémát nem könnyű feloldani. Ez a dinamika az emlékező közösségeket
könnyen áldozatok és tettesek (vagy legalább kollaboránsok) kollektív csoportjára osztja. Ez
a szereposztás pedig, a szerepek önkényes, kollektív kiosztása elviselhetetlen teherként
nehezedik a társadalomra. Különösen, hogy a Holokauszt emléke és maga az
antiszemitizmus témája nem a társadalom általános „rosszullétének” tüneteként, hanem
politikai ellenfelek kártyajátékában mindenkor előhúzható aduászként jelenik meg.
Az áldozat/tettes szereposztás megnehezíti az emlékezésnek azt a formáját, amely
megindíthatná a valódi, tanulságokkal teli, közös gyógyulási folyamatot. Sőt, ennek éppen
az ellenkezőjét hozza magával, és azt eredményezheti, hogy a „kollektív áldozat” örök
morális fölényt érezzen, a „kollektív tettes” pedig saját lelkiismeretét az áldozat
ártatlanságának firtatásával, és saját bűnének relativizálásával igyekezzen megnyugtatni,
eloszlatni.
Nem kétséges, hogy a Holokauszt felfoghatatlan borzalmainak voltak (és vannak) áldozatai
és tettesei, elszenvedői és felelősei. A felelősség – csak úgy, mint az értelmetlen szenvedés
fájdalma – kitörölhetetlen és soha nem évül el. Csak hogy a Holokauszt bűnét egyes
emberek követték el más egyes embereken, felelőssége és bűne itt az egyes embernek, és
persze az egyes emberekből álló államgépezetnek van. Az önkényes „kollektív csoportokra”
osztás volt a Holokausztot megelőző jogfosztás – és minden mai kirekesztés és
antiszemitizmus – fő ideológiai eszköze; és pont ettől a kollektivizmustól kell ódzkodnunk
az emlékezés során. Ügyelnünk kell arra, hogy a Holokauszt emlékezetében ne váljunk
észrevétlenül mi magunk is rabjaivá annak a gyilkos megközelítésnek, amely az embert
megfosztotta individuumától és önkényesen csoportokba osztotta: zsidók és magyarok,
hazafiak és idegenek, bűnösök és bűntelenek, érdemesek és érdemtelenek, ártatlanok és
halálraítéltek csoportjába. Ügyelnünk kell arra, hogy az emlékezés az emberről, a bűnről, a
minden emberre leselkedő lecsúszás és megromlás veszedelméről szóljon. Legyen az egyes
emberről szóló emlékezés olyan, ami így nem megoszt, hanem minket, embereket, és a
közös történelmi emlékezettel bíró nemzet fiait összeköt. Ügyelnünk kell arra, hogy az
emlékezés ne a „bűnös magyarokról” és a „védtelen zsidókról”, ne két egymással szembe
helyezett közösségről, hanem az egyes emberek nagy közösségének – a teljes nemzetnek a
tragédiájáról szóljon. Arról a tragédiáról, amelyben egyes emberek vérszomjas gyilkosokká,
mások pedig kiszolgáltatott elgázosítottakká lettek.
„Nemde ha jót cselekszel, akkor emelkedsz, ha pedig nem cselekszel jót, az ajtónál hever a
bűn, utánad van vágyakozása, de te uralkodjál rajta.” – szól Isten Káinhoz a
testvérgyilkosság után (1Mózes 4:7.). Szóljon erről az erkölcsi tanításról a közös emlékezés.
A Holokauszt mint a legnagyobb tragédia?
Van-e értelme a Holokausztot, az emberiség szégyenfoltját kiemelni a többi tragédia
sorából? Lehet-e a Holokausztot az „emberiség legnagyobb bűnének nevezni”? És ha igen,
az előítélettől a jogkorlátozásig és a jogfosztástól a gázkamrák borzalmáig terjedő folyamat
honnan számít a legnagyobb tragédiának? Lehet-e egyáltalán embereket ért személyes és
közösségi tragédiák között laboratóriumi mérőeszközökkel méricskélni és a borzalmak
skáláján az egyiket a másik fölé helyezni?
Meggyőződésem, hogy a Holokauszt minden más modernkori iszonyatot felülmúlt. Ám
amikor ezt állítom, nem az áldozatok szenvedésének fokán van a hangsúly, hanem az
európai ember erkölcsi romlásának mértékén. Arról, hogy hogyan lehetett Kant és a
világpolgári állapot szellemének Németországából, Voltaire és a „szabadság, egyenlőség,
testvériség” eszméjének Európájából olyan mélységekbe süllyedni, hogy nők és férfiak,
idősek és gyerekek millióit programszerűen kiközösítsék, egybegyűjtsék, táborokba
szállítsák egyetlen céllal: hogy ott ipari eszközökkel a lehető leggyorsabban
megsemmisítsék őket. Ez egészen biztosan példátlan. A Holokauszt egyedisége tehát nem a
hatmillió áldozat – amúgy felfoghatatlan – szenvedésében rejlik, hanem az emberi
minőséget érintő romlás tényében. Abban, hogy a felvilágosodás utáni Európa
társadalmainak tagjai miként válhattak egyik pillanatról a másikra kiközösített és halálra ítélt
számokká, míg ugyanazon közösségek más tagjai, ugyanezen rövid idő alatt gyilkosokká,
személyes előnyöket remélő kollaboránsokká, vagy tehetetlen megfélemlítettekké.
A Holokauszt ilyen módon az emberi lélek bizonytalanságának, az emberi állapot
romlandóságának legbecstelenebb és legfájdalmasabb példája. Arra tanít bennünket, hogy
nincsenek örök garanciák. Senki nem születik bizonyosan és megmásíthatatlanul bűnösnek
vagy bűntől tisztának. Bárkiből lehet tettes vagy áldozat.
Az emlékezés választása
A XX. szászad története arra tanít bennünket, hogy az élet cinizmusa könnyen teremthet
olyan helyzeteket, ahol a korábbi tettesből áldozat, az áldozatból pedig tettes, a
kiközösítőből kiközösített, a kiközösítettből pedig kiközösítő lesz. S ez a közös zsidókeresztény
hittan szerint különös jelentőséget ad az ember szabad választásának és az abból
fakadó örök erkölcsi felelősségnek. „Lásd, eléd tettem ma az életet és a jót, a halált és a
rosszat […]az életet és a halált tettem eléd, az áldást és az átkot! Válaszd tehát az életet…”,
fogalmaz a Szentírás (5Mózes 30.). A felelősség örök. Sem az áldozat nem élvezheti a
morális felsőbbség érzését, az áldozati sorsból fakadó tudatát, sem a tettes nem mentesül a
felelősség alól, ha tettének borzalmait mások tetteinek borzalmaival hasonlítja, és így
megengedhetetlenül relativizálja azt. A szabad választás felelőssége nem önmagában a
helyes választásának terhéből adódik, hanem a választás választásának kötelezettségéből
Az ember belső, lelki önvédelme az emlékezetet sokszor szelektívvé teszi. Észrevétlenül is
igyekezünk személyes múltunkból csak a jóra emlékezni, a rosszat, a vétést elfelejteni, vagy
idővel másképp látni. Így van ez nem csak az egyes ember személyes életében, de egy
közösség, vagy a nemzet kollektív emlékezetében is. Ahogy az emberi önmegismerés sem
lehetséges az egyéni múlt sötét foltjainak elemzése, a körülmények feltárása és a tanulságok
levonása nélkül, úgy a nemzet helyes önképének kialakítása sem mehet másképpen. A
borzalmakat fel kell tárnunk, a sebeket ki kell tisztítanunk, s a tanulságokból egy biztosabb
jövőt kell építenünk. Ez csak őszinte, közös szembenézéssel sikerülhet, amely – különösen
hetven évvel a történtek után – nem párbeszédképtelen pólusokra, tettesek és áldozatok
csoportjára osztja az emlékezőket, nem a zsidó közösség tragédiájaként és a magyar
társadalom bűneként közelít a kérdéshez. Választanunk kell az emlékezést – az egész
nemzet számára elengedhetetlen és a jelenkori valóság megértéséhez feltétlenül szükséges
tanulási folyamat részeként kell tekintenünk a közös emlékezet- és gyászmunka
elvégzésének kötelességére.

A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija.

 

(Forrás: Magyar Narancs)