שואלין ודורשין

Ki kicsoda - a Hágádában

Még aki most tartja először a kezében a peszáchi Hágádát, az is egyhamar észreveszi, hogy bár a legnépszerűbb zsidó könyv szerzőjének neve nincs feltüntetve rajta – lévén kompiláció nem is tudjuk ki volt az szerző  de a Hágádában több ismert Talmud bölcs neve fordul elő, ilyen vagy olyan hangsúllyal.

 

Kik voltak ezek? Ki volt az öt Bölcs, akik az emlékezetes Szédert Bné-Brákban töltötték? Ki volt Rábán Gámliél, Joszi, a galileai és a többiek?

A kérdés mellett nem mehettünk el szó nélkül. Ennél fogva ide iktatunk néhány válogatott biográfiát. Ezek a Hágádában való megjelenés sorrendjében jönnek és – legalább dióhéjban – némi képet nyújtanak azokról a Tanaitákról, akik rányomták bélyegüket nemcsak a Misnára és a Talmudra, de a legnagyobb zsidó best-sellerre, a Hágádára is.

Rabbi Ákivá
Rabbi Elázár ben Ázárjá
Eliezer ben Hirkánosz
Második Rábán Gámliél
Hillél, a nagy öreg
Rabbi Josuá ben Chánánjá
Joszi, a galileai
Rabbi Tárfon

RABBI ÁKIVÁ

Vannak olyan személyiségek, akiknek – idézőjel nélküli – nagysága minden kétségen felül áll. Ilyen például Ákivá ben Joszéf, a nagy tanaita, a Bár Kochbá-felkelés szellemi vezére, aki a római terror áldozatául esett tíz vértanú egyikeként halt hősi halált.

Ákivá gyermekkora ismeretlen. Csak annyit tudunk róla, hogy apja, Joszéf, prozelita volt, a kánaánita Sziszrá hadvezér leszármazottai közül való. Jó zsidó érzésű ember volt Joszéf, de fiának nem adott zsidó nevelést. Ákivá egyszerű pásztoremberként nőtt fel: negyvenéves korában még olvasni sem tudott. Születési éve sincs feljegyezve, de különböző, megbízható számításokból arra a meggyőződésre lehet jutni, hogy körülbelül 52 évvel a Második Szentély lerombolása és Jeruzsálem eleste előtt született a polgári időszámítás 18. évében.

Negyvenesztendős volt Ákivá, amikor bekövetkezett a változás, amely meghatározta további életét, és a zsidó nép nagyjai közé emelte őt. Az egyszerű, tanulatlan zsidó addig pásztor volt, és az akkori Izrael egyik leggazdagabb embere, Kálbá-Szávuá szolgálatában állt. Egyes életrajzírói tudni vélik, hogy korábban már volt egy felesége, aki meghalt, miután egy fiúgyermekkel ajándékozta meg. Ez a fiú – aki a Talmudban Josuá ben Korchá néven szerepel – együtt járt a chéderbe idős apjával, Ákivával, amikor az elhatározta, hogy megtanul olvasni.

Elhatározta, hogy – felesége hozzájárulásával – elmegy rabbi Eliezer és rabbi Josuá Talmud-iskolájába, és behozza lemaradását a Tóra-tanulásban. Ráchel a felesége akkor Ákivá édesanyjának házában lakott. Elszegődött cselédnek, hogy a tanházba járó férjét anyagilag támogathassa. Ákivá szegénysége annyira ismert volt, hogy közmondások keringtek róla. Elment tehát a jesivába, és tizenkét éven át nem volt otthon. Amikor visszatért, meghallotta, amint egy ember azt mondja a feleségének: "Hogy lehet, hogy Ákivá itt hagyott téged, mintha egy élő özvegye lennél?!" Ráchel így felelt: "Ha énrám hallgatna, ott maradna, és még tizenkét évig tanulná a Tórát..."

Ákivá ezt hallván sarkon fordult, és visszament a tanházba. Amikor újfent hazament, 24 000 tanítvány kísérte, és nagy Talmud-tudósként volt közismert. Az őt fogadó és ünneplő tömegben felesége, Ráchel is ott volt, szegény cselédhez méltó, rongyos ruhában.

Amikor Ákivá megérkezett, Ráchel a lábai elé vetette magát. A tanítványok, akik nem ismerték őt, odébb akarták tessékelni az ismeretlen asszonyt, de Ákivá leintette őket: "Hagyjátok, az enyém és a tiétek [vagyis a Tóra, amit tanultunk] mind az ő érdeme..."

Közben Kálbá-Szávuá, Ákivá apósa – aki megúszta a pusztulás okozta zűrzavart, és vagyona is épségben maradt – már rég megbánta, hogy kitagadta egyetlen lányát. Most megtudta, hogy egy nagy tudós rabbi jött a városba. Elment hozzá, és kérte, hogy oldja fel fogadalmát.

Ákivá megkérdezte apósát – aki persze nem ismerte fel a nagy rabbiban egykori pásztorát –: "Ha tudtad volna, hogy egy nagy tudós a vejed, akkor is kitagadtad volna a lányodat?" Kálbá-Szávuá így felelt: "Isten ments! Ha csak egy fejezetet tudna, vagy csak egy törvénycikket, valamit..."

Ekkor Ákivá felfedte magát. Az após a lábai elé vetette magát, és bocsánatot kért, majd neki adta fél vagyonát...

Ákivának akkora híre volt, hogy az egész zsidó világ elismerte nagyságát. A hagyomány Mózessal hasonlítja össze.

* * *

Ákivá nem felejtette el öt gyermeke anyjának, amit ifjúkorában tett érte. Meghitt kapcsolatukra utal, hogy gyakran mondta: "Ki a gazdag? Akinek tettekben gazdag felesége van..." (Sábát 25b.)

Nem csak a zsidó tudományokban volt utolérhetetlenül nagy. Elmélyült és alapos tudása szinte minden területre kiterjedt. Sok nyelvet tudott, és így azok közé tartozott, akik Gámliél fejedelmet elkísérték külföldi útjaira, főleg Rómába, ahol igyekeztek közbenjárni a zsidó közösséget érintő ügyekben, és enyhíteni a jogfosztó intézkedéseket.

Tudása és vezetői képességei felől alkalmas lett volna a legmagasabb pozícióra is. Amikor Jávnéban a palotaforradalom során leváltották Gámliélt, és megfelelő jelöltet kerestek tisztségére – amelynek viselője nemcsak a maradék zsidó közösség vallási feje volt, hanem a világi zsidó hatalom képviselője is a rómaiakkal szemben –, ő is szóba került. Csak azért nem választották meg, mert a származása nem volt megfelelő – mint tudjuk, egy betért fia volt –, és nem tartották ildomosnak, hogy "előkelő" családfa nélkül viselje a fejedelmi tógát.

Ákivá alaposan ismerte az orvos- és a természettudományokat és az asztronómiát is, sőt a modern pszichológiában is jártas volt. Ez a nagy tudású és széles látókörű vezető idővel a Bár Kochbá-féle felkelés egyik kezdeményezője és szellemi irányítója lett.

Bár Kochbá kezdeti sikerei sokakat meggyőztek a felkelés helyességéről. Vannak történészek, akik biztosra veszik, hogy az a 24 000 Ákivá-tanítvány, akik szinte egyszerre haltak meg a Peszách és Lág BáOmer közötti időben, a felkelő vezér katonái voltak. Mások odáig mennek, hogy úgy vélik, a holt-tengeri barlangokban felszínre került Bár Kochbá-papiruszokon gyakran előforduló "Rábénu Betánjá ben Miszá" tulajdonképpen Ákivá ál-, illetve fedőneve volt a felkelést előkészítő földalatti mozgalomban [Chájim Kulic: Ros lácháchámim. (Rabbi Ákivá élete)].

Lehet, hogy ez túlzás. Mindenesetre tény, hogy Ákivá szimpatizált a felkelőkkel és Bár Kochbában, legalábbis eleinte, a lehetséges Messiást látta. A felkelés leverésekor Ákivá nem volt Bétárban, a felkelők utolsó fellegvárában, hanem (Hyman szerint) a babilóniai Nehárdéában, ahol szökőévet iktatott be a héber naptárba.

* * *

Miután leverték a Bár Kochbá-lázadást elrendelték, hogy a zsidóknak tilos a szombatot megtartani, tilos fiúgyermeküket körülmetélni, és – ami a legsúlyosabban esett a latba – tilos a Tórát tanulni, legalábbis nyilvánosság előtt. Halálbüntetés terhe mellett megtiltották a Tóra-bölcseknek, hogy a népet a zsidó etikára és a zsidó törvényekre tanítsák. Ákivá azonban tömegeket gyűjtött maga köré, és a drákói rendelkezések ellenére nyilvánosan tanította a Tórát.

Páposz ben Jehudá – aki Ákivá társa és barátja – egyszer látta, hogy egy sereg ember Ákivá előadását hallgatja. Azt kérdezte: "Nem félsz a hatalomtól, amely megtiltotta ezt?" – A mi életelemünk a Tóra. Ha a tanulása veszélyt jelent, akkor a tőle való eltávolodás százszor annyira veszedelmes és fenyegető számunkra... – válaszolta rabbi Ákivá.

Rövid időre rá letartóztatták és börtönbe vetették Ákivát.

* * *

A Talmud részletesen leírja Ákivá napjait a kájszárijái börtönben: kínozták, nem adtak neki elég vizet, de addig nem volt hajlandó enni, amíg nem kapott vizet, hogy megmoshassa – illetve a háláchá szerint leönthesse – a kezét. A Bölcsek kérdéseket küldtek neki, s ő élete kockáztatásával válaszolt és halachikus döntvényeket hozott a börtön falai között. Simon bár Jocháj, a későbbi nagy tanaita, aki ekkor még fiatal tanítvány volt, bejött hozzá, és követelte, hogy tanítsa Tórára. Ákivá azonban nem akarta veszélybe sodorni tanítványát.

A hagyomány szerint Jom Kipur napján végezték ki, szörnyű tortúra közepette. A Smá Jiszráél ideje volt, és Ákivá testét vasfésűvel boronálták [ez ismert római kínzási módszer volt], ő pedig a Smát mondta nagy elmélyültséggel. Hosszan, elnyújtva mondta az ima echád szavát, amely Isten egyetlenségét jelenti ki, és lelke ezzel a szóval elszállt.

RABBI ELÁZÁR BEN ÁZÁRJÁ

Bölcseink a legkülönbözőbb társadalmi osztályokba tartoztak, és vagyoni helyzetük sem volt egyforma. Elázár ben Ázárjá hatalmas vagyonnal rendelkezett, a jávnei nemzedék jeles tagja volt, aki rövid ideig a fejedelmi tisztet is betöltötte, amikor társai puccsot szerveztek Rábán Gámliél ellen, és leváltották.

Elázár előkelő családból származott. Tizedik felmenője maga Ezrá, az írástudó volt. Apja, Ázárjá, nagy tudós és igen gazdag ember volt. A fiú Jeruzsálemben született, néhány évvel a nagy pusztulás előtt. Apja még idejében átmentette családját és vagyonát Galileába, ahol Elázár rabbi Joszi tanítványa lett.

Elázár egészen fiatalon került a jávnei jesivába, ahol a Szánhedrin is működött, élén a Hilél-ház fejével, a második Rábán Gámliéllal. Amikor a fejedelem úrhatnám viselkedése elviselhetetlenné vált, és megszavazták leváltását, az utódjelöltek közül Elázárt választották a helyére. Tizennyolc éves volt ekkor. A kinevezést nem fogadta el rögtön: azt mondta, meg kell tanácskoznia a dolgot a feleségével. Az asszony tudta, hogy előbb-utóbb fordul a kocka, és férje is úgy jár, mint Rábán Gámliél. Elázár azonban egy közmondásra hivatkozott: "Aki ma gyönyörű kristálypohárból ihat, ne bánja, hogy holnap eltörhet." Az asszony ezután azzal érvelt, hogy férje túl fiatal, nincs egy ősz hajszála sem: hogyan is lehetne elnök? Ekkor, meséli a Talmud, csoda történt: Ben Ázárjá egy éjszaka alatt megőszült...

Végül elvállalta a vezetést, s nem csupán formálisan vette kézbe az ügyeket. Amikor egy újabb vita során Gámliél tévedését belátva megkövette Josuát, a Szánhedrin visszahelyezte tisztségébe, de Elázár társelnökként mellette maradt.

* * *

Gyakran járt közügyekben Rómában, ahol halachikus vitát folytatott Mátjá ben Chárással, a római zsidó közösség vezetőjével. Sokat vitatkozott Ákivával: nem tartotta megfelelőnek Tóra-magyarázó logikai rendszerét. Elázár azt tartotta, hogy a Tóra az emberek nyelvén beszél, vagyis nem kell minden, fölöslegesnek tűnő szóból vagy betűből messzemenő következtetéseket levonni.

Társai nagyra értékelték tudását és jó tulajdonságait. Elázár – kérdezzék őt hálácháról, ággádáról, Midrásról, Bibliáról, a prófétákról – mindenre tud válaszolni (Rabbi Nátán Ávotja, 18.).

Elázár a Bár Kochbá-lázadás elején halt meg. Hyman szerint élete végén visszavonult Ciporiban lévő házába, s több Bölcset rejtegetett ott, akik a római terror elől bujkálni kényszerültek. Hetvenéves korában hunyt el, és vele "elveszett a Bölcsek koronája".

ELIEZER BEN HIRKÁNOSZ

Jochánán ben Zákáj tanítványainak egyik legnagyobbika, a jávnei iskola nagy tudású nesztora, rabbi Josuá vitatársa, a második Rábán Gámliél sógora – ez volt, egy fél mondatban jellemezve, rabbi Eliezer ben Hirkánosz, akinek rendhagyó élettörténete a Második Szentély pusztulása utáni zsidó élet krónikája is egyben.

Eliezer annak a kevés bölcsnek egyike volt, akik gyermekkorukban nem tanultak Tórát, és meglett férfiként ízlelték meg a zsidó tudomány zamatát. A hagyományos források elmondják, hogy Eliezer gazdag földbirtokoscsalád sarja volt. Apja, Hirkánosz, nagybirtokos volt, fiai a földet művelték, és a korabeli gazdag parasztok módjára tudatlan, ám háárec zsidók voltak, olyannyira, hogy Eliezer, a legfiatalabb, még a Smá Jiszráélt és az asztali áldást sem ismerte...

Egy szép napon elhatározta, hogy fölmegy Jeruzsálembe, és jesivánövendék lesz. A legenda szerint megjelent előtte Élijáhu próféta, és azt tanácsolta, hogy menjen Jeruzsálembe Jochánán ben Zákájnak, a Szánhedrin elnökének híres jesivájába. Végül is szántás közben eltört az ökör lába. Ebben Eliezer égi jelet látott, tüstént megszökött, és meg sem állt Ben Zákáj jeruzsálemi jesivájáig...

A jesivában kikérdezték, mit tud, ő pedig bevallotta, hogy addig nem tanult semmit, de nagyon szeretne végre tanulni. Jochánán fölvette a jesivába, és maga kezdte el oktatni. Eliezer szégyellte a szegénységét, de nem sokáig tudta titkolni a helyzetet. Ettől kezdve a mester gondoskodott tanítványáról, aki igen gyors és jelentős előmenetelről tett tanúságot.

Még három év sem telt el, és Eliezer már a mester legnagyobb és legtehetségesebb tanítványai közé számított. Odahaza nemigen törődtek eltűnésével. Amikor apja végrendelkezni akart, testvérei mégis elkezdtek ellene beszélni. Addig duruzsoltak, míg az öreg Hirkánosz kijelentette, hogy a következő szombatra fölmegy Jeruzsálembe, és ott, a nyilvánosság előtt fogja kitagadni Eliezert.

Azon a szombaton ő tartott a nyilvános előadást. Az öreg Hirkánosz csak állt ott, és nem hitt a szemének meg a fülének: az ő tudatlan legkisebb fia, ott áll a Szánhedrin elnöke és a nép nagyjai előtt, és a Tórát magyarázza! Az egész gyülekezett előtt kijelentette: "Tudjátok meg, uraim: azért jöttem Jeruzsálembe, hogy Eliezer fiamat kitagadjam, mivel elhagyott engem. Most azonban, hogy látom, milyen nagy a Tóra dicsősége, kétszer annyit testálok rá, mint testvéreire!" Erre azonban Eliezer azt mondta, hogy ő nem kért az Örökkévalótól sem gazdagságot, sem földet, ő csak a Tóra-tudást kérte, ezért nem fogad el többet a jussból, mint amennyit a testvérei kapnak...

* * *

Egyes vélemények szerint Eliezer kohanita volt. Mások cáfolják, hogy kohanita lett volna.

Oly nagyra tartották a ragyogó tehetségű fiatal tudóst, hogy Simeon ben Gámliél, a fejedelem, hozzáadta leányát, Imá Sálomot. így lett Eliezer ben Hirkánosz a második Rábán Gámliél, a jávnei fejedelem sógora.

Eltanulta és követte mestere viselkedési normáit, és azt vallotta, hogy soha nem mondott olyasmit, amit nem hallott mestereitől; csakis azt ismerte el, ami az elfogadott háláchá alapján állt.

Eliezer ben Hirkánosz markáns egyénisége és hajthatatlansága sok bajjal járt. Eliezer nem támogatta második Rábán Gámliél centralista törekvéseit. Amikor úgy érezte, hogy igaza van, nem volt hatalom, amely eltántoríthatta volna véleményétől, aminek az lett a következménye, hogy társai, a jávnei Bölcsek, kiközösítették...

* * *

Eliezert a Talmud "nagynak", Eliezer HáGádolnak nevezi, egyrészt mert nagykorában kezdett a tanulásba, másrészt nagy tudása és emberi nagysága miatt. A tragédia is nagy volt, amikor kiközösítették.

A kiközösítés után Eliezer elhagyta Jávnét, és visszavonult Ludra, ahol tovább oktatott jesivájában.

* * *

Példás családi élete szinte aszketikus volt. Egyszer megkérdezték Imá Sálomot, vajon mitől olyan gyönyörűek a gyermekeik, s az asszony erkölcsös, minden élvhajhászástól mentes családi életükkel indokolta ezt. Az idős korára megözvegyült Eliezert még jobban megviselte társai ellenségessége, akik nem voltak hajlandók visszavonni kiközösítését. Öreg édesanyja rábeszélte, hogy vegye feleségül húga leányát. Eliezer eljegyezte a kiskorú lányt, s mikor az felnőtt, összeházasodtak. Fiatal felesége egy fiúval ajándékozta meg, akit nagyapja után Hirkánosznak neveztek el.

Eliezer nagyon szigorúan, Sámáj normái szerint értelmezte a háláchát. Magánéletében is igen szigorú elveket követett, főként a bálványimádást és az idegen kultúrák követését ítélte el élesen.

* * *

Amikor az öreg Eliezer beteg lett, tanítványai meglátogatták, fittyet hányva a sok-sok évvel azelőtt általuk hozott kiközösítési határozatnak.

A Jeruzsálemi Talmud (Szotá) szerint Eliezer tudta, hogy meg fog halni: figyelmeztette háza népét, hogy ürítse ki a házat, nehogy a holmik a holttesttől tisztátalanokká váljanak, és kérte, készítsenek elő széket mesterének, Jochánán ben Zákájnak...

Bölcseink mély értelmű mondattal zárták le Eliezer életművét: "Eliezer halálával elrejtetett a Tóra [a Jeruzsálemi Talmud változata szerint a bölcsesség könyve]..."

Eliezernek tulajdonítják a Pirké dörábi Eliezer című, midrási jellegű könyvet, a Biblia kanonizálása utáni első írásművek egyikét. Hosszú életet élt le: már a Szentély pusztulása előtt nagy tekintélyű tudós volt, és Hyman szerint a Bár Kochbá-lázadás leverése után hunyt el, mintegy százéves korában. Halálával egy fejezet zárult le a véráztatta zsidó történelemben...

MÁSODIK RÁBÁN GÁMLIÉL

A Hillél-nemzetség ötödik tagja, a nagy háborúban meggyilkolt Simeon ben Gámliél fia, a Jávne városában székelő Szánhedrin feje volt az, akiért Jochánán ben Zákáj közbenjárt Vespasianusnál.

Tekintélyes és büszke képviselője volt a legyőzött zsidó népnek, amely a tanház Jávnéba menekítésével sikeresen elkerülte a római megszállással óhatatlanul bekövetkező szellemi népirtást. Halált megvető bátorsággal védte a Tóra folytatólagosságát. Társaival együtt nemegyszer ment Rómába, hogy tiltakozzék a szenátus által kinevezett konzulok túlkapásai ellen. Talmudi források rögzítették a bálványimádó római császárokkal folytatott beszélgetéseit.

Negyvenéves korában lett a jávnei Szánhedrin feje, örökölvén atyáitól a fejedelmi címet. Nagyapjától, az első Rábán Gámliéltól tanult Tórát, és az ő házában sajátította el az uralkodáshoz szükséges tudnivalókat. Sokat tanult apjától, a tragikus sorsú Simeontól, és Jochánán ben Zákáj is tanítványai között tartotta számon. I. sz. 80-ban került a jávnei jesivá élére – vagyis tíz évvel a nagy pusztulás, a churbán után –, és harmincnyolc éven keresztül, 118-ig tartotta erős kezében a zsidó nép ügyeit.

Szerény, érzékeny és együttérző ember volt: a föltett kérdésekre nemegyszer felelte, hogy nem tudja a választ. Igen gazdag ember volt, sok földdel, nagy vagyonnal, és rabszolgákat is tartott. Híres volt vendégszeretetéről: amikor a bölcseket vendégül látta házában, maga szolgálta ki őket, mint Ábrahám az angyalokat...

A jávnei tanház köré tömörült a kor összes nagy Tóra-tekintélye. Ott volt Gámliél mellett Eliezer ben Hirkánosz – aki egyúttal sógora is volt: húgának, Imá Sálomnak a férje – barátjával és hűséges társával, Josuá ben Chánánjával együtt. Ők csempészték ki annak idején egy koporsóban Rábán Jochánán ben Zákájt az ostromlott Jeruzsálemből.

A talmudi források följegyezték, hogy finnyás, kényes ember volt, aki olyasmit is megengedett magának, ami másnak tilos, például a gyász idején való fürdést.

A fejedelem házában nyelveket tanultak, és a görög kultúra tanulmányozását is megengedték a család fiatal tagjainak, hogy a megszállókkal könnyebben tudjanak kapcsolatot teremteni. Gámliél értett a csillagászathoz: házában több ábra is volt a Hold fázisairól, amelyek segítségül szolgáltak az újhold beálltának kiszámításához: eszerint állapították meg az ünnepek időpontját. Ezzel kapcsolatosan Rábán Gámliélnak komoly összetűzése volt Josuá ben Chánánjával.

* * *

Gámliél centralista uralma a háláchá egységére törekedett, és a fölösleges viták kiküszöbölésével, a többségi határozatok elfogadtatásával az áldatlan torzsalkodások megszüntetését és a Szánhedrin feltétlen tekintélyének megőrzését akarta elérni.

Gámliél posztja és személyes tekintélye súlyával törte le az ellenzéket, nemegyszer túlságosan is erélyesen. Ennek eredményeként tört ki a zsidó történelem első palotaforradalma.

* * *

Amikor a fejedelem, Rábán Gámliél autokratikus módszereivel szembeni ellenérzés a tetőfokára hágott, társai, a Szánhedrin vezető bölcsei elhatározták leváltását. Megválasztották utódját is – és Gámliél elfogadta a döntést. Immáron magánemberként továbbra is eljárt a tanházba tanulni és tanítani.

Rábán Gámliél erős kézzel és fejedelmi pozíciója minden tekintélyével azon volt, hogy a többség véleményének érvényt szerezzen. Nem tűrte a kisebbségi véleményt, nem viselte el az árnyalatnyi eltéréseket sem.

* * *

A Talmud elmeséli, hogy vita támadt Gámliél és rabbi Josuá között, és a többség Josuának adott igazat. Gámliél – aki hallgatóként leváltása után is rendszeresen bejárt az ülésekre – belátta: Josuának igaza volt, amikor azt mondta, hogy viselkedésével elvetette a sulykot. Elhatározta, hogy bocsánatot kér megbántott vetélytársától. Azonban a másik addig nem enyhült meg, míg apja, a mártírhalált halt Simeon ben Gámliél nevében nem kérte. Akkor végre beleegyezett a békülésbe, sőt lépéseket tett, hogy Gámliélt visszahelyezzék tisztségébe. A mártírhalált halt apja nevében kérte a Bölcseket is, hogy nézzék el neki erőszakos viselkedését.

Ez megtörtént. A Bölcsek, élükön Ákivával, tapintatosan, parabolákba burkoltan közölték a nemrég kinevezett Elázár ben Ázárjával, hogy "vissza az egész". Persze nem szó szerint: fő forrásunk, a Babilóniai Talmud (Bráchot 28.) szerint megosztották az elnökséget kettejük között.

Erélyessége és az általa bevezetett tekintélyuralom nem járt vallási túlzásokkal. A hagyományos Hilél-ház fejeként amiben csak lehetett, enyhítéseket és könnyítéseket vezetett be. Hetvenszer fordul elő neve a Misnában: a pusztulás utáni nemzedékek egyik legnagyobb tudósának számított.

Érzékenységéről legendákat mesélnek: egy éjjel meghallotta, hogy a szomszéd házban valaki sír. Együttérzésében az egész éjszakát átsírta, s reggelre kihullott a szempillája...

Amikor fia megbetegedett, Gámliél, a nagy tekintélyű fejedelem, a Szánhedrin feje nem röstellt tanaitatársához, Chániná ben Doszához fordulni – aki szent ember és csodatévő hírében állott –, hogy imádkozzék a fiúért.

* * *

Gámliél vezette be Jávnéban az "eretnekek áldását". Ez az eufemizmus azt fedi, hogy a mindennapi Tizennyolc áldást kiegészítette a besúgók és árulók elleni fohásszal. Ezzel egyidejűleg Gámliél törvénybe iktatta, hogy zsidónak nem szabad bálványimádó értéktárgyát eltulajdonítania, mert ez Isten nevének megszentségtelenítésével egyenlő.

* * *

Hyman szerint a mester hetvenéves korában halt meg, és harminc éven keresztül töltötte be a fejedelem tisztét. Halála előtt még egy fontos rendelkezéssel, tákánával tette emlékezetessé nevét. Az akkori szokások szerint a temetkezés nagyon sokba került a drága ruhák, a pompa miatt. Gámliél véget vetett a sznob divatnak: elrendelte, hogy a halottakat egyszerű gyolcsruhában temessék el. Nagy nemzeti gyász kísérte halálát: egy korszak szállt sírba vele...

HlLLÉL, A NAGY ÖREG

Hillél, akinek apját nem ismerjük, volt az első nagy Erec Jiszráél-i iskola alapítója és vezetője: Sámáj kollégájával együtt ő határozta meg a Második Szentély utolsó periódusában a zsidó nép szellemi fejlődését.

Apai ágon Benjámin törzséből származott. Édesanyja Sfátjának, Dávid király ötödik fiának sarja volt. Személyéről – főleg családjáról és magánéletéről – igen keveset tudunk. Volt egy Sevná nevű öccse, aki gazdag kereskedő volt, míg Hilél nagy szegénységben élve Tórát tanult. Sevná egyszer társas viszonyt ajánlott Hilélnek. "Osszuk meg, amink van!" – ajánlotta, ami azt jelentette volna, hogy Hilélnek adja vagyona felét, az meg megfelezi vele Tóra-tudását és a Tóra-tanulás érdemét. Hilél talán rá is állt volna, ám ekkor égi hang hallatszott, amint az Írásból idéz: "Ha valaki odaadja egész vagyonát [a Tóra] szerelméért, megvetéssel sújtják!" (Énekek éneke 8:7.)

Egyes vélemények szerint ősei Babilóniában maradtak, és Hilél ott született. Mások azt mondják, hogy családja Erec Jiszráélből vándorolt ki Babilóniába. Bölcseink hagyománya szerint negyvenéves korában álijázott, további negyven évig tanult és tanított, majd nyolcvanéves korában lett a Szánhedrin elnöke, és százhúsz éves koráig állt a zsidó nép élén. A Talmud Ezrához és Mózeshoz hasonlítja: "Először, amikor a zsidók elfelejtették a Tórát, jött Ezrá Babilóniából, és eszükbe juttatta. Majd amikor újra elfelejtődött a Tóra, jött Hillél, aki Babilóniából álijázott, és újra megalapozta a Tóra oktatását." (Szukká 20.)

A történészek számításai szerint Hillél i. e. 30-tól i. sz. 10-ig volt a Szánhedrin elnöke. Ez megfelel az idézett hagyománynak, és annak a talmudi tételnek is, amely szerint "Hillél és Simeon [a fia], Gámliél [az öreg] és Simeon [akit meggyilkoltak a rómaiak] voltak a fejedelmek a Szentély idejében, száz éven keresztül" (Sábát 15.). Mivel tudjuk, hogy Hillél i. sz. 10-ben halt meg, és a Szentély 70-ben pusztult el, nyilvánvaló, hogy az utána következő hatvan évben fia, Simeon, unokája, Gámliél és dédunokája, Simeon álltak a nép élén a zsidó történelem egyik legnehezebb korszakában.

* * *

Életének első negyven esztendejét sűrű homály fedi. Álijázása idején az utolsó Hasmoneus-királyok uralkodtak, majd Heródes, a gyűlölt edomita uralma következett. Hyman szerint Hillél már nagy Tóra-tudással rendelkezett, amikor Izrael földjére lépett, és az ereci Tórát akarta a Szánhedrin két akkori vezetőjétől, Smájától és Ávtáljontól megtanulni. A Talmud szerint szegény ember volt, aki Izraelben favágással kereste kenyerét, és napi keresetének felét a tanház őrének adta, hogy beengedje őt Smájá és Ávtáljon jesivájába.

Hillél és Sámáj volt az utolsó "páros" Smájá és Ávtáljon után. Azelőtt nem voltak viták, a Bölcsek nem oszlottak meg iskolák szerint, hanem egyik nemzedék a másiknak adta át a sínai szájhagyományt. Hillél és Sámáj voltak az elsők, akiknek nagyszámú tanítványa külön iskolákat alapított – a bét Hillélt és a bét Sámájt –, s éles viták alakultak ki köztük a Tan alkalmazása és a követendő stratégia terén.

Az ellentétek a két Bölcs különböző egyéniségének köszönhetően egyre élesebbekké váltak. Hillél szerény volt, nem sokat törődött saját magával, ezért béketűrés és emberszeretet jellemezték.

* * *

Hillélt már kortársai Hillél HáZákénnak, az Öregnek nevezték. Általában kevésbé volt rigorózus a halachikus törvények tekintetében. Több, történelmi jelentőségű intézkedést tett, és hozta például a prozbul korszakalkotó döntvényét. Ezzel bizonyos értelemben hatályon kívül helyezte a smitá évben kötelező adósságelengedést.

Heródes idejében Hillél és Sámáj pozíciója megerősödött a Szánhedrin élén, mivel csak a Tóra tanulással és betartással foglalkoztak, és nem politizáltak (Hyman).

Ő alapozta meg azt a fejedelmi családot, amelynek tagjai tizenhárom nemzedéken keresztül álltak az Erec Jiszráél-i zsidó nép élén.

Hillél örökös hírnevét tulajdonképpen tanháza, a bét Hillél alapozta meg. Viselkedése és mondásai, amelyeket Az atyák tanításai örökített meg, azt tanúsítják, hogy Áron tanítványának vallotta magát.

Hillél alapelve azt volt: "Ami neked nem esnék jól, azt ne tedd felebarátodnak!" Erre mondta, hogy tulajdonképpen ez a Tóra alapja, a többi csak magyarázat és variáció. Magánéletében is eszerint viselkedett, sőt szinte túlzó módon ragaszkodott ehhez az alapelvhez.

Amikor Hillél elhunyt, így gyászolták kortársai: "Jaj, chászid, jaj, szerény ember, Ezrá, az írástudó tanítványa!..." (Toszeftá, Szotá 13.)

RABBI JOSUÁ BEN CHÁNÁNJÁ

A jávnei tanaitanemzedék egyik legeredetibb tagja lévita volt: fiatalkorában a Szentély lévitákból álló kórusában énekelt. Legendák övezik már a születését is. Mestere, Jochánán ben Zákáj ezt mondta róla: "Boldog a szülőanyja..." Jávnei társa, Doszá ben Hirkánosz tanúsította, hogy édes-anyja naponta elvitte bölcsőjében a tanházba, hogy hozzászokjon a Tóra hangjaihoz. Rási úgy tudja, anyja állapotosan rendre a tanházakat járta, és kérte a tudósokat, imádkozzanak, hogy gyermeke nagy tudású zsidó bölcs legyen.

Jeruzsálemben született az első Rábán Gámliél idejében. Rábán Jochánán ben Zákáj egyik legtehetségesebb tanítványa volt. Tőle kapta a rabbiképesítést, a szmichát, és már a Szentély pusztulása előtt is részt vett a Szánhedrin ülésein. Egyes szám első személyben beszél a Szentélyben Szukotkor rendezett Bét HáSoévá-ünnepségekről.

Ő volt az, aki barátjával, Eliezer ben Hirkánosszal kicsempészte az ostromlott Jeruzsálemből az agg Jochánán ben Zákájt. Jávnéban Rábán Gámliél fontos segítőtársa, a legfelsőbb bíróság elnöke volt. Josuá szegény volt, mint a templom egere. Kovácsmesterféle volt, és varrótűket gyártott – mások szerint szénégető volt –, és nemegyszer vándorolni kényszerült, hogy eladja készítményeit. Pkiinben lakott, ott volt jesivája.

* * *

A. Hyman azt írja, hogy Josuá akkor hagyta el Jávnét, amikor Rábán Gámliélt visszahelyezték a Szánhedrin elnöki székébe, és előzőleg megválasztott utódját, Elázár ben Ázárját áv bét dinnek, legfelsőbb bírósági elnöknek nevezték ki az ő helyére. Ennek ellenére időről időre meglátogatta társait Jávnéban, és gyakran utazott velük külföldre. Azon a híres, peszáchi, kora hajnalig tartó Bné Brák-i tanácskozáson Josuá is részt vett...

Természeténél fogva mérsékelt volt, minden szélsőséget ellenzett. Állandóan résen állt, hogy nagy műveltsége, nyelvtudása és a római vezető körökkel való jó kapcsolatai segítségével gátat vessen az időnkint kitört lázadási kísérleteknek.

Igen csúnya férfi volt: arca fekete volt az állandó nehéz tűzmunkától. Egy római hercegnő egyszer gúnyos megjegyzést tett rá: "Furcsa a szépséges Tóra [vagyis a nagy tudás] ilyen rút edényben!"...

A talmudi legenda szerint rabbi Josuá római császárokkal folytatott vitái igen tanulságosak, nemegyszer pszichológusi képességekről tanúskodnak. Talán a legnagyobb tette az volt, hogy Hadrianus idejében megakadályozta a kilátástalan fölkelést.

Egyes vélemények szerint Josuá közvetlenül a Bár Kochbá-féle lázadás előtt halt meg. Ha élt volna, valószínűleg megakadályozza a fölösleges vérontást.

* * *

Családjáról úgyszólván semmit sem tudunk, mindössze annyit, hogy felesége kohanita lány volt, és hogy állandóan gyengélkedett. Josuá így kommentálta ezt: "Úgy látszik, Áron főpapnak, a kohaniták atyjának nem tetszik, hogy ilyen veje van, mint én..."

Kilencvenéves kora körül halt meg. Hite, tudása, odaadása a zsidó nép egyik legnagyobb fiává tette, aki nagyon nehéz időkben állt a nép viharban hánykódó hajójának parancsnoki hídján.

JOSZI, A GALILEAI

Rabbi Joszi HáGlili – akinek vezetékneve azt jelenti: A gálilbeli, vagyis Galileai – Ákivá, Méir és Tárfon kortársa volt, de jóval fiatalabb náluk. Amikor először jelenik meg a jávnei jesivában, egyes talmudikus források még növendékként említik.

Neve huszonötször szerepel a Misnában, de származásáról, családjáról vagy mestereiről senki nem tud. Hyman szerint már a pusztulás előtt nagy tudós volt, és amint Jávnéba került, egyenrangú társa lett a harmadik tanaitanemzedék nagyjainak. Ezt megelőzően a rómaiak által többé-kevésbé megkímélt Galileában jó barátságba került Elázár ben Ázárjával, akit apja kimenekített a forrongó Jeruzsálemből, és Ciporiba költöztetett. Elázár családja nagyon gazdag volt.

A halachikus vitákban nemegyszer ellentmondott Ákivának, pedig igen közel állt hozzá. Tárfon egy bibliai versre (Dániel 8:4–6.) írott parafrázisában Ákivát koshoz hasonlítja, Joszit pedig bakkecskéhez, aki legyőzi a kost (Toszeftá Mikváot és Szifré Chukát 33.). Ezekben a vitákban Ákivá több alkalommal is beadta a derekát, és elfogadta Joszi véleményét, mondván: "Nem mindenki [előtt retirálok], csak előtted, mert te vagy a Gálili Joszi."

Nagyságára jellemző, hogy a későbbi nemzedékek emlékezetében nagy cádikként élt, akinek érdemei fejében elmúlik az aszály... Rábán Simeon ben Gámliél azt szokta mondani: "Amikor a zsidók vétkeznek, az egek visszatartják az esőt, szárazság támad. Ilyenkor megkérnek egy szentéletű öreget, amilyen Joszi HáGlili, aki könyörög érettük, mígnem elered az eső..." (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot 5:2., Táánit 1:1.)

* * *

Joszinak három fiáról tudunk. Egyikük még az ő életében elhunyt. Másik fia Chániná volt, aki az usái tanházban tevékenykedett és szerzett hírnevet. A legtöbbre Eliezer fia vitte.

A mester haláláról nem tudósít a Talmud. Hyman feltevése szerint még a Bár Kochbá-lázadás kitörése előtt visszament Galileába, és ott halt meg.

RABBI TÁRFON

Rabbi Tárfon, a kohanita, a második jávnei nemzedék tagja volt. Nem tudjuk, kik voltak a szülei, csupán annyit, hogy még látta a Szentélyt, hiszen maga tanúsítja: "...egyszer fölmentem az emelvényre a nagybátyám után [amikor a kohaniták megáldották a népet], és hallottam, hogy a főpap kiejti a Szent Nevet, miközben a többi kohanita az áldás dallamát énekli..." (Kidusin 71.) Más alkalommal gyermekei életére esküdött, hogy látott egy sánta kohanitát kürtöt fújni a Szentélyben. Ez furcsa állítás volt, mert csak testi hibától mentes kohaniták teljesíthettek szolgálatot. Rabbi Ákivá eszébe is juttatta, hogy ez a különleges, hétévenkint egyszer tartott összejövetel, a hákhél idején történhetett, amelyre más szabályok érvényesek, mint egyéb alkalmakra. Tárfon tizenhárom esztendős volt ekkor.

Hyman szerint nem lehetetlen, hogy Tárfon is Ben Zákáj tanítványai közé tartozott, de nagyon fiatal volt, ezért nem említik az öt fő tanítvány között.

Nagyon gazdag volt, és igen sok jót tett pénzével. Azt tartotta, hogy a cselekvés fontosabb, mint a tanulás. Mégsem lehetett eléggé jótékony, mert amikor a második Rábán Gámliél helyébe megfelelő jelöltet kerestek a fejedelmi székbe, ő szóba sem került. Hyman azt írja, valószínűleg azért, mert szigorú, indulatos ember hírében állott, és gyakran esküdött meg fiai életére. Ez nem valami jó tulajdonságnak számított, ugyanakkor azonban közmondásossá vált anyja iránti tisztelete.

Tanítványa – és társa a Tóra művelésében –, rabbi Ákivá, úgy látszik, azt gondolta, hogy Tárfon vagyonához képest nem jótékonykodik eleget. Egyszer megtréfálta. Fölajánlotta a segítségét jól termő földek, legelők megvásárlásához. Tárfon adott neki négyezer aranyat, Ákivá pedig szétosztotta a pénzt a nélkülözők között. Legközelebb, amikor Tárfon érdeklődött az összeg sorsáról, Ákivá megnyugtatta, hogy jó helyen van a pénz. Tárfon kérte az adásvételi szerződést, mire Ákivá fölolvasott neki egy zsoltárverset: "Bőven adakozik a szegényeknek... igazsága örökre megmarad." (Zsoltárok 112:9.) Tárfon megcsókolta Ákivát, mesterének nevezte, és további összeget adott neki jótékony célra (Kálá 26.).

* * *

Se szeri, se száma a pikáns történeteknek, amelyeknek – nemegyszer szenvedő – hőse rabbi Tárfon. Ő volt az, aki jó példával járt elöl, és visszaadta a szülőknek az öt ezüstöt, amelyet a kohaniták az elsőszülöttek megváltásaként, a pidjon hábén szertartás alkalmával kapnak. Legendásan tisztelte édesanyját: amikor az időskorában le akart szállni magas ágyáról, Tárfon négykézlábra ereszkedett az ágy előtt, hogy zsámolyul szolgáljon neki.

Egyszer nagy aszály sújtotta az országot: sok embernek nem volt mit ennie. Rabbi Tárfon ekkor névházasságot kötött háromszáz nővel, akik így kohanitafeleségként ehettek a papi tizedből, a trumából.

* * *

Szerénysége határtalan volt. Semmi szín alatt nem volt hajlandó hasznot húzni a Tórából. Sokszor inkognitóban maradt csak azért, mert nem tartott igényt a Talmud-tudósnak kijáró tiszteletre.

A Talmud elbeszéli, hogy egyszer saját birtokán a gyümölcsösben leszedett egypár fügét. Észrevette ezt az ott dolgozó zsellér, aki nem ismerte őt, és jól elagyabugyálta. Egyszer csak feljajdult a "tolvaj": "Jaj Tárfonnak!" "Csak nem te vagy rabbi Tárfon?" – szeppent meg a zsellér. Az igenlő válaszra bocsánatot kért, de Tárfon vigasztalan volt, amiért neve említésével mentette meg életét (Kálá 2.).

* * *

Tárfon igen nagyra értékelte a munkát, és azt tartotta, hogy az ember elsősorban az unalomba és semmittevésbe hal bele. Rabbi Nátán Ávot traktátusában Tárfon azt mondja, hogy Isten nem árasztotta dicsőségét Izrael fiaira, amíg produktív munkával föl nem építették a pusztaságbeli Szentélyt. Másutt azt mondja: nem rajtad áll a munka befejezése – vagyis ne gondold, hogy az egész világ a te vállaidon nyugszik –, de nem vagy mentes a felelősség alól, és nem is bújhatsz ki alóla (Atyák 2:15.).

Kiváló nevelő volt: tanítványait arra buzdította, hogy kérdéseket tegyenek föl, és próbálják azokat maguk megválaszolni. Egyes dolgokban nagyon szigorú volt, ezért néhányan azt gondolták róla, hogy Sámáj iskoláját követi. Ez nem így van, de tény, hogy élesen kikelt az eretnek szekták ellen, és azt mondta: el kell égetni írásaikat, "mert ezek rosszabbak, mint a bálványimádók".

Közel hetven évet élt: a Bár Kochbá-lázadás után halt meg.

Egyes források kapcsolatba hozzák nevét a rómaiak által kivégzett tíz mártírral, de ennek nincs történelmi alapja.

Felesége halála után, még a gyászhét alatt, elvette sógornőjét, hogy legyen, aki kiskorú gyermekeit neveli. Fiai azonban még életében meghaltak – egyesek szerint büntetésül, amiért állandóan az ő életükre esküdözött –, s csak egy lánya maradt, aki fiú unokát szült neki.

(Forrás: a budapesti chabad Haggada)