CHÁJIM HÁLÉVI DONIN/ZSIDÓNAK LENNI(14)

A zsidó ima- a "sziv szolgálata"

Az imádkozás az ember legnyilvánvalóbb és legáltalánosabb kapcsolata Istennel. A legelmélyültebb és legőszintébb imádságot "a szív szolgálatának" – ávodá se'blevnek – hívják, és ez az egyik módja az Isten iránti szeretet kifejezésének.

"És szolgáljátok az Örökkévalót, a ti Isteneteket..." (2Mózes 23:25.) Maimonides szerint ez az imára vonatkozik, ezért azonos ezzel: "És szolgáljátok az Örökkévalót, a ti Isteneteket egész szívetekkel." A bölcsek szerint a vers utóbbi szavai az imára – tfilára – utalnak. Ez a vallási kötelesség nőre és férfira egyaránt hárul.

Az imádkozás eredetileg szervezetlen és szabályozatlan volt. Legalább naponta egyszer hosszabb-rövidebb ideig mindenkinek imádkoznia kellett, de voltak, akik többször is megtették.

Noha az imának legeszményibb megjelenésében spontánnak kell lennie, azt kell szavakba öntenie, amit szívünk érez és fejünk gondol, az emberek nem voltak képesek "megfelelően és pontosan kifejezni magukat". Az átlagember nem tudta megparancsolni nyelvének, hogy "megfelelő szavakat találjon kívánságai kifejezésére vagy az Örökkévaló dicséretére". Ezért Ezra és a Nagy Gyülekezet férfiai "a maguk idejében bevezették a Tizennyolc Áldást. A Tizennyolc Áldás közül az első három Isten dicséretét tartalmazza, az utolsó három hálaadás, a közbülsők pedig könyörgések az egyén és a közösség legfontosabb szükségleteinek kielégítéséért. Ezeket mindenki megtanulta, úgyhogy még a tökéletlen beszédűek is éppoly érthetően tudtak imádkozni, mint azok, akik kiválóan beszéltek héberül. Így aztán bevezették a többi áldást és imát is, amelyeket egész Izrael megtanult, még a dadogók is, és azok is, akik nem ismerik a nyelvet." (Hil. Tfilá 1:4.)

Bár a hit legtermészetesebb kifejezése mindig is "a szív szolgálata" volt, az imádkozás szertartása hivatalosan is felváltotta a központi Templom funkcióit – a liszt- és/vagy állatáldozat bemutatását –, miután a Templomot lerombolták, és az áldozati szertartások megszűntek.*

A sáchrit áldozat helyére így a reggeli – sáchrit – ima lépett, a délutáni áldozatbemutatást a minchá helyettesíti; a szombati és ünnepi muszáf különáldozatokat az ezeken a napokon tartott muszáf istentisztelet. Az istentiszteleteknek még az időpontja is megegyezik a nekik megfelelő áldozatbemutatáséval.

Ez alól a párhuzamosság alól csak a hétköznap esti ima – az árvit vagy mááriv – a kivétel, amelynek nincs megfelelője az áldozati szertartások között. Ez az oka, hogy ennek az istentiszteletnek a kötelező volta mindig vita tárgyát képezte. Bár a hagyomány és a szokás jogán a mááriv végül bekerült a szertartások közé, "nem hivatalos" jellegét bizonyítja, hogy ez az egyetlen istentisztelet, amelyen a előimádkozónak nem kell megismételnie az Ámidát.

Az imának mint "a szív szolgálatának" hagyománya messze a Templom lerombolása előtti időkig nyúlik vissza. Az ősatyák adták az első példákat. "Ábrahám pedig imádkozott Istenhez..." (1Mózes 20:17.), s a hitnek ezt a kinyilvánítását utódai is megtették. Ezért van naponta inkább három, mint két szertartás: nehogy azt lehessen gondolni, hogy az istentisztelet csak a Templomban bemutatott áldozatok pótlása.

A napi három ima hagyományát az ősatyáktól eredeztetik. A reggeli imádság eredete Ábrahám, a délutánié Izsák, az estié Jákob nevéhez fűződik.

Miután a különböző imádkozási szertartások mégiscsak a szent áldozatok – a korbánot –utódai, az ima is a korbánot sajátságait viseli. A korbánot felajánlása az Isten iránti hűség és odaadás kinyilvánítása volt, és eszközül szolgált, hogy a zsidók közelebb kerüljenek Istenhez. (A korbán – szó szerint áldozat – a károv szóból ered, amely közelítést, közeledést jelent.) Így hát "a szív imádsága" ezt tükrözi.

Bármit jelent vagy jelképez is az imádság, nem szabad elfelejteni, hogy az ima, a tfilá az Istenhez való beszéd: nem az istentisztelet szemlélése, nem a mások imádkozása alatti csöndes üldögélés. Azt jelenti, hogy az ember megél egy eseményt: megszólítja Magát Istent.

A mindennap elmondott imák a megszokott szövegek eldarálásává kophatnak. A bölcsek fontosnak tartották, hogy erre a veszélyre figyelmeztessenek. "Ha imádkozol, ne tedd azt, mint valami kiszabott munkát, hanem úgy, mint aki irgalomért könyörög Istenhez." (Ávot 2:18.) "Aki megszokásból imádkozik, annak az imádsága nem esdeklés." (Bráchot 4:4.)

A bölcsek támpontokat adtak az áhítat – a káváná – feltételeinek biztosításához, mert enélkül az imádkozásnak nincs értelme. Ezek a támpontok: a gondolat tisztasága és a hely szentsége, az imádkozás alatti helyes és tiszteletteljes magatartás. Ezért

--- tilos imádkozás alatt beszélni, fecsegni;

--- tilos ima közben másra figyelni;

--- tilos komolytalankodni, viháncolni és más effajta tiszteletlen viselkedést tanúsítani.

Többek között ezeknek a szabályoknak a betartása is hozzásegítheti az imádkozót a szellemi elmélyüléshez. A többi természetesen rajta múlik.

A reggeli imát mindennap fölkeléskor kell elmondani, közvetlenül a mosakodás és felöltözés után. Az Örökkévaló előtt tiszteletlenségnek számít, ha valaki imádkozás előtt eszik. Aki nem bírja ki, hogy közvetlenül fölkelés után ne egyék – különösen szombaton, amikor a reggeli imádkozás tovább tart –, az ihat egy kis teát, kávét vagy gyümölcslét.

A mindenkori imádkozás lényege az Ámidá. Smone Eszrének is nevezik, mert eredetileg tizennyolc áldásból állt. Ez az ima a mindennapi reggeli, délutáni és esti, sőt a szombati és ünnepi istentisztelet legfontosabb mozzanata.

- Az Ámidát csendben kell mondani, állva, egyenes tartással, összezárt lábbal. A betegek és a rokkantak mondhatják ülve, esetleg fekve.

- Az Ámidá közben nem szabad másra figyelni, minden zavaró gondolatot száműzni kell.

- Az Ámidát nem szabad festmény vagy szobor felé fordulva mondani, és tükör előtt is kifejezetten tilos.

- Az Ámidá elmondása közben Izrael felé – Izraelban Jeruzsálem felé, Jeruzsálemban a Templom-hegy felé – kell fordulni. Aki nem tudja, merre kell fordulnia, az "irányítsa szívét Mennyei Atyja felé".

- A közös istentiszteleteken – az esti mááriv szertartás kivételével – a előimádkozó mindig megismétli az egész Ámidát. Ez azért van, hogy azok, akik nem tudnak imádkozni, vagy hibásan imádkoznak héberül, figyelmesen meghallgathassák, és minden áldás után "Ámen!-t" mondhassanak. Így bekapcsolódnak az imába, mintha maguk imádkoztak volna.

"Tudd, hogy ki előtt állsz!" – szokták kiírni a zsinagóga és a frigyszekrény falára. Ez is a tudatos imádkozásra hívja fel a figyelmet.

Elterjedt szokás, hogy az Ámidá befejezése után három lépést hátrálnak. Ez az úr és a szolga, a király és az alattvaló közti viszony ősi szokás szerinti kifejezése: a szolga, az alattvaló így vett búcsút urától. A zsidók is így búcsúznak a Királyok Királyától, az Egyetlen Szenttől – áldassék –, kifejezve, hogy mindannyian az Ő szolgái, alattvalói.

A reggeli Ámidát – a sáchritot – a napfelkeltétől napnyugtáig tartó nap első harmadában bármikor lehet mondani. Ha elkerülhetetlen, a nap feléig meg lehet hosszabbítani a határidőt.

A délutáni Ámidát – a minchát – a nap felezőideje utáni első fél órától kezdve napnyugtáig lehet elmondani.

Az esti Ámidát – a máárivot – alkonyatkor kell elmondani, de lehet előbb is.

Az asszonyoknak nem kell meghatározott időben imádkozniuk és részt venniük a napi istentiszteleteken. Ők általában fel vannak mentve azok alól a felszólító parancsolatok alól, amelyeknek teljesítése időhöz van kötve – seházmán grámá –, mert elsősorban házastársi és anyai kötelességeiket kell teljesíteniük. Az anya például nem hagyhatja ott gyermekét, hogy időben imádkozhassék. A férfinak mindenben alá kell rendelnie magát a vallási kötelességeknek. Bár nem minden nő feleség és anya, a törvény nem tesz különbséget: minden nővel szemben megelégszik néhány kötelesség teljesítésével.

Imádkozniuk persze a nőknek is kell, de ezt bármikor megtehetik, amikor idejük van rá, és nem kell részt venniük az istentiszteleten sem. Dicséretes, ha mindent megtesznek, hogy ott legyenek a zsinagógában szombaton és ünnepkor – s a vallásos asszonyok ott is vannak –, de a törvény nem írja elő ezt a számukra.