A Gólem sírja
Reb Chájim, a prágai Ó-újzsinagóga samesza minden évben kosárnyi, használattól elrongyolódott imakönyvet (sémotot) cipelt fel a régi zsinagóga padlására. Kinyitott egy oldalajtót a a zsinagóga előterében, felkapaszkodott a kopott lépcsőkön, és beillesztette a hatalmas kulcsot az ódon vasajtó zárjába.
Félve, remegő szívvel lépett be a padláskamrába, amelybe a tető alatt megbúvó két kis ablak éppen hogy beengedett valami fényt, és óvatosan megközelítette a Gólemet, amelynek maradványai a halomnyi sémot, a használt könyvek, a foszladozó tálitok, a tfilinszíjak és hasonló holmik vaslánccal elkerített, évszázados dombja alatt nyugodtak. Kosarát a poros, málladozó halom tetejére ürítette, és tiszteletteljesen kihátrált a padlásról.
Ezt a szokást a messze földön híres Löw rabbi, a szent emlékű prágai Máhárál vezette be, aki megalkotta a Gólemet, és később, mintegy 350 évvel ezelőtt, ott jelölte ki a nyugvóhelyét. A számtalan kosárnyi sémotnak, amely az évszázadok alatt sírdombbá halmozódott a Gólem fölött, már réges-rég el kellett volna árasztania a padlást, de a halom furcsa módon nem növekedett tovább, és ez minden alkalommal ámulattal töltötte el reb Chájimot, valahányszor a Máhárál utasítása szerint szent feladatát teljesítette.
Utoljára 1939-ben kaptatott fel a kosárnyi sémottal a padlásra, nem sokkal azelőtt, hogy a németek megszállták Csehszlovákiát.
A második világháború szörnyűséges évei alatt reb Chájim több koncentrációs tábort is megjárt. A kevés zsidó közé tartozott, aki csodával határos módon túlélte a holokausztumot.
Amikor a szövetségesek győzelme után felszámolták a tábort, amelyben raboskodott, reb Chájim visszatért Prágába. Első útja a városba vezetett, ahol a középkorban a gettó állt, és ahol a 13. században az első zsinagóga épült. Megállt az _-újzsinagóga előtt. Az épületen semmi változás nem látszott. Hála Istennek, gondolta, a nácik nem merték lerombolni Európa legöregebb zsinagógáját... Reménykedett, hogy a pusztítók a templom belsejét is megkímélték. Bekopogtatott a sztruzs ajtaján.
Az öreg cseh gondnok még megvolt. Alig ismerte meg a sameszt, aki jócskán megöregedett, csak magas termete volt a régi: reb Chájim mindig fejjel kimagasodott a többi hívô közül. Most hajlottan járt, széles válla meggörnyedt, arca beesett: csak árnyéka volt hajdani önmagának, de visszatért a halál közeléből, és a gondnok örvendezve fogadta.
A sztruzs szó nélkül kinyitotta az öreg zsinagóga ajtaját, és tapintatosan az előcsarnokban maradt. Reb Chájim belépett az ismerős terembe: körülnézett, de semmit sem látott a szemébe toluló könnyektől. Ajkai imát suttogtak: hálát adott az Örökkévalónak, amiért megőrizte az életét, és megengedte, hogy újra láthassa a szent helyet... Lassacskán felszáradtak a könnyei, és aggodalmasan elkezdte számba venni a látványt. Két változás tűnt fel neki: a csillárokban a gyertyák helyét villanykörték foglalták el, és lába alatt cementpadló hűvöslött. Minden egyéb a régi volt az ódon zsinagógában.
Megkérdezte a gondnokot a változások oka felől. Az elmondta, hogy a megszállás első napjaiban a náci propagandagépezet meg akarta mutatni a világnak, hogy a németek, minden híreszteléssel ellentétben, nem barbárok. Ezért "hozták rendbe" a zsinagógát, majd megtöltötték a koncentrációs táborok foglyaival, akikre ráparancsoltak, hogy vegyék föl a tálitot, és imádkozzanak, majd fényképeket készítettek róluk.
A németek fenn akarták tartani a látszatot, hogy kultúr-emberek, és értékelni tudják a történelmi zsinagógákat, sőt azt is lehetôvé teszik, hogy a zsidók szabadon imádkozzanak...
Reb Chájim boldogan vette tudomásul, hogy a megszállók nem vezettek be egyéb "újításokat". Egyszerre azonban olyan érzése támadt, mintha az öreg zsinagóga kissé mélyebben süppedne a földbe, mint régen.
No és odafent? – kérdezte, a padlás felé bökve.
Gyere, megmutatom! – felelte a gondnok.
Kinyitotta a padláslépcsőhöz vezető ajtót, és felmentek.
Reb Chájim remegő szívvel lépett a lánccal elkerített dombocskához, majd lassan körülsétálta. Hirtelen a szívverése is elállt, és elborzadva meredt a különös tárgyra a Gólem nyughelyét borító sémotrakás közepén: egy szurony nyele állt ki a halomból.
Hát ez meg micsoda?... – suttogta rekedten.
Ó, ez hosszú történet! – mondta a gondnok, akit egyáltalán nem lepett meg a látvány, és belekezdett a titokzatos elbeszélésbe.
Amikor a németek elfoglalták Prágát, mindjárt másnap reggel egy fegyveres osztag kíséretében megjelent a zsinagógában két tábornok. Az idősebbik azt kérdezte tőlem:
Igaz, hogy ennek a zsinagógának a padlásán van a legendás Gólem nyugvóhelye?
Megmondtam neki, hogy a Gólem története nem legenda, és maradványai valóban a zsinagóga padlásán nyugszanak.
Azonnal vezess oda! – parancsolta.
Megpróbáltam lebeszélni, de egykettőre véget vetett az akadékoskodásnak. Így hát felvittem őket a padlásra.
Hol van a Gólem? – dörrent rám a tábornok.
Rámutattam a nyugvóhelyre. Mindketten odaléptek a lánchoz, de csalódott képpel nézelődtek.
Hiszen ez egy kupac szemét! – kiáltott fel mérgesen a fiatalabbik.
Isten ments! Nem szemét ez, uram, hanem csupa használatban megkopott kegytárgy! – magyaráztam. – Itt, alattuk nyugszanak a Gólem maradványai...
Azonnal takarítsd el ezt a limlomot! – rivallt rám.
Nem tehetem, uram – feleltem. – A szent rabbi, aki a Gólemet alkotta, és itt jelölte ki a sírját, szigorúan megtiltotta, hogy bárki is hozzáérjen...
Badarság! – mordult rám a fiatal tábornok, és pisztolyt szegezett rám. – Eltakarítani!
Nem mozdultam.
Nem lehet... nem tehetem... – dadogtam.
Hagyd békén! – csitította társát az idősebbik tábornok, majd megparancsolta az egyik katonának, hogy takarítsa el a halmot.
A katona előrántotta a szuronyát, és beledöfte a sémotba. Abban a pillanatban velőtrázó üvöltés tört ki belőle. Elengedte a szuronyt, megtántorodott, majd hanyatt zuhant, és görcsösen rángatódzni kezdett, végül pedig élettelenül terült el.
A tábornokok, akárcsak a jelenet többi tanúja, megrettenve léptek hátra. Az osztag másik két tagja felnyalábolta az élettelen testet, és sietve távoztak.
Ettől fogva egyetlen német katona sem merte betenni a lábát a padlásra... – fejezte be a gondnok a hihetetlen történetet.
Reb Chájim nem maradt Prágában. Semmi dolga nem volt már ott, hiszen a régi világ, a hajdan virágzó prágai zsidó közösség romba dőlt. Idővel Amerikában kötött ki, megtörve és magányosan: csak tragikus emlékeit vitte magával. Ám emlékezetében kitörölhetetlenül ott őrizte a képet: a német szurony, a náci hatalom jelképe, alulmaradt a szent sémot ellen vívott küzdelemben, és legyőzötten, erejét vesztve hever a Gólem nyughelyén, a prágai Ó-újzsinagóga padlásán...
(Forrás: Zsido.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése