Ahhoz, hogy megértsük a chászid mozgalom megerősödésének hátterét, meg kell ismerkednünk a kor eseményeivel, mert ezekben gyökeredzett mindaz, ami azokban a sorsdöntő években a zsidó világban történt. Elbeszélésünk idején igen siralmas volt a kelet- és közép-európai zsidóság helyzete. Ekkor hervadtak el azok a reménykedések, amelyeket az álmessiások, Sábtáj Cvi és Jákov Frank keltettek a zsidó tömegekben, s a csalódott emberek közel állottak a kétségbeeséshez.
E helyzet következtében a zsidó közösségek szellemi vezetői legfőbb feladatuknak azt tartották, hogy megfékezzenek minden új mozgalmat, óvják a meglévőt, a Sulchán Áruch falai közt, a háláchá védőbástyája mögött sáncolják el magukat. Elméletben ez a felfogás helyes volt, de egyre nehezebbé vált a meglévő értékek megóvása és az erődítmény megvédése: nehezek voltak az idők.
A fennhéjázó tanult emberek
Mint nehéz időkben mindig, ekkor is világosan kidomborodott a különböző néprétegek szembenállása. Az egyik oldalon állott a gazdagok vezető rétege, amely a tanult Tóra-értőkre támaszkodott – a másik oldalon pedig a szegény nép, az egyszerű ámchá, a többségében írástudatlan tömeg, amelynek nagy része odaadóan teljesítette a parancsolatokat, de hányatott sorsa és megélhetési nehézségei közepette nem tanulhatott Tórát, olykor még az imádság szavait sem értette.
Ez váltotta ki a torzsalkodásokat a rabbik, a nagy jesivák vezetői és kővetőik meg az egyszerű nép között, amely nemcsak az ellenséges, zsidógyűlölő kormányzattól szenvedett, hanem attól is, hogy tulajdon testvérei lenézéssel, szinte megvetéssel tekintettek reá, mert tudásuk vagy vagyonuk – esetleg mindkettő – fennhéjázóvá tette őket.
Az idők során a tanulási módszer következtében – kivált Litvániában – a vitatkozás kedvéért folytatott vita került előtérbe; egyre kevésbé tartották fontosnak a szívbéli istentiszteletet, vagyis az imát; egyre ritkábban mondogatták a zsoltárokat: időfecsérlésnek tekintették mindazt, amit pedig az egyszerű nép nagyon szeretett. Mind mélyebb lett a két réteg közötti szakadék. Mi több – miután az álmessiások kora keserves tapasztalatokkal zárult, és súlyos áldozatokat követelt a zsidóságtól –, egyre többen zárkóztak el a kábálátanulástól, s gyanakodva, megvetéssel tekintettek azokra, akik az isteni tan titkaiban búvárkodtak.
Ez előtt a háttér előtt jelent hát meg a nagy rabbi, a Báál Sém Tov, aki sok "titkos cádik" kitartó munkáját folytatta, s mondhatni, "feltámasztotta a porladó csontokat". Nemhiába ábrázolták a chászid írásművek beteges állapotként Izrael népének akkori helyzetét: a nép valóban mély kábulatban szendergett, a Báál Sém Tov megjelenése pedig olyan volt, mint az orvos feltűnte, aki az utolsó pillanatban megmenti a beteget.
Akinek fontos az egyszerű zsidó
Még csak általános vonalakban sem fejthetjük ki azt a mély ideológiát, amely a chászid mozgalom alapjául szolgált, és szolgál ma is. Sok könyv taglalta hosszan ezt: mi rövidre fogjuk. Hogy megértsük az elbeszélésünk hőse körül lezajlott események hátterét, előre kell bocsátanunk, hogy a Báál Sém Tov az egyszerű, jámbor zsidókat, akik különböző okokból – többnyire nem a saját hibájukból – maradtak le a Tóra-tanulásról, felemelte az "Izrael, véled büszkélkedem" rangjára. Nem mintha, Isten őrizz, lebecsülte volna a Tóra-tanulást: inkább azt tanította, hogy az egyszerű zsidó ember is, akinek nem volt alkalma tanulni, derék zsidó lehet, ha örömmel teljesíti a parancsolatokat, áhítatosan imádkozik, tehetségéhez képest jótékonykodik, és szereti zsidó felebarátját, mint önmagát. A Báál Sém Tov nem ismerte el a tanult emberek "monopóliumát" a zsidóságra, azokét, akik az ám háárecokat, a tanulatlanokat semmibe vették, még gyűlölték is, ellentétben az istenfélelem és Tóra-tisztelet parancsolta Izrael-szeretet minden alapelvével.
A Báál Sém Tov arra oktatta híveit, hogy örömest szolgálják az Örökkévalót, imádkozzanak; osszák meg mindenüket, s őszintén higgyenek abban, amit bölcseink így fejeznek ki: "A cádik kimondja – Isten megvalósítja." Nem meglepő, hogy ezek az elvek – amelyek éppoly egyszerűek és érthetőek voltak, mint amilyen szívélyes az őket előadó hang – vonzották a tömegeket: hamarosan özönleni kezdtek az emberek a Báál Sém Tovhoz és legkiválóbb tanítványaihoz, akik elhunyta után szerteszóródtak, és lángra lobbantották az új mozgalom sistergő parazsát. A "chászid" fogalom, amely már a gemárában is előfordul "jótevő" jelentésben, s azokról szól, akik az előírásokon túlmenően is igyekeznek jót cselekedni, most újabb értelmet nyert, és igen sokan érezték úgy, hogy ott a helyük a chaszidizmus lobogója alatt.
A zsenge mozgalom azonban már a kezdet kezdetén erőteljes ellenállásba ütközött, elsősorban a tanultak részéről, akik gyanakodva szemlélték. Olyan újítást láttak benne, amely csökkenti a tanulás értékét, egyenlővé teszi a kicsiket a nagyokkal, az éjjel-nappal a tanban búvárkodókat az írástudatlanokkal, akikről az Ávot (Atyák) traktátusban az áll, hogy "nem a föld népe" – ám háárec – "az igaz jámbor". Ezzel az elvi ellenvetéssel párhuzamosan a hitközségek militáns elemei elvetették a chászidok prédikálta "egyenlősdit" és a csodákat mívelő, a hozzá fordulókat bajukban megsegítő cádik "személyi kultuszát".
Lelkek összecsapása
Ha mindehhez hozzátesszük az életformák különbözőségét, ami kezdettől fogva elválasztotta a chászidok közösségét a többi hívőtől – az eltérő imarendet (a chászidok Lurjá imarendjét követték), a csoportos, vidám hejehujázást és a Báál Sém Tov tanítványainak valóban különös viselkedését, akik addig ismeretlen és be nem vett módon igyekeztek a "magafeladás" révületébe jutni –, könnyen megérthetjük, mekkora volt az ellenállás, amely a Báál Sém Tov idejében még csak különállás formájában jelentkezett, de utódja, a nagy mezericsi mágid életében már tettekben is megnyilvánult.
Azokban az időkben a Tóra világának élén rabbi Élijáhu, a vilnai gáon állott, aki mind Tóra-tudásban, mind általános műveltségben fejjel magasodott ki kortársai közül, s akinek szava döntőnek számított. Köréje gyülekeztek az ismertebb jesivák vezetői, akik a chaszidizmus új jelenségében veszedelmet láttak a Tóra egyeduralmára – és persze magukra – nézve. Lehetséges persze, hogy itt-ott valóban akadtak olyanok, akik az újszerű szemlélettől bátorítva lebecsülték a Tóra-tanulás fontosságát, és szembeszegültek azzal, amit "a tanultak hatalmának" tekintettek.
A chaszidizmus elleni küzdelembe később egy további elem is vegyült, mégpedig éppen a világi műveltségűek, az "Izrael szőlejét rontók" kezdeményezésére, akik ösztönösen felismerték, hogy a chászidok útját fogják állni az ő modernizáló törekvéseinek, amelyekkel le akarták rombolni a zsidóság elválasztó falait. Ezek szövetkeztek a tanult ortodoxokkal, hogy együtt távolítsák el az útból azokat, akikben joggal látták fondorlataik meghiúsítóit.
A mezericsi mágid életének utolsó éveiben erősödött a chaszidizmus elleni harc. Erre főként egy kicsiny csoport viselkedése adott okot, amelynek élén a kalijszki rabbi Ávráhám állott. Ez a csoport szélsőséges volt minden megnyilvánulásában: tagjai utca hosszat táncoltak, az út porában hemperegtek, gúnyolódtak a chaszidizmust tagadó tanultakon. A chászid hagyomány beszámol arról, hogy a mágid felbőszült ezen, és megrótta rabbi Ávráhámot, aki nem fegyelmezte meg ezeket a tanítványokat. A feszültség akkor érte el a csúcspontját, amikor a csoport egyik fiatalja 5530-ban – 1770-ben – engedélyt kért a szkalovi rabbitól, hogy hitszónoklatot tartson a helyi zsinagógában. Szónoklatában hevesen kikelt a tanultak ellen, élesen vádolva őket azzal, hogy dölyfösek, fennhéjázók, akik csak a maguk megbecsülésével törődnek. A fiatalember nem köntörfalazott, s ezért szavai frontális támadásként hatottak a kor bizonyos nagyságai ellen. Amikor beszéde végeztével eltűnt, az egész város felbolydult. Azonnal bizottságot alakítottak a chaszidizmus elleni küzdelem összehangolására, s küldöttjeik lóhalálában indultak Minszkbe és Vilnába, hogy megszervezzék a Báál Sém Tov chászidjai és a mezericsi mágid elleni küzdelmet.
Bojkott és ellenbojkott
Amikor a mágid jelentést kapott az eseményről és az ennek következtében kiéleződött helyzetről, rendkívüli ülésre hívta össze régi tanítványait, köztűk a kalijszki rabbi Ávráhámot, aki súlyos dorgálást kapott. Az ülésen határozatot hoztak arról, hogy véget kell vetni az incidenst előidéző magatartásnak. Az ellenállást lecsillapítandó, rabbi Snéur Zálmánt titkos megbízatással elküldték az ország Tóra-központjaiba, s ahová csak eljutott, mindenütt sikerült mérsékelt, méltóságteljes fellépésével támogatókat toboroznia Báál Sém Tov mozgalmának, híveket nagy tudású önmagának. Egyes helyeken, például Szkalovban is, inkognitóban jelent meg, s csak amikor jó néhány nap múltán – amelyeket a helyi tudósokkal, rabbi Joszéf Kolbo gáonnal és a nagy rabbi Schückkel együtt a Tóra megvitatásának áldozott – elutazott, tudták meg a helybeliek, hogy vendégük a ljoznai mágid volt.
Küldetése végeztével jelentette a mágidnak, hogy Litvánia mindazon hitközségeiben, amelyekbe eljutott, odaadó Tóra-tanulást és mély istenfélelmet tapasztalt, s hogy a chaszidizmus ellenzése mindössze félreértések következménye: a mozgalom útjának és céljainak nem ismeréséből ered. Önmegtartóztatást és türelmet javasolt az ellenzőkkel szemben, s célzott arra is, hogy az ellenállás megtörésének egyetlen lehetséges módja, ha a hívek Tórá-tudásának színvonalát amazokéra emelik.
De a követ immár elhajították: "ki tudja, hol áll meg?"... 5532-ben – 1772-ben – Szkalovban nyilvános vita folyt le a chászidok és ellenzőik között. A vitára a mágid Snéur Zálmánt és a kalijszki rabbi Ávráhámot delegálta azzal a feladattal, hogy védjék meg a chászid álláspontot, fejtsék ki a mozgalom alapelveit. Ezt nagy sikerrel meg is tették, s visszavertek minden gáncsoskodást – kivéve a kalijszkiak ellen felhozott kifogásokat. Úgy látszik, a szkaloviak nem felejtenek, s nem bocsátották meg a két évvel azelőtti utcai hempergőzéseket, a Talmud-tudósok kigúnyolását, a botrányos viselkedést...
A szkalovi vita tehát mégis a chászid mozgalom éles elítélésével zárult, s a mozgalmat és híveit a vallásos zsidóság normáinak és életmódjának veszélyeztetőiként bélyegezték meg. Az erről szóló jegyzőkönyvet, amelyet a szkalovi rabbinikus bíróság elnöke írt alá, elküldték a vilnai gáonnak. Ebben a chászidokat lázadókként, tagadókként, bálványimádásra hajlamosokként festették le. Figyelmen kívül hagyták, hogy ezek a vádak csak egy kicsiny csoport ellen szóltak: az egész chaszidizmust elítélték miattuk. Mesélik, hogy a rossz nyelvek a vilnai gáonhoz is elvitték a chászidellenes pletykákat, az pedig nagy naivitásában el is hitt mindent, nem kutatta az igazságot. A dolgok odáig fejlődtek, hogy egyesek azt állították előtte: láttak chászidokat, akik Tisá BeÁv napján húst ettek, s bort ittak rá! Ez egyébként igaz volt – csak azt nem tették hozzá a pletykások, hogy abban az évben Tisá BeÁv szombatra esett, amikor is átteszik a böjtöt másnapra...
Így azután – miközben egy ismeretlen szerző által írt, Zsarnokok nyesője című, dühödt hangon uszító, a chaszidizmus elleni súlyos rágalmakat tartalmazó röpirat terjedt el a zsidók lakta városokban – a vilnai gáon és rabbinikus bírósága bojkottot hirdetett a chászidok ellen. Ez 5532 – 1772 – niszán havában, a fiatal chászid mozgalom válságos időszakában történt.
A Vilnából kiinduló támadás egyik első áldozata Lévi Jichák, a későbbi berdicsevi rabbi lett, aki ekkor Pinszk rabbinikus bíróságának elnöke volt. E hitközség tagjai két pártra szakadtak: egyesek támogatták, mások támadták. Miközben mezericsi mesteréhez utazott, ellenfelei túlsúlyba kerültek: megfosztották tisztségétől, és helyére háráv Ávigdor Hájimovicsot nevezték ki, aki később arról vált hírhedtté, hogy Snéur Zálmán második fogsága idején a rágalmazók élén állott. Az új rabbi sorozatos orvtámadásokat sugalmazott Lévi Jichák családtagjai ellen, akik könyörgő leveleket küldtek Mezericsbe, hogy a családfő mentse ki őket Pinszk városából. Rabbi Ávigdornak épp ez volt a terve és óhaja...
A nehéz körülmények súlyos döntésre bírták a mágid tanítványait. Ellenbojkottot kezdeményeztek a bojkott meghirdetőivel, elsősorban azzal szemben, aki din Torá ellenére beült a rabbiszékbe. A chászidok azt mesélik, hogy a mágid, hallván tanítványainak nélküle hozott döntéséről, sóhajtva mondotta: ez megkurtította az életét. Mindazonáltal megjósolta, hogy a viszályból a chászidok kerülnek ki győztesen...
Békíteni próbálják a gáont
5533. – 1772. – kiszlév 19-én kilobbant a fény: a Mindenható magához vette a nagy mezericsi mágidot. Anipoliban hunyt el, ott is temették el tanítványai. Mesélik, hogy a temetés előtt viszály tört ki a tanítványok és a helyi szentegylet tagjai között, akik azt állították, hogy az ő feladatuk a táhárá, míg a tanítványok, akik őt életében szolgálták, ragaszkodtak ahhoz, hogy az utolsó szolgálatot is ők végezzék. A rabbinikus bírósághoz fordultak, amely a szentegylet javára döntött, de azzal, hogy ha akad a tanítványok között szentegyleti tag, az is részt vehet a végtisztesség megadásában. Ez éppen Snéur Zálmán volt, akit – mint emlékezhetünk – még ötéves korában bejegyeztek a ljoznai szentegylet tagjai sorába.
A mágid halála után tanítványai hazautaztak, s ki-ki a maga városában igyekezett nehéz körülmények között terjeszteni a chaszidizmus tanait. Mivel rabbi Ávráhám, az "Angyal" – a mágid fia – nem volt hajlandó az élre állani, új vezetőt kellett keresni. A tanítványok a mágid egyik legrégibb követőjére, a vityebszki rabbi Menáchém Mendelre gondoltak, akit szülővárosa után Gorodokinak is hívtak, s mikor ő sem állt kötélnek, Snéur Zálmán elnökletével bizottságot alakítottak az akcióterv kidolgozására. A terv körzeti felosztáson alapult: minden körzetben egy-egy tanítvány felelt a chászid-tanok terjesztéséért és a körzet településeinek a "beszervezéséért". Snéur Zálmán vállalta a körzeti központok látogatását.
Ez volt a legnehezebb feladat, mert a központok többsége – Vilnával együtt, ahol a híres Grá (másként HáGáon Élijáhu, a vilnai gáon nevének kezdőbetűi) is élt –Litvániában, a legkonokabb ellenállás fészkében volt. Snéur Zálmán remélte, hogy a gorodoki rabbi Menáchém Mendellel együttműködve ezt a fellegvárat is beveheti, és elcsitíthatja a chaszidizmus ellenzőit. 1775-ben, miután többször jártak Szkalovban, Minszkben és – inkognitóban – Vilnában is, elérkezettnek látták az időt, hogy felkeressék a Grát, és meggyőzzék: a chaszidizmus ellenzése félreértéseken alapul. Több ízben is kísérletet tettek, hogy bejussanak a gáonhoz, de ez azt mondotta: tilos velük vitába szállania. Mesélik: rabbi Menáchém Mendel élete végéig bánta, hogy nem tört be hozzá erőszakkal, mert ha beszélhettek volna a gáonnal, minden jóra fordult volna. Az azonban továbbra is vonakodott, s amikor Vilna nagyjai rá akarták venni, hogy fogadja a chászid vezetőket, el is utazott, s addig nem tért vissza, míg a két kiküldött el nem hagyta a várost. Szkalovba utaztak, mert nyilvános vitát szerettek volna rendezni a város vezetőivel és rabbijaival, de ez a tervük sem sikerült.
Egy évvel a mezericsi mágid halála után született meg Snéur Zálmán elsőszülött fia, Dov Ber, akinek a mester nevét adták.
Útban Erec Jiszráélba
A helyzet nehéz volt, ha nem is kétségbeejtő, s a gorodoki rabbi elhatározta, hogy felmegy Erec Jiszráélba. Úgy festett, hogy a világ minden hatalma sem képes megmásítani a gáon döntését, hogy továbbra is ellenezze a chászidok mozgalmát, mert szektát látott bennük: ez a fogalom Sábtáj Cvi hívei és a frankisták révén lett hírhedt, s ő naiv jámborságában hitelt adott a hamis tanúvallomásoknak. Csak jóval később, amikor a Likuté Ámárim – a Tánjá – első kötete megjelent, derült ki, hogy elvi nézeteltérések is fennállanak Snéur Zálmán és a gáon közt, mégpedig bizonyos kabalisztikus fogalmak körül.
Közben Snéur Zálmán jesivát alapított városában, Ljoznában, ahol a válogatott tanítványok három osztályban tanulták magas színvonalon a gemárát és a chaszidizmust. Itt tanult három fivére, rabbi Jehúdá Lév, rabbi Mordcháj és rabbi Mose is; a jesivá húsz éven át állott fenn, és sok chászid rabbi került ki belőle, akik a chaszidizmus eszméjét terjesztették.
Amikor a Gorodoki elhatározta, hogy a kalijszki és polocki rabbikkal együtt felutazik Erec Jiszráélba, Snéur Zálmán is csatlakozni akart hozzájuk. Természeténél fogva békeszerető lévén, nem nagy örömmel nézett az elvbarátai távollétében rá váró küzdelem elé. Nagyon fájt neki a chászidok és ellenzőik közti szakadás, s mert megoldás nemigen mutatkozott a láthatáron, csábította az utazás: menekülni akart, maga mögött hagyni a nem éppen istenes viszályt.
Három hónapon keresztül töprengett, utazzék-e, és Peszách félünnepén közölte családjával, hogy útnak indul. A ljoznai hitközség tagjai, az egyszerű, istenfélő zsidók, akik igencsak tisztelték rabbijukat, valósággal megrémültek. A város hét elöljárója azonnal összeült megbeszélni, mi lesz az általa alapított tanintézetekkel. Elhatározták, hogy ügyelnek a rabbi és családja házára, míg haza nem tér, s támogatni fogják a jesivá növendékeit és családtagjaikat, ha hajlandók legalább még egy éven át a városban maradni. Ha pedig az idősebb tanulók vállalnák az oktatást, akkor a város további ötven tanítvány ellátásáról is gondoskodnék. Snéur Zálmán örömmel vette ezt tudomásul, s rábeszélte tanítványait, hogy maradjanak, vezessék tovább a jesivát: még tantervet is készített számukra.
Érzelmes búcsúzás után útnak indult a karaván, vele Snéur Zálmán fivérei is családostul, és a felsőbb osztályok több növendéke. A Dnyeszter-parti Mogiljov felé tartva több városban is megállottak, s az ottani zsidók kérve kérték a rabbit, hogy ne tegye őket pásztor nélküli nyájjá, másítsa meg elhatározását. Ő a gemárá szavaival felelt: "Életed előbbre való társad életénél."
Mikor azonban Mogiljovba érkezett, barátai, rabbi Menáchem Mendel és rabbi Ávráhám sem rejtették véka alá elégedetlenségüket afölött, hogy cserben hagyja az őrhelyet, és vélük utazik. Kérték, vegye ezt még egyszer fontolóra, mert nem lenne szép vezető nélkül hagyni a chászidokat a mozgalom e válságos korszakában. Emlékeztették, hogy mestere, a mezericsi mágid benne látta műve folytatóját, s mindig is bízott benne.
Három hetet töltött Snéur Zálmán Mogiljovban hívei körében. Az utolsó héten sok órán át beszélgetett négyszemközt Menáchem Mendellel. Ezek után a két rabbi továbbutazott, s ő még két hétig Mogiljovban maradt. Senkivel sem érintkezett, végül pedig kijelentette, hogy visszatér Litvániába. Fivérei ennek hallatán azonnal hazautaztak Ljoznába, bár még nem dőlt el, hogy Snéur Zálmán ott telepszik-e le.
Hároméves "tűzszünet"
Mihelyt híre ment, hogy Snéur Zálmán hazatér, a ljoznai elöljárók mindenáron maguknak igyekeztek őt megszerezni. Nagygyűlést hívtak össze, amelyen elhatározták a jesivá fejlesztését: ötven helyett száz növendék ellátását, s azt is, hogy minden hétvégén háromnapos ingyenes vendéglátást nyújtanak harminc embernek, nagy ünnepeken ötvennek.
Tisri havára pedig, a "félelmetes napokra" és Szukkot ünnepére, amikor áradatként érkezik a sok vendég, hogy Snéur Zálmán tanításainak melegében sütkérezzék, ötszáz ember ellátását vállalták.
Küldöttséget indítottak hozzá Mogiljovba. Fivére, rabbi Jehudá Léb is tagja volt a küldöttségnek: instálták, hogy az ő városukba térjen vissza. Nagy örömükre rabbi Snéur Zálmán ráállott.
5537 – 1777 – elul havában, amikor az első chászid álijá a gorodoki rebbe vezetésével a Szentföldre érkezett, Snéur Zálmán hazaindult városába, de karavánja oly lassan haladt, hogy csak a következő év svát hónapjában érkezett meg Ljoznába.
Most, miközben az ellenzők hosszú keze az első chászid áliját még Cfátban is elérte – annyira, hogy a sok szurkálódás elviselhetetlenné vált, s a chászidok kénytelenek voltak Tibériásra költözni –, Litvániában mintha enyhült volna az ellenállás, elapadt volna a mérge. Snéur Zálmán három, aránylag nyugodt évet nyert, egyfajta tűzszünetet, ami lehetővé tette számára, hogy a jesivájával foglalkozhassék, szélesebb körben terjeszthesse a chaszidizmus tanait, és kifejleszthesse a chábád mozgalmat: a Báál Sém Tov-i eredeti chaszidizmus és az ezzel szembenálló tanultak szintézisét.
A viszály azonban 1781-ben ismét fellobbant: ekkor jelent meg a lengyelországi rabbi Jákob Joszéf Hákohén Toldot Jákov Joszéf című műve, amely nyíltan bírálta az ellentábor több vezetőjét. Vilnában és Brodiban a könyvet elégetésre ítélték, nyár végén pedig a vilnai gáon és az ottani rabbinátus főbírája aláírtak egy kiáltványt, amely erélyes eljárást követelt a "szekta" tagjai ellen. A kiáltvány következtében a chászidok ellenzőinek főbb erődeiben, így Brijszkben, Szluckban, Szkalovban és egyebütt felújították a chászidellenes bojkottot és a tilalmakat.
A hajsza azonban csak egyesítette és tömörítette a chászidokat: míg a múltban, noha a nagy Ári imarendjét tartották, még imádkozhattak mások zsinagógáiban és imaházaiban is, most az üldözések arra kényszerítették őket, hogy különváljanak, saját templomokat alapítsanak. Gombamódra szaporodtak az új chászid imaházak, és – az ellentábor nagy bosszúságára – virágoztak is.
Hasonló eredménnyel járt a vágatási vita is. Snéur Zálmán utasításait követve a chászidok ügyeltek a maguk, jól megköszörült metszőkéseire, de azért nem egy ellentáborbeli hitközség is hajlandó volt chászid saktert foglalkoztatni, hogy el ne essen a gabellától – a chászidok ugyanis, ha nem megfelelő késsel vágnak, inkább tartózkodtak volna a húsevéstől. Most azonban, hogy fokozódott a türelmetlenség, a chászidok kénytelenek voltak saját vágóházakat nyitni. Snéur Zálmán azonban figyelmeztette híveit, hogy ha más zsidókkal együtt vesznek részt micválakomákon, ne különüljenek el a többiektől csak azért, mert nem az ő szabályaik szerint vágták a húst.
A minszki vita és a csipkebokor példázata
5543-ban –1783 – nyilvános vita zajlott le Minszkben az ellenzék nagyjai és Snéur Zálmán között. A Vilnából, Brijszkből, Minszkből és Szluckból érkezett ellenzékiek kifogásokat emeltek a chászidok egyes – a Báál Sém Tov és tanítványai által megfogalmazott – alapelvei ellen. Legkivált az ellen keltek ki, hogy a chaszidizmus túl nagy súlyt helyez a zsoltármondogatásra és az olyan, egyszerű emberek imádkozására, akik többnyire nem is értik a szöveget. Azt állították, hogy ezzel túl nagy fontosságot nyer a műveletlenek tömege, amelynek nem jár ki ez a tisztesség, mert ezáltal csökken a tanulás értéke és a tálmid cháchámok becsülete. Mi több, mondották, ez ellentétben áll bölcseink mondásával is, miszerint "Minden istencsapás a tudatlanok miatt éri a világot".
Azt is kifogásolták, hogy a Báál Sém Tov tanításai szerint a legnagyobb tudósnak, a legjámborabb embernek is úgy kell szolgálnia Istent, mintha megtérő lenne. Hevesen elutasították ezt az álláspontot, amely, úgymond, egy táborba tereli a bölcseket és tanultakat a bűnözőkkel, hiszen nékik is meg kell térniük, akárcsak amazoknak. Ez elfogadhatatlan, mert csorbítja a Tóra méltóságát s ezzel a Talmud–tudósok megbecsülését – hiszen a tudós a Tóra méltóságából meríti nagyságát. Hozzáfűzték, hogy ez a szemlélet ellentétes mind az Írott, mind a Szóbeli Tórával, hiszen ez a jámbor zsidóban "a világ talpkövét", a Talmud-tudósokban pedig – akik "a világ békéjét gyarapítják" – a világ építőit látja.
Rabbi Snéur Zálmán válaszában udvariasan és bölcsen hárította el az ellenvetéseket, dicséretekkel halmozva el közben az egyszerű, jámbor hitű zsidókat, akik különböző okokból nem járhattak iskolába, nem tanulhattak Tórát. A csipkebokorhoz hasonlította őket, amely alacsony, hitvány növény, Isten mégis azt választotta ki megjelenéséhez, amikor Mózes Mesterünknek tudtára adta, hogy hamarosan bekövetkezik a megváltás: az egyiptomi kivonulás.
A jámbor hit, a vágyódás Istenre és a parancsolatok betartására – maga a csipkebokorból felcsapó láng, s ezt éppen az egyszerű, jámbor zsidók köreiben találjuk meg.
Az igaz emberek (cádikok) megtérésére – tsuvájára – ugyancsak az égő csipkebokor példázatát idézte. Meg van írva, hogy Mózes így szólott: "Odamegyek, hogy lássam a nagy csodát, miért nem ég el a csipkebokor." Ez maga is a tsuvára utal: amikor Mózes meglátta, hogy a láng éppen a csipkebokorból csap ki, elfogta a visszatérés tépelődése, és "irányt változtatott" – megfordult, hogy még egyszer lássa, amit az imént tapasztalt. Snéur Zálmán hozzáfűzte, hogy Mose Rábbénunál, a tökéletes cádiknál természetesen mást fed a "visszatérés" fogalma, mint az egyszerű zsidónál. Az "Odamegyek, hogy lássam..." azt jelenti, hogy a tökéletes cádik sem állhat veszteg, "nem topoghat egy helyben", hanem arra kell törekednie, hogy egyre magasabb lépcsőfokokra hágjon fel: őnála ezt takarja a "megtérés" fogalma.
Összefoglalójában elmondotta, hogy Isten megnyilatkozása nem Mózes személyének szólt, hanem örök nemzedékeknek adott utasítás volt: a zsidó vezetőnek a "csipkebokorban" kell a lángot keresnie – vagyis az egyszerű zsidók szívében –, s ha felleli benne az Isten utáni vágyat, azt, amit a "zsidóság középpontjának" szokás nevezni, akkor mindent meg kell tennie, hogy ez a szikra hatalmas lánggá növekedjék. Beszédének végén felhívást intézett ellenfeleihez, mondván, hogy minél tanultabb valaki, annál szelídebbnek kell lennie, másként lázadónak minősül a világ fejedelme előtt, s ez esetben éppenséggel meg kell térnie szívében, ki kell tépnie a szívéből Ámálékot, aki lehűti az istenfélő lelkének izzását.
A mély meggyőződéssel előadott hozzászólás következtében igen sok hallgató lelkes chásziddá vált. A hagyományok szerint négyszáz új chászid csatlakozott ekkor a mozgalomhoz, zömmel kiváló Talmud-tudósok: a fiatalabbjaik el is kísérték Snéur Zálmánt Ljoznába. Minszkben nagy hatást keltett a nyilvános vita, gyarapodott a chászidok száma, és az anyahitközség több közügyben is kénytelen volt velük kiegyezni.
Rejtélyes vendégek
Alig telt el egy év, és Mogiljovban ismét kísérletet tettek a chászid mozgalom terjedésének meggátlására. Snéur Zálmán nyugtatni próbálta a chászidokat, türelemre intette őket, s kérte, hogy ne üljenek fel a provokációknak. Sok chászid vezető próbálta rábeszélni, hogy erélyesebben járjon el az ellenzékkel szemben, ő azonban kerülte az összecsapást, mert az csak elmélyítette volna a szakadékot, kiélezte volna a viszályt.
A szkalovi reb Pinchász, akit Raizesznak is hívtak, s aki a legelső chászidok egyike volt, mesélte, hogy 5545 – 1785 – sziván havában két tekintélyes küldött érkezett Ljoznába, egy aggastyán és egy fiatalabb, akik reb Zalmenyu Litvak házát keresték. Tüstént bevezették őket a rabbihoz, s bentről nemsokára éles szócsata hangja szűrődött ki. Később kiderült, hogy a két vendég Podóliából jött – ezt a kiejtésükön is érezni lehetett –, s rá akarták beszélni Snéur Zálmánt, csatlakozzék az ellenbojkotthoz, amit az életüket megkeserítő ellentáborral szemben akarnak kezdeményezni.
Snéur Zálmán vonakodott ettől, és vendégeinek – a karlini reb Slomónak és a zsitomiri reb Wolfnak – elmagyarázta, hogy ezt tiltja a Tóra: valósággal istenkáromlás, mert akit cherem alá helyeznek, azt elvágják lelke gyökereitől, s így könnyen a tagadás bűnébe eshet, aminél nagyobb szentségtörés nincs is.
A vendégek dolgukvégezetlen távoztak, Snéur Zálmán pedig minden erejét arra összpontosította, hogy megerősítse és megszilárdítsa a chaszidizmust, amelyre – ő tudta ezt – már a közeljövőben megpróbáltatások várnak.
(Folyt,Köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése