2011. március 18., péntek

A HETI SZIDRA – CÁV (2) 2011

  VENDÉGOLDAL

                                

 IRTA: SMUEL GLITZENSTEIN, RABBI            

 
A HÁLA – MINT ÁLDOZAT        
                                        
A gyermek hét éves, és még mindig nem beszél! A szülei már nem tudnának hová lenni az aggodalomtól, ha az orvosok nem állítják határozottan, hogy az idegrendszere a jelek szerint teljesen ép, és minden szempontból normálisan fejlettnek tűnik.

Egyszer aztán a reggelinél odafordul édesanyjához, és azt mondja:

– Mami, a zabkása hideg, a pirítóst meg elégetted!

Az anyja alig tud szóhoz jutni a döbbenettől:

– Ha tudsz beszélni, miért nem szóltál eddig egyetlen szót sem?

– Mert eddig mindennel meg voltam elégedve.

 

Hányan, de hányan élnek így, mint ez a kis hücpenyik a fenti viccben. Soha a hála egy szava sem hagyja el ajkukat, amíg minden rendben van, de ha nincs, árad belőlük a panasz meg a nyafogás. Mintha csak azt várnák, hogy a jó dolgok maguktól áradnak az ölükbe, úgy, hogy az részükről semmiféle erőfeszítést ne igényeljen, ahhoz ellenben joguk van, hogy ha nem megy minden simán, másokat hibáztassanak.

Vessük csak ezt a hálátlanságot össze a másik szélsőséggel. Milyen kényelmetlen érzés, amikor méltatlan ünneplésben van részünk valami csekélyke szívességért is. Képzeljük el a jelenetet: száz forintot adtunk a kéregetőnek, mire ő végigkövet minket az utcán, térden csúszva, orcáját könny áztatja és egyfolytában hálálkodik. A legostobább adakozóban is fölmerülne a gyanú, hogy itt valami nem stimmel, hogy ez alighanem cirkusz.

A jó modor a jó neveltetés jele, s ha a hálánknak pozitív fogadtatást szeretnénk, mérséklettel kell kifejeznünk. Ha vacsorára invitálnak, vihetünk magunkkal egy üveg bort vagy valami apróságot, és udvarias gesztusnak számít, ha köszönetet mondunk a házigazdának a vendéglátásért.

Az eheti szidrában a korbán todáról van szó, a hálaáldozatról, amit a Templomba vittek azok, akik az Örökkévaló iránti hálájukat akarták kifejezni jóságáért és kegyelméért. Azt gondolná az ember, hogy ez elvárás volt, vigye az ember szüntelenül a hála áldozatát a Templomba. Mindannyiunknak állandó javunkra van az Ő teremtése, tehát a minimális udvariasság is azt diktálja, köszönjük meg neki.

 

Valójában azonban míg az Örökkévalónak kifejezzük hálánkat a napi imákban és áldásokban, ezt a hálaáldozatot csak négy speciális alkalommal mutatták be: 1) tengeri utazás után a túléléséért; 2) a sivatagon való átutazásért; 3) börtönből való szabadulás után; 4) súlyos betegségből való felépülés után.

Az említett körülmények túlélését az Örökkévaló csodás beavatkozásának tekintették, ami méltó a külön hálára és köszönetre.

Ha elgondolkodunk ezen, a fenti csodás megmenekülések azt a csodát tükrözik, amit az Örökkévaló tett az Egyiptomból való kivonuláskor, néppé formálódásunk hajnalán. 1) Az Örökkévaló elválasztotta a tengert; 2) átsegítette népét a pusztán; 3) gondoskodott spirituális és 4) fizikai jóllétéről is.

 

 (Ennek megfelelően mondjuk napjainkban a Gomél áldást, a fentleirt négy esetben).

                                                              * * *                                                                

A kivonulást soha nem feledjük, szü ntelenül felidézzük történeteinkben. Amikor a peszách alkalmával összegyülekezünk a világ minden szegletében otthonainkban és termeinkben, hogy elbeszéljük újra a megszabadulás történetét, ne csak a borért és a máceszért menjünk, engedjük meg magunknak az álmodozást, a reményt, az imát és az Örökkévalónak és Teremtőnek adandó hálát, mert Ő szabadított ki minket a börtönből, ami Egyiptom volt, és azóta is értünk cselekszik, amikor az elménket és szívünket fogvatartó vaskapukon keressük a kitörést.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése