Kóserság = zsidó identitás
„Ne tegyétek magatokat utálatossá semmiféle csúszómászó állattal, ne tegyétek magatokat tisztátalanná velük... én, az Örökkévaló vagyok, a ti Istenetek, szenteljétek meg, tehát, magatokat, hogy szentek legyetek... mert én vagyok az Örökkévaló, aki felhozott benneteket Egyiptomból, hogy a ti Istenetek legyek...” (3.Mózes, 11, 43-45).
Ez a fejezet foglalkozik a zsidó étkezési törvényekkel, közismert nevén a kósersággal. Ez az összefoglaló meghatározás számtalan előírásból tevődik össze, kezdve az állatok vágási módjától, a tejes és húsos ételek elkülönítéséig, valamint az étkezés legapróbb részleteinek elemzésével.
A zsidó étkezési szokások összessége a zsidó élet lényegi eleme, az identitás meghatározó tényezője. A Tóra – máshelyütt – röviden, de szemléltetően leírja, hogy az identitás-vesztés gyakran a fehér asztalnál kezdődik, amikor a zsidó ember a neki tilalmas ételeket fogyasztja. Ebből fakadhat a további lépés, a vegyes házasság, a kitérés, a zsidóság elhagyása.
Így tehát a kóserság törvényeinek betartása nem öncél, hanem a zsidó élet kereteinek fenntartása, azaz a zsidóság megtartása. Nem könnyű dolog ezeket a törvényeket betartani, nagy fegyelem és önmegtartóztatás szükséges hozzá. Különösen próbára tesz, ha ellenséges érzületű környezetben kell tenni.
Már Bölcseinknél is találunk erre vonatkozó utalást: „Mondá pedig Ráv: a parancsolatok azért vannak, hogy az emberiség jobb legyen általuk – vagyis a zsidók jobb zsidók legyenek. Mert hiszen mit érdekli az Örökkévalót, hogy valaki milyen módon vágja le a barmot, a nyakán vágja-e el, vagy hátulról döfi le? Azt kell tehát mondani, hogy ezek az utasítások azért adattak mégis, hogy a zsidók betartsák az utasításokat és ezáltal jobbak legyenek” (Brésit rábbá, 45, 1 alapján).
Található olyan értelmezés is, hogy a humánus zsidó vágási eljárások betartása által válik jobbá a zsidó ember.
* * *
„Hogy különbség tétessék a tisztátalan és a tiszta között, az állat között, melyet szabad enni, és a között, amit nem szabad” (uo. 11, 47).
Ezzel a mondattal fejeződik be a kóser, illetve nem kóser állatokra vonatkozó utasítások sora, és közvetlenül utána az Írás már a szülőnőre vonatkozó törvényekről beszél.
A Halacha szerint, ha egy állapotos asszony megkíván valamit, lett légyen az akár valamilyen tisztátalan étel is, adnak neki, mert ha nem, az ártalmára lehet akár rá, akár a magzatra nézve.
A Talmudban olvasható, hogy egy állapotos asszony – Jom Kippurkor – ételszagot érzett és annyira megkívánta az ételt, hogy rosszul lett. Ekkor megkérdezték Jehudát, a fejedelmet, mi a teendő? Azt tanácsolta, súgják a asszony fülébe, hogy ma Jom Kippur van, hátha attól megnyugszik. A hatás nem maradt el, az asszony éhsége lecsillapodott és lemondott arról, hogy megszegje a böjtöt.
A gyerekből – akit ez az asszony szült – híres ember lett, rabbi Jochanán, az ereci zsidóság nagy alakja, a jeruzsálemi Talmud megalkotója.
Egy másik eset is fennmaradt e tárgykörből. Itt rabbi Hanina maga súgta a terhes nő fülébe ugyanezt, de ez nem segített, az asszony kénytelen volt enni. Ennek a nőnek a fia lett Sabtáj, aki gyümölcsfelhalmozó néven vált hírhedtté. (a Halacha szerint Izrael földjén nem szabad élelmiszert felhalmozni és a kereskedelemből kivonni, nehogy ezáltal az árak magasak legyenek (Joma 82).
– Erre utal az Írás – mondta a vilnai Gáon – amely szerint ahhoz, hogy különbség tétessék tiszta és tisztátalan között, tudni kell, hogy a Chájá (élőlény, állat, más értelmezésben szülő asszony is), aki megkívánt valami nem kóser dolgot, sőt eszik is belőle – akkor a gyerek olyan lesz, mint Sabtáj. Ha pedig a Chájá, a szülőnő, képes magán uralkodni és nem eszik tisztátalant – akkor a gyerek cádik lesz…
* * *
A disznó – a zsidó hagyományban – a tisztátalant jelképezi.
A Midrás Bölcsei nem egyszer a római impériumot hasonlították a disznóhoz.
A Midrás – azt az Írásverset, hogy „összerágja az erdei vaddisznó”... (Zsolt. 80, 14) – Romulusszal hozza összefüggésbe, aki testvérével, Remusszal együtt Róma alapítói voltak (Jálkut, Zsolt. 830). Ezt olyan értelemben teszi, miszerint a rómaiaknál a disznó a hősiességet jelképezte. (Az ókori Izraelt leigázó és Jeruzsálemet romba döntő római légiók jelvényén disznó volt látható – Encyclopedia Judaica).
Az elfoglalt, leigázott városok főterein egy disznó szobrát állították fel. A fáma szerint Hadriánus császár Jeruzsálemben, a Betlehembe vezető út kapujában, állíttatott fel sertés-szobrot.
* * *
Reb Eizik Chárifot megkérdezték, miért nevezi a nép a gazdag, de fukar embereket disznónak? Ő erre egy talmudi mondást idézett, miszerint: „nincs szegényebb a kutyánál és nincs gazdagabb a disznónál” (Sábbát, 155). (Azért, mert a sertés mindent megzabál – Rási).
A kelmi Mággid egy szép napon ellátogatott Minszkbe, hogy jótékony célokra pénzt gyűjtsön. Igyekezetét nem sok siker koronázta. Azt tapasztalta, hogy a város zsidói fösvények és a legszívhezszólóbb kérés sem nyitja meg erszényüket. Szombaton, a Tóra-felolvasás előtt, a Mággid felment az emelvényre és kihirdette:
– Közlöm Önökkel, hogy mostantól kezdve – itt Minszkben – nem érvényes a nem-zsidó tejre vonatkozó halachikus tilalom. (A zsidó törvény ugyanis tiltja olyan tej fogyasztását, amit felügyelet nélkül fejtek, mert előfordulhat, hogy a tehén tejébe nem kóser állat teje is belekerülhet). Egyszóval, mától kezdve szabad nem-zsidók által fejt tejet is inni – mennydörögte a rabbi.
Látván a gyülekezet megrökönyödését, magyarázatként hozzátette:
– A halachikus előírás abból ered, tartunk attól, hogy a tejbe esetleg disznótej keveredik. Minszkben ez az aggodalom teljesen felesleges, ugyanis a város disznai nem hagyják, hogy megfejjék őket...
* * *
Hogy mennyire ügyeltek valamikor – még a vallástalan, zsidók is – a kóser konyhára, nehogy, Isten őrizz, tréflit egyenek – tanúsítja az alábbi történet:
A neves briszki rabbit, reb Hájjimot, arról faggatta néhány egyszerű bálbosz, mitévők legyenek, mivel meghívta őket egy ismert zsidó tolvaj egy micve-lakomára, amire muszáj elmenniük, de nem tudják, ehetnek-e az ott felszolgált ételből?
A rabbi magához hívatta ezt a tolvajt, bezárkózott vele a szobába, majd azt kérdezte:
– Kérdezek tőled valamit, de ígérd meg, hogy az igazat válaszolod.
A tolvaj még meg is esküdött, hogy nem fog hazudni.
– Mondd meg nekem, tehát, mi történik akkor, ha éppen szombaton akad valami lopnivaló?
– Akkor ellopom – felelte a tolvaj.
– És ha ehhez világot (vagy tüzet) kell gyújtani?
– Akkor gyújtok.
– És ha fel kell törni egy zárat?
– Akkor feltöröm, gond nélkül.
– És ha egy nem-zsidónál adódik alkalom lopni?
– Mi a kérdés – nevetett a tolvaj – az a pénz, nem pénz?
– És mi van, ha ott tréfli húst találsz?
– Akkor elviszem.
– És mit csinálsz vele?
– Hogy-hogy mit csinálok vele? Eladom egy másik tréfli-evőnek.
– Miért nem eszed meg magad?
– Miket kérdez a rebbe?! – csodálkozott el a tolvaj. – Tréflit enni?!
– Na és lopni talán szabad? És tüzet gyújtani és zárat feltörni szombaton – azt talán szabad? Hát tréflit enni nagyobb vétek, mint lopni, tüzet gyújtani és a szombatot annyiféleképpen megszegni?
– Az Isten áldja meg magát rabbi – sértődött meg a tolvaj – hogy éppen maga mondjon ilyesmit? Hogy lehet ezeket a dolgokat összehasonlítani? A lopás, az a megélhetésünk, a párnósze. És ha éppen szombaton akad pénzszerzésre lehetőség – mit lehet tenni? No, de tréflit enni? Isten őrizz! Hát talán mi nem vagyunk zsidók?
A rabbi elbocsátotta a tolvajt, majd közölte híveivel, az ő felelősségére részt vehetnek a tolvaj lakomáján, ha tudják, hogy azt nem lopott pénzből készítette...
* * *
Mint ismeretes, a zsidók nagyon komolyan veszik a zöldségek, gyümölcsök féregtelenítést, nehogy, Isten őrizz, férges gyümölcsöt egyenek. Ez is a kósersághoz tartozik. Egyik neves moralista mondása szerint viszont vannak olyanok, akik embertársaikkal szemben már nem annyira kényesek, aggálytalanul kihasználják a másikat, a bőrükét is képesek lehúzni, nincs bennük könyörület.
Egy ilyen eset kapcsán mondta Dávid király, üldözőihez fordulva: „...én pedig féreg vagyok, nem ember...” (Zsolt. 22, 7), vagyis miért üldöztök, miért rágjátok a lelkemet, képzeljétek azt, hogy féreg vagyok, nem ember...
* * *
„Ezt pedig ne egyétek...” (uo. 11, 4).
A kóserság szempontjából tiltott állatok ismertek. Ilyen pl. a disznó, kutya, teve vagy a nyúl. A probléma – a kóserságon belül – legfőképp a vágás, majd a levágott állat vizsgálata során jelentkezik.
Abban az esetben, ha a vágás során valami nem egyértelmű, tehát egyáltalán kérdés (séélá, sájle) merül fel, az állat húsa már nem tökéletesen (glatt) kóser, még abban az esetben sem, ha a felmerült kétség alaptalannak bizonyul.
A zsidó folklór számtalan olyan történetet ismer, melyekben a rabbik komoly halachikus erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy kóserrá nyilvánítsanak egy kérdéses állatot, ha az éppenséggel egy szegény emberé volt, vagy nagy veszteséget okozott volna a mészárosnak (Hefszéd mörube), netán egy város maradt volna az ünnepre hús nélkül. Maga a Talmud állapítja meg, hogy „a könnyítés dicséretre méltóbb”, mint a merev szigorúság, mivel a könnyítéshez nagyobb tudás szükséges.
* * *
A kutnai rabbi Jósuához beállított egy szegény asszony „sájlet” kérdezni. Elmondta, miután a csirkéjét levágta, kikóserozta (kiáztatta és besózta, hogy minden csepp vér is kimenjen belőle), majd felbontotta – nem találta az epét. Ha pedig bármilyen rész is hiányzik az állatból – nem kóser.
A rabbi kézbe vette a csirkét, az epe feltételezett helyén megnyalta, de nem érzett keserű ízt. Ugyanígy tett a rabbi-ülnök is – azok sem éreztek semmit.
Ekkor a rabbi az asszonyhoz fordult, mondván, érez-e ő valami keserűséget?
– Jaj, de mennyire, rebbe – szólalt meg az asszony – keserű, mint a halál. Gondolja el, özvegyasszony vagyok, árva gyerekekkel. A legnagyobbik beteg és az orvos azt tanácsolta, adjak neki húslevest. Utolsó filléreimért vettem ezt a csirkét, és amilyen szerencsém van, „sájle” van rajta. Keserű, nagyon keserű...
– Na, ha keserű, akkor kóser – hozta meg a rabbi döntést...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése