Eszter könyve  /MAGYARÁZATOKKAL/ AZ ŐSI FORRÁS (6)

 

ESZTER - A GÁLUT FORGATÓKÖNYVE

 

   ZSIDÓ EMBER, FÉRFI, NŐ VAGY GYEREK, AKI nem HALLOTTA SZOMBAT ESTE ÉS/VAGY VASÁRNAP REGGEL, ZSINAGÓGÁBAN, A MEGILLA (ESZTER KÖNYVE) FELOLVASÁSÁT, KÓSER TEKERCSBŐL – LEGALÁB OLVASSA EL itt A KÖNYV KIVONATOS TARTALMÁT – BÖLCSEINK MAGYARÁZATAIVAL. Purim száméách.

 

     A könyv része az Ősi forrás hatodik kötetének, melynek neve "Az öt tekercs". Ezek egyike Eszter könyve. (N.K.)

Az Eszter könyve az egyetlen, az „Öt Megilla” közül, amely külföldön íródott, gáluti zsidóknak. Ez az, amit Purim előestéjén és reggelén olvasnak fel a zsinagógákban. Nyelvezete tökéletes héber, de szellemisége, és az a tény, hogy Isten neve nem szerepel benne, bizonyság a mű gáluti eredetére. Ezenkívül csak Dániel könyve és Ezra könyvének egy része íródott a gálutban, de ezek arameus nyelven.

A könyv tartalma néhány mondatban összefoglalható:

A perzsa birodalom 127 tartományában szétszórva sok zsidó él, akik meglehetősen asszimilálódtak. Vezetőjük, akinek hivatala is van a királyi udvarban, még a nevét is perzsásította, Mordechájt Mordukra. Eredeti héber neve Pötáchjá (Bilsán) volt. Unokahúga, akit Eszter (Astair) néven ismerünk – az Írás szerint – eredeti héber neve Hadasszá volt. Mordecháj nem kifogásolja, hogy Eszter feleségül megy a nem zsidó királyhoz, mindössze azt kéri tőle, ne árulja el neki zsidó mivoltát.

A „szokásos” zsidóellenesség életveszélybe sodorja a királyság egész zsidó lakosságát. Ekkor avatkozik közbe Eszter, aki akkor már királyné, s ekkor derül ki zsidó származása is. A körülmények alakulása következtében, a gyilkos tervet kiagyaló Hámánt kivégzik, helyére Mordecháj kerül. Persze ez még nem szünteti meg a pogrom fennálló veszélyét – erre királyi rendelet van –, de a zsidóknak mégiscsak lehetőségük adódik arra, hogy megvédjék magukat. Azonban – egyelőre – még nem épült fel a (második) Szentély, s a perzsa Mózes-vallásúak asszimilációja tovább folytatódik.
A hagyomány azt tartja, hogy Eszter könyvét a Nagy Szinódus (Kneszet Hágdolá) tagjai írták (Bává Bátrá 14), de a Talmud tanúsága szerint, kezdetben nem fogadták el a Purimot kötelező érvényűnek.

Amikor Eszter arra kérte a Bölcseket, hogy „Fogadjanak el (mármint az ünnepet) nemzedékekre szólóan”, azt válaszolták, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. (Megilá 7)
Ez a vélekedés tipikusan a szétszóratásban élők gondolkodására vall, miszerint folytonos védekezésben kell lenni, s bár sokan elvesztek ezen meggondolásból (is), mégis úgy vélik, ilyen eseményekre nem kell felhívni más népek figyelmét, és megünnepelni.

„A Bölcsek ezen visszafogottsága, elhatárolódása az évezredek során, érvényes mind a mai napig is – írja Gavriel H. Cohen, Eszter könyvéhez fűzött tanulmányában (Dáát Mikrá) – hiszen Izrael ellenségei belekapaszkodtak a Megillába és a Purim ünnepébe, hogy ezzel is megrágalmazzák és mocskolják a zsidókat.”

Magyar viszonylatban érdemes beleolvasni egy magyar náci újságíró, Marschalkó Lajos, egyik könyvébe, a „Világhódítók”-ba, melyben leírja, miképp lett a nürnbergi per, a Purimon alapuló zsidó bosszú főműve. „Ki sejti, hogy milyen őseredetű tanításokon alapszik a zsidó bosszú? Ki tudja, mit jelent Purim ünnepe?” – kérdi Marschalkó, majd „elmondja”: „A zsidóság a Purimot a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosságának emlékezetére ünnepli ma is, mint örömünnepet...” majd „a keleti zsidóság zsinagógáiban bortól, pálinkától szédült zsidók tántorognak ezen a napon; Belzben, Sadagórában palesztinai táncosnők járják a buja keleti táncokat. Tömeggyilkosságnak, bosszúnak szép ünnepe ez”.

 Nemcsak a Galíciában ünnepelt Purimot „ismeri” az illusztris szerző, aki a magyar nácizmus egyik legvéresebb szájú uszítója volt ( és a napokban idézett emlitett "művéból", a mai újnyilasok szennycsatornája), hanem azt is „tudja”, mi történik a magyar ugaron. Ime:
„E sorok írója látta egy vidéki magyar városban, a zsinagógából négyes sorokban kitántorgó kaftános sereget. Purim ünnepe volt. A gyertyák lobogtak és a gyertyák tüzénél is égetőbben lobogott a gyűlölet, amely ott kavargott a keleti táncban, a különös kurjongatásokban. Egy mindent felperzselő örökletes gyűlölet, a nacionalista fanatizmus infernói képe volt. Az emberek elmentek mellette, és azt mondták: »ünnepük van a zsidóknak«.” Marschalkó még hozzáteszi, hogy „a zsidóság legnagyobb ünnepe a Purim” és persze, ez volt „a nürnbergi bosszú jogalapja...” (Marschalkó Lajos: Világhódítók; Az igazi bűnösök. München, 1958) A könyv több kiadást ért meg, és angolul is megjelent. Napjainkban, a  "demokratikus" Magyarországon – magyarul is.

* * *

Mi értelme van ma idézni egy bárgyú, idétlen hangvételű, háborodott agy által írott könyvből? Egy értelme van csupán: egyrészt rámutatni arra,m ilyen távolbalátók voltak Bölcseink, amikor nem akarták Eszter könyvét kanonizálni, mondván, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. Másrészt megértetni napjaink olvasójával, hogy a zsidógyűlöletnek nincs kora, nincs logikája, mint ahogy a gálut minden csillogása-villogása csupán önámítás. A perzsa zsidók megmenekültek; legyőzték – királyi engedéllyel! – az életükre törőket –, de a világ végéig kivívták magukra a népek haragját. A népek ugyanis nagyon nem szeretik, ha a zsidónak igaza van, és a zsidó le merészeli győzni azokat, akik tömeges gyilkolásukat tervezik. Így lett Purimból a „zsidó bosszú” ünnepe...

* * *

Ami a történésből fakadó Purim ünnepét megkülönbözteti attól a – nem kevés – megmenekülési/győzelmi/mentési stb. esettől, melyek fel vannak sorolva az ún. Megillt Táánitban – azok az ünnep micvái.
A Purim előtti böjt (Táánit Eszter, vagyis Eszter böjtje); a Megilla kétszeri kötelező felolvasása; a jótétemény gyakorlásának kötelessége (mátánot löevjonim = adományok a szegényeknek) és a slách-mónesz (misloách mánot = ajándék küldése idegeneknek) mindez jobban szankcionálta a Purimot, mint bármilyen ünnepélyes dekrétum. Azonban Purimkor nem mondunk Hállélt (hálaadó ima), mint Chanukakor. Bölcseink arra a következtetésre jutottak, hogy a szabadul s ellenére „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk” (Megilá 14a), azaz a gálut folytatódik.

* * *

Eszter könyvének tanulsága – és minden bizonnyal ezért került be a zsidó Biblia könyvei közé – az, hogy a történések mögött az isteni Gondviselés rejtőzik – még akkor is, ha az egész könyvben Isten neve egyáltalán nem szerepel – amely mindig vigyázza a zsidókat, és nem engedi meg, hogy eltűnjenek a történelemből. Eszter könyve – Bölcseink szerint – az „Eltakart Arc” (Heszter pánim) könyve. Itt nincs nyílt isteni beavatkozás, nem „látható”, mint pl. a Sás tengernél,  ahol a „csecsszopók is látták” – csak az események utalnak a jelenlétre, amikor a történések egyes szereplőit Ő „mozgatja”.

KI VOLT AHASVÉROS?

„Történet Ahasvéros idejéből. Ahasvéros Indiától Etiópiáig 127 tartomány uralkodója volt. Amikor Susán városában, királyi trónján ült, az összes vezető emberének és tisztségviselőjének – uralkodásának harmadik évében – lakomát rendezett. Megjelentek előtte a perzsa és méd vezérek, a nemesek és a tartományok vezetői. 180 napon át mutogatta nekik királyi gazdagságát és királyi nagyságának pompás fényét. Ezt követően, Susán városában, a palota kertjében, hét napig tartó lakomát rendezett, melyen az egész nép apraja-nagyja részt vett.” (Eszter 1,1–5)

Ki volt valójában Ahasvéros, és mikor történt a fent leírt eset?
A hagyományos kommentátorok nem történetírók. Felfogásuk szerint a Biblia nem történelemkönyv, így az, hogy a perzsa királyok milyen sorrendben követték egymást, nemigen bír jelentőséggel. Ebből kifolyólag a Midrás, amely – bár betűnként elemzi Ahasvéros nevét (mintha az héber név lenne) – egy szóval sem foglalkozik azzal, hogy mikor élt, kik voltak ősei stb. Rási, aki mindössze egyetlen mondatot szentel neki, azt mondja, hogy „perzsa király volt, aki Cyrus (Kóres) után uralkodott a hetvenéves babilóniai száműzetés vége felé”. Mások, mint pl. Ibn Ezra is, Artaxerxesszel azonosítják (Ártáchsásztá), ami arra enged következtetni, hogy nem ő volt az első ezen a néven uralkodó perzsa.

Ámosz CHáchám (Dáát Mikrá) szintén hasonló véleményen volt, s ő az, aki a Jéb városában talált arameus nyelvű iratokban szereplő Chásirás nevű királyt a Bibliában szereplő Ahasvérossal azonosítja. Egyébként Ahasvéros görögül Xerxész néven ismert, perzsául pedig Khshyárshának.

Ahasvéros tehát, Cyrus után és Dárius előtt uralkodott, kb. 20 évig (i.e. 465-485). Ő volt az, aki félbeszakította a Szentély építését, amit fia, második Dárius, aki állítólag a zsidó Eszter királyné fia volt, később engedélyezett.

Az ismert tény, hogy Cyrus adta ki azt a királyi dekrétumot, amely lehetővé tette a száműzött zsidóknak, hogy visszatérjenek országukba, és újból felépítsék a Szentélyt. Érdekes módon az akkori zsidók (sem) igyekeztek vissza a gálutból saját országukba. Cyrus, Zerubabel ben Sááltiélt, akit Juda helytartójának nevezett ki, felhatalmazta, hogy az alijára jelentkezőket lássa el pénzzel, arannyal, s egyéb javakkal. Mindazonáltal – erről Ezra könyvéből értesülhetünk – alig több, mint 40 ezer babilóniai zsidó vállalta a visszatérést, mivel jól érezték magukat Babilóniában. (Lásd Az ősi Forrás (12) EZRA ÉS NECHAMJA -  Az őscionizmzs története, Budapest, 2003).

Végül mégiscsak elkezdték építeni a Szentélyt, azonban hamarosan abba is hagyták, mivel a környező népek lázadás vádjával feljelentették a zsidókat a perzsa hatalom képviselőinél. „Ahasvéros uralkodása alatt, uralkodása kezdetén, vádoló leveleket írtak Júda és Jeruzsálem lakói ellen.” (Ezrá 4,6). Ez volt az az Ahasvéros, aki Eszter és Mordecháj idején uralkodott.

Ahasvéros uralkodásának első két éve – feltehetően – uralmának megszilárdításával telt el, s csak a harmadik évben juthatott el oda, hogy hatalmát és gazdagságát fitogtassa. (Hérodotosz)

Említésre méltó körülmény, hogy éppen ez a harmadik év a világ teremtésének 3395. esztendeje volt, amikor is letelt a 70 évig tartó babilóniai száműzetés, s Jeremiás jövendölése értelmében a zsidók visszatérhettek volna a száműzetésből – legalábbis Ahasvéros számítása szerint. De mivel ez nem következett be, azt gondolván, hogy a zsidók most örökre az ő alattvalói maradnak, Ahasvéros megrendezte a fent vázolt hosszan tartó ünnepséget és lakomát. Ezt követően hívta meg a susáni zsidó vezetőket is, ugyancsak egy egyhetes ünnepségre. A Bölcsek azt tartják, hogy Hámán sátáni terve annak büntetéseként született meg, hogy az ünnepségen részt vevők felettébb élvezték a király tréfli lakomáját. (Midrás)

* * *

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy Ahasvéros nem is a perzsa királyi családból származott, hanem csak az előző király egyik hadvezére volt, és fondorlatos módon jutott a hatalomhoz. Ezért volt számára olyan fontos, hogy megerősítse uralmát, és megnyerje magának az uralkodó osztály tagjait. Feleségül vette Vástit, Bélsácár lányát, Evil Mörodách unokáját, a híres Nebukodnecár dédunokáját. A birodalom fővárosát Bábelből Susánba helyezte át, ezzel is bizonyítandó, új dinasztia, új uralom vette kezdetét. Salamon király trónjának mintájára építtetett trónt magának, s nagy pompával vette körül magát. A Talmud elbeszélése szerint az említett lakomán magára öltötte az egykori Szentély főpapjának szent ruháját is, amiben egykor a főpap, a Kohen Gádol, a Szentély-szolgálatot végezte, és amit a babilóniai sereg hadizsákmányként a birodalom kincstárába vitt. (Megilá 12)

* * *

Történt, hogy rabbi Akiba, miközben előadását tartotta, észrevette, hogy tanítványai elbóbiskoltak. Hogy felkeltse az érdeklődést, egy fogas kérdést tett fel: „Mi volt Eszter érdeme, hogy 127 ország felett uralkodhatott? Erre mondá az Örökkévaló: jöjjön Eszter, Sára – aki 127 évig élt – ük-ük-ükunokája, és uralkodjék 127 országon...” (Eszter rábá)

Chidusá Rim (az egyik guri rebbe) ezt ekként értelmezte: milyen érdem az, hogy valaki 127 évig él? De nem is erről van szó, hanem arról, hogy Sára valójában igen aktívan élte le ezeket az éveket, s életének minden percét arra használta fel, hogy a körülötte lévőket Isten megismerésére tanítsa. Valójában ez az az érdem, ami leszármazottjaira is kihat, s Eszter is ennek letéteményese...

* * *

„Fehér vászon és kék bíbor gyapjúszőtteseket fehér gyapjú és bíbor kötelekkel és ezüstkarikákkal erősítettek márványoszlopokhoz. A sötétmárvány, gyöngyház és alabástrom kövezeten arany és ezüst kerevetek voltak. Változatos formájú aranykelyhekből ittak. A királyi bort királyi bőkezűséggel mérték; az ivásnál senkit sem erőltettek, mert a király minden udvarnagy nak meghagyta, hogy a vendégek kedvére tegyenek. Vásti királyné is készíttetett lakomát a nők számára, a királyi palotában.” (Eszter 1,6-9)

Ez a 187 napig tartó lakoma, aminek részletes leírását ismerjük, túlzásnak tűnhet – írja Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) – de a történészek már tettek említést más, perzsa királyok udvarában rendezett orgiákról is. A régebbi korok perzsáinál szokásban volt – a tavasz és ősz kezdetén – nagy dáridókat csapni (erről még az 1001 éjszaka meséiben is van történet), úgy elképzelhető, hogy Ahasvéros – több mint fél évig tartó – „lakomája” is erre az időszakra esett, hiszen Niszán hó elején kezdődött és Tisri havában ért véget.
Vásti lakomája viszont nem tartozott a szokások közé, mivel neki semmi szüksége nem volt arra, hogy hatalmát ilyen formában is hirdesse. Csakis arról lehet szó – véli a vilnai gáon, Élijáhu –, hogy az Örökkévaló „rendezte” így a dolgokat, hogy ily módon bekövetkezzék Vásti kegyvesztettsége, és helyére Eszter kerüljön.

„A hetedik napon a királynak jó kedve támadt a bortól és megparancsolta... a hét eunuchnak, akik Ahasvéros udvarában teljesítettek szolgálatot, hogy vezessék be Vásti királynét a király elé, a királyi koronával a fején. (Ugyanis) meg akarta mutatni a népnek és a vezető embereknek, hogy milyen szép, mert igencsak szép megjelenésű volt. De Vásti királyné nem volt hajlandó bemenni. Ezen a király nagyon felháborodott, és forrt benne a harag.” (Eszter 1,10-12)

A szűkszavú szövegből nem derül ki egyértelműen, miért vonakodott Vásti eleget tenni a király parancsának. És arra sincs magyarázat, vajon miért dühöngött a király, hogy „forrt benne a harag”? Amit az Írás elhallgat, elmeséli, mondhatni elpletykálja a Midrás.

„A lakoma hetedik napján, amikor a részegség okozta hangulat a tetőfokára hágott, férfiak lévén, a beszéd a nőkre terelődött. A perzsák a perzsa nőket, a médiai pasák a médiai nőket dicsérték, nem tartván vissza magukat az egyes nők bájainak részletezésétől sem. Ahasvéros, egy ideig hallgatván más nők dicséretét, meg akarta mutatni, hogy mind közül a legislegszebb a kászdimbeli Vásti...”
Miután a király arra vetemedett, hogy ezt be is akarta bizonyítani, a duhajkodó férfiak kijelentették, hogy látni akarják, de feltétellel... (Midrás)

KIRÁLYNÉ – EGY SZÁL KORONÁBAN

„Megkérdezte tehát a (haragvó) király a múltat jól ismerő bölcseket, hogy törvény szerint mit kell tenni Vásti királynéval, amiért nem teljesítette Ahasvéros király – udvari emberei által küldött – parancsát? Mint tudott, az idő tájt az volt a szokás, hogy a király minden ügyében a jogtudósok döntöttek Kersená, Sétár, Admátá, Társis, Meresz, Marstená és Memuchán. Ezek heten voltak Perzsia és Média azon vezető emberei, akik bármikor megjelenhettek a király színe előtt.” (Eszter 1,13-15)

A Midrásból az is megtudható, hogy a mulatozó férfiak „feltétele” az volt, hogy a királyné – ha már a király mindenáron kérkedni akar felesége szépségével – meztelenül, mindössze a koronával a fején jelenjék meg előttük. Miután a király maga is részeg volt, erkölcsi skrupulusai sem igen voltak – beleegyezett.

Vástit ez a parancs mélységesen megsértette asszonyi önérzetében. A Midrás híven feljegyezte Vásti szavait, amit férjeurának visszaüzent: „Te, aki apámnál még istállómester (se) lehettél volna! Az apám, Bélsácár király, ezer főúr ellenében ivott és nem ártott meg neki a bor (Dániel 5), te pedig eliszod az eszedet.” (Megilá 12b)
Nem csoda, tehát, hogy Ahasvéros halálos haragra gerjedt, hiszen Vásti még alacsony származását is „kitálalta”.

* * *

A Midrás persze arra is magyarázatot ad, miért „járt” Vástinak ez a bánásmód, ami végül a vesztét okozta. Vásti gyűlölte a zsidókat (ő volt az, aki a Szentély építését leállíttatta), zsidó lányokat szombatonként magához rendelt, meztelenre vetkőztette őket, és nehéz munkát végeztetett velük. Így aztán vétkének megfelelő büntetést is kapott, ráadásul, amikor mindez történt vele – szombat, a hetedik nap volt.

A Talmud további részleteket árul el arról, hogy Vásti miért tagadta meg az évakosztümben való megjelenést, hiszen ő sem volt kevésbé erkölcstelen, mint azok, akik követelték tőle. E szerint Vástin hirtelen kiütések jelentek meg, ami igencsak elcsúfította szépnek tartott testét.

A Tórá Tmimá is osztja a Midrás feltevését, miszerint Ahasvéros akarata az volt, hogy Vásti meztelenül jelenjék meg, de magyarázatot is fűz hozzá: „Mivel Ahasvéros azzal dicsekedett, hogy az ő felesége a legszebb – kénytelen volt a legnaturalisztikusabb módon ezt bizonyítani. Az arc szépsége szépítőszerek hatásának is lehet eredménye. Egyetlen, minden kétséget kizáró bizonyíték, ha teljes meztelenségében mutatkozik...”

Ugyancsak a Tórá Tmimá idézi azt a nem nagyon ismert midrási forrást, mely szerint „bevett szokás volt Médiában, hogy a király fogadásain a megjelent főurak lenge öltözetű vagy ruhátlan feleségei szórakoztatták a meghívottakat”. (Pirké dörábi Eliézer 49. fejezet)

Végül is tehát, Ahasvéros „parancsában” nem volt semmi szokatlan, legfeljebb az – miként a fenti forrás megjegyzi –, hogy Vásti „észérvekkel” próbálta részeg férjét lebeszélni szándékáról: „...légy észnél, ha teljesítem kívánságodat és részeg barátaid csúnyának tartanak – megszégyenítenek asztalod mellett. Ha meg szépnek találnak – akkor egyik főurad meggyilkol téged, miattam... Ezt meghallván, a dühös király halálra ítélte Vástit...” (Uo.)

* * *

A Midrásból azt is megtudjuk, hogy a feldühödött király először a zsidó Bölcsektől kért tanácsot. Ezek (valószínűleg ők is jelen voltak a nevezetes lakomán) nem tudták, mitévők legyenek. „Ha azt tanácsoljuk neki, hogy végeztesse ki (amit a részeg és vérig sértett király hallani szeretett volna) – rajtunk kéri számon Vásti életét, miután holnapra kijózanodik. Ha pedig azt javasoljuk, hogy bocsásson meg neki és ne tegyen semmit – azt fogja gondolni, hogy semmibe vesszük a király tekintélyét.” Ezen meggondolások alapján azt felelték:
„... mióta száműztek bennünket hazánkból, nem vagyunk képesek ilyen horderejű ügyekben dönteni...”, majd azt tanácsolták, forduljon Ammon és Moáv bölcseihez, akik háborítatlanul élnek hazájukban, majd azok megmondják, mi a teendő. A Midrás még hozzáteszi, hogy az említett zsidó Bölcsek Jiszahár törzséből – mely a legtöbb tudóst, talmudistát és jogászt adta – származtak.

* * *

„Ekkor ezt mondta Memuchán, a király és a vezető emberek előtt: nemcsak a király ellen vétett Vásti királyné, hanem Ahasvéros király minden tartományának összes vezető embere és egész népe ellen is. Mert a királyné tettének a híre eljut majd minden asszonyhoz, és ők is megvetik férjüket. Azt fogják mondani, hogy Ahasvéros király is megparancsolta, hogy Vásti királynét vezessék elé, de ő nem ment.” (Eszter 1,16-17)

Befejezésként javaslattal állt elő:

„Ha a király jónak látja, bocsásson ki királyi dekrétumot, és ezt a perzsák és médek megváltoztathatatlan törvényei közé iktassák, miszerint Vásti nem jelenhet meg többé Ahasvéros színe előtt, a királynéi méltóságot pedig a király adja át másnak, Vástinál méltóbbnak.” (Uo.)

Az eredeti szövegben mindössze Vásti eltávolításáról esik szó, de Bölcseink tudni vélik, hogy végül is kivégezték. Ámosz Cháchám szerint ez megfelelt a korszellemnek, hiszen „a korabeli népek fogalmai szerint egy eltávolított király vagy királyné egyúttal a halál fia is volt”.
A király elfogadta Memuchán javaslatát és ekként cselekedett:

„Levelet küldött valamennyi tartományba... hirdessék ki minden népnek a nyelvén, hogy mindenütt a férfi legyen az úr a háznál és nemzetsége nyelvét beszélje.” (Uo.)

* * *

A másnapi kijózanodás nyilvánvalóvá tette, hogy az „intézkedés”, mondhatni, elsietett volt. Ahasvéros megbánta tettét, sajnálta Vástit, s mindennek következményeként – dühében – megölte mindazokat, akik a tanácsot adták. Az értelmetlen királyi parancs (minden háznál a férfi az úr) pedig azt eredményezte, hogy minden további királyi parancsot is fenntartással fogadtak. A Talmud szerint „ha nem az első parancs (amiben bolondot csinált magából – Rási)... nem maradt volna a zsidóknak még írmagja sem”, mivel a perzsák a – Hámán gyilkos tervéről szóló – királyi parancs érvényességét is megkérdőjelezték, és nem siettek azt végrehajtani. (Megilá 12b)

* * *

Kinek fűződhetett érdeke Vásti eltávolításához? – vetődik fel a kérdés.
A Bölcsek egy része úgy véli, hogy Memuchán nem más, mint Hámán, mások szerint viszont ő volt Dániel.
Amennyiben azt fogadjuk el, hogy Hámán volt, arra a Midrásban – három amorita vitájában – találunk utalást: Az egyik szerint személyes bosszú vezérelte, mert Vásti több ízben fejbe vágta a papucsával, amikor szolgálatot teljesített nála. A másik szerint ugyancsak bosszúból, mert az ő feleségét nem hívta meg a nők lakomájára, a harmadik pedig arra hivatkozott, hogy saját lányából akart királynét csinálni, ezért el kellett Vástit tenni az útból.

Ha azt a feltevést fogadjuk el, hogy Memuchán valójában Dániel volt, akkor egyrészt nyilvánvaló, hogy őt az isteni akarat vezérelte, hogy végül Vásti helyébe Eszter kerüljön. Másrészt fennáll annak a valószínűsége is, hogy Dániel, akinek a felesége egy előkelő perzsa patrícius családból származott (persze betért a zsidóságba), de nem akart megtanulni héberül, ezzel a királyi dekrétummal     ("... és nemzetsége nyelvét beszélje") akarta rákényszeríteni őt, hogy megtanulja a zsidók nyelvét. (Toszfot, Megilá 12)

KIRÁLYNÉ KERESTETIK

„Ezek után lecsillapodott Ahasvéros király haragja, és eszébe jutott Vásti, az is amit tett, és az, amit határoztak róla. A király szolgálatára kirendelt ifjú szolgák ekkor azt mondták: keresni kell a királynak szép termetű szűz lányokat. Nevezzen ki a király megbízottakat birodalma minden tartományába, hogy gyűjtsenek össze minden szép termetű szűz lányt Susán városába, az asszonyok palotájába. Bízzák rá őket Hégájra, a király háremőrére, és adjanak nekik szépítőszereket. Az a lány legyen Vásti helyett a királyné, akit a király a legszebbnek talál. Tetszett ez a beszéd a királynak és eszerint járt el.” (Eszter 2,1-4)

Kétségtelen, hogy Vástit kivégezték, különben a király visszavonta volna parancsát, s nem fogadta volna el az ifjú udvaroncok javaslatát.
Málbim szerint három szempont lebegett Ahasvéros szeme előtt: 1. találjon egy olyan nőt, aki nem kevésbé mutatós, mint Vásti volt. 2. A nő legyen megbízható, aki nem fogja kihívni haragját, hogy őt is kénytelen legyen megölni.

3. Egyáltalán találjon valakit, aki hajlandó lesz hozzámenni és nem tart attól az elterjedt hiedelemtől, hogy a „király megöli feleségeit”.

A Talmud összehasonlítást tesz, miként kerestek annak idején szép lányt Dávid királynak, és miként Ahasvérosnak.
Dávidnak is öregkorában kerestek egy ifjú lányt, aki majd kiszolgálja és melengeti őt (1Királyok 1,2-3) Sunémi Áviság személyében meg is találták. A különbség csak az, hogy akkor az apák maguk hozták el lányaikat és ajánlották fel, míg ebben az esetben fordítva történt. Aki csak tehette, elrejtette lánygyermekét, nehogy rátaláljanak. (Megilá 12b) Történt mindez azon okból, hogy Dávid király esetében egyetlen lányt kerestek, a többiek továbbra is családjukban maradhattak, míg Ahasvéros idejében mindazon szerencsétlen hajadonokat, akikből nem lett királyné, önkényes módon hárembe csuktak. (Rási)

* * *

 

„Volt Susán városában egy Mordecháj nevű zsidó ember, Jáir fia, Simei fia, aki Kis fia, és aki benjáminita volt. Jeruzsálemből vitték fogságba azokkal a foglyokkal együtt, akiket Jehonjával, Júdea királyával együtt hurcoltak el, amikor Nebukodnecár, Babilónia királya fogságba vitte őket. Ő volt Hadasszá gyámja, azaz Eszter nagybátyja, mert nem volt neki apja-anyja. A lánynak jó alakja és szép arca volt. Amikor apja és anyja meghaltak, Mordecháj lányává fogadta.” (Eszter 2,5-8)

 

Ki volt ez a Mordecháj? Zsidó ember – Is Jehudi – ami arra utal, hogy Jehuda törzséből való. Is Jemini – Benjámin törzséből származó. A Talmudban olyképpen próbálják feloldani ezt az ellentétet, hogy – az egyik feltevés szerint – az apja Benjámin, az anyja pedig Jehuda törzséből való volt. Rabbi Jochanán szerint valójában benjaminita volt, (Simei és Kis nevek erre a törzsre jellemzőek), csak akkor miért hívták Jehudinak? „Mert aki megtagadja a bálványimádást, az jehudinak (zsidónak) számít” – szól a megállapítás. (Megilá 13a) Mordecháj pedig megfelelt ennek az elvárásnak, hiszen Ahasvéros lakomáján, önérzetes módon, nem is vett részt, és még figyelmeztette is azokat, akik elmentek, hogy ne egyenek a tisztátalan, nem kóser ételekből.
Jonathán Eibschütz kiemeli, hogy „Susán városában... volt egy zsidó ember”, vagyis Mordechájt még a királyi palotában is annak tartották, nem pedig Mózes vallású perzsának.

Rási szerint „a népek jehudinak, vagyis zsidónak, neveztek mindenkit, akit Júdea királyával együtt száműztek Nebukodnecár katonái”. Egy midrási forrás a zsidó őskorra teszi Jehuda és Benjámin kapcsolatát: mivel Egyiptomban Jehuda testvére, Benjámin mellé állt, az Örökkévaló a Benjámin törzsből származó Mordechájt Jehudiként nevezi. (Jálkut Simoni)

* * *

Egy bibliai vers is alátámasztja azt a talmudi vélekedést, miszerint „aki megtagadja a bálványimádást (és hűséges zsidó marad, aki hitében él) az jehudinak (zsidónak) számít”. Amikor feljelentették Dániel három társát, Chánánját, Misáélt és Ázárját, hogy megszegik a királyi parancsot – ezt olvassuk:

„Ekkor káldeus férfiak álltak elő, és bevádolták a zsidókat. Így beszéltek Nebukodnecár király előtt: Király, örökké élj! Te megparancsoltad, hogy minden ember... boruljon le és hódoljon az aranyszobor előtt... Vannak itt zsidó férfiak (Itáj, Guvrin, Jehudain) Sadrach, Mesách és Abed-Negó (az előbb említettek babilóniai neve), akiket Babilon városában állítottál szolgálatba; ezek a férfiak semmibe vesznek téged, óh, király, nem tisztelik isteneidet és nem hódolnak az aranyszobor előtt, amit felállítottál...” (Dániel 3,8-13)
A magyarázat egyértelmű: „zsidó férfiak... nem hódolnak a bálványnak”. (Megilá 13a)

* * *

A Mordecháj név, amely nem zsidó eredetű, egy babilóniai bálványra utal (Mörodách, Márduch), s nem kis fejtörést okozott a hagyományos kommentátoroknak. Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) szerint „a Babilóniába száműzött zsidók között szokás volt ilyen és hasonló neveket adni, mivel a név eredeti jelentése már annyira elhomályosult, hogy azt már senki nem úgy fogta fel, mintha az egy bálvány neve lenne”. Így nevezték el Dánielt is,  Bélsácárnak (Baltazár), ami szintén hasonló eredetű.
Mordecháj eredeti zsidó neve Petáchjá volt (Menáchot 65a) vagy Máláchi (Megilá 15). A Talmud egy szójátékkal magyarázza a Mordecháj név perzsa eredetét: „Hol van a Tórában Mordecháj megemlítve? Már Dror (ez a Szentélyben használatos füstölőszer egyik alapanyaga, az illatos mirha), s ami arameusul Mira Dáchjá-nak hangzik...” (Chulin 139b)

* * *

Midrási források szerint Mordecháj a Szinhedrion tagja volt, a Liskát Hágázitban (a Szentély egyik irodája, ahol a Felsőbíróság székelt) ült és hetven nyelven értett. Ugyancsak a Midrás (Jálkut Simoni, Tárgum Séni) írja, hogy Mordecháj és Eszter, még az első Szentély pusztulása előtt, Jehonja királlyal együtt kerültek Babilóniába. Mordecháj azonban visszatért Jeruzsálembe, de amikor Nebukodnecár elfoglalta a várost és a Szentélyt lerombolta, ismét visszakerült Babilóniába. Cyrus idején, amikor lehetőséget kaptak a zsidók, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és újból felépíthessék a Szentélyt – Mordecháj is köztük volt („Zerubábellel jött... Mordecháj Bilsán...” Nechemjá 7,17). Végül – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem épül fel a Szentély – harmadszorra is visszament Babilonba, immáron Susánba. Rává, a Talmudban, úgy véli, hogy ezt a száműzetést önként vállalta, akár annak idején Jeremiás próféta (Rási), hogy szellemi menedéket készítsen elő azoknak, akiket majd a bekövetkező nemzeti tragédiák sodornak oda. (Tiferet Jiszráél)

A Midrást nem kötelezi a kronológia. A psát alapján azonban feltételezhető, hogy a „Jeruzsálemből vitték fogságba” nem Mordechájra, hanem Kisre, dédapjára vonatkoztatható, mivel Ahasvéros uralkodásának első éve kb. 110 évvel Jehonja király száműzetése utánra esik. Eszerint Mordecháj már a gálutban született, de hagyományhű perzsa zsidó, aki valamiféle hivatalt vagy tisztséget töltött be a királyi udvarban. (Ámosz Cháchám)

* * *

Eszter, akinek csak az apja nevét ismerjük (Ávichájil), születését követően árvaságra jutott, s Mordecháj, aki nagybátyja volt, nevelte. A Talmud szerint később Mordecháj felesége is volt (Megilá 13a). Egy másik midrási forrás szerint Eszter anyja a szülésbe halt bele, és Mordecháj felesége szoptatta, és örökbe fogadták. (Midrás Tillim, 22-23)

Érdekes, hogy Eszter szépségét leginkább az Írás méltatja: „jó alakja és szép arca volt”, míg a talmudi és midrási források azt hangoztatják, hogy 75(!) éves volt, amikor Ahasvéros kiválasztotta magának. Közepes termetű volt, szeme kissé zöldes, mint az etrog, (de) „egy bizonyos kedvesség” volt benne. (Megilá 13, és Zohár 2,279)

* * *

Eszter könyve részletesen leírja, miként gyűjtötték össze a lányokat. A midrások váltig állítják, hogy Mordechájnak nem volt lehetősége Esztert elbújtatni, mivel ők Susán várában laktak, közel a királyi palotához, és mindenki ismerte őket. Életveszélyes lett volna a királyi parancs megszegése. De az Írásból kiderül – „... és Eszter elvitetett a király házába...”, vagyis, hogy erőszakkal hurcolták el, miután megpróbált elrejtőzni – sikertelenül. Eszter nem lett öngyilkos, nem állt ellen – a háláchá szerint nem volt köteles élete kockáztatásával ellenállni –, csupán egyetlen dolgot tett: eltitkolta zsidó származását.

MIÉRT TITKOLTA EL ZSIDÓ „SZÁRMAZÁSÁT”?

„És Eszter elvitetett a király házába, Hégájnak, a nők őrzőjének felügyelete alá... Eszter nem mondta meg, melyik népből való, és honnan származik, mert Mordecháj azt parancsolta neki, hogy ne mondja meg. Mordecháj pedig naponta az asszonyok palotája előtti téren forgolódott, hogy megtudja, jól van-e Eszter és mi történik vele.” (Eszter 2,8-11)

Aki a címben foglalt kérdést felteszi, nem a mai fogalomkörből indul ki, amely a gálut országaiban magától értetődően „természetesnek” tartja, hogy egy zsidó eltitkolja származását. Ha Eszter-Astair-Istár (ami Vénusz perzsa megfelelője) és nagybátyja, Mordecháj, Morduk asszimiláns perzsa zsidók voltak – akkor a kérdés egyáltalán nem kérdés. Félájultan a nagy megtiszteltetéstől, hogy az unokahúg a király ágyába kerülhet, „természetesen” eltagadják, hogy a kislány tulajdonképpen, hát igen, egy kissé zsidó „származású”; neve tulajdonképpen Hadassza, apja neve Ávichájil, és nagybátyjának sincs kutyabőre; esetleges báróságát és „udvari tanácsosságát” jó pénzért vásárolta.

Mindenekelőtt feltétlenül tudni kell – miként azt a hagyományos Biblia-magyarázók tartják – hogy Mordecháj vallásos, hagyományhű zsidó életet élt, s unokahúgát is ebben a szellemben nevelte. Feltétlenül megerősíti ezt a feltevést az a tény is, hogy a zsidó Bibliát kanonizáló kollégium, a Nagy Szinódus (Kneszet Hágdolá), melynek működése időben közel esett az Eszter könyvében leírt eseményekhez (egyes vélemények szerint maga Mordecháj is tagja volt ennek a Szinódusnak), biztosan nem vette volna fel Eszter könyvét a Bibliába, ha ez nem így lett volna.
A kérdés tehát az, hogy miért utasította, netán parancsolta a hithű Mordecháj az istenfélő Eszternek, hogy tagadja le zsidóságát?

A kérdésre többféle magyarázat is született:

Ámosz Cháchám: „... nem tudjuk, mi volt Mordecháj indoka ... Talán attól tartott, hogy ha kiderül, zsidóellenes érzéseket fog kelteni a birodalom népei között, s azt mondják majd: íme, a zsidók uralkodnak rajtunk, ami előfordult már nemegyszer a gáluti élet során...”

Rási szerint Mordecháj azt szerette volna, hogy a király ne fogadja el Esztert, „... és ha azt hiszik, hogy alacsony származású, akkor elengedik, míg, ha megtudják, hogy Saul király leszármazottja, akkor »kapnak« rajta ...”

A vilnai gáon szerint Mordecháj attól tartott, ha a király megtudja Eszter származását, arra a következtetésre jut, hogy Eszter azért akart elrejtőzni, mert derogál neki a vegyes házasság. A prágai Lőw rabbi (Máhárál) „... ha a népek között kitudódik, hogy Eszter zsidó, attól tartanak majd, hogy az új királyné a maga népét részesíti előnyben mások rovására, ami szintén olaj lesz a zsidóellenesség tüzére”.

Ibn Ezra, aki általában racionális Írás-magyarázatairól ismert, erre az esetre azt mondja, hogy „... egyesek szerint helytelenül cselekedett Mordecháj..., ugyanis attól tartott, ha a király megtudja az igazat – nem veszi el feleségül”. Még hozzáteszi, hogy „... ez azért is történt, hogy Eszter titokban tarthassa a szombatot és ehessen kóser ételeket, mert ha megtudják, hogy zsidó, ezt nem tehette volna meg”.

Néhány vélemény azt vallja, hogy Mordecháj prófécia által tudta, hogy a perzsa zsidók Eszter révén menekülnek meg Hámán gyilkos terve elől.

A Tárgum, a midrási jellegű fordításmagyarázat azt írja, hogy Mordecháj attól tartott, ha egyszer a király megharagszik Eszterre és megöleti, jobb, ha nem tudja, hogy zsidó, mert még a zsidókon is kitölthetné a bosszúját.

* * *

Rabbi Jákob, a liszai rabbi, a Megilát Sztárim (Titkos Iratok) nevű kommentárjában a dolog törvényszerűségére és az isteni sugallatra utal, ami Mordechájt arra késztette, hogy így cselekedjék. Ugyanis, ha kitudódik Eszter zsidó mivolta, Hámán nem merészelt volna gyilkos tervével előállni, vagy ha elő is áll, a zsidók nem fordultak volna Istenhez imájukkal, mert abban hittek volna, hogy Eszter úgyis megmenti őket. Ily módon nem teljesedhetett volna ki az isteni terv Ámálék megsemmisítésére, amire a Mechilta nevű Midrás utal (a Bösálách szakasz végén, amikor Ámálék megtámadta Izraelt).

* * *

A királynéválasztás Ahasvéros uralkodásának harmadik évében kezdődött és négy (4!) éven át tartott. Hogy miért éppen Eszterre esett Ahasvéros választása? – soha ki nem deríthető, legfeljebb feltételezésekkel lehet élni és hinni abban, hogy az isteni Gondviselés irányította az eseményeket. Mindenesetre ez az esemény volt a kiinduló alapja annak a folyamatnak, melynek során – második Dárius király idején (aki nem volt más, mint Eszter fia) – a zsidók visszanyerték részbeni függetlenségüket, s lehetőség nyílott a második Szentély felépítésére is. Egyúttal Hámán bukásával Ámáléknak még írmagja sem maradt.

* * *

Megtörtént tehát a leendő királyné kiválasztása. Ahasvéros ismét világraszóló lakomát rendez, és „királyi bőkezűséggel ajándékokat osztogat”, meg korabeli szokás szerint kegyelmet hirdet. (Uo. 2,18)
Az egyik Midrás azt is tudni véli, hogy Eszter megjelenéséig Vásti képmása függött Ahasvéros fekhelye felett, s bárkivel vetette is össze, mindig Vásti bizonyult szebbnek. Csak amikor Eszterrel hasonlította össze, akkor vette le a képmást.

* * *

A továbbiakban Eszter könyve arról szól, hogy:

„Amikor másodszor is gyűjtöttek szüzeket – Mordecháj a királyi udvarban volt.” (Uo. 19) Eszter továbbra sem árulta származása titkát, „nem mondta meg, kik a rokonai és melyik népből való, mert Mordecháj így parancsolta neki.” (Eszter most már királyné volt, de azért) „éppúgy megfogadta Mordecháj szavát, mint mikor még a gyámsága alatt állott”. (Uo. 20)

Felmerül a kérdés, egyrészt miért tagadta le még ekkor is származását, másrészt, mit jelent az, hogy „másodszor is gyűjtöttek szüzeket”?
Az első kérdésre a válasz feltehetően most sem lehet más, mint az első alkalommal. A második kérdésre viszont nincs egyértelmű magyarázat. Egyes Midrások szerint, Ahasvéros féltékennyé akarta tenni Esztert, hogy ezzel kényszerítse származásának elárulására. Egy talmudi forrás szerint maga Mordecháj tanácsolta ezt a királynak (Megilá 13a). Ha ez így történt, akkor Mordecháj – meglehetősen veszélyes – kettős játékot játszott. Elképzelhető – így Méám Loéz – Mordecháj meg akart bizonyosodni afelől, hogy Eszter isteni akaratból lett királyné, avagy a véletlenek folytán. Úgy gondolta, ha ismételten sem találnak Eszternél szebbet és megfelelőbbet, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy isteni akaratból következett be.
A Dáát Mikrá szerint „lehet, hogy Ahasvéros további feleségeket (ágyasokat) akart magá nak”.
Jichák Áráme azt mondja, hogy sok nő, akik pedig szerettek volna, nem is kerültek be a kiválasztandók közé, ők, illetve magas rangú férfi rokonaik gyakoroltak nyomást, hogy ismételjék meg a választást.
Korunk egyik zsidó bölcse, Jehuda Léb Fischman-Maimon rabbi, aki Izrael első vallásügyi minisztere volt, „eredeti” magyarázatot ad: „Amikor meghirdették az első választást, a birodalom minden tartományából származó, királyi megbízottakból álló grémium foglalkozott a kiválasztással. Amikor a »munka« véget ért, ezek nem szívesen széledtek szét, hanem – most már kérés nélkül – folytatták »tevékenységüket«. Így van – mondja szkeptikusan Maimon rabbi, példaként véve saját korát (korunkat) –, egy intézmény magától nem oszlik fel, s tovább folytatja »tevékenységét«, ha kell, ha nem...”

ÖSSZEESKÜVÉS ÉS GENOCÍDIUM-TERV

„Egy ízben, amikor Mordecháj az udvarban tartózkodott, a király küszöbét őrző két háremőr, Bigtán és Teres megharagudott Ahasvéros királyra, és merényletet terveztek ellene. Mordecháj azonban megtudta, és elmondta Eszter királynénak, Eszter pedig elmondta a királynak. A hír kivizsgáltatott és igaznak bizonyult, ezért a két háremőrt felakasztották. A történetet fel is jegyezték a királyi krónikák könyvében.” (Eszter 2,21-23)

A zsidó tradíció úgy tartja, hogy Isten a gyógyírt a betegség előtt teremti meg. Így lehetséges, hogy mielőtt Hámán előállott volna gyilkos tervével (mint azt később látni fogjuk), megszületett annak a lehetősége, hogy Mordecháj fent leírt tette legyen az az „orvosság”, ami majd az Izrael feje felett tornyosuló bajt elhárítsa. Több modern irodalmár állítja, hogy a Megilla szerzőjében egy tehetséges dramaturg veszett el, aki az eseményeket és történéseket úgy alakítja, mintha az Eszter könyve nem volna más, mint egy szokványos – hatalmi intrikákról és cselszövésekről szóló – keleti történet, pedig...

A racionális Biblia-magyarázók igyekeznek ezt a mellékes esetet – ami „gyakran előfordult a perzsa királyok udvarában” (Ámosz Cháchám) – a helyére rakni, majd – Hérodotoszt idézve – hozzáteszik, hogy „maga Ahasvéros is összeesküvők kezétől halt meg”. (Hérodotosz, 118) Nem kizárt, hogy a két összeesküvőt magas rangú személyek bérelték fel, hogy a maguk emberét ültessék Ahasvéros helyére.

Fantáziánkra és a Midrásra vagyunk utalva a tekintetben, miként jutott Mordecháj tudomására az összeesküvés előkészítése, mert az Írás erről nem szól. Lehetséges, hogy Mordecháj, aki hivatalnokként a palotában tartózkodott, valamit észrevett az előkészületekből, vagy kihallgatta titkukat, miután beszélte nyelvüket. Feltehető, hogy óvatosságból nem saját maga, hanem Eszter királyné révén hozta a király tudomására, aki viszont nem hallgatta el, kitől származik az értesülés.

Mindenesetre Ahasvéros javára lehet írni, hogy mielőtt kivégezték volna a két összeesküvőt, alapos vizsgálatot rendelt el, ami beigazolta Mordecháj gyanúját. A király íródeákjai az esetet részletesen feljegyezték és megörökítették.

* * *

Az egyik Midrás szerint Mordecháj, Eszter javaslatára került a királyi udvarba, mint tanácsos. Mivel Eszter arra hivatkozott, hogy Nebukodnecár és Bélsácár udvarában is működött egy-egy okos zsidó (Dániel), Ahasvéros – aki mindenáron ezeket akarta utánozni – hivatalt adott Mordechájnak. (Aba Gurjon) Méám Loáz szerint Mordecháj tisztában volt azzal, hogy rossz idők járnak a zsidókra, ezért inkább odahagyta a szinhedrionbeli posztját, és elfogadta a kinevezést, abból a meggondolásból, hogy így inkább módja lesz kitudakolni, mikor mit terveznek a zsidók ellen.

Egy másik Midrás szerint ok és okozat felcserélődik. Eszerint, Ahasvéros – Bigtán és Teres helyett – Mordechájt nevezte ki főajtónállónak, és ez váltotta ki az összeesküvők haragját a király ellen. Azt tervelték ki, hogy miután megölik a királyt, elhitetik a közvéleménnyel, hogy amíg Bigtán és Teres őrizte a királyt, addig a király biztonságban volt, de amint egy zsidó került oda, mindjárt megölték... (Jálkut Simoni, Eszter, 553)

A Talmudban, Jochanán rabbi szerint, maga Eszter volt az oka annak, hogy a két ajtónálló meg akarta ölni a királyt. „Mondták (egymásnak): mióta ez (Eszter) itt van, nincs egy perc nyugtunk (ugyanis a király minden idejét Eszterrel töltötte, és állandóan szomjas volt... Rási). Töltsünk mérget a poharába és szabaduljunk meg tőle.” (Megilá 13b) Ugyanez a forrás megemlíti azt is, hogy a két ajtónálló Társisból származott, melynek nyelvét szintén beszélte Mordecháj, de  azok nem tételezték fel, hogy beszédüket bárki is megérti. Azt viszont nem tudhatták, hogy Mordecháj 70 nyelven értett... (Uo.)

Jálkut Simoni azon elmélkedik, vajon miért volt fontos Mordechájnak, hogy felfedje a királynak az ellene szőtt összeesküvést? Feltehetően – véli – Mordecháj arra a következtetésre jutott, hogy ne mondhassák a népek, hogy amíg nem zsidó volt a felesége, addig biztonságban élt, most meg... (Uo. 553) Egy másik verzió szerint Mordecháj abban reménykedett, hogy talán Ahasvéros lesz az a király, aki lehetővé teszi a Szentély újbóli felépítését, így érdekében állt megvédeni őt. (Ágádát Eszter)

Ismert egy történelmi ihletésű változat is. Ebben az időben ugyanis, háború dúlt Perzsia és Hellasz között. A két ajtónálló, akik egyrészt a görög király szolgálatában is álltak, másrészt Hámán barátai és bizalmasai voltak, azt tervezték, hogy Ahasvéros fejét átnyújtják a görögök királyának. Miután halálra ítélték őket, Hámán mindent elkövetett megmentésükre, ez azonban nem sikerült, s ráadásul Mordechájt dicsérőleg említették meg a királyi krónikában, ami nagyon feldühítette Hámánt, s ettől számítódik a zsidók elleni gyűlölete és bosszújának terve. (Joszifon, 84, Wertheimer Kiadó)

* * *

„Ezekután nagy méltóságra emelte Ahasvéros király az agágita Hámánt, Hámdátá fiát, és feljebb tétette székét a körülötte lévő összes vezető embernél. A király összes udvari embere, akik a királyi udvarban voltak, térdet hajtottak és leborultak Hámán előtt, mert így parancsolta a király. Mordecháj azonban nem hajtott térdet, és nem borult le.” (Eszter 3,1-2)

Ezzel veszi kezdetét a zsidók kiirtásának intézményesített terve.
Miután Mordecháj nem hajt térdet, ami a királyi parancs megszegését jelentette, az udvaroncok természetesen felháborodtak ezen, „... de ő nem hallgatott rájuk. Jelentették Hámánnak (aki valószínűleg nem vette észre, hogy Mordecháj nem teljesíti a parancsot), hogy helytálló-e Mordecháj védekezése, miszerint azért nem teszi meg, mert ő zsidó. Amikor Hámán látta (tudtára jutott), hogy Mordecháj nem hajt térdet és nem borul le előtte, elöntötte Hámánt a méreg.” (Uo. 3-5) Feltehetően nem akarta, hogy személyes bosszúnak tűnjön az intézkedése, „... ezért Hámán arra törekedett, hogy Mordechájjal együtt minden zsidót kipusztítson Ahasvéros egész birodalmából”. (Uo. 6)

* * *

Az előző részben leírt eseménysorozat nem tűnik egészen logikusnak. Mordecháj, aki tisztában volt egyrészt a gáluti szokásokkal, másrészt tapasztalt, okos zsidó, miért veszélyeztetné magát és egész népét azzal a jelentéktelenséggel, hogy nem hajt térdet? Hiszen akár a Bibliában, akár a Talmudban olvasható, hogy Izrael nagyjai is meghajoltak idegen uralkodók előtt.

És nehezen magyarázható Hámán magatartása is. Az idő tájt a perzsa uralkodók nem voltak vérszomjasak, a különböző népek viszonylagos békében éltek egymással és egymás mellett, miként az Eszter könyvéből is kitűnik. Mi történhetett valójában?
Nincs rá ésszerű magyarázat, kizárólag a Midrásokra és az alternatív zsidó forrásokra lehet támaszkodni.
Ámosz Cháchám – függetlenítve magát a Midrásoktól – megpróbál logikát találni Mordecháj viselkedésében. Úgy véli, Mordecháj akként ítélte meg a helyzetet, hogy ez a térdhajtás és leborulás már kimeríti a bálványimádás tényét, vagy legalábbis annak fogalmát. (Ávák Ávodá Zárá) Mivel a térdhajtás és leborulás csakis és kizárólag Istennel kapcsolatban jelenik meg az Írásban, és nem földi emberrel kapcsolatban, (a bálványimádás azon három dolog közé tartozik, amely az „ölessék meg, de ne hágja át” törvényei közé tartozik), Mordecháj – feltehetően – vallási kényszert látott ebben a királyi parancsban, aminek nem volt hajlandó eleget tenni. Persze, mivel Mordecháj is hús-vér ember volt, nem láthatta előre, mit vált ez ki Hámánból.

Hámán részéről lehetséges, hogy mindazokat ki akarta irtani, akiknek a hite tiltja, hogy leboruljanak előtte. De az is lehetséges, hogy újdonsült hatalmát bizonyítandó akarta tudtul adni, hogy kiirtat egy egész népet.
Mordecháj mentségére szolgáljon, hogy nem tűntetett különc viselkedésével, hanem ellenkezőleg, igyekezett minél távolabb tartani magát a felfuvalkodott Hámántól. Tény, hogy az nem vette észre, Mordecháj nem gazsulál neki. Ez csak azután tűnt fel, hogy a többi udvaronc „feljelentette” Mordechájt és besúgta Hámánnak, hogy ő zsidó.

* * *

Marad tehát a talmudi és midrási irodalom, a drus, az asszociatív kommentár, amely szájhagyományon alapuló értesüléseket közöl és egyúttal nevelő és léleknemesítő hatást (is) igyekszik elérni. A Midrások közös nevezője, hogy Hámán önmagát istenítette, más szóval ruhájára bálványképet hímeztetett, illetve nyakába bálványamulettet akasztott, és így, aki meghajolt, leborult előtte, az egyben a bálvány előtt is hajbókolt. Ezt Mordecháj nem engedhette meg magának.
Hámán haragját, amit az egész zsidó népen akart kitölteni, a Midrás ámálékita származásával magyarázza. Ámálék, Ézsau unokája volt és így a Jákob-Ézsau konfliktus további aspektusa merül fel.

AMIBEN HÁMÁNNAK IGAZA VOLT

„Ahasvéros király uralkodásának 12. évében, az első, Niszán hónapban, Hámán sorsot vetett, napról napra, hónapról hónapra, a 12. hónapig, vagyis Ádár haváig. Ekkor azt mondta Hámán Ahasvéros királynak: Van egy nép, amely elszórtan és elkülönítetten él a népek között birodalmad minden tartományában. Törvényeik különböznek minden más népétől, és a király törvényeit nem tartják meg. A királynak nincs hasznára, ha meghagyja őket. Ha a király jónak látja, adja írásba, hogy el kell veszejteni őket, én pedig tízezer talentum ezüstöt mérek ki a tisztviselők kezébe, hogy vigyék a király kincstárába. Ekkor a király lehúzta pecsétgyűrűjét és az agági Hámánnak, Hámdátá fiának, a zsidók ellenségének adta.” (Eszter 3,7-10)

Miért akarta Hámán kiirtani a zsidó népet? Számtalan feltevés született e kérdés megválaszolására. Volt olyan, hogy azért, mert így akarta megtorolni sérelmét, amit Mordechájtól elszenvedett. Más vélekedés szerint, Hámán abból, hogy Mordecháj nem volt hajlandó térdet hajtani előtte, azt a következtetést vonta le, hogy a zsidók – vallásukból eredően – nem fogják totális uralmát elfogadni.
Született olyan vélemény is, miszerint teljesen felesleges az okokat kutatni, hiszen a zsidók történelme során mindig és mindenhol természetszerűen felütötte fejét a zsidók iránti gyűlölet.

Ámosz Cháchám, akire a racionális magyarázatok jellemzőek, arra a következtetésre jut, hogy Hámán a zsidó népet nem is említette meg a királynak, hanem csak egy bizonyos népről tett említést, amely nem tartja tiszteletben a király törvényeit. Idéz egy olyan feltevést is, hogy szándékosan nem a zsidókról beszélt, hanem inkább azt a látszatot kívánta kelteni, mintha egy vad, nomád törzsről lenne szó, (pl. a szkittiták, a perzsák ádáz ellensége), kiknek léte ellenkezik a birodalom érdekeivel.
Mint az előzőekben is, ennek a kérdésnek a megválaszolásában is csak a zsidó hagyományra, a midrásokra, vagy a Talmudra hagyatkozhatunk.
Ennek szellemében ez a gyűlölet az ősidőkre vezethető vissza.

* * *

A Midrás szerint Ézsau végrendeletében arra kérte unokáját, Amalékot, hogy álljon bosszút Jákobon, mivel „sokat fáradoztam, hogy eltegyem láb alól Jákobot, de nem sikerült. Kérlek, állj bosszút érettem!” (Jálkut, Chukát)
A fentiekhez tudni kell, hogy Ámálék a törzs megalapítója volt, mely törzs minden uralkodóját Ágágnak neveztek, olyképpen, mint pl. az egyiptomiaknál minden uralkodót fáraónak. Hámán származását, tehát azt, hogy agágita, ebből vezetik le.
Egy másik Midrás is megemlíti, hogy az is Ézsau befolyásának köszönhető, hogy az Egyiptomból alighogy kiszabadult zsidókat szintén Ámálék támadta meg. (Bámidbár rábá 16,18) Ezen támadást követően a zsidó nép parancsba kapta, hogy ennek a vad, barbár népnek még az emlékét is el kell törölni a föld színéről – a zsidók tettek is ennek az érdekében egyet s mást. Utoljára Dávid, ill. Hizkija király korából történik említés az ámálékitákról, kiknek többségét még Saul király korában megsemmisítették.
A fentiek már érthető magyarázatot szolgáltatnak arra, miért viseltetett Hámán a zsidók ellen ádáz gyűlölettel. Bosszújának gyakorlati kivitelezéséhez csak alkalomra várt, amire Mordecháj magatartása szolgáltatott okot.

* * *

Az antiszemitizmus legfőbb kiváltó oka, akár az ókorban, akár a modern korban, mindenekelőtt a zsidók „mássága” volt. Bár Hámán közvetlenül abból indul ki, hogy Mordecháj nem hajolt meg előtte, de ezt nem mondja ki nyíltan, hanem általánosít. Arra hivatkozik, hogy elkülönülnek, nem olvadnak be, vallásuk törvényei, szokásaik mások, mint a többi népé, s ebből fakadóan nem tartják be a király törvényeit, sőt még ki is játsszák a királyt a pénzügyekben „és tőlük tanulják a többi népek is, hogyan kell a király törvényeit semmibe venni”. (Málbim)

A Talmud ezt még azzal is kiegészíti, hogy „Hámán azt mondta a királynak: vallásuk nem engedi meg nekik, hogy egyenek velünk, hogy lányainkat elvegyék és összeházasodjanak velünk”. (Megilá 13b)
A Megilla egyik arameus nyelvű fordításában szerepel egy olyan szöveg is, miszerint Hámán vádjai között szerepelt a zsidók különállása, a zsidók összetartása is, melyek azóta is szálkák a zsidógyűlölők szemében.

Ámosz Cháchám nem titkolja, hogy Hámánnak ezen vádjai – a zsidók elkülönülése stb. – nem voltak alaptalanok, de nem érti, miért bízott meg vakon Ahasvéros Hámánban, sőt még gyűrűjét is átadta, hogy kivitelezhesse tervét. Meg sem kérdezte, melyik népről van szó, s csak amikor Eszter felfedte előtte az igazságot, döbbent rá Hámán alattomosságára. (Eszter 7,5)
A Megilla rezignáltan szól arról – taglalván a király „gyűrűlehúzását” –, hogy ez az aktus nagyobb hatással volt a zsidókra, mint „48 próféta és hét prófétanő, akik Izraelnek közvetítették az isteni igét, de mégsem tudták jó útra téríteni őket, míg most, a »gyűrűlehúzás«, és ennek nyomában az életveszély, rávették őket arra, hogy böjtöljenek és megtérjenek.” (Megilá 14a)

* * *

A racionális magyarázókkal és magával az Írással ellentétben, a midrások szerint Hámán egyértelműen közölte Ahasvérossal, kikről is van szó. Egyes források azt vallják, Ahasvéros eleinte vonakodott beleegyezését adni, mondván, fél a zsidók Istenétől, nehogy vele is az történjék, ami elődeivel, a fáraóval, vagy Nebukodnecárral, de Hámán megnyugtatta, a zsidók eljátszották jogukat Isten védelmére, mert nem tartják be parancsolatait.
„Mondá neki Ahasvéros: igen, de vannak köztük rabbik, igaz emberek, kiknek érdemében megmenekülnek...”
Válaszolt erre Hámán: „Egy nép ők” (vagyis, mivel a többség nem viselkedik zsidó módra és nem tartja be a parancsolatokat, a cádikok érdeme nem képes védelmet nyújtani nekik). (Megilá 13b)

* * *

A szöveget elemző kommentátorok azt is észrevették, hogy a királynak tett javaslatában Hámán nem beszélt a zsidók „megöléséről” vagy „kiirtásáról”, hanem csupán „elveszejtéséről” (az ábd igét használja), míg a népeknek megküldött parancs a zsidók „megsemmisítéséről, megöléséről és elveszejtéséről” szól.

Egyesek szerint Hámán azt sugallta a királynak, hogy ne legyen túl nyíltan involválva a zsidók elpusztításában. Hivatalosan tehát, csak „elveszejtésről” van szó, nem fizikai kiirtásról. A Málbim ez alatt azt érti, hogy szellemi genocídiumról van szó: kényszerítsék őket szellemiségük feladására; különleges, zsidós életformájuk megváltoztatására, vagyis totális asszimilációra, és ezzel elveszejtik őket, mivel megszűnnek zsidók lenni.
Egy másik kommentátor szerint, Hámán azt mondta a királynak: írd csak alá ezt a burkolt utasítást, a népek majd értenek a szóból, hiszen ők is gyűlölik a zsidókat, nem kell nekik nyílt utasítást adni... (Joszéf Lekách)

MORDECHÁJ ZSÁKOT ÖLT

„Az első hónap tizenharmadik napján hívatták a királyi írnokokat és megírattak mindent Hámán parancsa szerint... Ahasvéros király nevében készült az írás és a király gyűrűjével pecsételték le..., hogy egyetlen napon, a 12. hónap, vagyis az Ádár hónap tizenharmadikán, pusztítsanak el, gyilkoljanak le és semmisítsenek meg minden zsidót, ifjakat és öregeket, gyermekeket és nőket egyaránt... A futárok sietve útnak indultak a király parancsával és Susán várában kihirdették a törvényt. A király és Hámán leültek borozni és Susán városában (a zsidók körében – Rási) nagy volt a megdöbbenés.” (Eszter 3,12-15) Ezzel, Hámán gyilkos terve törvénnyé változott.

Figyelemre méltó az a körülmény, hogy a parancs végrehajtására nem a katonaságot jelölték meg, hanem a zsidógyűlölő tömegekkel szándékozták megvalósíttatni (később a cári Oroszországban is volt erre példa), amit alátámaszt az is, hogy kilátásba helyezték a zsidók vagyonának megszerezhetőségét is. Ezért igényelt, az irányított pogrom megszervezése, népszerűsítése 11 hónapot.

Miközben a király és Hámán a jól végzett „munka” után leülnek borozni, Susán városán a megdöbbenés lesz úrrá. A – többnyire – aszimilálódott zsidó lakosság hitetlenül fogadja a hírt. A Dáát Mikrá úgy értelmezi, hogy még a nem zsidó lakosságot is fájdalmasan érintette, olyannyira, hogy még a perzsa egyházak képviselői is – feltehetően – felemelték tiltakozó szavukat, s elsősorban a perzsa vallást felvett zsidók megmenekítését szorgalmazták.
A Tárgum (arameus) egyesíti a két verziót, miszerint Susánban a népek örömujjongása a zsidók sírásával vegyült...

* * *

Egyes kommentátorok szerint Hámán igyekezett tervét a zsidók előtt titokban tartani, hogy ne tudják védekezésüket megszervezni, leginkább a király tisztségviselői, a pasák és satrapák körében. Ezért, amikor Mordecháj, aki „(meg)tudta mindazt, ami történt, hamut szórt a fejére, kiment a városba és hangosan, keservesen jajveszékelt. Így ment egészen a király kapujáig, de a király kapuján, zsákba öltözve, nem volt szabad belépnie”. (Uo. 4,1-2)
Mordecháj eme cselekedete, mindenekelőtt, arra irányult, hogy Hámán tettére irányítsa a figyelmet, és Eszter királynét arra ösztönözze, hogy vesse latba minden tekintélyét.

Mordecháj, mint királyi hivatalnok jutott a hír birtokába, bár a Midrás szerint Illés próféta fedte fel előtte a titkot, míg Rási szerint álmában közölték vele, hogy „a fentiek” beleegyeztek a gyilkos tervbe, mivel a zsidók térdet hajtottak a bálvány előtt, és nemrég pedig részt vettek Ahasvéros tréfli lakomáján.

* * *

„Minden egyes tartományban és helységben, ahová eljutott a király törvénye, nagy gyász szakadt a zsidókra. Böjtöltek, sírtak, gyászolták magukat és sokan zsákruhában és hamuban fetrengtek.” (Uo. 4,3)

Ezek után, amikor Eszter királyné szolgái jelentették, hogy Mordecháj zsákruhában áll a kapu előtt, „a királyné nagyon megrendült és ruhát küldött, hogy öltöztessék fel Mordechájt és a zsákruhát vegyék le róla, de ezt ő nem fogadta el”. (Uo. 4,4) Ekkor Eszter, egyik megbízható emberét küldte ki, hogy „megtudja, miért tesz ilyet?”
Mordecháj megüzeni, mi történt, még a parancs szövegét is beküldi, egyben megparancsolja neki, menjen be a királyhoz, és könyörögjön népéért.
Eszter arra hivatkozik, hogy hívás nélkül nem léphet a király színe elé, de Mordecháj visszaüzeni, hogy „ne áltasd magad azzal, hogy te, a királyi palotában, megmenekülhetsz. Mert ha te most néma maradsz, máshonnan támad majd a zsidók számára menekvés, de te és családod elpusztul! Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királyi méltóságra?!” (Uo. 4,13-14)

Mose Alsech szerint Mordecháj üzenetében az rejlett, hogy elérkezett az ideje a király előtt felfedni Eszter zsidó származását. Mások ehhez még hozzáteszik, hogy Mordecháj azt is közölte Eszterrel, miként csapta be Hámán a királyt a zsidók ügyében, hogy ezzel segítségére legyen a király előtti érvelésben.
Eszter eleget tett nagybátyja utasításának, bement – hívatlanul – a királyhoz... és Hámánnal együtt vacsorára hívta meg őket.

* * *

„Ekkor Eszter azt üzente (vissza) Mordechájnak: menj és gyűjts össze minden zsidót, aki csak Susánban található és böjtöljetek értem! Ne egyetek és ne igyatok három napig, se éjjel, se nappal. Én is ugyanúgy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz, a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát elveszek! Mordecháj ezután elment és mindenben úgy járt el, ahogy azt Eszter meghagyta (szó szerint: megparancsolta) neki.” (Uo. 4,15-17)

Eszter tehát belátta, nincs más választása, most rajta a sor. Nem titkolhatja tovább a király előtt zsidó mivoltát. Azzal, hogy nem kihallgatást kér a királytól, amit biztosan megkapott volna, hanem a „törvény ellenére” jelenik meg, a helyzet súlyosságát jelzi.

Megjegyzendő, hogy Eszter – Mordechájnak adott – utasítása, parancsa, „gyűjtsd egybe”, a zsidóság jelmondatává vált, amiben kifejeződik az a zsidókra jellemző szokás, hogy ha baj, córesz van, meg kell mutatni, hogy a zsidók egységesek.

Bölcseink szerint, a háromnapos szigorú böjt éppen Peszách első három napjára esett, ami példa nélkül álló a zsidó történelemben. Mordecháj, ez esetben, hatályon kívül helyezte a Széder-est megtartását, a pászka evését és a négy pohár bor elfogyasztását.

A Midrás drámainak írja le Mordecháj és Eszter vitáját, amikor is Mordecháj a háromnapos böjt elrendelésekor arra hivatkozik, hogy ebbe beleesik a Széder-est is. Eszter válasza: „Zsidók nagy öregje!! Hát ha nincsenek zsidók, minek a Peszách?” Ez végül is hatott, s Mordecháj azonnal elrendelte a böjtöt... (Eszter rábá 8,7)

   Más források úgy vélik, hogy az eset csak később, Ijjár hó elején történt, hiszen Hámán parancsa Niszán 13- n született meg, ezután még legalább három hétnek el kellett telnie, amíg Mordecháj minden részletet megtudott, majd eljutott Eszterhez, és összegyűjtötte a zsidókat, hogy böjtre fogja őket.
Egy másik midrási forrás azt állítja, hogy a böjt lényege nem az evés-ivástól való tartózkodás, hanem az együttlét és az önmagukba való fordulás.
Ibn Ezra úgy értelmezi ezt a verset, hogy maga a böjt csak két napig tartott és a harmadikon ment Eszter a királyhoz.
Olyan vélemény is van, hogy úgy böjtöltek, hogy esténként ettek, csak napközben nem, ahogy manapság a mohamedánok, Ramadánkor teszik.
Van, aki azt kérdi, nem félt-e Eszter attól, hogy a böjt tönkreteszi szépségét. Az egyik válasz szerint csoda történt, még meg is szépült ezalatt...

* * *

„Ha elveszek – hát elveszek!” (Uo.)

A hagyományos kommentátorok szerint Eszter a lelki elveszejtéstől félt. Ugyanis, ez ideig kényszer révén volt Ahasvérossal, mintegy erőszaknak engedve, most meg önként, magától megy. Ez viszont – a halachában – más elbírálás alá esik, mintha saját jószántából lett volna kedves hozzá.

50 KÖNYÖK MAGAS BITÓFA

„Három nap múltán Eszter királynői öltözéket öltött és megállt a királyi palota belső udvarán, a trónteremmel szemben. A király pedig ott ült a trónján, szemben a bejárattal. Amint a király meglátta, hogy Eszter királyné ott áll az udvaron, kegyet talált a szemében és kinyújtotta Eszter felé a kezében lévő aranypálcát. Eszter közelebb lépett és megérintette a pálca végét. A király megkérdezte tőle: mi járatban vagy, Eszter királyné és mi a kívánságod? Még ha országom felét is (kéred), megadom neked!” (Eszter 5,1-3)

Most mindenki azt várná, hogy ezek után Eszter azonnal Hámán elveszejtését kérné, de a mesterien szőtt elbeszélés menete nem vág a dolgok közepébe. Eszter egy meghívást hozott el személyesen, mely egy általa rendezendő lakomára szólt, s melyre királyi férjén kívül Hámán megjelenésére is számít. Ez meg is történik, a két férfi el is jött, folyt is a bor és a király ismét megkérdezte, mi Eszter kívánsága? Mire a királyné ezt feleli:

„Kérésem és kívánságom: ha jóindulattal tekint rám a király, és ha jónak látja megadni kérésem és teljesíteni kívánságom – jöjjön el a király, Hámánnal együtt a lakomámra, amelyet készítek. Holnap aztán felelek majd a király kérdésére.” (Szó szerint: „holnap majd a király kedvére teszek”.) (Uo. 5,7-8)

A király tehát elfogadja a második meghívást is, és Hámánnal is tudatja ezt.

* * *

Mit kell érteni „királyi öltözék” alatt? Értelemszerűen itt nem ruházatot jelent. A Midrás azt a jellemzést adja, hogy Esztert megszállta a szent szellem (ruách hákódes), mert ezúttal életét kockáztatta veszélyben lévő népéért. A Zohár úgy véli, hogy miközben Eszter befelé ment, át kellett haladnia a király bálványcsarnokán, és ekkor páni félelem lett úrrá rajta. Hogy ezt leküzdje, fohászkodni kezdett: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Hát nálad ugyanolyan véteknek számít, ha azt valaki szándékosan vagy véletlenül követi el? Egyre megy az, hogy ha saját akaratából vagy erőszaknak engedve követi el?” (Rási: annak ellenére, hogy most önként jöttem, mégis kényszernek számít.) (Megilá 16b)
A Tárgum Eszter imájának szövegét is közli:
„Te vagy a nagy Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, valamint Benjámin ősöm Istene, nem jószántamból jövök ehhez a bolond királyhoz, hanem népedért, Izraelért, hogy el ne vesszenek a világból... emlékezz és ne feledd az ősök érdemeit és ne utasítsd el kérésemet...!”

A Talmud nagyra értékeli Eszter tettét – és bátorságát: „... három szolgálattevő angyal kísérte Esztert a királyhoz. Egyik felemelte Eszter lehorgasztott fejét, a másik kellemet kölcsönzött neki (mivel a háromnapos böjt megviselte), míg a harmadik meghosszabbította a királyi aranypálcát, hogy Eszter elérhesse”. (Uo.)
A vilnai gáon arra a következtetésre jut, hogy a király rögvest megértette, hogy a királyné bajban van, hiszen nem kockáztatta volna életét hívatlan látogatásával. Ezért ajánlotta fel neki mindjárt fele királyságát (akár a mesékben), mert mindenáron teljesíteni akarta a kívánságát.

* * *

Felvetődik a kérdés, vajon miért nem fedte fel Eszter azonnal a titkát, mihelyst a királlyal kettesben maradt, hiszen így módja lett volna könyörögni is halálos veszedelembe került népéért? De legfőképp az talányos, miért hívta meg a lakomára Hámánt is?

Van olyan feltevés, mely szerint Eszternek szándékában volt ekképp cselekedni, de amikor a trónterembe lépett, inába szállt a bátorsága, s így inkább másnapra halasztotta az elkerülhetetlent.

Mások szerint előre megfontoltan cselekedett így. Féltékennyé akarta tenni a királyt, aki egyébként is mindenben cselszövést és összeesküvést látott.
A Talmudban nem kevesebb, mint 14 tanaita és amorita próbál eme kardinális kérdésre választ adni, azaz miért ismételte meg másodjára is a Hámánnak szóló meghívást?
Ime a vélemények:
Reb Eliézer: Tőrbe csalta Hámánt, hogy könnyebb legyen semlegesíteni.
Reb Jósua: Őseitől tanulta ezt a „fogást” (Saul is meghívta Dávidot ebédre, holott nem szerette).
Reb Meir: Semlegesíteni akarta, hogy ne lázadjon fel a király ellen.
Reb Jehuda: Hogy ne gyanúsítsák azzal, hogy a királynő zsidó (egy zsidó csak nem hívja meg a zsidógyűlölő Hámánt!)
Reb Nechemja: Hogy ne bízzák el magukat a zsidók, tudván, hogy van egy rokonuk a királyi palotában, hanem térjenek meg szívből.
Reb Joszi: Hogy kéznél legyen mindig (Hámán), hátha alkalom nyílik lehetetlenné tenni.
Reb Simon ben Mönászjá: Eszter Istenre akart hatni ezzel a kétségbeesett lépéssel, hogy Isten azt lássa, már Eszter maga is az ellenség pártján van, ő is behódolt Izrael ellenségének. (Rási)
Reb Jósua ben Korchá: (azt mondta Eszter): Kedveskedek neki (Hámánnak), hogy a király gyanút fogjon és mindkettőnket megöljön (és ezzel a törvény automatikusan érvényét veszti – Rási).
Rábbán Gámliel: A király ingatag jellem volt (és Eszter úgy gondolta, ha sikerül rávennie a királyt, hogy Hámánt menessze, kéznél legyen, hogy Ahasvéros ne bánja meg és másítsa meg döntését).
Reb Eliézer Hámodai: Nemcsak a király lett féltékeny Hámánra (Eszter ügyes húzásával), hanem a többi miniszter is, akiket nem hívott meg, és ezzel előkészítette a talajt Hámán megbuktatására.
Rábbá: „Az összeomlást megelőzi a gőg, a bukást meg a felfuvalkodottság (Példabeszédek 16,10), vagyis Eszter azért hívta meg Hámánt, hogy szükségszerű bukása előtt legyen oka felfuvalkodottnak lenni...
Ábájjá és Rává (együtt): „Amikor felhevülnek, lakomát készítek nekik, lerészegítem őket, hogy vigadjanak, aludjanak örök álmot és ne ébredjenek fel...” (Jeremiás 51,39) A két ismert amorita szerint Eszter erre az Írásversre alapozta Hámán meghívását. (Rási szerint Bélsácárra érti Jeremiás ezt a verset: amikor győztesen visszatért a háborúból, kimerülve és felhevülve, győzelmi lakomát csapott, sokat ivott és még aznap meghalt.)

Rábbá bár Ábáhu találkozott Élijáhu prófétával, és megkérdezte tőle: Valóban melyik (az említettek közül) az igazi ok, amiért Eszter meghívta Hámánt a lakomára (vagyis a fent említettek közül ki járt legközelebb az igazsághoz?
Mind az említett okok együttvéve – szólt a próféta válasza... (Megilá 16b)

* * *

Hámán igencsak biztos volt magában, amikor Eszter első lakomájáról, melyen ketten voltak a királynénál, hazatért. Szinte egyenrangúnak vélte magát a királlyal, és a tarsolyában érezte az alkirályi kinevezést.

„Azon a napon Hámán örömmel és jókedvűen távozott (a lakomáról). De meglátta Hámán, a király kapujában Mordechájt, aki nem kelt fel előtte, meg se moccant, s ezért elöntötte őt a düh. Hámán erőt vett magán és hazament. Majd hívatta barátait és feleségét Zerest, és elsorolta nekik, milyen nagy a vagyona, mennyi fia van és hogyan emelte őt a király nagyobb méltóságra minden vezető emberénél...” (Uo. 5,9-11)
Majd eldicsekszik, hogy két alkalomra is meghívta őt a királyné, de panaszkodva hozzáteszi: „Mindez, azonban, mit sem ér nekem, amíg a zsidó Mordechájt a királyi udvarban látom.” (Uo. 5,13.)

Ekkor azt javasolták Hámánnak, készíttessen egy ötven könyök magas akasztófát, szerezze meg a király beleegyezését, és akasztassa fel Mordechájt. Hámán megfogadta a tanácsot, és elkészíttette a bitót.

* * *

A Megilla részletesen foglalkozik az eseményekkel, s számtalan kérdés vetődik fel azzal kapcsolatban, mi miért történt és egyéb összefüggések miatt is. Ezekre lehetetlen kitérni, mindössze egyetlen kérdést emelünk ki, nevezetesen azt, hogy miért ígérte a király Eszternek két ízben „fele királyságát”?

A Midrás erre azt a sejtelmes magyarázatot adja, hogy mivel Jeruzsálem éppen a birodalom közepén van, s attól tartott, hogy Eszter (akiről talán sejtette, hogy zsidó, mert miért titkolná valaki a származását, hacsak nem zsidó?) esetleg a Szentély felépítésének engedélyezését kéri majd, így jobbnak tartotta, ha inkább a fele királyságát ajánlja fel neki, hiszen megígérte a környező népeknek, hogy nem fogja a zsidóknak megengedni, hogy felépítsék templomukat.

* * *

Elkészült tehát az akasztófa, de hát „még szólni kell a királynak”, hiszen Mordechájt, aki udvari tanácsnok volt, mégsem lehetett Ahasvéros beleegyezése nélkül megölni.

Hámán Mordecháj iránti ádáz gyűlölete – egy Midrás magyarázatában – onnan származik, hogy Mordecháj egyszer megmentette Hámánt az éhhaláltól oly módon, hogy Hámán szerződésileg „eladta magát” – kenyérért – Mordechájnak, aki most ezt a szerződést lobogtatta meg előtte. (Jálkut Simoni. A Talmudban, Megilá 16a-b., csak rövid utalás található erre.)
Hámán, tehát készül a bosszúra...

EGY ÁLMATLAN ÉJSZAKA KÖVETKEZMÉNYEI

„Azon az éjszakán kerülte az álom a királyt. Ezért megparancsolta, hogy hozzák elő a nevezetes történetek könyvét, és olvassanak fel belőle neki. És rátaláltak arra a feljegyzésre, hogyan jelentette fel Mordecháj Bigtánt és Terest, a király küszöbét őrző két háremőrt, akik merényletet terveztek Ahasvéros király ellen. A király megkérdezte, milyen méltóságot és kitüntetést adtak ezért Mordechájnak? A király szolgálatára álló ifjak azt felelték, hogy semmit nem adtak neki. Akkor azt kérdezte a király: ki van az udvarban? Hámán (ugyanis) megérkezett... és azt akarta kérni a királytól, hogy akasztassa fel Mordechájt arra a bitófára, amit készíttetett neki...” (Eszter 6,1-4)

Nem lehet tudni, mi okozta Ahasvéros álmatlanságát. A Megilla szerzője azt sugallja, hogy feltehetően a szívére vette, hogy Eszter két alkalomra is meghívta magához Hámánt lakomára, aminek messzemenő jelentőséget tulajdonított. A Midrás ezt kiegészíti azzal, hogy visszaemlékezett néhány, ellene szőtt, de meghiúsított összeesküvésre, melyekből csak nehezen menekült meg. Felidézte magában, többek között, a legutóbbi, a Bigtán-Teres esetet is, és azon töprengett, vajon nem volt-e hálátlan az iránt, aki leleplezte és vajon megfelelően megjutalmazta-e? Mert ha nem, akkor elterjedhetett annak a híre, hogy a király hálátlan...
Ha ez így történt – szőtte tovább gondolatai fonalát –, akkor többé senki nem vállalkozik majd arra, hogy megmentse őt... Idáig jutván elmélkedésében, ismét belemélyedt a Krónikák jegyzőkönyvébe, hátha talál benne valami megnyugtatót...

* * *

Ámosz Cháchám kiemeli, hogy a Megillában leírt történések „véletlenek” sorozata következtében jönnek létre. Ilyen pl. az álmatlanság, az összeesküvés – Mordecháj által való – leleplezéséről szóló történet olvasása stb. A Dáát Mikrá szerzője úgy véli, hogy mindezekben az isteni Gondviselés játszik szerepet.
Egy kabbalisztikus vélemény azt vallja, hogy ahol az a szó szerepel, hogy király, héberül: Hámelech, ennek kettős értelme van a Megillában, azaz érthető a világ királyára, vagyis Istenre is. „Nem szendereg és nem alszik Izrael őrzője” – írja a zsoltárok szerzője (Zsoltárok 121,4), és már ugyancsak eljött az ideje, hogy valamit tegyenek Hámán gyilkos tervének megakadályozására. Ez utóbbi a racionalista gondolkodású Ibn Ezra feltevése.

* * *

Hámán, tehát, bement a királyhoz, s mielőtt megszólalhatott volna, a király azt kérdezte tőle: „Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni?” (Uo. 6,6)
Hámán, azt hívén, hogy róla van szó, az alábbi választ adta:
„Annak az embernek, akit a király ki akar tüntetni, hozzanak királyi öltözetet, olyat, amilyenbe a király szokott öltözni, meg lovat, amilyenen a király szokott kilovagolni és tegyenek a fejére királyi koronát. (Szokásban volt ebben az időben, a lovakat ékszerekkel, többek között koronával is felékesíteni.) Adják át a ruhát és a lovat az egyik királyi nemes úrnak, öltöztessék fel azt az embert, akit a király ki akar tüntetni, lovagoltassák végig a város (fő)utcáján, és kiáltsák előtte: Így tesznek azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni.” (Uo. 6,7-9)
A királyban, előbbi töprengéséből fakadóan, megerősödött a gyanú, hogy Hámán nem véletlenül tett királyi öltözetről meg koronáról említést, talán, ki tudja?... Hámán meg is rémült a király arckifejezésétől, amikor a koronát említette, hiszen nem állt szándékában felizgatni a királyt és maga ellen ingerelni, ami keresztezte volna tervét.
Ámosz Cháchám írja, hogy ezt a fejezetet kétféleképpen lehet értelmezni, aszerint, hogy Ahasvérost milyen embernek tartjuk, okosnak avagy korlátolt, iszákos embernek.

* * *

Az első változat arra enged következtetni, hogy egyrészt a féltékenység, másrészt egy összeesküvés lehetősége volt álmatlanságának oka. Ahasvéros, e verzió szerint, elég okos volt és tudta, hogy amikor a kitüntetésről szólt, azt Hámán magára fogja érteni. Azzal is tisztában volt, hogy Hámán gyűlöli Mordechájt, s nem kis élvezettel arra utasította Hámánt, maradéktalanul hajtsa végre, amit maga javasolt.
A második változat értelmezésében az álmatlanságot a sok étel és ital váltotta ki. Azt hitte, hogy majd Hámán örülni fog, hogy jót tehet annak (Mordechájnak), akit a király kegyel...
Hámán ötlete elnyeri a király tetszését, és rá is parancsol: „Siess, hozd a ruhát és lovat, amiről beszéltél, és tégy így a zsidó Mordechájjal, aki a királyi udvarban van. Semmit ne hagyj el abból, amit mondtál!” (Uo. 6,10)
Így lett az akasztásból diadalmenet. Az Írás egyetlen mondatba sűríti, miként cselekedett Hámán: „fogta a ruhát... felöltöztette Mordechájt, majd végiglovagoltatta... és azt kiáltotta előtte: „Így tesznek azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni!” (Uo. 6)
Itt hangzik el utoljára a király szájából, Mordecháj említésekor, a zsidó jelző.
Hámán tökéletesen megszégyenülve és megsemmisülve ér haza, hiszen terve éppen ellenkezőképpen sült el. Felesége, a hír hallatán megjósolja neki: „Ha a zsidók ivadékából való ez a Mordecháj, aki előtt bukni kezdettél, akkor nem bírsz vele, hanem teljesen el fogsz bukni előtte!” (Uo. 6,13)
Eme „jóslat”-ot követően ment el, immáron másodszor, Eszter lakomájára. A király parancsőrtisztjei jöttek érte, hogy megsürgessék jövetelét.

* * *

Megszakítva a további események elmesélését, néhány szó arról, miként részletezi és színezi ki a Midrás-irodalom a különböző történéseket.
Szó van arról, hogy amikor Ahasvéros eszébe idézték, miként mentette meg Mordecháj az életét, már nem félt attól, hogy Eszter összeesküvést szőhet ellene Hámánnal együtt, hiszen ha Eszter az életére tört volna, akkor nem mondja el annak idején azt, amit nagybátyjától hallott. (Mánot Hálévi)
Részleteiben, szinte folytatásos elbeszélésként, olvasható, miként hajtotta végre Hámán Mordecháj „kitüntetését”.
Hámánról, itt kiderül, hogy valaha borbély volt, s most miként hasznosította tudományát, amikor megnyírta és megfürdette Mordechájt, aki enélkül nem volt hajlandó a királyi öltözéket magára ölteni. Szó van arról is, hogyan talált rá Hámán Mordechájra, aki zsákba öltözve és böjttől sanyargatottan tanítványait az ómerre tanította (ne feledjük, ez Niszán hónapja volt, és 16-a, az ómer bemutatásának napja). Így, amikor meglátta Hámánt, tanítványait menekülésre buzdította, joggal feltételezvén, már érte jött, hogy felakasztassa (a bitófa felállításának híre nem maradhatott titokban). De Hámán azt kérdezte tőle, mit tanultok? Mordecháj elmondta: az ómer jelentőségét. És miből van ez az ómer? – faggatózott tovább. Egy maroknyi árpából – így a válasz.
Nos – kesergett magában Hámán – a ti maroknyi árpátok legyőzte az én tízezer talentumomat, amit a ti fejetekért cserében felajánlottam.
Ami Hámán csalódott hazaérkezését illeti, a Talmud tudni véli, hogy ennek fő oka lánya halála volt. Ugyanis, Hámán lánya házuk tornácáról látta a menetet, s joggal hívén, hogy apja ül a lovon, s azt egy zsidó vezeti, a zsidók iránti gyűlöletében egy éjjeli edény egész tartalmát a ló kantárszárát tartó ember fejére öntette. Amikor a tévedése kiderült, szégyenében leugrott házuk tetejéről és szörnyethalt. Ezt gyászolta Hámán... (Megilá 16a)

PURIMI CSODA – PESZÁCHKOR

„És Ő (az isteni Gondviselés) állt mellettünk és őseink mellett. Mert nem egyszer és nem egyetlen ellenség tört életünkre és akart megsemmisíteni bennünket; hanem minden nemzedékben az életünkre törnek, hogy megsemmisítsenek bennünket, de az Örökkévaló megment minket kezeik közül” (a peszáchi Haggadából, amit Széder estén olvasnak fel a zsidó házakban).
Ahasvéros és Hámán tehát, együtt ülnek Eszter második lakomáján. Ahasvéros ismételten felteszi a kérdést, mit kíván tőle Eszter, egyben biztosítva őt, hogy kérése meghallgatásra talál. Ez alkalommal választ is kap kérdésére:

„Ha jóindulattal tekint rám a király, és ha kegyet találtam szemében, adassék nekem – kérésemre – az életem és népem élete! Mert eladtak bennünket, engem és népemet, hogy elpusztítsanak, megöljenek és elveszejtsenek minket. Hiszen, ha csupán rabszolgáknak vagy rabszolganőknek adtak volna el – hallgatnék...” (Eszter 7,3-4)
Eszter végre felfedte eddig jól titkolt származását, de egyben azt is a király tudomására hozta, hogy ez milyen életveszélyt jelent ránézve. A királyból, az elhangzott szavak súlyos indulatot váltanak ki:
„Ki az, és hol van az, aki arra mert vetemedni, hogy ilyet tegyen?” A válasz sem késik: „Ez az ember, a gonosz Hámán, a mi ádáz ellenségünk!”

Amint elhangzottak ezek a szavak, a király agyán végigfutottak az elmúlt napok eseményei, azok összefüggése, az, hogy még – igaz, csak gondolatban – Esztert is meggyanúsította ellene szőtt összeesküvéssel, de nem utolsósorban az, hogy az ő szeretett királynéja veszedelemben forog. Hirtelen indulatában otthagyja a lakomát, hogy lehűtse kavargó gondolatokkal teli fejét, de amikor visszatér, Hámánt Eszter kerevetére borulva találja. A még mindig dühös király – aki csak ezt látja és nem tudhatja, hogy Hámán Eszternél csak nyomorult életéért könyörög – azt hiszi, hogy Hámán erőszakoskodik a királynéval, ezért rárivall: „Még bántalmazni is mered a királynét az én jelenlétemben? A szó elhagyta a király ajkait és Hámán arca elborult.” (Uo. 8)

A „deus ex machina”, azaz az utolsó felvonás végkifejletéhez a végszót egy Charbona nevű udvaronc adja, aki – látván a királynak Hámán iránti dühét – említést tesz a már felállított bitófáról. A király nem sokáig habozik, indulatának első rohamában kiadja a parancsot: akasszátok fel rá!

* * *

Az események szélsebesen peregtek. Alig adta ki a király a parancsot, Hámán már ott himbálózott a bitófán.

A fentebb leírt lakoma eseményei, az egyes szereplők cselekedeteinek indítékai sokat foglalkoztatták a bölcseket. Az egyik Eszter azon szavaival – „... ez a gonosz!” – foglalkozik. Úgy véli, hogy Eszter valójában Ahasvérosra mutatott, de egy angyal, a kezét Hámán felé tolta. (Megilá 16) Ugyanis – így a magyarázat – Hámán a király beleegyezése nélkül nem lett volna képes megvalósítani szándékát. Ahasvéros felfogta a mozdulat megváltozását, s rossz lelkiismerete késztette végül is arra, hogy felakasztassa Hámánt, remélve, hogy ezzel Esztert kiengeszteli és az ügyet lezárhatja. Azonban nem egészen így történt.

* * *

Mindezektől függetlenül „Azon a napon Ahasvéros király Eszter királynénak adta Hámánnak, a zsidók ellenségének házát. Mordecháj pedig a király közvetlen környezetébe került (szó szerint: bement a király elé), mert Eszter felfedte, ki ő neki. A király lehúzta pecsétgyűrűjét, amit elvett Hámántól és odaadta Mordechájnak...” (uo. 8,1-2)
A tömegek, melyekhez ugyan eljutott Hámán megölése, de okát nem ismerték, folytatták előkészületüket a zsidók elpusztítására, mintha mi sem történt volna. Így aztán Eszter még nem elégedhetett meg azzal, hogy a kígyó fejét levágták, kénytelen volt tovább küzdeni:

„Ezután Eszter ismét beszélt a királlyal, lába elé borult és sírva kért kegyelmet tőle, hogy hiúsítsa meg az agágita Hámán gonosz tervét, amelyet a zsidók ellen kigondolt...” (Uo. 8,31) A továbbiakban még azt kérte a királytól, hogy „adjon ki egy dekrétumot, melyben visszavonják az agágita Hámánnak, Hámdátá fiának a leveleit, melyeket minden tartományba elküldött a zsidók kipusztításáról, mert hogyan tudnám elnézni azt a veszedelmet, amely népemre vár, és hogyan tudnám elviselni rokonaim pusztulását?” (Uo. 8,5-6)

Végül is, az akkori Perzsia alkotmányának szellemében, a király új rendeletet hozott, ami megengedte a zsidóknak a védekezést, mivel a perzsa alkotmány szerint nem lehet egy aláírt és lepecsételt rendeletet hatálytalanítani.

* * *

Ha összevetjük az eseményeket, sok hasonlóság lelhető fel a Peszáchkor ünnepelt események, az Egyiptomból való kiszabadulás és az Eszter könyvében leírt események között. Akkor, a rabszolgaság következtében, egy pogány kultúrába való teljes beolvadás várt a zsidókra, itt pedig végső megsemmisülés, mint az asszimiláció utolsó felvonása. A Gondviselés mindkét esetben megmentette a zsidókat, bár más-más eszközökkel.

KIRÁLYI „ENGEDÉLY” ÖNVÉDELEMRE

„Ahasvéros király így felelt Eszter királynénak és a zsidó Mordechájnak: Hámán házát már Eszternek adtam, őt pedig felakasztották, mert kezet emelt a zsidókra. Ti meg írjatok a király nevében, amit a zsidók ügyében jónak láttok és pecsételjétek le a király gyűrűjével. (Ugyanis az a rendelet, amit a király nevében írtak és a király gyűrűjével pecsételtek le – visszavonhatatlan).” (Eszter 8,7-8)
Fenti idézet némi magyarázatra szorul. Ha Perzsiában, az akkori szokás értelmében, az a királyi parancs, melyet a király pecsétjével szentesített visszavonhatatlan volt, akkor vajon miként lehetett semlegesíteni vagy megváltoztatni Hámánnak, a zsidók kiirtására vonatkozó rendeletét? Hiszen most Ahasvéros a zsidó Mordecháj kezébe adta ugyanazt a pecsétet, hogy rendelkezzék vele tetszése szerint.

És Mordecháj élt is a lehetőséggel. Lediktálja a király írnokainak az új törvényt, melynek lényege, hogy a zsidók, méghozzá királyi jóváhagyással, az életükre törőkkel szemben megvédjék magukat. „... megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, elpusztíthassák, megölhessék és elveszejthessék a népek és tartományok velük szemben ellenséges erőit...” (Uo. 8,11).

A támadásra, gyilkolásra korábban felszólított tömegek váratlan helyzetbe kerültek, hiszen ilyenre még soha nem volt példa. Ráadásul Mordecháj ezt a törvényt „Indiától Etiópiáig, 127 tartományba, minden egyes nép saját nyelvén, a tartomány saját írásmódja szerint küldte el, valamint a zsidóknak is a maguk írásával és a maguk nyelvén”. (Uo. 9). ÉRDEKES TUDTAK OLVASNI A SAJÁT NYELVÜKÖN!!

 És „minden egyes tartományban és helységben, ahová a király parancsa eljutott... örültek a zsidók. Az ország lakosságából sokan zsidóvá lettek, mert elfogta őket a zsidóktól való félelem” (Uo. 8,17)

Mi következett ezután? Amikor eljött a Hámán által kijelölt nap, Ádár 13. és „... amikor a zsidók ellenségei azt remélték, hogy elbánhatnak velük – fordulat következett be, mert a zsidók bánhattak el azokkal, akik gyűlölték őket. Összegyűltek a zsidók... és rátámadtak azokra, akik a vesztükre törtek. Senki nem tudott nekik ellenállni, mert rettegés fogta el tőlük az egész lakosságot. A tartományok vezetői, a kormányzók, a helytartók és királyi hivatalnokok kedveztek a zsidóknak, mert a Mordechájtól való félelem fogta el őket. Mordecháj, ugyanis, nagy ember lett a királyi palotában és híre eljutott valamennyi tartományba...” (Uo. 9,1-4)

Nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, hányan estek el a zsidókkal való küzdelemben, de különféle források ezt kb. 75 ezerre teszik. Magában Susánban kb. nyolcszázan haltak meg mindössze, mert – Málbim szerint – a zsidók itt nagyobb biztonságban érezték magukat, így ellenségeik nagy részét életben hagyták. A Megilla sem bocsátkozik részletekbe, még a zsidók veszteségeiről, amik feltehetően voltak, sem tesz említést.
Meg kell említeni azt a feltevést – amiről Alsech is beszél –, hogy eredetileg a király csak a védekezést engedte meg a zsidóknak, de a homályos megfogalmazás arra enged következtetni, hogy ez később kiterjedt az ámálékita erők megtámadására. A Tárgum szerint a 75 ezer elesett antiszemita nagy része ámálékita volt.

* * *

Nem sok hasonló esetet ismer a zsidó történelem, amikor a gálutban élő zsidók – fegyverrel – megakadályozzák tervezett kiirtásukat. Nem csoda tehát, hogy ebből a történetből állandó jellegű örömünnep lett, a Chanuka mellett a két post-biblikus ünnep egyike.

AZ UTOLSÓ ELŐTTI ÜNNEP

„Mordecháj leírta mindezen eseményeket, majd levelet küldött mindazon zsidóknak, akik Ahasvéros király tartományaiban laktak közel vagy távol. Kötelezővé tette számukra, hogy tartsák meg Ádár hó 14. és 15. napját, évről évre, mivel ezek a napok, melyektől kezdve a zsidók nyugtot lelhettek ellenségeiktől, és ez az a hónap, amelyben bánatuk örömre, gyászuk ünnepre fordult. Tegyék ezeket a lakoma és öröm napjaivá, amikor egymásnak ajándékokat és a nélkülözőknek adományokat küldenek. A zsidók pedig megfogadták, hogy folytatják, amit elkezdtek, ahogyan azt Mordecháj megírta nekik.” (Eszter 9,20-23)

„... lecsillapodott a király haragja” (Uo. 7,10). A drámai történések véget értek. A király igazságot szolgáltatott a zsidóknak, megengedte, hogy védekezzenek. A továbbiak már a zsidók belügye, melyekbe Ahasvéros már nem szól bele, és nincs szerepe.

Mordecháj, mint eddig, most is kezében tartja az eseményeket, távlatokban gondolkodik. Fel is használja a dolgok ilyetén alakulását, hogy ebből ünnepet teremtsen, hogy a zsidók szerencsés megmenekülése sose menjen feledésbe. Ezt szolgálja az ajándékozás, a jótékonyság előírása (majd később, a Bölcsek által elrendelt Megilla felolvasása). Mindezt megelőzi az Eszter nevét viselő böjt, amelyre Purim ünnepe előtti napon kerül sor. Egyébként Purim az utolsó olyan ünnep, mely még megtalálható a Bibliában, Eszter könyvében. (A legutolsó, a Chanuka, már csupán az apokrif Makkabeusok könyvében szerepel.)

Érdekes momentum, hogy Mordecháj azért „nevezte ki” Ádár 14-ét örömünnepnek, mert a birodalom zsidósága Ádár 13- n vívta meg végső küzdelmét. De, mivel a susáni zsidók 14-én még harcoltak, és csak 15-én értek véget a harcok, a susáni (valamint a többi, fallal körülvett városbeli) zsidók 15-én ünneplik a Purimot, amit ezért Susán-Purimnak neveznek.

* * *

Purim (többes szám: Pur) perzsa fordításban sorsot jelent. Az elnevezés onnan ered, hogy Hámán, mint tudjuk, sorsot vetett, mely napra essék a zsidók elpusztítása. Ez a nap volt Ádár 13-a.
Itt jegyezzük meg, hogy a zsidó ünnepek nagy részének hasonlóképp szimbolikus elnevezésük van. Így pl. Peszách = elkerülés; Sávuot = Hetek ünnepe; Szukkot = a sátorra utal, míg Chanuka = felavatást jelent.

* * *

„Eszter királyné, Ávichájil lánya, és a zsidó Mordecháj újra megírták a levelet, és hangsúlyozottan követelték ezen második Purim-levél rendelkezéseinek teljesítését... Eszter szavai elismertették a Purimot, mint ünnepet és beírattak a könyvbe.” (Eszter 9,29-32)
Sokan tárgyalták, kommentálták és értelmezték, mit jelent ez a „második” Purim-levél? Van olyan vélemény, miszerint az első levelet Mordecháj egyedül írta, ezt a másodikat Eszterrel együtt. Mint közismert, a Talmud a Nagy Szinódusnak tulajdonítja az Eszter könyvének szerzőségét. (Bává Bátrá 14) Azok szerint azonban, akik úgy tartják, hogy Mordecháj és Eszter írták, és az ún. „Purim-levél” nem egyéb, mint a Megilá azt kell mondani, hogy a „második” alatt a második évet kell érteni, amelyben íródott. (Dáát Mikrá)
A jeruzsálemi Talmud elárulja, miért kellett Mordechájnak és Eszternek annyit győzködni a zsidókat, az előírt ünnep elfogadtatás ért?
Kiderült, hogy a korabeli zsidók ágáltak a Hámán feletti győzelem megünneplése ellen, arra hivatkozva, hogy a népek megint csak ellenük fogják felhasználni, ha megünneplik ellenségeik legyőzetését.
Erre reagált a „második” levél, mondván: „Ha ettől féltek, nincs mit tenni, mert az eseményt már feljegyezték a perzsa krónikákban, tehát nincs benne semmi új, így nincs mit félni a további indulatok szításától.” (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1,5)
A babilóniai Talmud hasonló, bár inkább exegetikus vitát közöl Eszter és a Bölcsek között: „Mondá Eszter: (kérlek benneteket) írjatok be engem (vagyis a nevemről elnevezett Megillát) nemzedékekre kötelező jelleggel!” A Bölcsek azt válaszolták, hogy nem lehet, és ezt indokkal támasztották alá. (Megilá 7a)

* * *

Eszter és Mordecháj levelükben említést tesznek a „böjtök és jajkiáltások”-ról, melyeket a zsidók magukra vállaltak. Itt azokról a böjtökről van szó, melyeket a próféták vezettek be, és nem szerepelnek a Tórában (Tévét 10, Támuz 17, Áv 9, Gedáljá böjtje), holott a konzervatív felfogás még a prófétáknak is megtiltja, hogy új dolgokat bevezessenek. Mordecháj most erre hivatkozva szólítja fel a zsidókat Purim ünnepének megtartására. (Mánot Hálévi)
Bizonyos Írásverseket elemezve, a Talmud és a Midrás arra a következtetésre jut, hogy Purim ünnepe – ellentétben a többi ünneppel – az idők végezetéig sem veszti el érvényét.
A Zohár kabbalisztikus értelmezése szerint Jom Kippur és Purim között sok a hasonlóság, amennyiben egykoron Jom Kippur is örömünneppé válik majd.

* * *

„Ahasvéros király adót vetett ki az országra és a tenger szigeteire. Minden nevezetes hőstette és Mordecháj nagyságának a leírása, akit kitüntetett a király – mindez meg van írva a méd és perzsa királyok történetének könyvében. Mert a zsidó Mordecháj második ember volt Ahasvéros király után, tekintélyes volt a zsidók között, és honfitársai többsége kedvelte őt, mert népe javát kereste és nemzetségének békéjén tevékenykedett.” (Uo. 10,1-3)
A zsidók, akik szerencsésen megmenekültek, örülnek Mordecháj felemelkedésének, még akkor is, ha a polgárháborútól megmenekült hatalom új adókat vetett is ki.

Persze sokan mondták azt is „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk”. A talmudi bölcsek – „honfitársai többsége kedvelte őt” mondásból – arra következtettek, ez volt az oka, hogy egy csoport fellépett Mordecháj ellen, mert hivatalt vállalt és ezáltal elhanyagolta tanulmányait (Megilá 16b és Rási, uo.)

Más Midrás szerint azért határolódtak el tőle, mert őt vádolták az egész Hámán-ügy kialakulásáért (nem volt hajlandó előtte meghajolni).

* * *

Eszter további sorsáról nem tudósít a Biblia.
Mordecháj – Nechemja könyve szerint (Nechemja 7,7) – alijázik, tehát rangja ellenére távozik Perzsiából a zsidók országába.