OTNIÉL BEN KNÁZ  - (3)  BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK

                                                                                       

      VEGYESHÁZASSÁG, IDOLOK, IDEGEN IGA

 

„És történt pedig Jósuá halála után, hogy Izrael fiai megkérdezték az Örökkévalót (az Urim Vetumim(*) által): Melyikünk vonuljon fel (kelljen hadba) elsőként a kánaániták ellen, hogy harcoljon ellenük? Az Örökkévaló pedig ezt válaszolta: Jehuda vonuljon fel elsőként, mert kezébe adom az országot. Ekkor Jehuda azt mondta testvérének, Simonnak: Vonulj fel velem együtt a nekem kisorsolt területre, hogy harcoljunk a kánaániták ellen, és én is veled megyek majd a neked kisorsolt területre. És Simon vele ment.” (Bírák 1, 1–3).

 

Mint már volt alkalmunk említeni, minden ellenkező hiedelemmel szemben Jósuá nem fejezte be a honfoglalást. Maradtak itt-ott nem pacifikált területek, idegen népek által lakott gócok, enklávék, amelyeket ez idáig nem sikerült elfoglalni. Jósuá ugyan „sokat (hosszú ideig) háborúzott” (Jósuá 11,18), amit bölcseink fel is róttak neki, hogy „húzta az időt”, mert tudta, hogy a feladat befejeztével meg fog halni – de így sem sikerült felszabadítani az egész országot, az ígért határokon belül…

 

Ekkor egy újabb periódus vette kezdetét az ország elfoglalásában. Ez még a „vének” uralma alatt történik, akik Jósuá halála után vezették a laza törzsi keretben vegetáló országot. Nincs király, nincs központi hatalom, mindenki azt teszi, amit jónak lát. Azonban – hangsúlyozza a szerző – a vének uralma alatt a nép hű maradt az Örökkévalóhoz „mivel látták az Örökkévaló minden nagy tettét, amit Izraelért véghezvitt” (Jósuá 24,31 és Bírák 2,7).

 

***

Jehuda hadjárata sikerrel járt: megverték Bezek királyát és elfoglalták a kánaáni és a perizi országrészeket. Jeruzsálemet is bevette Jehuda, de nem

pacifikálta, hanem felégette. Később a jebusziták újból megvetették lábukat Jeruzsálemben, és csak Dávid idejében űzték ki őket onnan, véglegesen.

 

Innen Jehuda törzse tovább ment, hogy elfoglalja Hebront, az óriások városát, amit azelőtt Kirját Árbának hívtak. A Jehuda törzsbeli hadak élén az ismert Kálév ben Jefune(*) állt, aki kihirdette, hogy aki elfoglalja Kirját Széfert, annak adja feleségül leányát, Áchszát. Kálév kisöccse, Otniél ben Knáz (testvérek voltak egy anyától, de nem egy apától), elfoglalta és megkapta Áchszá kezét.

 

Itt említi az Írás először Otniél nevét, akiből később Izrael első bírája lett.

 

     OTNIÉL RESTAURÁLJA AZ ELFELEDETT HALACHÁKAT

 

Otniélról az Írás nem sokat árul el, de a Midrások(*) kikerekítik a képet. Van, aki Náchsonnal, Áminádáv fiával, cseréli fel Otniélt (Széder Hádorot), aki odaadásának (ő ugrott először a tengerbe, amikor a zsidók menekültek az őket üldöző egyiptomiak elől) köszönhette, hogy ő lett az első bíró Jósuá után. Itt, még Jósuá életében, Otniél kezdeményezte Jehuda törzsének honfoglalását, és javára írták Kirját Széfer bevételét. Azt is mondták róla, hogy nagyon jó feje volt, sokat tanulta a Tórát, és ő volt az, aki Jósuá első idejében, Mózes gyászperiódusának végeztével, „visszahozott” (vagyis restaurált) több száz halachát, amelyek feledésbe merültek a gyász alatt. Igy vannak akik Otniél "tanházáról", jesivájáról beszélnek, a korai ókorra vetitve későbbi korok fogalmait.

 

   (Már itt említsük meg, hogy a Midrás-Bölcsek képzeletében a bírák egytől-egyig nagy talmid-cháchámok /halacha-tudósok/ voltak, akik a vallási bíróságok /Bét Din/ élén állottak, és a népet oktatva elől jártak a vallás tanításában és betartatásában. Ez  legtöbbször gyökeres ellentétben áll azzal, ahogy a Psát (*) a bírákat  bemutatja).

 

A Midrás igen szemléletesen mutatja be a szellemi kapcsolatot Otniél, a szabadító bíró, és Jósuá, a honfoglaló között: „Mielőtt leáldozott volna Jósuá napja, már fennen ragyogott Otniél napja” (Brésit rábbá, Noách 2), ami azt sugallja, hogy nem volt vákuum: Otniél már Jósuá utolsó éveiben-napjaiban is tevékenykedett; akárcsak Jósuá Mózesnél; nem véletlenül lett ő az első bíró…

 

Az egyetlen, Otniéllal kapcsolatos, személyes vonatkozású epizódot kétszer is elmondja a Biblia: Itt (a Bírák könyvében) és még előbb, Jósuá könyvében(Jós 15,17–19). Amikor Otniél jött, immár feleségével, Áchszával (neve héberül ékszert jelent) elbúcsúzni Kálévtól, az látta, hogy a lány sugdolózik férjével, és megkérdezte: Mi az, valami baj van? Mint kiderült, a lány arra próbálta rávenni (uszítani) férjét, kérjen apósától,  aki féltestvére volt,  valami jobb birtokot, mint amit kaptak, mert az túl száraz, és nem termékeny. Szó szerint: „Ha egyszer a Negevet (Izrael déli, csapadékmentes részét, adtad nekem (vagyis oda adtál férjhez), akkor adj nekem forrásokat is. Kálév nekik adta a Felső- és az Alsó- forrásokat.” (Bírák 1,14–15)

 

***

Könyvünk a Bírákról és korukról szól, de nem szándéka a Bírák könyvét részletesen  elemezni, magyarázni, értelmezni. Ennek ellenére, az összefüggések megértéséhez, szükség van az események folyamatos regisztrálására, a teljesség igénye nélkül. Így tehát Jehuda harcai és sikerei után (elfoglalták Gázát és a később filiszteus uralom alatt lévő területeket), a József törzsbeliek elfoglalták Bét-Élt (a korábbi Lúzt) egy áruló segítségével, aki megmutatta nekik, honnan lehet a várost megközelíteni és bevenni. Az illetőt és családját jutalmul szabadon engedték, így ő elment északra (a mai Szíriába) és ott várost alapított, melyet szülővárosáról Lúznak nevezett el.

 

Itt következik egy lista arról, hogy a honfoglalás során egyes törzseknek melyik helyeket nem sikerült elfoglalniuk. Példa erre Menasse törzse, amely nem foglalta el Táánáchot, Bét Sáánt és Meggidót – és az ott lakó kánaániták helyükön maradtak, bár az idő folyamán évi sarcot kellett fizetniük az izraelieknek. Efrájim nem hódította meg Gezert és Zvulun nem „örökölte” Kitron és Náhálál lakosait, bár adófizetőkké tették őket. Áser törzse sem foglalta el Akkót – az ősi kánaánita kikötővárost – sem Cidont stb., és ennek eredménye az lett, hogy a nagy területet kapott Áser törzse kisebbségben élt saját területén, a kánaánita többség közepette. Ugyanez történt Naftali törzsével is, amely szintén kisebbségben élt birtokán. Az emoriták Dán törzsét nyomorgatták, olyannyira, hogy egy részük arra kényszerült, hogy másutt, északon keressen magának birtokot (lásd Bírák, 18. fejezet).

 

                       GÓJ TANKOK – MEZITLÁBAS (ZSIDÓ) PARASZTOK

 

Hat törzset említ itt a Bírák könyvének szerzője, amelyeknek nem sikerült a honfoglalást teljessé és véglegessé tenni. Az egyetlen konkrét ok, melyet a Biblia felhoz, nem is egyszer, az a kánaániták technikai fölénye (a vasszekerek, a kor tankjai), de nem ez lehet a totális kudarc egyetlen oka, amely végső fokon megkérdőjelezte a honfoglalást, és alapja lehetett annak a szellemi renyheségnek, amely a Bírák korát jellemezte.

Amit több hagyományos kommentátor szövetségkötésnek nevez – az a héber törzsek koegzisztenciája a leigázott és adófizetővé tett kánaánitákkal Ezek a törzsek  „nem örököltek”, vagyis nem űzték ki az őslakó kánaánitákat, ahogy azt a Tóra megparancsolta, hanem megelégedtek azzal, hogy azok hűbéri adót fizetnek.

 

***

Erre reagált (a Bírák könyvének második fejezetében) „az Örökkévaló angyala” (vagyis egy isteni küldött), aki Gilgálból jött fel egy bizonyos helyre, melyet Bochimnak (sírók vagy siratók) neveztek, és éles hangon figyelmeztette a népet a hűtlenségre, ami abban nyilvánul meg, hogy békejobbot nyújtanak a pogány népeknek.  Ez az angyal (a Midrás szerint Pinchász, a főpap) ezt mondta nekik az Örökkévaló nevében:

 

„Kivezettelek benneteket Egyiptomból és behoztalak erre a földre, amelyet esküvel ígértem atyáitoknak, és azt mondtam: Nem bontom fel szövetségemet veletek soha. Azonban ti se kössetek szövetséget ennek a népnek a lakosaival, romboljátok le oltáraikat! Ti azonban nem hallgattatok szavamra. Hogy tehettétek ezt? Azt is mondtam: Nem űzöm el őket előletek, hadd legyenek (mint a bogáncsok) oldalatokban, isteneik pedig legyenek nektek csapdául!

Amikor az Örökkévaló angyala ezt mondta – a nép hangos sírásra fakadt, ezért nevezték el azt a helyet Bochimnak…” (Bírák 2,1–5)

 

Többen, köztük Abarbanel(*) is, felteszik a logikus kérdést: Mikor történt ez? Mikor jött ez az angyal/próféta / Pinchász és mondta, amit mondott? Nem logikus, hogy Jósuá életében vagy akár az őt követő „vének” idejében, mert akkor a nép még nem tért le az útról, nem hódolt be a környező népek bálványkultuszának. Ha nem űzték ki a pogányokat, ez azért volt, mert nem állott módjukban.

 

Valószínű az a feltevés, hogy ez abban a szürke periódusban történt, amikor már nem élt senki azok közül, akik a Szináji jelenés szem- és fültanúi voltak (gyerekként), és megélték Jósuá csodálatos haditetteit. Amit tudtak – az írott malaszt volt csupán, és a nép egyre jobban érezte magát a kánaániták körében. Jehuda Elicur, a Dáát Mikrá(*) (magyar származású) kommentátora szerint ez a jelenés Debóra és Barak háborúja után történt, és nem az Írás kronológiája szerint.

 

Tulajdonképpen itt kezdődik el a Bírák könyve, amely felsorolja a népeket, amelyek elnyomták Izraelt, miután az megszegte az isteni szövetséget, és a bírákat, akik alkalomadtán megmentették a népet az idegen elnyomás alól. Ennek a körforgásnak csak Sámuel idejében szakadt vége. Itt a Bírák könyve maga foglalja össze ezt a folyamatot, melynek egyetlen, máig is naprakész tanulsága az, hogy a zsidók nem tanultak történelmükből és nem vonták le a konzekvenciát abból, ami velük történik. Ez, a máig is érvényes és aktuális megállapítás így hangzik a Bírák könyve szerzőjének tollából:

 

„Izrael fiai azt tették, ami rossz az Örökkévaló szemében, mivel a Báálokat imádták. Elhagyták az Örökkévalót, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és idegen istenek után jártak, a környező népek istenei közül, azokat imádták, és ezzel haragították (magukra) az Örökkévalót. És amikor elhagyták az Örökkévalót és a Báált meg az Astóretet imádták, föllángolt Isten haragja Izrael ellen és rablók (fosztogatók) kezére adta őket. Átadta őket a körülöttük lévő ellenségnek, ami megtörte ellenálló képességüket, … ezzel nagyon nehéz helyzetbe kerültek.

 

"Ám ekkor bírákat állított nekik az Örökkévaló, és azok megmentették őket szorongatóik kezéből. Azonban bíráikra sem hallgattak, hanem idegen istenekkel bujálkodtak és leborultak előttük;  nagyon hamar elhagyták az utat, amelyet őseik jártak, akik betartották Isten parancsolatait, de ők bizony nem így cselekedtek… és amikor meghalt a bíró, ismét rosszabbak voltak őseiknél… Nem hagytak fel cselekedeteikkel és megátalkodott magatartásukkal. Ekkor (újfent) fellángolt az Örökkévaló haragja Izrael ellen és ezt mondta: Mivel ez a nép megszegte az atyáikkal kötött Szövetség parancsolatait és nem hallgatott szavamra – én sem űzök el többé senkit a népek közül, amelyeket Jósuá maga után hagyott, amikor meghalt. Velük fogom próbára tenni Izraelt, vajon ragaszkodnak-e az Örökkévaló útjához, és azt járják-e, ahogy ragaszkodtak őseik.” (Bírák 2,11–22)

 

Ez a szándéknyilatkozat azzal a magyarázattal végződik, hogy „(ezért) hagyta helyükön az Örökkévaló ezeket a népeket, és nem űzte ki őket azonnal, nem adta őket Jósuá kezére” (uo. 23).

 

***

Itt a kör bezárul. Azért nem sikerült befejezni a honfoglalást, mert hűtlenek lettek, és azért lettek hűtlenek, mert ott voltak az idegen pogány népek, akiktől el lehetett tanulni a bálványimádás minden fortélyát. Az egyikből fakad a másik és vice versa. A monoteizmus hagyományai bármennyire is erősen éltek Jákob családjában, az Egyiptomban eltöltött 210 év ennek nem tett jót, és itt pedig, Kánaánban, szétszórt törzsek éltek messze egymástól, a szellemi központ által be nem váltott reményekkel, egy fanatikus, de nem népszerű főpappal, aki bezárkózott a silói szentélybe – Jósuá halála után elindult a környező népekbe való beolvadás kényszerű züllése. Ha nem egy maga útját járó, nem asszimilálódó monoteista nép  a zsidó – akkor a midjaniták erősebbek, a filiszteusok, fejlettebbek, intelligensebbek és az emoritáknak  ércszekereik (tankjaik) vannak. Ezek ellen nem volt a  mezitlábas, földműves hébereknek semmi esélyük. Csak Istenük.

 

                            KIRE "FÉLTÉKENY" AZ ISTEN?

 

Ezt egyhamar észre is vették. A fent leírt, évszázadokon át ismétlődő folyamat során, amikor nagy volt a baj, a zsidóknak valahogy – hogy? – mindig eszükbe jutott az Örökkévaló, őseik Istene, aki ilyenkor félretette haragját, féltékenységét és segítségükre sietett. Hiszen egyrészt könyörületes Ő, másrészt meg kire legyen féltékeny? A fa- és kőidolokra, a Báál báálványaira, az Astóret faszentjeire?

 

Miután a szerző felsorolja, kik is voltak azok a népek, akiket az Örökkévaló meghagyott, hogy általuk tegye próbára Izraelt – még egyszer konkretizálja, mi is volt az a kapitális vétek, ami által elvesztették jogosultságukat, hogy zsidóknak nevezhessék magukat:

 

„Izrael fiai tehát ott laktak a kánaániak, a hettiták, az emoriták, periziek, chiviek és jebusziták között. Lányaikat feleségül vették, a maguk lányait pedig azok fiaihoz adták, és azok isteneit imádták.” (uo. 3,5–6)

 

Figyeljünk a sorrendre: először jön a vegyes házasság, utána a bálványimádás!

 

***

 

Ez volt a háttere és prológusa Otniél ben Knáz bírává avanzsálásának. A Bírák könyve mindössze négy verset szentel ennek. Ez teljesen elég is, ha tudjuk a történések rugóit. Bálványimádás, Báál és Astóret, majd jön Arám királya, Kusán, aki leigázza nyolc éven keresztül Izraelt, hűbéressé teszi, megalázza őket. Ekkor kiabálnak, imádkoznak, eszükbe jut a láthatatlan Isten és annak Tórája. Jön Otniél, megszállja az Örökkévaló szelleme, legyőzi Kusánt, felszabadítja Izraelt, és bírája lesz 40 esztendőn keresztül, amikor béke honol az országban. Mai sportnyelven mondhatnánk 8:40 Otniél javára.

 

Ezek után meghalt Otniél és – minden kezdődött elölről.

 

(*Fejezet Naftali Kraus hasonló cimü könyvéből