BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (*

 

                             J Ó S U Á  - MÓZES UTÓDA

    

     "Mózesnek, az Örökkévaló szolgájának halála után, ezt mondta az Örökkévaló Jósuának, Nun fiának, Mózes segédének: 'Az én szolgám, Mózes, meghalt. Most pedig indulj, kelj át itt a Jordánon, te és az egész nép, arra a földre amelyet én adok Izrael fiainak

 

    "Nektek adok minden helyet ahová léptek, ahogy megigértem Mózesnek. A pusztától és a Libanontól a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig,  a chettita országokat; (mig) nyugat felé  a nagy (földközi) tengerig  terül el országotok. Senki nem lesz képes ellenállni neked, amig csak élsz, veled leszel, ahogy Mózessel is voltam - - - légy erős és bátor - - - csak légy igen erős és bátor; őrizd és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám, parancsolt neked, ne térj el attól sem jobbra sem balra - - -ne ijedj meg és ne rettegj, mert veled van Istened az Örökkévaló, mindenütt amerre csak jársz".

 (Jósua, 1-7).

 

   Jósuá bin Nun, a honfoglaló hadvezér, Mózes utóda – nyitotta meg a Birák sorát. Személyében egyesitette mind a katona, mind a biró és próféta szerepét (mint látni fogjuk a 48 próféta listáján is szerepel neve).

 

   Jósuá Efrájim törzséből származott és hosszú éveken keresztül Mózes adjutánsa, szárnysegéde volt; tőle leste el a vezetés minden csinját-binját. Bár a midrások szerint Jósuá megtanulta mesterétől a Tórát és Izrael szellemi vezetője is lett Mózes halála után – a Talmud érzékelteti a csalódást, amit a nép érzett, amikor a két vezető közötti különbséget észlelte: "A kor öregei szokták mondani: Mózes olyan volt mint a nap és Jósuá – mint a hold" (Bava Batra, 75a).

 

      Biográfiájáról nem sok értesülésünk van: Az efrájimita Elisámá unokája és Nun fia volt. Neki magának csak lányai voltak és 110 évig élt. A Talmud szerint Rácháv, a jerikói bordélytulajdonosnő betért a zsidóságba és Jósuá feleségül vette.

 

    Jósuá eredeti neve Hoséá volt, amikor azonban csatlakozott a kiküldött kémküldöttséghez, az Örökkévaló hozzáadott egy J (Jod) betüt e nevéhez, mondván "Isten őrizzen meg téged a kémek (defetista) véleményétól" (Szóta, 34b). Ez, úgy látszik, használt, mert Jósua és Kálév, kisebbségi jelentésükben, ellentmondtak a többség defetista véleményének.

 

     Próféta és hadvezér

 

           Hosszú idő állt Jósuá rendelkezésére, hogy Mózes mellett beletanuljon a vezetésbe. Ő volt az, akinek Mózes megparancsolta, válasszon ki magának hadfiakat és menjen visszaverni az amalékiták orvtámadását, "mivel ki akarta képezni őt a hadviselésre, miután ő lesz majd az aki beviszi a honfoglaló népet az Országba" (Midrás Smot rábbá, 26, 3). Ő volt  mellette amikor lejőtt a Szináj hegyről  a kőtáblákkal a kezében és hallotta a nép hangos randalirozását az aranyborju előtt és azt hitte hogy harci lármát hall. Azonban Mózes leintette: nem a győztesek, vagy a legyőzöttek hangja ez, hanem a mulatozóké (2. Mózes, 32, 17-18). A Talmud szerint Mózes itt birálta Jósuát, mondván: "aki majdan hatszázezer férfit fog vezetni, nem ismeri ki magát a hangok között?!"                            ( Jerusálmi,Táánit,4,5).

 

    Jósuát a Tóra Mózes "kiválasztott"jának nevezi, aki olyan hűségesen szolgálta mesterét, hogy el sem mozdult a sátrából. Itt a Tóra őt "ifju"nak nevezi, pedig ekkor már közel 60 éves volt (Midrás Ágádá, Smot 24a). Egy másik midrás tudatja velünk, hogy Mózes fiait szerette volna örökében látni, de erre azt mondta neki az Örökkévaló, hogy ez nem megy, mivel  "aki a fügefát gondozza – az egye gyümölcsét"(Példb. 27, 18). "Fiaid csak ültek és nem csináltak semmit, mig Jósua szorgalmasan tanult és elrendezte a padokat a Tanházban, és felteritette a gyékényszönyegeket..." (Bámidbár rábbá, 21, 16).

 

Erélyes, odaadó és hűséges szolgája volt Mózesnek Jósua. Amikor a két önjelölt próféta, Eldád és Médád, azt jövendölték a táborban, hogy "Mózes meghal és Jósua viszi be a népet az Országba" – Jósua azt javasolta Mózesnek hogy csukassa le a kettőt, de Mózes leintette: bár mindenki próféta lenne – mondta.

 

                                                               ***

     Jósua próféta is volt, még mielőtt hadvezér vagy biró lett, hiszen az Irás tanusitja, hogy "Isten szelleme volt rajta". Könyve elején (lásd fönt) hallja az isteni szózatot, ami a prófétaság jele;akárcsak Mózes, ő is egyenesen istentől kapta útmutatóját, utasitásait. A nevét viselő könyvben, amit a  Talmud egyik véleménye szerint maga Jósua irt – 14 alkalommal van emlitve hogy az Örökkévaló szólt Jósuához. Mások szerint, föleg a könyv utolsó  fejezetére támaszkodva (24, 29-33), Elázár, a főpap és fia, Pinchasz, irták a könyvet. Itt Jósua haláláról van szó és a logikus feltevés az hogy ezt nem maga Jósua irta – magáról. (Megilla, 15a). Abarbanel szerint, Sámuel, a próféta, irta Jósua könyvét. Érve: kilencszer jelenik meg a könyvben a "mind a mai napig" kifejezés, ami arra mutat hogy a történések után jóval később iródott.

 

       Jósua próféta voltát több tény erősiti meg. Egyrészt Mózes útodja nem lehetett ennél kevesebb. Mózes volt "a próféták ura" (Ádon háneviim) és tanitványa, Jósua, ebben is követte mesterét. Ő nem kért "kétszer annyit" Mózes potenciáljából, mint Elisa Élijáhuéból – hanem megelégedett a "hold" szerepével a "nap"pal szemben. Utolsó szavaiban Jósua az ismett próféták stilusát használja: "Igy szólt az Örökkévaló, Izrael istene" (24,2). Mózest és Áront leszámitva, egy prófétánál sem találkozunk azzal az isteni stilussal, amely úgy szól, hogy "És szólt az Örökkévaló Jósuához:mondd Izrael fiainak..." (20, 1-2). Bölcseink szerint nincs két próféta akik ugyanazon stilusban próféciálnának (lásd bevezetőnket a prófétákhoz) és amint látjuk Jósua stilusa rövid, katonás, nem fellengős és nem érzelgős, ahogy az egy hadvezérhez illik. Amit a kommentátorok Jósua dalának tartanak (10, 12-14) szintén rövid, informativ és célratörö.

 

  FÖLDOSZTÓ ÉS BIRÓ

 

     A gyakorlatban  Jósua legnagyobb tette – a honfoglaláson kivül – a földosztás volt. Ez nem ment egyik napról a másikra és Bölcseink egybevetik a honfoglalással: ez is, az is 7-7 évig tartott és aki ismeri a zsidó mentalitást, mind a Tórából, mind az életből ellesve, az fel tudja mérni a nehézségeket, amivel a földosztás járt. A Tóra ugyan előirja a kötelező alapelveket,  valamint azt hogy a földosztás mind a sorsolás mind az Urim Vetumim segitségét igénybe vette – de mind emellett ez nem ment minden nehézség nélkül. Egyrészt, a jó termőföld természetszerüleg kelendőbb volt, másrészt a nagyobb létszámu törzsek nagyobb területre tarthattak igényt.

 

   Speciális problémát képezett a József törzs, amely "protekciót" remélt Jósuától, aki azonban ezt visszautasitotta, mondván: ha nagyobb területet akartok, ott az erdőség, irtsátok a fákat és ilymódon nagyobbitsátok meg a nektek járó területet. Itt Jósua mint igazságos biró tevékenykedett – akárcsak a lopásban vétkesnek talált Áchán ügyében – aki a Tóra igazságosságát a mindennapi életben érvényesiti.

 

    A földosztás szempontjából a legnagyobb probléma abban rejlett, hogy  nem az egész országot sikerült egyszerre elfoglalniuk – és ami nincs, azt nem lehet elosztani. Ez nem Jósua hibája volt, hiszen a  tankokkal ("vasszekerek") rendelkező emoritákat nem tudták a honfoglaló héberek legyőzni és itt-ott maradtak kanaánita szigetek, ahonnan nem sikerült az őslakókat eltávolitani, még ha azok a végén behódoltak és hűbéri adót fizettek a honfoglalóknak. Már Jósua életében elkezdődött és halála után általánossá vált, hogy egyes törzsek feladata volt a nekik kiutalt területet elfoglalni és de-factó hazájukká tenni  (lásd Jehuda felhivását Simonhoz: gyere segiteni nekem örökömet elfoglalni és majd én viszonzom és segitek neked (Birák, 1, 3). Állandó nemzeti hadsereget elsőként Saul király vezetett be, jóval később.

 

      Jósua birói tevékenységéről nem sok részletet tudunk meg – könyvéből. Itt csak azt látjuk, hogy utolsó (búcsu)beszédének végén "megkötötte (vagy: megerősitette) a szerződést a néppel és törvényt és rendelkezéseket adott nekik" (Jos. 24, 25). Hasonló stilust találunk másutt is, például Nechemija könyvében (8.8.) 

 

    Mik voltak ezek a rendelkezések? Dáát Mikrá szerint a "köz javára és az Ország benépesitésére szolgáltak", vagyis olyan rendeletek (Tákkánák) amelyek nem találhatók kifejezetten a Tárjágban, de amelyekre szükség van egy zsidó ország mindennapi életében.

 

    A Talmud (Bava kamma 80 b és 81a) Jósuá tiz Tákkánáját ismerteti, amelyeket olybá lehet venni mint a meghóditott ország "használati utasitásait",melyek közös nevezője a közigazgatás elementáris, olykor magától értetődő feltételei. Ezek: Bárki legeltetheti jószágát az erdei tisztásokon (és az erdő tulajdonosa nem tiltakozhat ez ellen, mindenki szedegethet rőzsét mindenhol; bárki levághat fiatal faágakat (hogy elültesse vagy beojtsa vele fáját), a tulajdonos engedélye nélkül; a Kineretben bárki halászhat és nem csak a Naftali törzs tagjai, akik a területet birtokolták; ha volt valahol egy forrás, abból mindenki ihatott és nem csak akinek mezején a forrás találtatott, stb, stb- Ezek az emberi együttélés elemi szabályai, amelyeket Jósua jónak tartott a pusztában felnőtt, nem túlságosan civilizált nép tudomására hozni. Az egyik legjelentősebb Jósua rendelkezései között, amely túlmutat  a kor problémáin az a "mét micva" (vagyis az ismeretlen halott, akiről nem tudjuk ki fia-borja), akit ott temetnek el ahol megtalálták, aki halála által "vette meg" sirhelyét, vagyis lett az jogos tulajdona.

 

Másutt azt találjuk hogy Jósua vezette be az étkezés utáni imában az Országra vonatkozó áldást

 

     TELJHATALMU URALKODÓ

 

        Jósua nem volt király. Könyve elején a titulusa "Mózes segéde". Azonban végrehajtó hatalma olyan mint egy királyé és hatásköre abszolut. Ezt maga a nép adja meg neki, közfelkiáltással, amikor azt mondják neki, hogy "mindenki aki ellenszegül és nem teszi amit parancsolsz neki –az haljon meg" (1.18). A törzsi rendszerben, amikor az individum az úr – ez egy csodával határos dolog: Jósua személye, rangja és hatásköre mindenek felett áll. Ő küldi haza Transzjordániába Reuvén és Gád törzseit, miután teljesitették Mózes feltételét és végigharcolták a hóditó háborut . Ő foglalja el Jerikót csodával határos módon; ő állitja meg Gibeonban a napot, ő tisztitja meg a népet az anarchiába hajló ácháni korrupciótól és ő épiti fel a várost – az Efrájim hegységbeli Timnát Szeráchot,- amit örökéül kért és kapott, "isteni beleegyezéssel" ("megkonzultálták az Urim Vetumimot, mivel  nem volt részrehajlás ("protekció") az Ország felosztásában" (Gersonidés).

 

Jósua hajtotta végre, az ország nagy részének elfoglalása után – a Tórában lefektetett "menedékvárosok" törvényét, részletezve a technikát a nem szándékos emberölők befogadására. A hat menedékváros azonos azzal amit még Mózes jelölt ki annakidején.

 

     Jósua volt az, aki befogadta a behódolt Gibeonitákat és megesküdött nekik, a nép nevében, hogy nem fogják bántani öket. Esküjét betartotta azután is, hogy kiderült: a gibeoniták rászedték őt, mivel azt állitották hogy messziről jönnek, pedig Giveon itt volt a közelben. Voltak akik ezt nem nézték jó szemmel és később valóban kiderült, hogy a Gibeoniták, Dávid korában, sok rossz forrása voltak.

                                                             ***

        A Midrás Bölcsei szerint Jósuá politikája Kanaán őslakóival kapcsolatban, eltért valamelyest a hivatalos "vonal"tól. Szerintük a realista hadvezér nem tartotta magát a Tóra utasitásához, amely kvázi előirta az őslakosság likvidálását, hanem  levelekben (röplapokban?) szólitotta fel a kanaánitákat, megadván nekik a lehetőséget a békés elvonulásra, a feltétel nélküli megadásra, vagy a háborura. Girgási elvonult és Kartágóban telepedett le. A Gibeoniták megadták magukat és Jósua megtette őket favágóknak és vizhordóknak. Ezzel szemben 31 kanaáni városkirály háboruzott a honfoglaló zsidók ellen és  Jósuá legyőzte őket.

 

       A könyv igen részletesen irja le Jerikó, a magas falakkal körülvett város elfoglalását, ami csodával volt határos. Hét napon keresztül járta körül Jósua hadserege a város falait. Hét kohanita járt előttük, kezeikben hét kürt (Sofár) és a hetedik napon, amikor hétszer kerülték meg a város falait -  megfujták a kürtöket , leomlottak a város falai és az ostromlók elfoglalták azt. Egyébként, Jósuá napiparancsában, amelyben részletezte a megtervezet csodát – ezt előre megmondta ("...és leomlik a fal" – 6.5).

 

Hogyan történt ez?

 

Bölcseink megegyeznek, hogy isteni csoda volt, egyike azon csodáknak, amelyek Jósuá országlását fémjelezték. Mások (a "modernek") szerint földrengés történt, ami a falakat leomlasztotta, vagy esetlen a rengeteg nép hét napos körbejárása okozhatta a földcsuszamlást. Kimchi érdekes megjegyzése szerint, nem az egész várfal omlott le köröskörül, hanem csak egyes részei, amiken keresztül az ostromlók behatoltak a városba. Hiszen – mondja Rádák – Rácháv és családja a várfalban laktak, ott volt a házuk, ami a Fal  szerves része volt és Josuá elküldte a két kémet, hogy mentsék ki Ráchávot és családját. Ami azt kell hogy jelentse, hogy a Falnak ez a része nem omlott össze.

 

        Később, a talmud-Bölcsek korában, még látni lehetett a jerikói várfalak romjait és  a Bölcsek elrendelték, hogy annak aki ezt lássa, áldást kell mondania  a csoda emlékére.

 

  ... ÉS CSODATEVŐ

 

      Nem ez volt Jósua egyetlen csodája. Őseink idejében és főleg amikor a zsidók Istennek tetsző életet éltek – a csodák szinte mindennapos jelenség voltak. Ilyen csoda volt, amikor Jósuá megállitotta a napot Giveonban – hogy legyen elég idő az ellenség legyőzésére. Itt öt erős királyt győztek le, aki Givont szorongatták, mivel a gibeoniták beadták a derekukat és kiegyeztek Jósuával. Amazok Jósuá segitségét kérték, aki jött is és megfutamitotta at öt királyt, köztük Chevron és Jeruzsálem királyát.

 

     Jósuá családi életéről az Irás nem közöl semmit. Ha ő volt könyve szerzője – érthető ez a szemérmesség. A Talmud felfedi, hogy a győztes honfoglaló. Mózes utóda, elvette Ráchávot, akinél kémjei megszálltak és akinek életét – hálából – megmentették. ( Megilla 14b). A betért Ráchávot a jeruzsálemiTalmud cádikának (igaz ember ) tartja (Bráchot, 2, 8). Jósuának Ráchávtól csak lányai születtek, de családjából származott el Jeremiás próféta és egy sor kohanita(uo).

 

     Jósuá – mint a hold a nappal szemben – nem ujitott, nem adott Tórát, nem tett hozzá a mózesi tanhoz semmit. Csak éppen betartatta Izrael fiaival, akik korában nem tértek le az Örökkévaló ösvényéről. Úgy tünik, Jósuá vallási tevékenysége a nép ujfenti körülmetélésében merült ki, no meg abban hogy az ideiglenes gilgáli mini-Szentély után felállitotta az állandóbb jellegü Szentélyt Silóban, amely több mint 300 évig állott. A levita városok átadása és a menedékvárosok kijelőlése, adminisztrativ jellegü volt és  nem vallási.

    Eszerint, Jósuá  vezetése kimondottan világi volt; nem tevékenykedett mint rabbi; az un. "vallási vezetést" átengedte, Pinchásznak, Elázár fiának, Áron unokájának, aki a főpap szerepét töltötte be.

 

Erre utal, nagy valószinüség szerint, a 22. fejezetben emlitett epizód, melynek hőse egyrészt a két és fél transzjordániai törzs, másrészt meg Pinchász, a kohanita, a "vallási vezető". Amikor a két és fél törzs "hazament" Transzjordániába, útban Gileád földjére,  a Jordán partján egy oltárt állitottak, amely kihivta a többi 9 és fél törzs gyanuját. Azok attól tartottak, hogy a szakadár törzsek egy idegen "istennek" állitottak oltárt és ezzel adnak kifejezést szeperatista törekvéseiknek. Naggyülésen határozták el, hogy akár erőszakkal is véget vetnek ennek és küldöttséget menesztettek Gileádba, melynek élén Pinchász a főpap állott és tagjai a törzsfőnökök voltak.

 

    A Reuvéniták és a Gád törzs tagjai kimagyarázták az oltárt. Mondván, hogy azt tanuságként állitották, éppen ellenkező előjellel: nehogy valaha azt mondják nekik, hogy semmi közük és kapcsolatuk a 9 és fél törzzsel. Izgatottan, emelt hangot esküdtek az élő Istenre, hogy nerm állott szándékukban az, amivel gyanusitották őket. A küldöttség, élén a főpappal, meggyőződött igazukról és hazament.

 

                                                            ***

         Ami itt több mint furcsa, az  az,hogy ebben az epizódusban emlités sem történik Jósuáról. Mintha már nem is élne. Hogy lehet ez?

 

     Lehet hogy már nagyon öreg volt (hiszen a következő fejezet (23.) azzal kezdődik, hogy "...Jósuá élemedett öreg volt"). Lehet hogy "nem vonult nyugdijba", de a tényleges vezetés Pichász kezében volt, aki régensként vezette a törzsfönökök tanácsát. Erre utalhatnak Abarbanel szavai is, aki azt mondja hogy "ekkoriban...  (Jósua) gyenge, törődött és levert volt a sok háboru következtében" (Abarbanel az "Első próféták"ra, 23. fejezet).

 

Azt sem lehet kizárni – és ez kiegészitené az előbb elmondottakat – hogy Jósuá, aki itt már több mint száz éves volt – mint egyfajta korelnök funkcionált, de a mindenapi folyó ügyekbe nem avatkozott bele. Ez talán megmagyarázná, miért nem neki jelentett a visszatért  küldöttség hanem a törzsfőnököknek.

 

   "Méám Loéz" idéz két véleményt, melyek szerint  a kezdeményezőknek tervében volt tanácskozni Jósuával, de aztán elragadta őket a "szent hevület" olymódon hogy azonnali cselekvésre volt szükségük és nem volt idó Jósuával tanácskozni (Lév Áháron). Más vélemény szerint Jósua és a Szánhedrin tudtak a kezdeményezésről.

 

       "HATTYUDAL" ÉS VÉGRENDELET

 

           Élete végén Jósuá még két naggyűlésre hivja össze a népet, hogy elbúcsuzzon tőlük és figyelmeztesse őket: viselkedjenek a Tóra előirásai szerint. Ebben nagyon hasonlit az utolsó két fejezet (23 és 24) Mózes utolsó beszédeihez, néhol szóról szóra azonos mondatokat is találunk. Hasonlóan a mózesi búcsu beszédekhez, itt is jön az igéret, hogy minden jó lesz ha... ezzel szemben pedig, ha behódoltok az idegen kulturának, ha elfogadjátok magatokra nézve az idegen isteneket és vegyesházasságokba keveredtek a népekkel  - rossz és keserü lesz sorsotok.

 

Miért kellett Jósuának, élete végén, ezzel fejezni be életmüvét, amikor az Irás tanusitja hogy életében a zsidók a Tóra alapján éltek és elutasitották a kanaánita kultura megnyilvánulásait? Lehet hogy ismerte népét, tudta amit tudott és még a fülében csengtek Mózes pesszimista szavai ("tudom hogy halálom után el fogtok romlani és letértek az útról amelyet kijelöltem nektek..." – 5 Mózes, 31, 29). Ismerte Jósuá a nyakas népet, ezért kérte-hangsulyozta kétizben is – mind a két naggyülésen – hogy távolitsák el körükből az idegen isteneket, bálványképeket, ékszereket, eszméket, ahogy azt Jákob kérte háza népétől amikor elhagyták Schem városát és a családtagok kezében nagymennyiségü zsákmány volt. Azok ott ( 1. Mózes,35, 2-4) hallgattak Jákov szavára és eltávolitották a bálványokat, mig itt – a hangosan helyeslő nép – nem teszi ezt...

 

  Jósua végrendelete teljes egészében azonos Mózesével, mintha annak másolata lenne. Ez a leitmotivum majd vissza-visszatér egyes Birák és minden próféta szavaiban is: ha nem éltek mint zsidók – egyáltalán nem fogtok élni. Jósuá itt ugyan a nép elé tár egy kvázi szabad választást – imádjátok az Örökkévalót, vagy kanaán idoljait – de a nép jól tudja hogy  mint nép, zsidó nép,nincs szabad választása. Mint individum elhagyhatja a zsidóságot és gójjá válhat (ha amazok befogadják és nem utálják ki), de nem lehet zsidó zsidóság nélkül. Ez a helyzet a mai napig nem változott  meg és nincs is kilátás arra hogy megváltozzon.

 

                                                      ***

 

    Több kommentátor szerint a két naggyülés egybefolyik, illetve kiegésziti egymást. Miért Schemben és nem Silóban, ahol a Szentély van? Valószinüleg azért, mert Jákob Józsefnek, kedvenc fiának adta Schem városát (1. Mózes, 48,22) ahol csontjait el is temették (Jósuá 24, 32). Schem tehát a József törzs (Efrájim) öröksége volt és József Josúá dédapja volt.

 

Dáát Mikrá szerint azért rendezte Jósuá az utolsó naggyülést Schemben, mert ott a közelben volt a két hegy, Gerizim és Évál, ahol Izrael fiai megkötötték a szövetséget az Örökkévalóval (lsd Jósuá 8, 30-35). Ábrahám és Jákob is megfordultak itt; Ábrahám itt időzött elöször amikor Kanaánba jött és itt épitett oltárt mig Jákob itt vette meg a mezőt; innen lopták el Józsefet és ide is hozták vissza (eltemetni).

 

    Jósuá második schemi beszéde  történelmi visszapillantás (az első három mondatot a peszachi haggadában is megtaláljuk), logikus, korrekt, de nem érzelgős, nincsenek benne Mózes fenkölt mondatai hattyudalában. Nem is hattyudal ez, tulajdonképpen, hanem egy ügyvezető igazgató száraz összefoglalója, amelyben a tartozik/ követel kiegészitik egymást. Csak ott érzékenyül el, talán egy szemvillanásra, amikor azt mondja, hogy válasszatok, kit akartok szolgálni: az Örökkévalót, vagy - - - az emoriták isteneit akiknek földjén laktok. "Én és házam népe az Örökkévalót szolgáljuk!"   (Jós. 24, 15).

 

                                                                   ***

 

  110 éve élt Jósua, akárcsak dédapja József. A Midrás szerint neki is 120 évet kellett volna élnie, mint mesterének, vagyis az emberi kor legvégső határáig, de büntetést kapott mert elhúzta a háboruzást, tudván hogy legalább addig él, amig a honfoglalás folyik.

 

    Mózes utóda, az első biró és próféta egy személyben, 28 évig uralkodott Izrael felett. Az első 14 év az Ország (nagy részénak) elfoglalásával majd felosztásával telt el. A másik 14 év a békés fejlődés korszaka volt . Jósua nagy érdeme, hogy napjaiban a zsidók nem rúgtak ki a hámból, az Örökkévalót szolgálták és nem hódoltak be a környező pogány népek kultúrájának. Ezt nem mondhatjuk el az őt követő Birák korszakáról.

 

(* Fejezet Naftali Kraus hasonló cimü könyvéből – az Ősi Forrás 16. kötete, -amely 2006-ban jelent meg a Wesley kiadó gondozásában