HOLOKAUSZTTAGADÓ NEÓ-NÁCIK FIGYELMÉBE: ELEMÉR BÁCSI TÖRTÉNETE

 "A MAGYAR HATÓSÁGOK PRECIZEN SZOLGÁLTÁK A NÉMETEKET;

 MINDENRE VOLT TÖRVÉNY 

ÉS A ZSIDÓK TÖRVÉNYTISZTELŐ POLGÁROK..."

 

Pais-H. Szilvia (NYUGAT.HU, Szombathely)

 

Mi a titka? Talán, hogy kilencvenkét évesen még maga varrta az unokák cipőit. 101 évesen is naponta két újságot olvas át, kezeli a dvd lejátszót, imádja a focit, az operetteket, és fáradhatatlanul bújja a történelmi témájú könyveket. Egyre viszont kényes, és talán ez is a hosszú élet egyik titka: vigyázott arra, hogy jól aludjon, és kevés legyen a vacsora. Szereti a hasát és a magyaros kosztot, nem veti meg a kínai gyorsbüféket sem. A tévében minden érdekli, csak a sok „csim-bum” zenét, azt nem szereti - Spiegler Elemér bácsi épp ma százegy éve, 1912. augusztus 24-én született.

 Vele beszélgettünk.

 

- Mit tudna tanácsolni a fiataloknak, hogy lehet ilyen sokáig élni?

- Azt tudom mondani, hogy nyugodt életet éljenek, nem szabad idegeskedni, másrészt ne kezdjenek semmilyen törvényellenes dologba, ne emeljenek kezet senkire. Fogadják el, hogy minden úgy a legjobb, ahogy van, úgysem tudunk változtatni rajta - akkor meg minek idegeskedni? Amikor egyéni sérelem ér, persze meg lehet érteni, ha valaki bánkódik, de minek azon idegeskedni, hogy megint felemelték a kenyér vagy a benzin árát? Ilyen dolgokon felesleges rágódni. Pedig ha lett volna valakinek szomorúságra és aggódásra oka, az én vagyok.

Csak példaként, kint a koncentrációs táborban, aki nekikeseredett, elkezdett siránkozni azon, hogy vajon mi lehet otthon, mi történt a családdal, azt másnap vitték, annak vége volt. Volt bennem annyi tudatosság, hogy például amikor 1944 tavaszán bejöttek a németek, én Újdörögdön voltam munkaszolgálatos, orvosi igazolással még hazajöhettem volna elbúcsúzni a családtól, de nem tettem. Helyette hosszú levelet írtam, telesírtam a papírt, de azt, hogy lássam anyámat ahogy jajgat, tudni azt, milyen nyomorult helyzetben van és én nem tudok rajta segíteni, azt nem bírtam volna ki.

Ez a mostani generáció el sem akarja hinni, hogy az a sok borzalom megtörtént, de akkor könyörgöm, hol vannak ők, a családom? És az a négyezer-kétszáz szombathelyi zsidó?

 - Milyen volt zsidó gyereknek lenni a húszas- harmincas években?

- Amíg az első zsidótörvény meg nem jelent, nem lehetett érezni semmit. Nem volt antiszemitizmus. A történethez hozzátartozik, hogy a család itt élt Kámonban, ami egészen 1952-ig önálló község volt. A családom nem igen tartotta a kapcsolatot a nagy szombathelyi zsidó polgárokkal, jóban voltak viszont a kámoniakkal. Ez volt a béke és a nyugalom szigete. Iparosok éltek itt, mi pedig szegény zsidók voltunk. Szombatonként apámmal eljártunk a zsinagógába, ők elég vallásos életet éltek, de amúgy mindenki élte a saját életét.

- Vallásos szellemben nevelték?

- Szüleim nagyon vallásosak voltak, szombaton tényleg semmit sem csináltak, betartották a parancsolatokat.

A papok voltak az elsők, akiket a 80 fős vagonból kidobtak

- Zsidó vallását mennyire tartja?

- Nézze, amikor Kassán betettek bennünket a vagonba, és irány a mauthauseni láger, egy vagonba kerültem 8 katolikus pappal. Csupa olyan egyházi méltósággal, akiknek a felmenőik között lehettek ugyan zsidók, de maguk mélyen keresztények voltak. Mindannyiuk reverendában utazott, nyakukban ott lógott a feszület. Ment a vonat, időnként megállt, ahol halott volt, azokat ezeknél a pihenőknél kidobtak. A papok voltak az elsők, akiket a 80 fős vagonból kihajítottak. A leghamarabb ők törtek össze, jobban káromkodtak, mint bárki más. Borzalmas volt. Nekem viszonylag jó helyem volt, nyitott vagonban utazhattam, hideg volt, októberben, éjszaka, képzelheti a mozgó vonatban, szabad ég alatt.

Amikor aztán odaértünk a mauthauseni táborba – mintha ma lenne, magam előtt látom SS keretlegényeket, horogkeresztes szalagokkal. Mindenünket levettek, ami még maradt, egyedül a zsilettpengét nem. Az öngyilkosság, az szabad volt.

- Tudták hova viszik? Egyáltalán hallottak ezekről a halálgyárakról?

- Senki sem tudta mi lesz, annyi tudtunk, hogy dolgozni megyünk. Itthon a nők és a gyerekek maradtak – a munkaképes férfiakat mind elvitték, már jóval korábban, munkaszolgálatra. Hogy lázadtunk volna fel? Lapáttal nem igen szoktak. A magyar hatóságok ráadásul olyan precízen kiszolgálták a németeket, hogy mindenre törvény volt. A zsidók pedig törvénytisztelő polgárok. És a német propaganda is kiválóan működött.

A saját barakkjánál senki sem látott tovább

- Amikor látták, mi folyik például a mauthauseni lágerben, nem estek pánikba?

- Nem láttuk át, mi történik. A saját barakkjánál, ahol be volt zsúfolva ezer ember, senki sem látott tovább. Szigorúan őriztek bennünket, nem mentek az információk.

- Meddig volt ott?

- Másfél hónapig, de másfél hónap ott olyan volt, mint kint tíz év. Kék-fehér csíkos barakkban, sátorban aludtunk. A lágerből aztán gyalog mentünk tovább, reggel öt órakor, éhen-szomjan. Amikor aztán megérkeztünk egy nagy rétre, pihenőt kaptunk, ott a réten magasra nőtt vadsóskát találtam. Főnyeremény volt. Amikor nem néztek oda az őrök (lelőhettek volna érte), leszabtam, és beletuszkoltam a zsebembe. Pár napi élelmem megvolt. A legfárasztóbb az volt, amikor megálltunk valahol, akkor sem ülhettünk le, mert aki leült, annak vége volt, pár perc alatt a fáradság a lábába ment, és utána nem tudott már talpra állni.

Tudja mit csinált a magyar hadsereg?

- Fiatal éveit katonaként töltötte, aztán jött a munkaszolgálat, majd a láger…

- A magyar hadsereggel bevonultam én a Felvidékre, aztán a Kárpátalját is megjártam. ’40 májusába bevonultak Erdélybe, majd a Délvidékre. Ahová ment a magyar hadsereg, oda mentem én is. Aztán jött a munkaszolgálat, aztán három lágert is megjártam. Tudja mit csinált a magyar hadsereg? Ezekről nem igen beszélünk. Nyílt színen raboltak-fosztogattak, a Don-kanyarban a szemem láttára dobtak a tankcsapdába egy csecsemőt. Házakból kihajtották a népeket, a nőket megbecstelenítették. ( Új kutatások is megemlítik ezt, A magyar megszálló csapatok a Szovjetúnióban c könyvben. (Levéltári dokumentumok (1941-1947) L'Harmattan kiadó 2013. szerk.)A magyar kormánynál jobb nem volt a németeknek, annyira kiszolgálták őket. Még lakodalomból is sok lett volna, nemhogy ennyi nélkülözésből. Nem lehet elmondani azt a sok éhezést és koplalást, hogyan vertek, nem lehet elmondani, min mentem keresztül.

- Melyik láger volt a legborzalmasabb?

- Mindegyik, de az első lágerben, Kismarton mellett, legalább kaptunk enni. Fekete vizet, művajat és műmézet, aminek borzalmas íze volt. Rettentően édes, de amikor lenyelted, keserű íz maradt a szádban. Kismartonnál határoztuk el azt, hogy megszökünk. A falun kívül állt egy nagy pajta, oda hordták a tífuszos betegeket, elhatároztuk, hogy oda megyünk, mert ott sok az ennivaló, összeszedjük, és megszökünk – haltak az emberek, így mindig több fejadag maradt. A szökés reggelén, amikor elindultam, kegyetlenül fájt és lüktetett a tarkóm, combig ért a hó, nem bírtam haladni. Visszafordultam. Magas lázam volt, tífuszt kaptam.

Kint a pajtánál, az SS tisztek ásattak velünk egy nagy tömegsírt - három méter mélyet, három méter széleset – oda dobálták bele a halottakat, ha megtelt egy sor, leöntötték klórmésszel. Reggel aztán levetkőztettek bennünket, csak a gatyánk maradhatott, fél órát menetelnünk kellett mezítláb, ott a mínusz 15 fokos hidegben. Amikor elmentek, a pajtában a környékbeli szőlőkből összeszedtük a karókat, azzal gyújtottunk tüzet. Aki odadugta a lábát melegedni, csak rosszabbul járt. Láttam olyat, akinek úgy megfagyott, hogy a lábfejénél leszakadt a lába, folyt belőle a genny és a vér. Vérmérgezésben meg is halt. Én kimentem a hóra, ott dörzsölgettem a végtagom, de az egyik ujjam így is elfagyott. Társaim lefogtak, borotvával vágták le, úgy hogy ketten fogták a lában, ketten a kezemet, egy ember a fejemet szorította, ez mentett meg. Úgy bandukoltam tovább, kivágtam a cipőm orrát- ez volt a halálmenet.

A németekkel összeszedették a hullákat, aztán be a tömegsírba

- Tudták ott a táborban, hogy mi zajlik a fronton, hogy hamarosan vége háborúnak?

- Nem, hallottunk ugyan a repülőgépeket, néhányan mondták, hogy ezek már amerikaiak. Mit nyerünk vele? – kérdeztem. Emlékszem 1945 május 4-én, egy pénteki nap volt, a parancsnok bejött, két embert keresett, akik perfekt beszélnek angolul. Később ők mesélték: bent a parancsnok irodájában leültette őket, megkínálta konyakkal, azt egy legyengült szervezet nem fogadhatta el, megkínálták cigarettával. A parancsnok a bárszekrényből elővett egy bambusz rudat, rajta fehér zászlóval.

A foglyok összenéztek, akkor tudták meg, mi van. A tolmácsok az SS tisztekkel elindultak az erdőbe, majd kimentek a főútra, ott találkoztak az amerikai előőrssel. A németek aztán, ki merre látott, menekült. Az amerikaiak nem kímélték őket, akiket elkaptak, mindjárt ki is végezték. A németekkel összeszedették a hullákat, aztán be a tömegsírba, abba, amit a felszabadulás előtti nap, csütörtökön még mi ástunk ki. Én is jelentkeztem erre az önkéntes munkára, dupla vacsoráért. Elkezdtem én is ásni, a nyilas közben azon viccelt, hogy holnap majd mi leszünk ide eltemetve. Három-négy ásónyom után annyira le voltam gyengülve, hogy nem kaptam levegőt. Este még sikerült egy répát is elcsennem, abból két napig elvoltam, lepucoltam, víz nem volt, úgyhogy lepisiltem, úgy ettem.

 A többiek csapatostul rohamozták meg a németek élelmiszerraktárait, hozták ki a fehér zsúrkenyereket és a szalámit, egymást ütötték-tépték. Én egy lépést se mentem, maradtam a barakkban, nem rohantam élelmet szerezni. Gondoltam, ha itt van ezer ember, és mind egyszerre rohan, abból csak baj lesz, ha eddig kibírtam, nyert ügyem van, pár napot még kihúzok.

Kaptak olyan hasmenést, hogy a szemei kijöttek

- Segítették egymást ott a bajban a zsidók?

- Felszabaduláskor mindenki önző volt, ha volt egy darab kenyere, akkor evett, annyit amennyi beléfért. Aztán kaptak olyan hasmenést, hogy a szemei kijöttek. Volt, aki megevett egy 80 dekás húskonzervet, egy szelet kenyérrel, ivott rá vizet, aztán szétrepedt a gyomra. Mindenki csak magával volt elfoglalva, megszűntek a szabályok. Aztán megkezdődött a szabadrablás, az egyik birkát, a másik tyúkokat szerzett a faluból, aztán az erdőben megfőzték. Nekem két és fél év után az első normális ebédem egy csajka jérceleves volt. Fogtunk 5 jércét, levágtuk a fejeket, bele egy vödörbe, szereztünk hozzá még sárgarépát is. Volt olyan, aki a saját testvérével főzött, de nem ismerte meg, akadt, aki a saját anyjával, de nem ismert rá. Tiszta csont és bőr volt mindenki.

Halálmenetben sohase vedd le a cipődet!

- Honnan tudta, mikor mi a helyes? Hogy nem szabad például egyből sokat enni,

- Volt tapasztalatom, még a hadseregből, meg aztán figyeltem. Ha megálltunk a halálmenetben, például soha sem vettem le a cipőmet, mert aki lehúzta, az már nem tudta visszavenni, annyira bedagadt a lába. Még a cipő fűzésére is nagyon vigyáztam, nekem a lábamat soha nem dörzsölte ki cipő. Voltak falusiak, akik teletömték a szalmával a cipőjüket, és kapca nélkül léptek bele– feltörte a lábukat, véresre.

- Volt olyan pont, amikor lélekben feladta?

- Nem, de arra sem mertem soha gondolni, hogy végezzek magammal.

Még a falból a szeget is elvitték

- Szülei, testvérei közül bárki túlélte ezt a borzalmat?

- Senkim sem maradt. Az idősebb bátyám a felszabadulás előtti nap halt meg, Berlinnél egy bányában, nekitoltak egy csillét. Annyira le volt gyengülve, hogy nem tudott félreugrani. A kisebbik testvérem a buchenwaldi koncentrációs táborban halt éhen. A sógornőm anyámmal együtt Auschwitzba került, valószínűleg egyből gázkamrába vitték őket.

- Mi várta itt a kámoni házban, amikor aztán ’45-ben hazajött?

- Még a falból a szeget is elvitték. Nem mentem le a pincébe negyvenöt óta, de lent a pincében felásták a földet, aranyat kerestek a házban. Széthordtak mindenünket, a bátyám bútora például a következő utcában volt. De mi volt ez ahhoz képest, hogy senkim sem maradt? Elvesztettem a családom, ezt nem pótolhatta senki.

Amikor visszatértem, az ablakok tárva-nyitva álltak, X alakban bedeszkázva, a kapu is le volt zárva. Nem érdekelt, levertem a lakatot és bemásztam. Most is emlékszem, lengyel sapka, német zubbony, olasz nadrág és bakancs volt rajtam. A kertben egy gyönyörű barackfa állt, arról eszegettem. A szomszédból rám ripakodott egy nő, felelősségre akart vonni, hogy mit keresek itt, és mindjárt jelenti. Egykedvűen válaszolgattam neki. Akkoriban mindenkivel közömbös és flegma voltam, nem érdekelt semmi. A lakásban tényleg ronda világ volt, teleszórták szalmával, aludtak itt nyilasok, csendőrök, németek és magyarok, annyi volt a poloska, hogy ki kellett hívni a fertőtlenítőt.

Emlékszem, amikor hazajöttem, a szombathelyi Fő téren minden üzlet kifosztva, kiégve, egy varrótűt sem lehetett kapni. Ott ültem egy kiégett kirakatban… Aztán elmentem a zsinagógába, ahol a földön ezrével hevertek a családi fényképek. Megpillantottam közöttük egy régi fotót, a saját családomét, ez lett az egyetlen képem, amit róluk őrzök.

 

- Haragszik azokra, akik ezt tették Önnel, akik elvették a családját és fiatalságát?

- Amikor hazajöttem, megfogadtam, hogy nem állok senkin bosszút. Nem volt bennem gyűlölet, egyedül egy dolgot fogadtam meg: hogy nem felejtek. Különben is, kin álltam volna bosszút? Elmentem Szombathelyről ’42 októberében, amikor ’45 júniusában visszatértem, már egészen más város fogadott. Kit vonhattam volna felelősségre?

70 év nagy idő, talán elfelejtettem ezt is azt is, túléltem, úgyhogy soha senkit nem bántottam, nem loptam el senki betevő falatját. Igaz, tőlem sem tudták elvenni, mert mindig volt nálam tű meg cérna, és belevarrtam a zsebembe, vagy a fejem alá tettem.. Senkit sem bántottam, nem is voltam haragban senkivel soha, hazajöttem ebből a nagy égésből, de bosszúállás nem maradt bennem.

Élt egy unokatestvérem, Londonban. Kint jó angol polgár módjára ’45 karácsonyán ő is vendégül látott egy hadifoglyot, egy volt wehrmacht katonát. Ő lett a férje. Amikor 1975-ben meglátogattam őket, egy fedél alatt aludtunk, de nem volt rá rosszalló megjegyzésem. Ilyen az élet!