BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (4) -  ÉHUD ben  Gérá

 AZ ELSŐ POLITIKAI GYILKOSSÁG

 

Otniél halála után egy ideig csend honolt a kánaáni lankákon. A Bírák könyve negyven esztendőre teszi a békés időszakot, amit Otniél uralma alatt a héber törzsek élveztek. Otniél halála után újra Kánaán idoljai bűvölték el a zsidókat, akik nem tudtak a pogány kultúra bűvköréből kiszabadulni.

 

Mentségükre szolgálhat talán, hogy nem volt egy Mózeshez hasonló kaliberű vezetőjük, hiszen Jósuá is csak a hold volt Mózeshez  viszonyítva és Pinchász, a főpap sem állhatott feladata magaslatán, hiszen nem szólal fel sem hitbeli kérdésekben, sem a vezetés mindennapi ügyeiben. Siló, a Szentély sem hallatja hangját, és nagyon úgy látszik, hogy nem állott az érdeklődés középpontjában.

 

Ehhez hozzátehetjük, hogy a népet elsősorban a saját anyagi (jó)léte foglalta le. Amikor a szomszéd népek nem szorongatták őket, mindenki a maga földjét, szőlőjét, olajbogyóligetét művelte, ápolta és ezenkívül nem érdekelte őket semmi. A Midrás (*)megjegyzi, hogy ez az individualista, egocentrikus hozzáállás a Jósuá halála feletti nemzeti gyászra is kihatott, amennyiben „nem gyászolták meg őt, ahogy illett volna” (Rút rábbá bevezető, 2 és Sábbát 105 b).

 

Azt is tudják a Midrás bölcsei, hogy a nép tanítói ebben az időben a leviták voltak. Ők azok az „öregek”, akik túlélték Jósuát, hiszen a nép, vagyis a többi törzsek öregjei meghaltak a negyvenéves pusztai vándorlás során. A levitákra nem vonatkozott a halálos ítélet – amit a kémek jelentése okozott –, ezért túléltek mindenkit, és ők oktatták a népet a Tórára. Mások szerint ezek a tanítók Eldád és Médád voltak, az a két próféta, akikre a pusztai időkből emlékezhetünk (Bámidbár rábbá 3,7).

Azonban, úgy tűnik, hogy a leviták szellemi befolyása nem volt valami nagy. Szegények voltak, mivel birtokot nem kaptak; járták a csűröket, hogy megkapják a néptől a nekik járó tizedet, és ez nem növelte népszerűségüket.

 

* * *

Otniél tehát meghalt, a nép gyorsan elfelejtette, és vele együtt az Örökkévalót is. „Ismét azt tették Izrael fiai, ami visszatetsző volt az Örökkévaló szemében, és ezért az Örökkévaló erőt és hatalmat adott Eglonnak, Moáv királyának, Izrael felett… és Eglon összefogott Ammonnal és Ámálékkal, elment és megverte Izraelt, és uralkodott a pálmák városán (Jerikón). Ennek utána (és ennek következtében) Izrael fiai 18 éven keresztül szolgálták Eglont, Moáv királyát és Izrael fiai Istenhez kiáltottak segítségért...” (Bírák 3,12–15).

 

                    A BALKEZES KATONA  HŐSTETTE

 

 Ekkor lép színre Éhud ben Gérá, a soros bíró, aki a moabita elnyomás alól szabadította  fel Izraelt. Nem tudjuk, honnan került elő hirtelen, csak annyit árul el az Írás, hogy Benjámin törzséből származott, balkezes volt, valószínűleg katonaember; erre utalnak azok a gondos és aprólékos előkészületek, amelyeket tett.

 

Éhud, Gérá fia, Jákob egy ük-ükunokája ugyanis a személyes terror híve volt, és úgy akarta elérni a moabita iga lerázását, hogy megöli Eglont, az elnyomó királyt... Lehet, hogy tudta: nyílt színen nincs esélye Eglon és szövetségesei ellen. Ismerte népét, és tudta kire, mire támaszkodhat egy felszabadító háborúban. Ezzel szemben az ókori gyakorlat azt mutatta, hogy ha a vezér vagy a király kiiktatódik, az demoralizáló hatással van saját népére, míg az elnyomottakra lelkesítően hat.

 

Éhud terve egyszerű volt, és a maga szempontjából zseniális. Genfi konvenció nem lévén akkor, nem lehet mai szemmel nézve meg- és elítélni a cselekedetet. Lássuk, mit mond a Bírák könyve Éhud akciójáról, miután beszámol arról a küldöttségről, amely elvitte a moabitáknak az évi hűbéradót:

 

„Éhud csináltatott magának egy kétélű kardot, könyöknyi hosszút, és azt ruhája alatt a jobb csípőjére kötötte. Így vitte be az adót Eglonnak, Moáb királyának, aki igencsak kövér ember volt. Miután végzett az adó átadásával, Éhud elküldte a vele lévő küldöttség tagjait, de ő maga visszament… és azt mondta: Titkos beszédem van veled, ó király!

 

"Ekkor Eglon hallgatást parancsolt, és kiküldött mindenkit maga elől. Éhud bement hozzá…és azt mondta: Isten beszél hozzád, rajtam keresztül! Ekkor a király felkelt a trónról. Éhud pedig bal kezével kirántotta a kardját jobb csípőjéről és beledöfte a király hasába, még a markolata is belement a penge után, és a háj körülfogta a pengét, mert nem húzta ki a kardot hasából…” (Bírák 3,16–22)

 

Éhud csendben kiment, bezárta maga mögött az ajtót, és elment. Kint a szolgák várakoztak, azt hitték, királyuk szükségét végzi, de egy idő után kinyitották az ajtót, és ott találták holtan.

 

Közben Éhud elmenekült, Efrájim hegyére ment, és ott megfújta a kürtöt: felhívta a zsidókat, csatlakozzanak hozzá, mert az Örökkévaló megszabadítja őket az elnyomó moabitáktól. Lezárták a Jordán gázlóit, nem engedték a moabitákat elmenekülni, és megöltek közülük tízezer embert, „nem menekült meg senki”. Ettől kezdve fordult a kocka, és Moábnak kellett megalázkodnia Izrael előtt. „És csend volt az országban nyolcvan esztendeig.” (uo. 30)

 

* * *

Ez volt a leghosszabb békés periódus, amit egy bírának valaha sikerült elérnie. Éhud utolsó éveiben működött egy Sámgár nevű „kisbíró” is, akiről itt az Írás egy mondatban számol be: ő a filiszteusok ellen harcolt, és egyszer megölt közülük hatszáz férfit, mikor is kezében nem volt sem kard, sem másféle fegyver, csupán egy ösztöke, amivel a barmokat irányítják ide vagy oda. Flavius szerint Sámgár uralkodása első évében halt meg, így nem nyomhatta rá bélyegét a korra, amelyben élt. Ennek ellenére, mint látni fogjuk, Debóra győzelmi énekében megemlíti Sámgárt, mint a kor egyik meghatározó alakját. A modern exegéták idegent látnak benne, chittitát, de ez nem egyértelmű, mert mindig is voltak Izraelben idegen nevű – és nyelvű – zsidók. Míg elődje, Éhud Isten nevében beszél a moabita királlyal („Azt mondta nekem az Örökkévaló, a világ királya, hogy ezt a kardot döfjem a hasadba” – Midrás Hágádol, Börésit 49,27) –, addig Sámgártól egy szó nem sok, annyit sem hallunk, és szellemi hatását – ha egyáltalán volt – nem lehet felmérni. Málbim(*) szerint nem hallgattak rá, és ezért nem írja róla a könyv szerzője, hogy ő is bíráskodott. Rövid közjáték volt csupán a moabita és a kánaánita elnyomás között, ami ellen a következő fejezetben Debóra és Bárák keltek fel – sikerrel. Ekkor a filiszteusok még nem uralták az egész tengerparti sávot, és felfegyverzett bandákba tömörülve inkább csak rablóportyáikkal zavarták a gyakran védtelen zsidókat.

 

                                       AZ "IDEGENSZIVŰ"  HÉBEREK

 

Ha összeadjuk az eddig említett és felsorolt periódusokat a honfoglalás óta, azt látjuk, hogy már eltelt közel százötven év, és a honfoglaló zsidóknak csak nincs nyugtuk az őket folyondárként fojtogató környező népektől. Itt-ott behódolnak a pogány kultúrának, áldoznak az uralkodó bálványoknak, de nem olvadnak be, nem asszimilálódnak az idegen környezetben. A silóbeli Szentély működik, bár befolyása csekély, a leviták tanítják a népet, ám Pinchász, a zelóta – hallgat. Bölcseink szerint igen hosszú életet élt (ő volt az angyal(=küldött), aki Bochimnál ostorozta a népet – és láthatjuk majd kétes szerepét Jiftách fogadalmával kapcsolatban).

 

 A Báál-imádó pogányok nem tudnak mit kezdeni az „idegenszívű” héberekkel. Nem tudják se lenyelni, se kiköpni, se megemészteni, se elfogadni őket. Próféták, akik szellemi támaszt adnának a héberek gyenge lábakon álló monoteizmusának, még nincsenek. Az első és egyetlen az a következő bíró, aki egyben próféta is – méghozzá nő.

 

Engedjék meg, hogy bemutassuk Debórát, az első bíró-prófétanőt. De ne tessék kezet adni neki, mert nem fog kezet férfiakkal...

--------------------------------------------------------------------------------