ÉN ÉS A REBBE(9)

                                                                                              " A FIAD ÉLNI FOG"

Gimpel Orimland rabbi Izraelben nőtt fel az 1930-as és 1940-es években, s két éven át volt személyi segítője Ávráhám Jesájá Karelitznek, a Cházon Isnek, tanulmányait pedig Jáákov Jiszraél Kanievsky, a Stejpler Gáon irányítása alatt végezte. 1960-ban, miután két évig Brazíliában élt, feleségével és három gyermekükkel New Jersey déli részére költöztek, hogy az asszony szülei közelében élhessenek. 1963-ban a fiuk, a későbbi Jáákov Orimland rabbi, három és fél esztendős volt.

 

1963-ban történt: a nagyszüleim éppen vittek haza késő este. Szakadt az eső, egyik kocsi a másik után akadt el. Az autónk egyszer csak felborult. Én kirepültem belőle – azt hiszem, a szélvédőn át –, és egy tócsában kötöttem ki, arccal lefelé. Nagyanyám szintén kirepült – súlyosan megsérült; és a mostohanagyapám, az ő férje rögtön szörnyethalt. A nagyanyám, nyugodjék békében, valahogy föl tudott kászálódni, és végre kiemelte a fejemet a vízből, nem tudom, mennyi idő után.

 

Kórházba kerültem, ahol rögtön a fiam után tudakozódtam, és megengedték, hogy bemenjek hozzá. Megtaláltam. Nem látott, megvakult, és nem hallott. Agykárosodás érte, az agyüregében vérzés indult meg, és az orvosok nem tudták leállítani. Az orvos azt mondta nekem: „Várjanak az apósa temetésével, mert ha a fia túléli ezt az éjszakát, az valóságos csoda lesz. Együtt temethetik őket.”

El lehet képzelni, hogy éreztük magunkat a feleségemmel. Egy barátunk jött a kórházba, annak a zsinagógának volt az elnöke, ahol én szolgáltam rabbiként. Azt mondta: „Hallgass ide, hívd csak fel a lubavicsi Rebbét – itt nincsen más remény.”

Azt mondtam: „Milyen Rebbéről beszélsz te? Én ismerem a Sztájpler Gáont és a Cházon Ist, de a Rebbét nem.”

 

Azt mondja: „Tedd meg a kedvemért: hívd csak fel a lubavicsi Rebbét!”

 

Nem hagyott  békén, amíg rá nem hallgattam. Ő hívta föl nekem, mert megvolt neki a szám. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Hajnali négy óra volt. Akkoriban még élt Hodakov rabbi, emléke legyen áldott. Ő volt a Rebbe titkára. Végighallgatta, mi történt, aztán azt mondta: „Várjatok egy percet, el kell ezt mondanom a Rebbének.”

A Rebbe az irodájában volt ezen a kései órán. Hodakov rabbi visszajött a telefonhoz, és azt mondta:

„A Rebbe kéri, hogy egy óra múlva hívjátok újra.”

 

 Én meg kifakadtam: „Mégis mit jelentsen, hogy »egy óra múlva hívjuk újra?!«

Egy óra múlva a fiam már nem él!”

 

 Hodakov rabbi nagyon mérges lett. Megdorgált engem. Azt mondta: „Reb Jid, ha nem hiszed, hogy ha a Rebbe azt kérte, egy óra múlva hívd újra, s a gyermek életben lesz, minek is telefonáltál egyáltalán? Nem kellett volna fáradnod vele.”

 

„Jól van, egy óra múlva megint telefonálok.” El lehet képzelni azt az órát. Köz-ben a gyermekem a halál szélén. Visszamentünk a telefonhoz Gelmannel, a zsi-nagóga elnökével, megint tárcsázott nekem, és Hodakov rabbi azt mondja: „Várj egy percet, a Rebbe szeretne veled beszélni.”

 

A Rebbe a következő szavakat mondta: „Megmásították a rossz dekrétumot. Apósodat nyomban temettessétek el. Ami pedig azt illeti, amit az orvosok mondtak, hogy a fiad nem él meg – közlöm veled: a rossz dekrétumot megmásították, hála az Örökkévalónak, a fiad élni fog.”