AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR...(10)                                         

HA    NINCS  LÓ ...(*

    TIZEDIK FEJEZET, AMELYBEN KIDERÜL, HOGY Dusinszky rabbi nagyon impozáns volt a chüpe alatt. Nemcsak azért hívtam meg, mert  annakidején megígértem neki, hanem főleg, hogy demonstráljam új családom és barátaim előtt, hogy engem sem a bokorban találtak, és az orosz-chábád jichesz-szel¹ szemben én is vagyok valaki.

Az esküvő '57 vége felé volt, hosszas „járás” után. Ennek egyik oka, hogy nem volt hivatásos házasságközvetítő, aki  megdolgozik a pénzért, amit kap, hanem a dolgok mentek a maguk útján, a maguk medrében. Tudtam, hogy a mi köreinkben az a szokás, hogy a sádchen bemutat valakit, 3-4 alkalommal találkoznak, hiszen a Talmud előírja, hogy tilos egy fiúnak eljegyezni egy lányt, „anélkül hogy látná.”   Még szép - mondta erre Dávid, aki már rég leszerelt, és tengett-lengett ide-oda, amíg végül egy mizráchista miniszterhelyettes sofőrje lett.

Azt szoktam mondani volt, hogy „szakmám áldozata vagyok”. Ugyanis Bátját egy riport utamon ismertem meg. Akkor volt két éves az Águdát Jiszráél ortodox nevelési hálózata, a Chinuch ácmái,²  és lapom kiküldött, írjak egy  riportsorozatot  a gyerekcipőben járó iskolákról. Bátjá a Párdesz Katz-i Bét Jákovban³  tanított, ott ismertem meg.

(Ma már, amikor 16 unokánk van,}2012: 21 +  4 dédunoka, kén jirbu, bli ájin hárá{ elárulhatom, hogy tetszett. Nagyon tetszett. Négyszemközt megpróbáltam valami információt szerezni róla az ottani igazgatótól, aki egy Mátyás nevű sült-magyar volt, de az visszakérdezte, hogy ki fia-borja vagyok. Amikor megtudta, hogy Budapesten születtem, azt mondta kerek-perec, hogy nicht fár üns.⁴  Kérdésemre elmondta, hogy  a  leányzó szülei chábádnyikok, akik nem keverednek senkivel, egy magában álló szekta, akik el vannak telve saját magukkal, és lenéznek mindent és mindenkit, aki és ami nem chábád.)

Itt egy nem egyszerű konfliktusba kerültem - saját magammal. Egyrészt, épp most térek vissza „gyökereimhez” - miután a Schönnel való találkozás nyomán elkezdtem magyarul írni az Új Keletben - másrészt meg soha nem voltam különösebben büszke „magyarságomra”. Azokat a „magyar” ismerőseimet, akiknek számba jöhető lányai voltak - felvágós proccoknak ismertem, akik egy nem gazdag és nem jichesz fiúról mint én, hallani sem akartak. Harmadrészt Mátyás szavai nálam éppen az ellenkező hatást érték el: ha lebeszél, ha „nem nekem való” - meg kell tudnom miért. Így volt ez annakidején a Dusinszky jesíva választásakor is - amit nem bántam meg.

Gyakorlati síkon nem tettem semmit. Nem állíthatok be hozzájuk azzal, hogy sálom, itt vagyok, a lányukkal szeretnék járni. Sádchent sem küldhettem, mivel  nem arról volt szó, hogy holnapután nősülni akarok. Meg akartam ismerni a lányt, és izgatta fantáziámat a mögötte felsejlő világ. Mit tud erről egy magyar ortodox, mint Mátyás?

 

Három lehetséges „fogódzkodó”

 

Elméletben még a hadseregben elhatároztam, hogy valahová tartozni kell. Egy chászíd legenda a messiási időket úgy definiálja, mint egy sebesen forgó körhintát, ahol erősen fogódzkodni kell, ha valaki nem akar leesni. A fogódzkodás, illetve a hovatartozás, szempontjából csak szellemi áramlat jöhetett számba; adva volt a „litván”, a chászíd és a „magyar ortodoxia”.

Az utóbbit teljesen elvetettem. A világ zsidóságától való bezárkózása, ami nemcsak a cionizmus elvetésében jutott kifejezésre,⁵  és fanatikus bigottsága, ami a tragikus szakadáshoz vezetett - eleve elfogadhatatlannak, idejétmúltnak tűnt nekem. Ez ugyanis polarizálta a családokat, közösségeket, nagyon vallásos vagy nagyon vallástalan, sőt vallásellenes elemeket állított szembe egymással. Családok „sivet”⁶    ültek egy gyerek után, aki nem ment pontosan a kijelölt úton (egy fiú, aki frizurát növesztett, egy lány, aki rövidújjú blúzban járt), a mizráchistákat kiátkozták. Nem tudtam felfogni, miért nem volt szakadás Lengyelországban, ahol a Bund szélsőbaloldali vallásellenes képviselői együtt ültek a varsói hitközség vezetésében az Águdát Jiszráél ultraortodox chászíd képviselőivel..

Maradt a „litván” vagy chászíd vonal. Az elsőnek én nem feleltem meg. Mivel annakidején nem vettek fel a Ponyevicsba, nem számítottam eléggé lámdánnak⁷  a litván fogalmak szerint. Nomeg, már akkor kezdték kultiválni, hogy a fiatal férj tanuljon tovább - esetleg élete végéig - és felesége tartsa el a családot. Ezt nemcsak a chászídok, de a „magyarok” is elvetették.

(Maradt tehát a chászíd vonal. Kezdtem látogatni a bné bráki chászíd udvarokat - választék volt bőven - és próbáltam beleélni magam, azonosulni. Ez nem ment. Legközelebb a lakótelephez, ahol laktunk - a vizsnyici „udvar” volt. Gyakran jártam oda péntek esténként a „tisch”-re,⁸  de a fülsiketítő zenebonán kívül semmit nem láttam vagy hallottam. Sokan tülekedtek, hogy sikerüljön valamit megkaparintani a „srájjem”-ből,⁹  de  egy szó elvi, ideológiai dolgot nem lehetett hallani. A rebbe ugyan mondott  Tórát néhány percig, de ezt csak azok hallották, aki nagyon közel ültek - vagy álltak - hozzá. A falak teljes szélességében, lócákon, bócherek százai álltak és hajladoztak, mint nád a szélben.

Ami legkevésbé vonzott, az a kézcsók volt, amivel a tülekedő chászídok illették a rebbét, ha sikerült  közelébe kerülniük. Ezt nem tartottam számomra elfogadhatónak. Nálunk Hadházon mi is kezet csókoltunk Grünfeld rabbinak a ros jesívenak, aki a háború előtt malmos volt Tégláson, de ez rég volt, szememben szervilis magyar szokásnak tűnt. A többi chászíd udvarokban sem volt a helyzet más. Az egyetlen kivétel a lengyel guri chászídok voltak, de oda - úgy tudtam - csak beleszületni lehetett, de kívülről csatlakozni - nem.)

Ezzel szemben a chábád megragadta a fantáziámat. Sok kötetre menő szakirodalom elemezte  ezt a chászidizmust, ezek a legmagasabb szintű  kabbalisztikus ideológiát prezentálták. Elsősorban ott volt a Tánjá, az alapító rebbe könyve, amit széltében hosszában tanultak Izrael-szerte mindenütt. Egy ilyen „tanfolyamon” ismertem meg Léjb Zálmánovot, Bátjá bátyját, aki később a sógorom lett. Azt, hogy eljön egy nap, amikor én fogom a Tánját magyarra fordítani, még álmomban sem gondoltam volna.

Otthon, akárcsak nyugaton, a helyzet változatlan volt. Előbb Chájjim, aki öt évvel fiatalabb nálam, majd a hat  és fél évvel fiatalabb Menáchem vonult be. Mindkettőt szerettem volna  a tábori rabbinátus keretein belül látni, de ez csak Menáchem esetében valósult meg. Chájjim a Náchál dandárhoz vonult be, majd még ottlétemkor sikerült a pikudba hozatni, ahol főírnok lett. Menáchem még a loddi chábád jesívában is tanult egy - nem hosszú  - ideig, mielőtt bevonult volna.

(Apa még mindig őrködött az épülő Bar Ilán egyetemen, de idővel beszerezte magát a könyvtárba, ahol a katalogizáló osztály megbecsült dolgozója lett. Nagyon szép héber kézírása volt és jó emlékezőtehetsége, ami segített neki az előmenetelben. Churgin professzor, az egyetem amerikai rektora, nagyon szerette, és rendre bemutatta az intézet amerikai vendégeinek, akikkel apa magyarul beszélt angolul, ami néhány szó bekeverésével jiddis is lehetett, ha nagyon kellett. A vendégek kedvelték, mert nagyon választékosan öltözködött, és volt hogy egy gyanútlan vendég összetévesztette a rektorral.)

 

Érettségi Ponyevicsban

 

Aki a legtovább maradt Ponyevicsban az Júda volt, vagyis a teljesen árva „kis Gabi”. Ő volt nálunk az ötödik gyerek, a hétvégeket nálunk töltötte, és anyát rajongásig szerette. Az a gyerek-szülő szeretet, ami nálunk nem nyilvánult meg érzelgősségekben - Júda által lett gyakorolva oda-vissza. Ő ragaszkodott és kapaszkodott hozzánk, anya meg „a szegény Júda” címke alatt majomszeretettel csüggött rajta, és tömte belé a legjobb falatokat. Érdekes vagy érthető módon, ezt senki nem irigyelte, hiszen ö volt a „szegény Júda”, a „szegény Babi” fia. Apját, aki Ukrajnában veszett oda - senki nem említette. Valahogy, ő nem volt „szegény”.

Júda gyerekkorában nagyon tehetségesnek tűnt. Rengeteget olvasott, falta az újságokat, és apa gyakran kérdezte, mi lesz ebből a gyerekből; nem kellene -e valami mást is tanulnia, mint a „zugte gemóre, zugte Ráse” ¹⁰  elvont tudományát. Ezen vitatkoztunk egy kicsit. Emlékeztettem apát, hogy örült, amikor jesivába mentem; mennyire igazam volt, amikor a gyerekeket - még ha egy kegyetlen hazugság árán is - a ponyevicsi jesívába irányítottuk - de magamban gondoltam, hátha igaza van.

Ezért még mielőtt leszereltem - korabeli fényképek szerint jól mutattam egyenruhában - felkerestem Káhánemán rabbit, a jesíva legendás alapító-vezetőjét, hogy Júda ügyében szót értsek vele. Elmondtam, tudom, hogy a jesíve a legfontosabb, tudom, hogy aki táplálja a mezők vadját stb., az ad majd megélhetést annak is, aki nem tanult szakmát, nem érettségizett, de mégis, mivel mi hoztuk ki az árva Júdát, és mi érezzük magunkat felelősnek érte, nem szeretnénk - mármint apa és anya, - én csak a küldönc voltam, hogy valaha szemrehányást tegyen nekünk, mivel nem volt lehetősége érettségizni, angolul tanulni.

A rabbi rajtam felejtette szemét, és olyan tüzetesen nézett, mintha egy röntgenkészülék - ma már azt mondanák ultrahang - vett volna kezelésbe, majd azt mondta, hogy ő ismer engem valahonnan.

Persze - mondtam - kövod háráv¹¹  volt az, aki nem vett fel engem a jesívába, azt mondta, jöjjek, egy fél év múlva, mert most nincs ágy... És ha egy éhezőnek nem adnak enni, amíg le nem pakolják a szamarat, és az meghal, akkor... ¹²

De te nem haltál  meg hála Istennek mondta a rabbi, aki ismerte nevemet a Seárimból. Akkoriban valóban szükiben voltunk a hellyel, és láttam rajtad, hogy ha nem itt, akkor elmész egy más jesívába. Igen, de ha itt felvesznek, esetleg kiderül, hogy egy litvise góen¹³  veszett el bennem - szemtelenkedtem.

Nem kell mindenkinek góennek lenni - mondta ki a rabbi az általam várt szentenciát. Erről van szó, mondtam, ezért kérjük, tegye lehetővé, hogy a Júda Blau magánúton érettségizzen, nehogy azután...

Rendben van, mondta Káhánemán rabbi, beszélj Deutsch rabbival, az adminisztratív igazgatóval, (pesti fiú, aki tökéletesen  litvanizálta magát), ő elintézi, hogy Júda magánúton készüljön a vizsgákra. A cehhet a jesíva fizeti.

(B. Z. Deutsch - édesanyjának magyar kölcsönkönyvtára volt Bné Brák főutcáján - nem hitte el, hogy a ráv¹⁴  beleegyezett. Mondtam, menjen be, és kérdezze meg. Visszajött lógó orral, hogy erre még nem volt példa, ami reményei szerint nem lesz  ragadós. Meg aztán, „tudod te, hogy mennyibe fog ez  kerülni”? Nem volt vita. Júda, bár nem nagy lelkesedéssel, elkezdett készülni az előzetes, különbözeti vizsgákra. Még két év fog eltelni, amíg szorongva közli velem, hogy  nem tanul tovább. Őt nem érdekli a bágrut;¹⁵ ő tálmedchóchem akar lenni. Érveimre megígérte, hogy nem fog szemrehányást tenni.

Közben megérkezett Pestről egy további rokon,  Manci néni a három lányával. A két fiú, aki most már nem engedte, hogy Robinak és Gyurinak hívjuk - '56 zűrös napjaiban Amerikába télacholt, egyenesen Bécsből. Ettől nálam felment a pumpa, nem patriotikus okokból - gondoltam Izrael demográfiai görbéjét nem egyenesítette volna ki a két Weill unoka - hanem azért,  mert Ávrohom Jichok és Náftole, ahogy most hívták magukat - éveken keresztül leveleztek velem, Paksról, ahol az ottani jesívában tanultak - és minden levélnek az volt a főtémája, vajon milyen rítusban imádkoznak az izraeli templomokban, milyen imakönyveket kell hozni, stb.

Aztán 1956-ban, a nyitott határon a két fiú - 19 és 17 évesek - kilógtak Bécsbe. Ott véletlenül Amerikából jött, anticionista szatmári propagandisták  kezébe kerültek. Ezek azt mondták nekik, ha Izraelbe mennek, ott azonnal be kell vonulniuk és a hadseregben közös sátorban fognak lakni feslett életű katonalányokkal. Ez Robinak elég volt,  (Gyuri meg ment vele.)

Nálunk természetes volt, hogy a fiuk életét én szervezem, ügyes-bajos dolgaikkal hozzám fordulnak. Én voltam az idősebb, én voltam a veterán - elvégre majd két évvel előbb jöttem, mint a „gyerekek”, akik később felnőttek. Chájjim a katonai szolgálat után rádiószerelést tanult egy Fux nevű magyartól, aki Drórira héberesítette magát. Nem nagyon fűlt a foga hozzá, és egyszer, amikor apa, egyik hegyi beszédében, azt találta mondani neki, hogy „a főnököd le van..., úgy is, mint Dróri és úgy is, mint Fux”, Chájjim otthagyta, és azt mondta  nekem, hogy banktisztviselő szeretne lenni.

 

Egy megbélyegezett munkaközvetítő

 

Rendben, mondtam neki. Akkoriban a munkaközvetítés a pártokon keresztül ment - mint minden Izraelben - a PÁJt, vagyis lapom kiadóját egy Lippmann Berkovits nevű hétpróbás lengyel képviselte a liskában.¹⁶ Ismert, mert kétbalkezes fiát én hoztam be a Seárimhoz, telefonistának. Mondom neki, reb Lippmann, leszerelt az öcsém, kell egy állás az egyik bankban. Nagyokat cöccintett a nyelvével, hogy nem megy ez csak úgy, sok a jelentkező, nagy a munkanélküliség stb.

Jó, mondom, holnap jelentkezik a Chájjim, és hoz tőlem egy levelet.

Másnap Chájjim vitt egy tömött borítékot, amiben több mint száz magyar bélyeg volt. Tudtam, hogy Lippman bácsi szenvedélyes gyűjtő, no meg azt is, hogy a protekciónak ára van.

Az átvette a levelet, majd bement valahová, azt mondta Chájjimnak, hogy várjon. Kisvártatva visszajött és egy peteket¹⁷ adott át álmélkodó öcsémnek, akinek a nevét sem tudta. Ezzel menj el a Bank Leumiba, keresd a személyzetist, és mondd, hogy a Berkovits küldött. Chájjim ment, felvették, majd este megkérdezte, mit írtam abban a nagy levélben?

Menáchemmel is hasonlóan jártunk el. Először kárpitosnak tanult egy bné bráki mesternél, majd ő is megkívánta a bankszakmát. Berkovits - ezúttal 80 amerikai Air Mail bélyeg - és Menáchem a Discount bankba került. Nemrég mentek onnan nyugdíjba, egyikük, mint az értékpapír osztály egyik cégvezetője, a másik meg egy fiók igazgatóhelyettese.

Anya boldog volt, a fiuk elkezdtek keresni, öltözködni, apa meg állandóan azzal froclizta őket, hogy ha neki nem is, legalább nekem fogadjanak szót. Slómó még kicsi volt; ekkor csak 14 éves, jó eszű és ügyes kezű. Őt a Kfár Chábád-i ipari iskolába adtam be, ahol asztalosságot tanult. Aztán persze úgy lett ő asztalos, ahogy én villanyszerelő.

Anya nagy titokban szokta súgni nekem, hogy „ha nem nősülsz meg, az öcséid megelőznek” és mindenféle bechóved magyar partikat ajánlott, a lakótelepi szomszédok súgásai alapján. Mondtam, nyugi, én már sínen vagyok.

Pedig nem voltam.

(Ekkor robbant be életembe Bembi, azaz Benedek Pali, aki később olyan jó barátom lett, mint azelőtt Dávid. Pali tótkomlósi eredetű pesti fiú volt, olyan, mint a Rákosi korabeli magyar zsidóság, csak egy kicsit jobb. Itt is az ellentétek vonzották egymást. Nekem tetszett az ő szabad szája és világi műveltsége, ő pedig, úgy látszik, egy ismeretlen Atlantiszt fedezett fel általam: egy zsidót, aki nem azért zsidó, mert a szomszédai lezsidózzák. Igaz, Pali már Pesten is jó zsidó volt, az akkori fogalmak szerint, tősgyökeres vidéki zsidó család sarja, aki Bergen Belsenben érett, ahogy mondani szokta. Otthonról sok mindent tudott, amiről egy pesti neológnak már akkor nem volt fogalma. Amikor nősült, chüpét akart, és elment  Verával az egyik pesti rabbihoz, aki igyekezett lebeszélni őket erről az „őrült tervről”. Pali nem tágított. Vera maga is vallásos családból származott, így a rabbi kénytelen volt engedni.

Palit az Új Kelet szerkesztőségében ismertem meg, 1957 elején. Nemrég jött, és azonnal felvették, miután a Marton család¹⁸  felfedezte benne az aranybányát. Nagyon jólelkű, segítőkész fiú volt, igazi jóbarát. Bembinek Ráchel lányom nevezte el, amikor látta őt nálunk: ahogy jött, azonnal kérte, légoljak vele tfillint. ¹⁹)

Később, intenzív angol nyelvtanulásom során, előbb a Berlitzben majd privátim, megtanultam azt az angol kifejezést, hogy to make a long story short.²⁰   Itt tehát hadd használjam ezt a kedves kifejezést azzal a folyamattal kapcsolatban, ami a fejezet elején leírt chüpe alatt teljesedett be. Nincs értelme, hogy részletezzem azt a long sztorit, aminek a végén az esküvői baldachin  alatt álltunk. Én ezt egy új olé befogadási problémájaként emésztettem meg, minek során egy tősgyökeres orosz chászíd család befogad egy surmó „magyar” ortodoxot, aki hiába tanult a pesti Tajrász Emeszben,²¹ hiába volt négy évig a legkülönbözőbb jesívákban, ha alig tudta ki volt a Báál Sém Tov, és nem fújta fejből a chábád dinasztia hét rebbéjének nevét.

A chábádban az volt a szokás, hogy amikor a helyzet megérett rá, mindkét fél ír egy-egy - külön - levelet a rebbének, és áldását (vagyis beleegyezését) kéri a frigyhez. Mondtam magamban, mi történhet: írni tudok, - ez az egyetlen dolog, amit egy kicsit tudok - írtam tehát, és napokon belül megjött a pozitív válasz, ami kifejezésben is hasonló volt ahhoz, amit Bátjá kapott.

 

Amikor az ég a földet csókolja…

 

Amíg a levél nem jött meg - azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb probléma. Utána kiderült, hogy dehogy. Ami jó volt a rosszban, hogy mindkét fél koldusszegény volt, és ezt kölcsönösen akceptálták és respektálták. Apa rögtön kijelentette, hogy neki semmije nincs - ez nem volt titok előttem - nem tudja, hol fogunk lakni, és csináljunk, amit akarunk. Mondtam jó és próbáltam magyarázni, hogy ez egy chászíd család, ahol nem értik a (buda)pesti neoortodox chochmecolást.²² Áh, értem, mondta apa, strámli,²³  hosszú pajesz, kaftán, „zugte gemóre - zugte Ráse”. Könyörögtem, szálljon le erről, a chábádban nincs strámli, nincs hosszú pajesz, csak szakáll, és szombaton egy olyanféle frakk, amit a litvákok hordanak. Egyébként én ezt nem fogom hordani (csak húsz és egynéhány évvel később vettem fel, a Smulik esküvőjére).

Anya csak annyit kérdezett csendesen, hogy senki a menyasszony családjából nem tud-e magyarul, és tagadó válaszomra elborult a tekintete. Te tudsz jiddisül, vigasztaltam, és majd megtanulsz héberül az unokáktól. Tudtam, hogy apával csak négyszemközt lehet okosan beszélni, mivel ha van hallgatóság, akkor előad, játszik és vitatkozik, akkor is, ha nincs kivel. Tipikus magyar tulajdonság, amit jóval később magamon is észleltem. Ezért kértem, jöjjön be velem Bné Brákba, ahol Landau főrabbinál kell jelentkezni az esküvő bejegyzése érdekében, és ahol az ő jelenléte  szükséges. (Nem volt szükséges).

Bejött velem, elmondta véleményét a világon mindenről, majd amikor befejeztük, leültünk a Tuv Táám vendéglőben egy pohárra - ő sör, én kávé - és nyomatékosan megkértem, legyen segítségemre. Miben? - kérdezte - hiszen tudod, hogy nincs pénzem?

Nem pénz kell, hanem az együttműködésed - mondtam - hogy lebonyolítsam az „ügyet”. Kérdésére agyba-főbe dicsértem: hála neki vagyunk itt, hála neki hogy jesívába küldött, hála neki, hogy a gyerekek sínen vannak, hála neki mindenért...

És mit akarsz most? - kérdezte ellágyulva - hogy vegyek fel egy bankkölcsönt? Szó se róla, mondtam, én csak egyet kérek tisztelettel: nemsokára lesz az eljegyzés, amit a menyasszony családja csinál - légy szíves, és ott ne szónokolj. Ne mondd el háborús élményeidet, ne szidd Ben Guriont, ne dicsérj engem; ők már tudják, hogy egy rendes fiú vagyok. Mi azt mondjuk, hogy nem tudsz jiddisül (ami igaz), egyelőre héberül is gyengén tudsz, és …

 

És hol fogtok lakni?

 

Egyelőre a Bátjá családjánál. Édesapja egy évvel azelőtt meghalt, idős édesanyjával él, és egy idősebb, elvált nővérével. Az most elmegy máshová lakni, és mi ott maradunk a mamával. Az anyóssal? - kérdezte apa. Látod, mondtam, ez nehezebb, mint néhány családi találkozáson hallgatni. Ezt belátta, nomeg tudta, hogy éjjeli őr mivoltával nem nagyon tud dicsekedni egy családban, ahol két sakter és több kereskedő van. Talán még nem mondtam, Bátjá volt a nyolcadik gyerek a nyolctagú családban, ahogy anya a nyolcadik a tízgyerekes Weill családban.

Miután kezet adott, hogy hallgat rám, elmondtam, mit mondott nekem a ros jesíve Hadházon. Tudod apa, nagy fecsegő voltam, nem is tudom, kitől örököltem, és egyszer Grünfeld rabbi azt mondta nekem mindenki előtt: Náftóle, sokkal jobb okosan hallgatni, mint zagyvaságokat beszélni. Láttam, azt fontolgatja, megsértődjön-e, ezért gyorsan hozzátettem a talmudi sztorit miszerint a horizont végén, ahol az ég és föld találkozik, ez olyan mintha az ég csókolná a földet. Most a két család találkozása ilyen: két különböző pólusról jövő család, más szokások, más nyelv - minden más - nekem is nagyon kell vigyáznom, hogy meg ne botoljak - ugye segíteni fogsz, apa?

Ha arra gondolsz, hogy hallgatok, mint a sír - meg van ígérve - mondta. Ez egy korrekt üzlet: ők adnak majdnem mindent, én meg cserébe hallgatok.

Ismét kezet ráztunk, és én meg is csókoltam őt. Tudtam, hogy fogja tartani magát megállapodásunkhoz, bár ez nehezére fog esni. Nagyon is nehezére.

(Nekem volt egy kis spórolt pénzem, abból vettem egy frizsidert, ami újdonság volt azokban az időkben, meg besegítettem egy kicsit a bútorvásárlásban. Ezenkívül mindent a menyasszony családja csinált, kiderült hogy édesapja annakidején nyitott valahol egy takarékszámlát Bátjá nevére, és ott most egy, aránylag jelentős összeg volt. Az én szüleim csinálták a kiddust²⁴ a templomban, ahol - az esküvő előtt szombaton - a Tóra elé járultam. Ott volt Bátjá három fivére, akikkel nagyon jóba lettem. Állásom  volt, újságíró voltam, ámbár csak egy kis, vallásos napilapnál, de ez a családban nem számított. A pénteki számban volt egy állandó publicisztikai rovatom, és Bátjá első dolga volt pénteken leszaladni a sarki kioszkba megvenni a lapot.)

 

...szamár is jó

 

Az esküvő az akkori legnagyobb és legelőkelőbb teremben volt Tel Avivban, többszáz meghívottal, köztük az egész magyar „maffia”. Ott voltak jesívabócher társaim, mindenki, aki élt és mozgott; ott volt Bödön, akinek előzőleg egy iskolatalálkozót szerveztem, és ott volt Dusinszky rabbi. Ott voltak két szerkesztőségem tagjai, a Seárim és az Új Kelet szerkesztői – mindenki, aki - nekem - számított. Aztán a másik részről ott volt az egész chábád kolónia, rokonok, ismerősök és egyszerű „áná”-s,²⁵  akik leplezetlen kíváncsisággal szemlélték a nem mindennapos látványt: egy szakállas, ortodox kinézésű bócher - aki nem chábádnyik. Már előzőleg, az eljegyzésen, amit jövendőbeli sógornőm, Bella, lakásán tartottak, kiderült, hogy a családban nem mindenki chábádnyik: a két idősebb nővér férjei abszolút nem voltak vallásosak és így már érthetőbb volt, hogy a fivérek belémegyeztek, azon nemzetközi elv alapján, hogy „ha nincs ló...”. Csak jóval később értettem meg, hogy a hagyományos orosz-lengyel antagonizmus rám nem vonatkozik.  (Én szemükben csak csupán egy „ungáriser” voltam. De az is maradtam a mai napig.)

Az esküvőn Münc képviselő, a Kneszet egyik alelnöke, volt az egyik tanú a ketubán.²⁶  Elmondta mindenkinek, mennyire kedvel engem, és  apa, aki  nem egészen értette a dolgot, megkérdezte Müncöt, tényleg ő-e a Kneszet elnöke. „Fun ájjer majl...”²⁷ -  válaszolta a fejlett humorérzékéről ismert Münc, és ebből apa csak az „ájjer” szót vélte érteni.²⁸ A szituáción tele szájjal tudtam - volna - nevetni, ha nem én vagyok a szenvedő fél. Átható pillantásomra apának eszébe jutott egyességünk, és innen fogva minden rendben volt.

Aztán jött a  hét napig tartó sevá bráchot²⁹ fesztivál, rokonok barátok, ismerősök versengtek, és nem volt apelláta: naponta összejöttünk egy más lakásban, ahol lakoma volt és Tóra-mondás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szombaton a sevá bráchótot a bné bráki Wagshall szállóban rendezték. Szép volt, és nagyon emlékezetes. Orosz-magyar incidens, ahogy én hívtam, nem történt.

Anya nagyon megszerette Bátját, és ez kölcsönös volt. Talán azért, mert nem tudtak beszélni - vagy talán annak ellenére - ez a szimpátia az idők folyamán egyre erősödött.

Én is nagyon kedveltem anyósomat, aki az anyósok gyöngye volt. Az ismert anyós-viccek egyike sem illett rá, nem szólt bele semmibe. Sokat betegeskedett, világéletében gyenge teremtés volt, a sok szülés láthatóan megviselte. Telefonunk nem volt, evégből fiai és lányai naponta  - sőt éjjel-nappal - látogatták, amitől a lakás egy átjáróház képét öltötte.

Elkezdtem lakás iránt érdeklődni. A PÁJ építkezési vállalata épített sikunokat itt-ott, de ezek messze voltak, sokba kerültek és színvonaluk jóval övön aluli volt. Pénzem nem volt, fizetésem gyenge, ebből nem lehet lakást venni. Első lépésként fizetésemelést kértem: legalább igazítsák fizetésemet a lap kifutójáéhoz. Majd, ha öt gyereked lesz, mint neki, volt a válasz.

Ekkor eszembe jutott a tel avivi újságíró-szövetség, aminek tagja voltam. Bementem, kértem írjanak egy levelet, amiben követelik, hogy fizetésem feleljen meg az újságíró-szövetség által aláírt kollektív szerződésnek. Ezt nem lehet - mondták a párt okosai, majd összedugták a fejüket, és kisütötték, hogy fizetést nem emelnek, de „tekintettel arra, hogy megnősültem”, egy évre leszállítják heti munkapenzumot 4 estéről háromra. Ez 25% fizetésemelés - mondta Morgenstern, aki már tudta, hogy nem lodzi vagyok. Próbáljon ebből fizetni a fűszerüzletben - mondtam keserűen, de azért örültem a  háromnapos munkahétnek.

Találtam különmunkákat, főleg fordítást. Angolul már elég jól tudtam, és elvállaltam egy chábád gyerekújság fordítását angolból és jiddisből - héberre. Ez havonta jelent meg, a világon semmi aktualitás nem volt benne, és  hónapokkal előre kellett csinálnom, mert a kiadó szerint el kellett küldenie a kéziratot New Yorkba, hogy ott „a rebbe sajátkezűleg” felülvizsgálja a fordítást. Megengedtem magamnak, hogy ebben kételkedjek, de kiderült, hogy ha nem is a rebbe, de az egyik titkára, dr. Niszán Mindell, aki ott az angol és jiddis változatot szerkesztette - valóban átnézte az anyagot, elsősorban megállapítandó tudok-e héberül. Egy „magyar”-tól ugyanis minden kitelik.

 

Messiás - röpcédulán

 

Dr. Mindell már három hónap múlva azzal küldte vissza a kéziratot, hogy tökéletesen rendben van, nem kell többet küldeni. Ezt a kiadó,  Ábrahám Páriz rabbi, csak jóval később közölte velem, hogy „ne bízzam el magam” - mondta nevetve. 40 dollárt fizetett egy 16 oldalas lap fordításáért, ami sok pénz volt akkor.

Ez a Pariz rabbi egy rendhagyó chászíd volt - annakidején magában álló  „különös madár”. Ő volt az első, aki az akkor  nyolc éve funkcionáló rebbét messiásnak tekintette. Ez rendben is lett volna, de Páriz röpcédulákat nyomtatott, bérelt egy repülőgépet, és teleszórta Tel Avivot az örvendetes hírrel, hogy megjött a messiás. A hivatalos  chábád vezetés tehetetlen dühében magához a rebbéhez fordult, aki megparancsolta Páriznak, hogy személyesen szedje össze a ledobott röpcédulákat, és soha többé ne tegye ezt. (Ezek után a messiási gondolat, a rebbe összefüggésében, majd csak a 90-es években merül fel újra.)

Közben Bátjá folytatta munkáját mint tanítónő, ezúttal már Jaffán, egy chábád iskolában, ahol egyhamar a lányiskola igazgatója lett. Ez nagyon igénybe vette, és én büszke voltam rá. Próbáltam is segíteni neki, itt-ott írtam helyette dolgokat, beszédeket, de a dolgok párhuzamosan haladtak. Én újságot szerkesztettem, ő meg iskolát igazgatott.

Időközben próbáltam képezni magam a chábád ideológiában, részt vettem egy Tánjá tanfolyamon, immár nem sógoromnál, hanem egy rámat gáni  lengyel származású chászídnál. Róla azt regélték, hogy amikor az előző lubávicsi rebbe, Joszéf Jichák Schneerson Varsóban élt, és Ottwockban nyitott jesívát, oktatóm titokban chábádhívő lett, de otthon ezt nem volt szabad tudni, mert ott mindenki guri chászíd volt. Ő nagyon plasztikusan magyarázta a Tánját, mindig a tanuló szintje és észjárása szerint. Fiaival jóba lettem, lánya, Cippóra, Bátjá jó barátnője volt.

Mai szemmel nézve elég jól beilleszkedtem a chábád társaságba, míg ezzel egyidejűleg jócskán izoláltam magam a korábbi „természetes” magyar környezetemtől. Barátaim sorra-rendre magyar lányokat vette el, köztük gyerekkori barátnőimet. Bein Eszti is férjhez ment New Yorkban egy burgenlandi születési fiatalemberhez, aki legalább anyai részről „magyar” volt. Mindig csodáltam a  magyar zsidók ragaszkodását a magyar kultúrához, nyelvhez - még a Trianonban elcsatolt területeken is a zsidók voltak a leglelkesebb „magyarok”, amit aztán, a visszacsatolás után, '44-ben, Auschwitz-cal honorált az „anyaország”. Csodáltam de nem kértem belőle.

(1943-ban Szerednyén nyaraltunk. Ez feleúton van - Ungvár és Munkács között.

Mit kerestünk ott?

Volt nálunk akkoriban egy Hilda nevű zsidó lány, aki nem cseléd volt, Isten őrizz, se nem bejárónő, hiszen ott lakott nálunk, hanem valami háztartási alkalmazott féle. Kissé öreglány volt, harminc körüli, nagyon rendes, és amikor apa Ukrajnában volt, nem tudom, hogyan lettünk volna el nélküle. Az ő családja Szerednyén lakott, és amikor szó volt a '43-as nyaralásról - ő meg nagyon szerette volna meglátogatni szüleit - azzal állt elő, hogy menjünk hozzájuk, lakjunk náluk, ez érdekes lesz nekünk, valami egészen más, mint a Budakeszi-i svábok között, valamint sokkal olcsóbb is lesz, mint valahol lakást bérelni, és a szülein is segít, mert igen szegény sorban élnek.

Az érvek meggyőzőek voltak -  lementünk Szerednyére. Pasztorális béke volt, ahogy akkor sokan Magyarországot, zsidó szempontból, a „hülyék paradicsomának” nevezték, itt ott kis zavaró disszonáns hangokkal. Egy Tóth nevű őrmester például, aki keretlegény volt  Ukrajnában, épp akkor jött haza szabadságra, és  éjjelente sorra-rendre beverte a zsidók ablakait. „Nem tudjátok mi vár rátok” - mondta. Ő már tudta. A helyi csendőrőrs parancsnoka azt javasolta a zsidóknak, ne tegyenek panaszt, mit sem ér az egy frontharcos vitéz katonával szemben, aki amúgyis holnap-holnapután visszamegy a frontra.

Ott Szerednyén, 11 éves koromban, hallottam először Hilda öccsétől, mi volt itt a csehszlovák rendszerben, mennyivel jobb volt, mint most. Nem hittem a fülemnek, és vitába szálltam vele, védvén a „magyar hazát”. Mi is így gondoltuk, mondta Mójsi, aki három évvel volt idősebb, mint én. Magyar iskolába jártunk, magyarul beszéltünk, vártuk Horthy fehér lovát. Aztán megkaptuk, ha nem is a lovat, de annak egy részét.

Mójsi szakadt kabátban járt. Otthon még öt gyerek volt, rajta kívül, ezenkívül Hilda és Hersi Budapesten. Apjuk sakter volt egy olyan faluban, ahol a zsidók szegények, mint a templom egere. Anya majdnem megduplázta a kosztért és lakásért kialkudott összeget,  és ezzel szemükben amerikai milliomosoknak tűntünk. Anya azt is mondta, nem kell naponta hús, elég szombaton.

Én magam lelkibeteg voltam a pénteki látványtól. A szobák padlója döngölt föld volt és Hilda, amikor segített a pénteki takarításban - kérte ne nézzek oda. Nem tudtam, hova ne nézzek és miért. Csak nem fürdik itt most, a szoba közepén?

Aztán kiderült hogy a padló felmosása, vixelése úgy történik, hogy kimennek az utcára a tehéncsorda nyomában, összeszednek 2-3 vödörnyi friss trágyát, azt összekeverik agyaggal, és ezzel kitapasztják a szobák padlóját. Anya, az  édes, a szent asszony, úgy tett mintha nem venné észre, de én döbbentem kérdeztem Mójsit - más nem jutván eszembe - hogy szabad- e „emellett” bróchét mondani?

Miért ne? - kérdezett vissza - nincs ennek szaga, és nem is látszik, hogy ez trágya. Hebegtem, kerestem a szavakat, de Mójsi megkérdezte: miért, nálatok nem így csinálják?...

Ha jól emlékszem, ott maradtunk Szerednyén ros há-sónére³⁰  is és csak jóm kipper előtt mentünk haza. Hilda velünk jött és anya utazásunk előtt a szombati zakómat Mójsinak adta, aki idősebb volt, de olyan vézna, hogy pont jó volt rá. Te már kinőtted, mondta nekem anya. A ros há-sónei ima meglehetős volt a szegényes templomban, volt egy tűrhető kántor is, de nekem Joszi Grósz, a Dobozi utca 7/9-i Ádler sülben sokkal jobban tetszett.)

Persze voltunk  pár órára Ungvárott és Munkácson is. Mindkét város tipikus zsidó stetlnek tűnt, amelyben laknak, díszletként, nem zsidók is. Kevesebb, mint egy évvel később Eichmann és magyar segítőtársai gondoskodtak arról, hogy az egész térség judenrein legyen. Összehasonlításul: Erdély azon területeiről, amelyek nem kerültek vissza Magyarországhoz, a bécsi döntés nyomán - nem volt deportálás Auschwitzba.

 

Fiú vagy lány

 

Nagy volt az izgalom, amikor Bátjá az elsőt várta. Akkoriban még nem volt ultrahang, ami előre tudatta a jövevény nemét,³¹  és így a totó valódi volt, fogadásokat is lehetett kötni rá. Mindenki mondott valamit, én azt mondtam lány lesz, mivel tudtam, amit tudtam. Különben is, gondoltam, így nem csalódok, ha fiú lesz, annak mindenki örül.

Idejében értesítettük a rebbét a várandóságról,³² ő áldását küldte, levélben, hogy minden jó órában, zökkenőmentesen történjen. Így is lett, hála Istennek. Amilyen az én formám - a szülés persze, hogy pont szombatra esett. Reggel lekísértem Bátját az ismerős taxiállomásig, ott egy ismerős sofőr gondjaira bíztam, hogy vigye be a petách tikvái Beilinson kórházba. Nekem is szabad lett volna vele mennem - de nem visszajönni. Bátjá azt mondta, lemond a kíséretről, menjek nyugodtan a templomba, utána csináljak otthon  kiddust a mamájának, és majd este jöjjek, vagy beszélünk telefonon.

Így is lőn. Én a szülő nő utasításait még megtoldottam azzal, hogy kiddus után meg is ebédeltem - jó sólet volt, Bátjá remekelte - majd szokásomhoz híven lefeküdtem aludni. Utána elterjedt a családban hogy egy kálte gázlen³³   vagyok, aki nem átall aludni, amikor a felesége vajúdik. Hiába mondtam, hogy ha van autóm, magam viszem be a kórházba, de így mit üljek ott estig - semmi nem mosta le rólam a hidegvér titulusát, ami chászídoknál ekvivalens a litvánokkal.

Aztán persze lány lett. Este hávdole után betelefonáltam a korházba: Lány, mondták lakonikusan, de én örültem.³⁴ Bementem, minden rendben volt. Mirjám Séjndelnek hívtuk, a két nagymama után, és mindenki meg volt elégedve.

(Első szülés, első gyerek. Banális lenne itt leírni, hogy fogadtam az éjjeli gyereksírást, hogy éreztem magam, amikor először kezemben tartottam a kislányt, akit magunk között Mirinek neveztünk. Mindenki ismeri ezt az érzést, és mégis mindenkinél más. Első látásra-hallásra hihetetlennek tűnt előttem, hogy ez a  nedves és bömbölő valami az én egyenes folytatásom. Aztán mintegy legitimációt láttam benne: ez a jogcímem, hogy élek, hogy a sóában életben maradtam. A folytatás.

Szüleim maradéktalanul büszkék és boldogok voltak. Ebben a sorrendben. Apa az egyetemen eldicsekedett vele, mintha a világ hetedik csodája lenne. Egyszer addig nyaggatott, amíg elvittük Mirit a Bár Ilánba, babakocsiban, és mindenkinek  bemutatta, mondván, hogy ilyen még nem volt - ez az Ő unokája. Aztán valaki megunta, és azt mondta neki: ugyan Krausz bácsi, hagyja már, másnak is van unokája. De nem ilyen - mondta apa, akit sírásig meghatott, hogy Miri első neve, Mirjám, az ő nemrég elhunyt mamájáé, a Krausz nagymamáé volt. Anya is örült a Seindelnek - ez az ő anyukája volt - bár tudta, hogy itt Izraelben egy ilyen  jiddises név csak a second driwer feladatát töltheti be. A Matild néni küldött Amerikából egy csiricsáré baby growt, és kilátásba helyezte, hogy nemsokára alijjázik, és akkor majd eljön babysittingolni.)

A Matild egy világszám volt. Vénlányként ment férjhez a '30-as évek derekán egy bélistás kántorhoz, aki vallásos, tanult ember volt, de még a hideg vizet sem kereste meg kis családjának. Gyerekük nem volt - majd egyszer kiderül, hogy miért. '36-ban Móric elhatározta, hogy az Óperencián túl próbál szerencsét. Amerikába ment, és onnan jött a hír, hogy állásban  van, egy nagy khile³⁵  kántora valahol North Karolinában. Elutazta után egy nappal Matild nekiesett az angol nyelvnek, amely  rövid küzdelem után megadta magát.

'38-ban aztán a Matild is kiment a férje után. A Weill család  sok pénzt (állítólag többszázezer dollárt) küldött ki vele, amit rövid úton elspekulált egy pesti szélhámos.

A háború, a soá és a gettó után - amikor tíz testvéréből rajta kívül csak  két  nővére és egy húga (anya) maradt életben – még egyszer áthajózott Európába, hozott nekünk rengeteg kacatot, és engem ki akart vitetni Amerikába. Köszöntem, nem - ez '47-ben volt - én Palesztinába akarok menni. A Weill Gyuri sem akart menni - ő akkor már az Ávóban kergette a reakciósokat, a Bandi pedig, éppen börtönben volt. Matild vissza Mórichoz, és csak 1962-ben alijjázik majd, otthagyván férjét a sűrűben. Előbb még '56-ban magához vette és kivitette a két Weill gyereket, akik az izraeli katonalányok elől menekültek volt.

 

Megyünk a rebbéhez!

 

Az 1959-es év a készülődésekkel telt el. A chábádban chartert szerveztek, egy tele repülő Boing megy a rebbéhez. Gyűlések, beszédek, útlevelek, amerikai vízum - volt mit tenni. Én Bátjá egyenes kérésére iratkoztam fel, mondta, jó, ha megismerem közelről, miről van szó. Tudtam, hogy igaza van, feliratkoztam.

Mindent kollektíve csináltak, ami nekem nem smakkolt, mivel individualista voltam világéletemben. A vízumért is magam folyamodtam, nem kell nekem ehhez segítség - gondoltam - ki tudok tölteni egy űrlapot magam is. Aztán behívtak az amerikai főkonzulátusra, ahol az egyik alkonzul elkezdett faggatni, mit csináltam a kommunista Magyarországon - tíz évvel ezelőtt. Elnevettem magam, és a miszter megkérdezte, mit tartok olyan viccesnek? Azt, hogy  ott engem a kommunisták üldöztek, mint reakcióst, vallásos zsidót, itt meg a McCarty-sta Amerika kommunistát  lát bennem. Úgy látszik elég jól beszéltem az angolt, mert a konzul is nevetett, és megadta a vízumot - öt évre. A kollektív chábád vízum csupán egy évre szólt.

Jegyzetek

 

¹Jichusz (héber) leszármazás, előkelő származás.

²Független nevelés (héber).

³Szószerint Jákob Háza (héber) az Águdá nevelési hálózat lányiskoláinak neve.

⁴ „Nem nekünk való” (jiddis).

⁵A magyar ortodoxia a két háború között még a - Lengyelországban és Németországban virágzó - Águdát Jiszráélt sem volt hajlandó tolerálni. A szerényebben vallásos mizráchistákat meg egyenesen üldözték.

⁶Szószerint hét (eljiddisült héber), az  előírt gyászhét.

⁷Talmudtudós (héber), tanult ember a zsidó tudományokban.

⁸Szószerint „asztal” ( német-jiddis), itt a rebbék által rendezett szombati összejövetel, ahol 30-40 ember üli körül az asztalt, és sok százan állnak köröskörül.

⁹Maradék (héber-jiddis). A galíciai chászid udvarokban szokásos hogy, hogy a rebbe eszik egy falatot az elétett tálból (halat, húst, néhol levest), és utána a hívek elhappolják a maradékot, amiben gyógyírt látnak bajaikra.

¹⁰„Ezt mondja a Talmud, ezt mondja Rási” (jiddis)  az alapfokú jesívákban szokásos szlogen, amivel a  releváns talmudi passzust ismétlik. Hol hallotta ezt apám - fogalmam nincs.

¹¹Tisztelt rabbi úr (héber).

¹²Ismert talmudi parabola, amit Káhánemán rabbi azonnal elértett.

¹³Litván zseni = gáon (jiddis).

¹⁴Rabbi (héber).

¹⁵Érettségi (héber).

¹⁶Iroda (héber) a munkaközvetítő közkeletű neve.

¹⁷Cédula, cetli, (héber) Izrael első éveiben mitologikus fogalom, amivel mindent el lehetett intézni.

¹⁸Dr. Marton Ernő, az Új Kelet alapító főszerkesztője Kolozsvárott, az erdélyi cionista mozgalom egyik vezéralakja, a román parlament tagja. Halála után felesége, dr. Marton Gizella szerkesztette a lapot és Schőn Dezső volt a felelős szerkesztő.

¹⁹Imaszijjak (héber).

²⁰„Röviden és velősen” (angol).

²¹A pesti ortodox hitközség polgárija (ITP –Igaz Tóra Polgári), ahol napi öt órán keresztül tanultak zsidó, és 3 órán át világi tantárgyakat.

²²Okoskodás (héber-jiddis).

²³Prémkalpag, amit a lengyel chászídok viselnek.

²⁴Áldomás (héber). Eredeti értelme a borra szombaton és ünnepen mondott áldás.

²⁵Rövidités (héber) ánsé sloménu = a mieink. Ezzel a szóval jelölik a különböző chászíd udvarok emberei - egymást.

²⁶Házasságlevél (héber) ami a zsidó férfi kötelezettségeit foglalja magában újdonsült nejével szemben.

²⁷„Az ön szájából...(Isten fülébe)”, közmondás (jiddis)

²⁸Tojás (jiddis), rokonhangzású  „az ön...” szóval.

²⁹ Sevá bráchót  a „hét áldás”   - bráchá: (héber) áldás.

³⁰Új év (héber).

³¹A rebbe utasítása szerint a mai napig nem kérdezik az áldott állapotban lévő nők, az ultra-hang vizsgálat során a magzat nemét, sőt van, aki megkéri az orvost/technikust, ne mondja meg neki...

³²Szintén chábád szokás, hogy az ötödik hónapig nem verik dobra az állapotot, és arról csak a legközelebbi hozzátartozók tudnak.

³³„Hideg(vérű) rabló” (jiddis-héber) szleng, ami azt az embert aposztrofálja, akit minden hidegen hagy.

³⁴Főleg a keleti törzsek körében nagy a keletje a fiúnak, és néha „kész tragédia,” ha lány születik. A Talmud is azzal vigasztalja a zsidókat, hogy „lány először - jó jel arra, hogy majd lesznek fiuk is” (Bává Kámmá, 141). Nálunk ez csak harmadszorra jött be.

³⁵Hitközség (eljiddisült héber).

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)