AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR...(8)

 

„JÁNOS LEGYEN, FENN A SCOPUS

 HEGYEN”(*

Nyolcadik fejezet amelyben kiderül, hogy a harmadik este egyedül maradtam. Ahogy észrevettem – megrémültem. Akartam a jobbot, nagyon is akartam, de gondoltam hogy az alatt a néhány hét alatt, amit elődömmel, Naftali Lauval együtt fogok a Seárim éjjeli szerkesztőségében tölteni, beletanulok a hírszerkesztés  bonyolult szakmájába.

De Lau a harmadik este eltűnt. Ha nem Dovele, az ördöngös kezű tördelő (nappal cipőüzletét vezette az Allenbyn), biztos, hogy kétségbe esek, és a lap nem jelenik meg. Ő azonban megnyugtatott és segített a  „kopfokat” megszövegezni mondván, hogy most én vagyok a macska, akit a vízbe dobtak. Ha nem tud úszni...

(A szerkesztőség macskája. Nesze neked Náftáli, minek akartál újságíró lenni. Másfél óra a lapzártáig, és még az utolsó oldal sincs kész. Telefonkezelő sincs, magam veszem fel a kagylót és jegyzem jeruzsálemi tudósítónk híreit. Utána melléteszem a kagylót. Dovele látja, megdicsér, és azt mondja, hogy nem vagyok elveszett ember.

Még csak a múlt héten szereltem le, és egy percnyi pihenés nélkül, egyenesen fejest a víznélküli medencébe, ahogy Münc mondta.

Még a múlt héten a Náchál parancsnokság egységeiben inspekcióztam, mint a hadosztály vallási főtisztjének helyettese. Autóm és sofőröm volt, és sajnáltam, hogy nem tudok autót vezetni. Minden normális ember megtanul a Cáhálban¹  autót vezetni, mondta Dávid, amikor véletlenül összefutottunk. Én nem vagyok normális ember - válaszoltam jobb híján, és ebben maradtunk.

Két és fél évet nyomtam le a Náchálban. Az első fél évet a kiképző táborban mint a század írnoka (lúdtalp és otrompéd cipő, ahogy a kommunista Jaffa mondta). A második felet Cháféc Chájjim kibbucban, ami a PÁJ zászlóhajója volt. Itt faliújságot szerkesztettem, és írtam a parancsnok ünnepi beszédeit, amelyeket hetenként, a péntek reggeli miszdáron²  elmondott.

Az utolsó másfél év a tábori rabbinátus keretén belül, mint a Náchál parancsnokság  vallási tiszthelyettese, őrmesteri rangban.)

Az egész ott kezdődött, hogy a rózsaszín svejkies egyházfi beajánlott Reuvénnek, küldjön ki engem a plugával a kéthetes  intenzív kiképzésre, ami nem a bázison, hanem a  Ben Semen-i erdő melletti mezőn folyt le. Ott kellett nekem őt helyettesíteni, mivel ő kövér volt, nős,  és a felesége rövidesen lebabázik. Próbáltam ellenkezni; mondtam is Reuvénnek, hogy ez törvényellenes, én nem vagyok a tábori rabbinátus embere, ott engem nem ismernek, és ha valami nem lesz rendben, övé a felelősség, én mosom kezeimet.

 

Előlegezek a hadseregnek...

 

A mem pé rámkacsintott. Ne mesélj nekem, te jobban fogod csinálni, mint ez a húsvéti malac. Fogalma nem volt, mit kell tennie, hogy a vallási dolgok rendben legyenek, de jóindulatához nem fért kétség Azt a javaslatomat is elutasította, hogy küldje ki Jaffát, aki a „főírnok”, mivel először is az állapotosan fog visszajönni, és majd ki kell sorsolni, ki a papa, másrészt a lyány nem tud éruvot³  csinálni. A szó nagyon tetszett Reuvénnek, de fogalma sem volt, hogy mi az. Kínomban azt mondtam, hogy én sem tudom, mire játékosan megnyomta az orromat (ahogy anya szokta), és azt mondta, ha puha az orrod, akkor hazudsz...

Vasárnap reggel mentünk ki a szidrára - így hívták ezt a mezei dolgot, és társaim, eléggé el nem ítélhető módon, örültek, hogy velük jövök. Áchajsz loni böbéjsz hámelech⁴  mondta Mójsele Háger, és én Jajlival együtt voltam egy kétszemélyes, nem összkomfortos  sátorban, amit egy könnyű szellő elfújt. A szukkóti, ünnepi sátornak ez nem felelne meg,⁵  pászkenolta Mójsele, és leült a cipőjét tükörfényesre pucolni.

Másnap, miután a konyhai ügyek elintéződtek - tejes egyáltalán nem volt, és főleg konzerveket ettünk - mondom Reuvénnek, még messze van a szombat, de nekem kell egy kompetens rabbi, aki megtanít, hogy kell éruvot csinálni. Miután megcsodálta, hogy én nem vagyok rabbi - azt hitte, minden szakállas férfi egyben rabbi is, azt mondta, itt egy nyílt parancs, menjek, ahová akarok, és jöjjek vissza egy komplett éruvval.

Most magyarázzam ennek a kibbucnyiknak,⁶ hogy az éruvot nem árulják üzletben, mint a kemping felszerelést, hanem itt a helyszínen kell csinálni? Nincs értelme. Csak annyit mondtam, hogy Jeruzsálembe megyek, a jesívába, ahol tanultam, nomeg kell nekem pénz nagymennyiségű kötelet venni, a körletet körülkerítendő. Vegyél és hozz nyugtát - majd visszakapod - mondta a mem pé.

Na, gondoltam, jól nézünk ki, ha Naftali Kraus előlegez az izraeli hadseregnek. Mivel azonban volt a zsebemben néhány font, és Reuvénnel nagyon jóba voltam, nem csináltam ebből ügyet, és beutaztam Jeruzsálembe.

Először a jesíveba mentem, megmutatni magam, és mindenki a csodámra járt. Újjal mutogattak rám, hogy még nist kálje gevorn,⁷   még Jajlis is szájtátva nézte egyenruhámat, és rajta a Náchál jelzést. Di zenen di grine skócim?⁸  - kérdezte.

A ros jesíve egész meg volt hatva, amikor hallotta, hogy éruv ügyben jövök. Bár nem tudtak részleteket, sem Rútiról, sem Jaffáról, sem a többiekről, az egész Méá Seárim meg volt győződve, hogy aki a dantei katonaságba belép, az azon nyomban felhagyhat minden reménnyel. Dusinszky rabbi nagy áhítattal nézte szakállamat, ami most nagyobb volt, mint amikor nála tanultam, és látta kilógó ciceszemet is. Csak abban reménykedett, hogy a pajeszomat levágattam, miután azt nem látta a katonai sapka alatt. Lévén neveltetésénél fogva nagyon tapintatos, ezt azonnal szóvá is tette, ám egyik ámulatból a másikba esett, amikor levettem sapkámat, majd az alatt levő fekete kipát,⁹ és kibukkantak hosszú, a fejem búbján csomóra kötött, tincseim. Úgy látszik,  meg kell vizsgálnunk véleményünk megalapozottságát bizonyos kérdésekben - mondta őszintén a naiv rabbi. Megnyugtattam, hogy azért nem téved sokat, de a Náchálban, ahol a vallásosoknak mód nyílik együtt nagyobb csoportokban szolgálni, majd vallásos kibbucban tölteni a szolgálat jelentős részét, a helyzet úgy látszik más.

Éruv ügyben elküldött az Éde¹⁰  rabbinátusához, majd mosolyogva megígérte, hogy ha ilyen maradok,  és meghívom, akkor majd eljön az esküvőmre. Megköszöntem és mondtam, hogy élni fogok szíves  ígéretével. Éltem is.¹¹

 

Miért nem mentem tiszti kurzusra?

 

Az Édenél, a Meá Seárim végén épült Zsupnik  házban, ámulva láttam, mi a bürokrácia ellentéte. Kerestem egy rabbit, és valaki egy félig nyitott ajtóra mutatott. Félénken bekopogtam és a kimt árájjn-ra¹²  bementem. Nagy meglepetésemre, aki leültetett nem volt más, mint Zélig Reuven Bengisz rabbi, a jeruzsálemi ortodox hitközség főrabbija, néhai Dusinszky rabbi utóda. Semmi titkár, semmi bejelentés, azt sem tudják, mit akarok, és még ráadásul egyenruhában - és neki a szeme sem rebben.

Miután elmondtam röviden, hogy mi járatban vagyok, csak egy rövidet kérdezett: átó frenk?¹³ - mert miért is nem beszélek jiddisül, ha nem, majd örömmel állott rendelkezésemre. Leültetett maga mellé, és egy darab papírra le is rajzolta, hogy kell a „bejárat formájá”-t¹⁴  csinálni, hogy az éruv kóser legyen. Megkérdezte, van-elég spárgám, majd elmondta, hogy néhol egy fasor is megteszi  természetes kerítésként. Utána elmondatta velem rövid élettörténetemet, és nagy örömmel hallotta, hogy Dusinszkynál tanultam. Megáldott, mielőtt utamra bocsátott.

Természetesen hazautaztam, otthon már nem voltak meglepve váratlan látogatásaimon. Másnap megvettem a  kötelet, több mint száz métert, és Reuvén nagy megelégedésére, már délután a körletben voltam. Hoztam Berkovits Joszikának egy csomagot, meg Árinak süteményt húgától, Évitől, aki nagyon kedvesen fogadott, és azt mondta, hogy két hét múlva Jeruzsálemben lesz látogatóban Katinál, (aki később Benja felesége lett), és majd meglátogatnak minket. Mondtam, hogy előre is örülök, és valóban ezt gondoltam.

Az éruv időben kész lett, és körülkerítette a konyhát, a rögtönzött ebédlőt,  a zsinagóga-sátrat és a lakósátrakat. Nem többet. Mondtam Reuvénnek, hogy a körülkerített részen kívül nem szabad  ki- vagy bevinni semmit, sem fegyvert, sem bármit,  ami szombaton mukcénak¹⁵  számít. Akkor hogy fogunk gyakorlatozni? - kérdezte Reuvén, aki csak most fogta fel, miről van szó. Sehogy, mondtam, a szombat a pihenés és elmélkedés napja.

Most először láttam őt dühösnek. Én vagyok a mem pé, és nem te, ennélfogva nem fogod előírni nekem, mit szabad és mit nem. Mi itt nem a Sulchán Áruch¹⁶  alapján állunk. Ezt már tőlem hallotta, hogy Sulchán Áruch. Én csak a vállamat vonogattam. Persze, hogy te vagy a mem pé - mondtam - semmiféle ambícióm nincs ebben az irányban. Persze szó sincs a Sulchán Áruchról, mindaz, amit mondtam neked, az a pkudát mátkálban¹⁷  van megírva szóról-szóra, ahogy ezt nekem a rózsaszín elmondta.

És ha nem? - kérdezte Reuvén? Na gondoltam, most dől el, alkalmas vagyok-e a tábori rabbinátusnál dolgozni. Ha nem? Akkor én lemondok, nem képviselem a rózsaszínt, illetve a rabbinátust, te csinálsz, amit akarsz, de nagy botrány lesz belőle. Goren tábori főrabbi tudni fog erről...

(Slómó Goren tábori főrabbi nevének puszta említésére kinyílt a bicska több magasrangú tiszt zsebében. Másoknak álmatlan éjszakákat okozott rámenőssége. Goren kifejlesztett egy olyan jelentési, hogy ne mondjam besúgási, rendszert, amelynek lényege az volt, hogy a fiatal bakák vagy őrvezetők, akik a konyhákban szolgáltak, egyenesen neki jelentették telefonon a tapasztalt kihágásokat, amelyek aláásták a konyha kóserságát. Ha az éjszaka óráiban néhány tiszt „elment vadászni”, lelőttek néhány rituális szempontból tiltott madarat, és a konyhából edényeket vittek ki - a  másgiáchok tiltakozása ellenére, hogy mondjuk gémsülttel üssék el unalmukat, - másnap reggel a jelentés már Goren asztalán volt. Ő aztán felhívta az ezredparancsnokot, megfenyegette, hogy repülni fog a hadseregből, ha megszegi a  pkudát mátkál rendelkezéseit. Az csak hebegett és dadogott, nem tudta miről van szó, és fogalma nem volt, honnan tudja ezt Goren, aki Ben Gurion kedveltje és nagy fenegyerek volt. Ha az ezredparancsnok nem is, de több alacsonyabb rangú tiszt valóban „repült” ilyen okokból, és elterjedt, hogy Gorennel nem jó újat húzni. Reuvén is tudta ezt.)

Jó, jó, te kis terrorista, mondta Reuvén, rendben van. De van itt a plugában vagy 50 nem vallásos katona, azokkal gyakorlatozhatok szombaton?

Először is, nem vagyok kis terrorista, hanem nagy, mondtam, másrészt a pkudot mátkál nem beszél vallásos katonákról, mivel a sábbát mindenkié. Harmadszor, pedig te nem fogod  hátrányosan megkülönböztetni a nem-vallásos katonákat, mert ez nem éri el a kívánt nevelői hatást.

Péntek este Reuvén eljött a sátor-zsinagógába, és érdeklődéssel szemlélte a kezébe nyomott katonai imakönyvet. Majd komótosan leült, és az ima teljes ideje alatt azt böngészte. Érdekes, mondta, amikor befejeztük - soha nem láttam ilyet...

A két hét utolsó két napján különleges gyakorlat volt, ami azt volt hivatva eldönteni, mennyire találja fel magát a katona, váratlan és nehéz helyzetekben. Reuvén megsúgta hogy engem már ajánlott tiszti kurzusra, és ha az éjjel sikerrel járok - ami a topográfiai ismereteket illeti - akkor az ajtó nyitva áll.

Nem nagyon fűlt a fogam a dologhoz, de gondoltam, mindig kihúzhatom magam, ha nem akarok tiszti kurzusra menni. Mint kiderült azonban, ez a „veszély” egyáltalán nem állott fenn. Az éjjel koromsötétben elvitték a plugát teherautókon egy távoli helyre, letették egy erdei tisztáson, ott szét kellett oszolni, és egyenként visszatalálni  a körletbe. Hogy-hogy? - kérdeztük kórusban. Megmagyarázták, hogy a csillagok állása szerint: ott a Göncölszekér, amott a Fiastyúk stb., és ennek alapján kell menni.

Mire magamhoz tértem, már mindenki szétszéledt és el, csak Mójsele, a rebbejelölt volt mellettem, fogva görcsösen kezemet, mint egy amulettet. Vusz iz?¹⁸  kérdezte rémülten - ezek csillagimádók, mit beszéltek annyit a csillagokról?

Elmondtam neki, miről van szó, és megnyugtattam, hogy én sem ismerem ki magam ebben a kisefben;¹⁹ fogalmam sincs, hová utazik a Göncölszekér és mitől Fias a tyúk, majd megkérdeztem Mójselét akar e tiszt lenni? Ettől, ha lehet még jobban megrémült, és egyre csak azt hajtogatta, hogy májjn táte iz nist geven, májjn zájjde iz nist geven.²⁰

Na, ha nem akarsz, akkor rendben van, mondtam, én sem akarok. Ezzel lefeküdtem a tisztáson az avarra, és magam mellett helyett mutattam Mójselének is.  Mondtam neki, hogy nyugodtan krisme lájnolhat,²¹ mert itt alszunk reggelig.  Alig hogy elmondta a há-mápilt már aludt is. Én csak jóval később aludtam el, gondoltam, hátha kár hogy nem leszek tiszt, majd Évivel álmodtam.

Reggelre kelve eltrempeltünk a  körletbe - nem volt messze - és ott még hátravolt a vizsga második része, a hitgánvut jechidim.²² Ebbe is belebuktunk, ezt sem ambicionáltam, Mójsele meg, szokása szerint, nem tudta miről van szó.

 

Amikor az újonc panaszt tesz...

 

Az irodában Jaffa egyre elviselhetetlenebb lett, és emiatt egyre kevesebbet tartózkodtam közelében. Voltak napok, amikor úgy viselkedett, mint egy tüzelő szuka, és egyszer kigombolta a blúzát egész a köldökéig. Tudtam, ha nem sértem vérig, nem száll le rólam, és ezért blazirtan megjegyeztem, hogy volt egyszer a szomszédságunkban egy nősténykuvasz, amelynek ilyen emlői voltak. Jaffa vérvörös lett, és azután érdeklődött fából vagyok-e vagy esetleg impotens. Egyértelmű volt, nem hagyott semmit a fantáziára, és ezért kénytelen voltam azt mondani, hogy egy elhagyott szigeten, esetleg húsz év múlva..., de most én elhagyom az irodát, és visszamegyek gyakorlatozni, ha nem békén. Ezután egy ideig csönd volt.

Hasonló „ügyem” volt  egy mákittal,²³  akit nem ismertem. Egyszer bandukolok reggel az ebédlőbe, amikor hallom, hogy a mákit ráordít az egyik Bné Ákívá lányra: „Te ne menetelj itt nekem mint egy szűz!”

Olyan dühös lettem, mint csak nagy ritkán, vagy soha. Nem akartam Reuvént belekeverni, pedig ő a mem pé, gondoltam egy nagyot, és bementem Szimchon főtörzshoz. Megismert, kedvesen fogadott, a maga módján, de nem ültetett le. Mi van? - kérdezte. Én súgva mondtam, hogy csak benne van bizalmam, nem is mondtam a mem pének, de én fel akarok jelenteni egy mákit, aki ezt és ezt mondta.

Szinte hallottam hogy forognak a kerekek az agyában, amint fontolgatja a dolgot. Biztos kidob - gondoltam, de ekkor Szimchon megkérdezte: az a lány, akinek mondta, vallásos volt? Persze, mondtam, ismerem. És a vallásos lányok mind szüzek? - tette fel a főtörzs az antropológiai kérdést. Persze, mondtam, születésüknél fogva. Szimchon bólintott, hogy érti, majd elémtett egy papírt, hogy írjam meg a kuvlanát,²⁴  mert újonc csak panaszt tehet, de nem feljelentést. Ő majd odaadja a bázis parancsnokának,  mondta, mert ez politika, ami az ő hatásköre.

Hozhatom egy negyed óra múlva? - kérdeztem - és akkor legépelem, mert a kézírásom nagyon rossz. Azt hiszed az én irodámban nincs írógép? - sértődött meg a rászár majd kiüvöltött egy bizonyos Jónának, hogy azonnal hozza be az írógépet.

Jóná hozta, majd ő és Szimchon, továbbá még néhány bámész kintről, kimeredt szemekkel nézték, hogy írom a kuvlanát. Pontosan hét percig tartott, és Jóná megkérdezte, nem írok-e piszkozatot? Mondtam, hogy az élet rövid, és kár a drága időt piszkozatokra pazarolni. Szimchon azt mondta, máris viszi a panaszt a mágádhoz²⁵.

A mágád - egy joviális atyai alezredes - behivatott, leültetett, mondta, tudja, hogy újságíró vagyok (Szimchon!), és kért adjam elő a panaszt. Elmondtam, amit hallottam, hozzátettem, hogy a lány, akire a mákit rászólt, fülig pirult, és elmondtam, mit mondanak bölcseink arra, aki felebarátját úgy megszégyeníti,  hogy annak arcába szökken a vér. A mágád megkérdezte, hol itt a megszégyenítés, mire én elmondtam, hogy vallásos lányok általában esküvőjükig szüzek, és ezt a fogalmat pejoratív módon használni...

Értem, értem, mondta a mágád, akit láthatóan szórakoztatott a dolog, engem meg ez dühített,  úgy hogy megkérdeztem, mit szólna ő, ha a lányával beszélnének így?...

Nyelt egy nagyot, és nem válaszolt. Mondta, majd értesít a döntésről, és elbocsátott. Én már el is felejtettem a dolgot, amikor Reuvén közölte, kapott egy hivatalos papírt, az én nevemre szólót, amiben a mágád közli, hogy a mákit leszerelik, és hazaküldik kibbucába. Mint kiderült, a panasz tárgyalásán a leányzó azt hitte „magunk között vagyunk”, és olyan mocskos szájat nyitott, ami még a sokat tapasztalt parancsnokot is elképesztette.

 

(A „megoldás”, hasonló esetekben, eljárás helyett hazaküldeni a kibbucba - meglehetősen elterjedt volt a Náchálban. Egy évvel később, amikor már a pikudban²⁶  szolgáltam, jött egy panasz Beér Seváról, ahol helyi zsidók, templom gondnokok, stb., de nemcsak vallásosak, azon voltak megbotránkozva, hogy az ott szolgáló és a város közepén sátrakban lakó Náchál katonalányok, szabályos bordélyt nyitottak, amelyben „kedvezményes áron” árulják magukat, hogy egy kis készpénzhez jussanak. Ez egy meuchedet²⁷  gár'in volt; a fiuk karavánoknak adtak fegyveres kísérletet Éjlátba. Követelték, hogy a lányok is legyenek velük, mert különben unalmas. Mivel azonban a fiuk néha napokig távol voltak, a lányok mondták be az unalmast, és nyitottak, gebines alapon, jutányos árakon egy kis szórakoztatóipari üzemet. A panasz  - érdekes módon - a Náchál vallásügyi tisztjéhez került, aki fölöttesem volt - mintha ez egy „vallási ügy” lenne. Ő engem küldött le, de nem volt mit kivizsgálni. a leányzók fényes nappal űzték az ipart, félig-meddig nyitott sátrakban, Beér Sevá kellős közepén. A pikud  határozata egyértelműen drákói volt: haza a lányokkal a kibbucba! Csinálják ott, immár ingyen.)

Az epilógus komikus volta engem is elképesztett. A legközelebbi gár'in napon jött egy magas rangú Bné Ákívá korifeus, megkeresett, és megköszönte, amit a mákit ügyében tettem, vagyis a panaszt, majd szemforgatva hozzátette, hogy ha a mágád nem dobja ki a mákit, ők a Kneszetben²⁸ interpelláltak volna az ügyben. Ne nézzen hülyének, jó uram, mondtam a funkcinak, maguk nem is tudtak volna az egészről, ha nincs az én kuvlanám...

 

Szívességet a főtörzsnek

 Szimchon elkapott egy reggel és megkérdezte, tennék-e neki egy szívességet. Na, gondoltam, ez a száif oznájjim²⁹  nem hallok jól, nem lehet, hogy a  nagyhatalmú rászár tőlem kérjen  szívességet.

Pedig jól hallottam. Szimchon arra kért - súgva - de az egész bázis szeme láttára, hogy egyszer egy hónapban legépelném-e neki  az általa a mágádnak benyújtott jelentést. „Én megírom, Jóná legépeli, és elrontja” - panaszkodott. Szegény Jóná gondoltam, de Szimchonnak azt mondtam, hogy életemet és véremet - amit akar, nagyon szívesen, akár az esti órákban is.

Nagyon jó, örült a félelmetes rászár, aki most olyan volt, mint egy öleb, akkor holnap este nyolc után gyere be az irodámba. Akkor már csak én vagyok ott...

Ott voltam. A jelentés elképesztő zagyvaság volt, olvashatatlan kézírással. Mondtam, ez így nem jó, Jóná már ismeri a kézírásodat, gépelje le, és majd én holnap kijavítom. De mikor? - jajgatott Szimchon, nekem ez holnap reggel kell...

A megoldás egyszerű - mondtam - hivasd be Jónát most, gépelje le, és én utána átjavítom, akár éjjel kettőig is. Csütörtök este volt, és én, a javíthatatlan népnevelő, elmondtam Szimchonnak, mit jelent a jesívákban a lél sisi.³⁰

De Jóná,  mondta a szerencsétlen rászár,  most este van. Hogy hívhatom be, ha feljelent a kcinát chénnél... ³¹

Dehogy jelent fel - mondtam. Mikor volt utoljára otthon? Adj neki holnap (péntek reggel) szabadságot vasárnap estig, és meglátod, hogy alázatos szolgád lesz. Hozzátettem egy kis hánifusztvot,³² mondván: hiszen te vagy a bázis tényleges parancsnoka, ki mondja neked, mit tegyél...

Személyesen ment Jónáért, aki úgy meg volt rémülve, mintha a vesztőhelyre vinnék. Szimchon, láthatóan nehezére esett, de szépen beszélt Jónával, megkérte, gépelje le most a jelentést és „majd az újságíró úr kissé átstilizálja”. Azért fárasztunk, Jónácska, mondtam, mert én nem ismerem a mefákéd keze írását...

Itt ránéztem jelentősen Szimchonra, és szuggeráltam neki, mondja meg a lánynak a speciális szabadságot. Elértette, megmondta, sőt hozzátette, nehogy precedens legyen, hogy ez az én javaslatomra történik.

Jóná, helyes haifai lány, jóarcú, akinek mindene megvolt, ami Jaffának hiányzott - nem hitt a fülének, és nem tudta sírjon-e vagy nevessen. Amikor Szimchon egy percre kiment, rám függesztette szemét, és azt mondta, nem tudja, jól hallotta-e. Jól, mondtam, itt én vagyok  a süket, paragrafusom van róla.

A lány egy óra alatt kész lett,  miközben Szimchon el-eltünedezett. Mondtam Jónának, most állítsd ki magadnak a szabadságlevelet és sovré nesziát,³³ és ha bejön, aláíratom vele. Má pitom sovré nesziá? - kérdezte Jóná - az ilyenkor nem jár. Ti gazdagok vagytok otthon? - kérdeztem vissza - majd mond neki, ha kérdi, hogy én mondtam.

Már a felénél tartottam, amikor Szimchon bejött. Szó nélkül aláírta a papírokat, és azt mondta Jónának, hogy felőle máris mehet. Viszontlátásra hétfő reggel. Én meg azt mondtam, hogy esze ágában se legyen most menni, egy szép lány éjnek évadján, ne járja az országutakat, pláne, hogy előbb Tel Avivba kell utazni és onnan Haifára. Tényleg szépnek tartasz? - kérdezte Jóná.  Szimchon felelt helyettem: persze hogy szép vagy, én csak szép lányokat tartok irodámban. Jóná azt mondta, hogy férjezett nővére van Tel Avivban, és ha  mehetne most...

A rászár gondolt egy nagyot és azt mondta, hívja be az ügyeletes sofőrt, majd utasította azt, ugrassza el Jónát a tácháná merkázithoz... ³⁴

Jó ember vagy, rászár, csak ügyesen titkolod, mondtam, amikor elkészült a duách.³⁵   Csak körülbelül volt benne, amit Szimchon össze-visszafirkált, de a lényeget tudtam és ismertem a katonai szlenget. Ezt most írjam alá? - kérdezte a főtörzs alázatosan. Ha nem akarod, hogy én írjam alá – válaszoltam, és egy  hatalmasat ásítottam. Még megkérdezte, mivel hálálhatja meg... mire azt mondtam, hogy aznap, amikor elhagyjuk a bázist, elmondom neki a gólya és az oroszlán paraboláját.³⁶

 

Bát Ámi és társai

 

       A jeruzsálemi Náchál bázisból Cháféc Chájjim kibbucba mentünk. Ez volt a PÁJ fő kibbuca, és mindenki úgy beszélt róla, mint egy nenyúljhozzám szent tehénről. Ennek a kibbucnak volt tagja Kálmán Káháná rabbi, kneszet tag és többszörös oktatásügyi miniszterhelyettes, a Poálé Águdá második embere.

Ide már lányok is jöttek, az Ezra haifai helyi fiókjának tagjai, akik itt úgynevezett „nemzeti szolgálatot” teljesítettek a katonai szolgálat helyett.

(Mielőtt elhagytuk az Allenby tábort, ahol életem egyik legkellemesebb és legkevésbé produktív  fél évét töltöttöm), még történt néhány kedves dolog. Az egyik Jóná volt.

Amikor vasárnap este visszajött a rendkívüli szabadságról, megkeresett és kezemet szorongatva  közölte, hogy a chávérám³⁷ szeretne lenni, mivel hálás nekem és tetszem neki. Nagyon meglepett ez a vallomás, de  azt mondtam,  hogy az én fogalomkörömben nincs ez a chávér-chávérá szindróma; én majd, ha eljön az ideje, megnősülök és a feleségem lesz a chávérám. Hozzátettem, hogy mint hagyományőrző perzsa zsidók gyermekének, neki is ez kellene, hogy legyen a hozzáállása a dolgokhoz: nem alkalmazkodni az itt tapasztalható permissziv szokásokhoz. Ami a hálát illeti, ígérje meg, hogy majd meghív első fia bríszére.

Jóná figyelmesen hallgatott. A hatalmas bázis elhagyott részén sétáltunk, fölöttünk a csillagos ég. Jóná többször belém akart  karolni, de én  tapintatosan elhárítottam.

Hirtelen sírni kezdett. Mi van Jóná'le, miért sírsz? Ekkor nagy megdöbbenésemre elmondta, hogy  szűz, az is akart maradni, de nem bírja az itteni nyomást, mindenki rajta nevet, szekálják jobbra-balra, és ő úgy gondolta, hogy ha már, muszáj, akkor inkább én, mert én egy komoly fiú vagyok...

Ordítani tudtam volna tehetetlen dühömben. Tudtam, mit csinál a hadsereg a keleti törzsek lányaival, akik gyanútlanul bevonulnak, ahelyett, hogy vallásosnak deklarálnák magukat, de a gyakorlat nem azonos az elmélettel. Megfogtam Jóná kezét és elmagyaráztam neki, hogy nem szabad ezt tennie, sem velem, sem valaki mással, aki vállalkozó szelleműbb nálam. Mondtam, hogy kérnie kell, helyezzék át egy Haifa melletti  kis bázisra, esetleg a Rámbám kórház katonai részlegébe, ahonnan minden este haza mehet.

 Hogy-hogy áthelyeztetni? - kérdezte - engem Szimchon az életben nem enged el.

Kikérdeztem családi állapota felől, és kiderült, hogy egyik idősebb bátyja elesett a felszabadító háborúban. Az ilyet eleve nem vonultatják be, ha lány, míg ha fiú, akkor nem megy frontszolgálatra, és családja közelében szolgál. Ezenkívül, mondta Jóná, az apja beteg, nem dolgozik, ő az egyetlen, aki segíthetne. A család nem tudta jogait, az egyetlen aki tíz osztályt végzett, Jóná volt...

Most   elkísérlek a    lányok körletéig, és mész aludni. Holnap kitöltöd a tófesz 55-t,³⁸  és a többit bízd rám. Igen, beszélek Szimchonnal, ezt nem lehet az ő háta mögött csinálni. 

A lányok körlete előtt megint sírt, de most már azért, hogy egy puszit kicsikarjon tőlem. Puszi volt, atyai és nem csók, és barakkunkba menet azon meditáltam, hogy talán ez is egyfajta pikuách nefes.³⁹

Másnap Szimchon megdöbbenve hallotta Jóná történetét, és azt mondta, minimum áthelyezik szülei közelébe, de lehet, hogy leszerelik. Biankó aláírta az 55-ös papírt, azt mondta, írjatok, amit akartok, majd a fejéhez kapott, és velem mi lesz? Mondtam, ettől ne fájjon a feje, szerzek neki egy különb pákidát.⁴⁰  Mondtam is Jónának, miközben az űrlapot töltöttük - írógépen - törje a buksi fejét, ki lehetne az a plugájában, aki megfelelne Szimchonnak „minden szempontból”. Végül egy Szárit nevű rámát gáni szőke démonra esett a választás. Szimchon boldog volt, maga vitte el a papírt a mágádhoz aláíratni, és én - már Cháféc Chájimban  - kaptam Jónától egy levelet,  amiben mindent megköszön, „azt is, hogy lebeszéltél”. Szülei áldják a nevemet.

Évi és Kati látogatása is kellemes élmény volt. Egy hétköznapi napon jöttek, bejelentés nélkül. Ott álltak a kerítésnél, és vihogtak, a lányok kedves szokása szerint. Egy katonával odahivattak minket, Árit és engem, és mi úgy szégyelltük magunkat, tembel⁴¹ sapkában és az otromba munkaruhában: én  is hordtam,  szolidaritásból, pedig az irodában járhattam volna alef ruhában. Megbeszéltük, hogy majd találkozunk, 6 órakor a háború után.

A  miszdár szijum⁴² után Szimchon behivatott és megkérdezte, hogy volt az a gólyával és az oroszlánnal. Elmondtam neki, és ő nagyon elégedett volt: én vagyok az oroszlán - mondta. Ennyit értett a tanmeséből.)

                                                  * * *

A Cháféc Chájjim kibbucot jekék alapították. Ez azt jelentette, hogy ha este fél hatkor kellett máárivot⁴³  imádkozni, akkor az előimádkozó odaállt az ómed⁴⁴ elé és várt, miközben szemét a fölötte függő faliórára vetette. Pontban, amikor az elütötte  a félhatot - kezdte el az imát, egy pillanattal sem előbb vagy később.

A jekék minket legjobb esetben is olcsó munkaerőnek, rosszabb esetben rabszolgáknak tekintettek. Ócska és rozoga, poloskáktól hemzsegő barakkokban laktunk; a koszt borzalmas volt, mert nem volt mit, és a jekék nem  tudtak főzni, és nem is ambicionálták azt.

Az egyetlen kedves színfolt a gár'in lányai voltak, vallásos, jól nevelt haifai úrilányok, akik most először voltak el otthonról. Közöttük is kitűnt Bát Ámi, egy tűzrőlpattant haifai brunett, akit Ári azonnal lestoppolt magának, a haifai gár'in tagok nagy bánatára. Kérdésemre, hogy sikerült, Ári nevetve mondta, hogy magyar népdalokat énekelt Bát Áminak, és ezzel vette le a lábáról. Ezt szószerint kell érteni,  kérdezte Bumash, a „francia”, de Ári hozzávágta bakancsát. Jó, jó, mondtam Árinak magyarul, amikor magunk között maradtunk, bakancs, bakancs, de mit csináltok este a szénakazalban? Fogjuk egymás kezét - mondta - és néha nem csak a kezét.

 

Esküvő helyett - mozi 

 

A kibbuc összekötőt rendelt ki „megnevelésünkre” és parancsnokunk, egy tökkelütött, állandóan vigyorgó, imbecillis őrmester, közölte, hogy a gár'in is választhat képviselőt. Javaslatomra Jajlit  választottuk, mondtam, hogy  érdemes lesz neki. Akkor miért nem te - kérdezte, de mondtam, hogy aki kiváncsi, az hamar megöregszik. Az összekötő volt az, aki a munkabeosztást csinálta a kibbuc képviselőjével, és Jajli kreativitása itt szárnyakat kapott. Engem például, kérésemre, éjjeli őrnek osztott be, miután megígértem, hogy megcsinálom az egység faliújságját. Jajli maga a tyúkólban dolgozott, és idővel megtanult tökéletesen kukorékolni.  

A bánásmód egy életre megutáltatta velünk a kibbuci életformát. Egyenlőségről szónokoltak, de  volt 2-3 funkcionárius, mint a titkár, a gazdaság diszpécsere és a pénztáros, akik hosszú éveken át – a valójában „életfogytig” - töltötték be ezeket a tisztségeket, miután évente rendesen és szabályosan megválasztották őket a horkoló férfiak és horgoló nők, akik a  kibbuc közgyűlésén a demokráciát játszották.

A dolgok a legkicsinyesebb dolgokban is kifejezésre jutottak. Amikor a kibbucban esküvő volt - aki nem látott egy jeke esküvőt az nem tudja mit vesztett - és esetleg valami jobb falat  jutott az asztalra - nagy előzékenyen beküldték a katonákat a szomszédos Gederára, menjünk moziba, egy kóser⁴⁵ filmet adnak. Mire visszajöttünk, már vége volt az esküvőnek.

Az éjszakai őrség egy vicc volt. Ócska puskával, amit nem tudtam kezelni, és amiből a biztonság kedvéért kivettem a golyókat - az istálló melletti szalmakazalnál kellett őrt állni, este 11-től pirkadatig, vagyis hajnali öt óráig. Közben - mondta a parancsnokunk - lehet egy kicsit aludni is, csak ne kapjalak rajta. Ennélfogva többször, esténként, altatót kevertünk a kávéjába, és amikor reggel nyolckor nem jelent meg a sorakozón, Jajli vezetette le a miszdárt, úgy hogy pillanatok alatt oszoljt vezényelt. Amikor később az őrmester betámolygott a kibbuc reggelizőjébe  - én voltam a séjgec,⁴⁶  aki barátságosan üdvözöltem, majd bizalmasan azt  mondtam neki, hogy  nyugodtan alhat  hajnalban, csak ne kapjuk rajta...

Kóser filmeket néha a kibbucban is vetítettek. Az egyes nem kicenzúrázott csókolózási jeleneteknél a kibbuctagok, főleg a nők, illedelmesen kuncogtak. A kibbuc mellékhelységei és közös zuhanyozói - rájuk volt írva kívülről „fiuk” és „lányok”, mikor is a „fiuk” már pocakosodó öregurak voltak, hogy a „lányokról” ne is tétessen említés - meglehetősen siralmas állapotban voltak. Ezzel szemben volt egy ultramodern mikve,⁴⁷ ami a kibbuc büszkesége volt, olyannyira, hogy néhány vallásos nő a szomszédos Gederáról is oda akart járni, de a jekék azt mondták, hogy „azt már nem”.

Mindennek hangot adott az általam szerkesztett faliújság, amelyben megjövendöltem, hogy a mi gár'inunkból egy teremtett lélek sem lesz kibbucnyik - a letöltött kötelező katonai szolgálat után. Ez a kibbucban és az Ezra által kiküldött mozgalmi aktivistában  nagy nem-tetszést váltott ki, amit csak úgy tudtam leszerelni, hogy elvállaltam a kibbuc faliújságjának szerkesztését is. A két lap gyakran vitatkozott egymással, mindkét vita-cikket persze én írtam Társaimat a gár'inban, akik néha azon  keseregtek ökölbeszorított hangon, hogy lehet az, hogy miközben ők az építőemelvényen, vagy a mezőn, a tűző napon gürcölnek, addig én  vagy alszok nappal, vagy a hűs irodában csinálom az újságokat - azzal szereltem le, hogy cikkeket kértem tőlük a lap számára. Olyan ember nincs, aki nem tud írni - deklaráltam - én majd kijavítom a hibákat. Így aztán a kéthetenként megjelenő 2x2 méteres faliújságban a gár'in minden számottevő tagja megjelent. Még Mójsele Háger is „írt” egy rabbinikus cikket (vért pisiltem, amíg helyrepofoztam) és Ári nevében szerelmes verset írtam „Népem lányának”, ⁴⁸  akiről csak a hülye nem tudta, hogy ez nem más, mint Bát Ámi. Ári be is csempészte körletünkbe egy este a szeplősen raccsoló, de nagyon helyes haifai lányt,  hogy elolvassa a neki írott verset. Bát Ámi  előírásszerűen elpirult, majd amikor azt hitte senki nem hallja, kilátásba helyezett Árinak egy cuppanó puszit. Kifelé menet bekukkantott criffünkbe és ámulva bámulta,  Jajli szokásos esti poloska vadászatát.

 

Nem szeretik a lányokat

 

Mármint a poloskák. Ez onnan derült ki, hogy Bát Ámi szerint a lányok criffjeiben nem voltak. Nem értettem,  hogy lehet ez, nem ismertem a poloskák természetrajzát. Pesten a gettóban, a Nagydiófa utca 32-ben, beköltöztettek egy lakásba tizedmagunkkal, ahol hemzsegtek. Aztán leköltöztek velünk a pincébe, majd éhen haltak ők is, és helyettük jöttek a tetvek. Azok megéltek a jég hátán is.

Itt semmi szer nem volt, ami a poloskákat távol tartotta volna - kivéve a petróleumot. Jajli ezt kente minden este a falakra és a plafonra, én meg azokon az estéken, amikor nem álltam őrséget, magamat kentem be petróval, csakhogy aludni tudjak.

Azonban nem mindenki aludt éjjel poloskákkal. Bumash kiszúrt magának egy 50 körüli sok gyerekes özvegyet, aki gyanúsan gyakran vendégül látta őt szobájában, hogy „a franciát gyakorolja”.  Amikor (mű)felháborodásomban az esetet megírtam, virágnyelven, a kibbuc faliújságjában - nagy botrány keveredett. Bumasht, aki csak vigyorgott, és nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni francia tanárságát illetően - azonnali hatállyal eltávolították, és átadták a Náchálnak, tegyenek vele, amit akarnak. Majd később a pikudban  találkozok vele.

A hölgyet diszkréten megfenyegették, hogy ha nem akarja, hogy kizárják a kibbucból. hagyjon fel a francia nyelvgyakorlatokkal;  ő meg, hír szerint, közölte a kibbuc rabbijával,  reb Hilléllel, hogy először is - mindent cáfol. Másrészt a háláchá szerint semmi vétket nem követett el, mivel nem férjes asszony és rendszeresen jár a mikvébe. A végén csak azzal vádolták, hogy Bumasht „megrontotta” - ez volt az év legjobb vicce - és gyerekei előtt szégyent hoz a saját nevére.

Engem csúnyán letoltak, hogy lehet ilyesmit „megírni”, és az előzetes cenzúra bevezetésével fenyegettek. Én lehipokratáztam őket, és mondtam csinálják ők a faliújságot, amiből egy számot valóban egy háromtagú szerkesztőbizottság csinált. A fő sztori az volt, hogy mennyi egy fajtiszta holland tehén egyéves tejhozama, és mik az esélyei a következő smitá évre bevezetendő hidrofonikus növényeknek. Mivel a szerkesztők - egy Uri Weill nevű kétdiplomás nyelvész, aki a kibbucban kocsis volt, egy Uri Dull nevű hetvenéves agglegény és egy élemedett korú  alapító-tag nő - még tördelni sem tudtak, és a faliújság rájuk hasonlított - egy szám után elsöpörte őket a népharag, és újra én csináltam  a k”k⁴⁹ rövidítésű lapot.

Mielőtt befejeztük a  kötelező félévet, és elhagytuk dicsőségünk színhelyét, egyszer egy Tel Avivból jövő autóbuszban Gederán felszállt egy nő, és mellém ült le. Szó nélkül egyenesen a tárgyra tért. „Nem örültem hogy megírtad, de nem is haragszom rád. Te egy jesívabócher vagy, más háttér, más mentalitás, más személyes tapasztalat és hozzáállás. Én évtizedekig gyakorló asszony voltam, szerettem férjemet, öt gyerekünk született. Én ismerem a fajtádat - te fel nem tudod fogni, mi az egy magamfajtának egyedül maradni. Ez egy. Kettő pedig, hogy halvány segédfogalmad nincs, milyen hipokraták azok, aki felettem pálcát törtek. Nem mondok neveket, mert nem bízok benned, még kiszerkeszted őket, de legalább ketten közülük többször próbálkoztak, éjjel kopogtattak ajtómon, és én a fenébe küldtem őket. Csak ennyit akartam mondani” - fejezte be a monológot, és felállt.

Regá,⁵⁰ mondtam, „a halálraítéltnek is megengedik, hogy az utolsó szó jogán mondjon valamit”.

„Jó”, mondta és visszaült, a távolban már feltűntek a kibbuc házai.

„Értem és megértem, amit mondtál, és biztos igazad van. A jóllakott ember nem érti az éheset, és néha az éhes sem érti a másik éheset. Éppen ezért nem jó, hogy itt eltemeted magad. Menj át egy másik vallásos kibbucba. menj férjhez, és az élet megy tovább”.

„Nem is gondoltam volna, hogy ilyen okos vagy” - mondta gúnyosan, miközben leszállni készült. Az egynéhány idős kibbucnyik vizsla tekintete felett átsiklottak szép szemei. „Bár lehet, hogy igazad van, de nem merek belevágni”, mondta, és eltűnt.

(Később, már nem voltam Cháféc Chájjimban, amikor hallottam, hogy megfogadta tanácsomat, átment egy mizráchista⁵¹ kibbucba, és hozzáment egy elözvegyült taghoz, akinek csak három gyereke volt.

Csak a '90-es években kezdtek megjelenni Izraelben cikkek és tanulmányok a kibbucok fülledt kulisszái mögött történtekről. Ez akkor történt, amikor a kibbuci mozgalom - és ideológia  - hanyatlása már nyilvánvaló volt, és mindenki ott rúgott beléjük, ahol érte őket.)

Cháféc Chájjimból a harcképesek egy speciális, öt hónapos továbbképzésre mentek, míg mi, a kripli k. l.-ek - egyenesen a másik kibbucba Sáálbimba. Ez egy fiatal kibbuc volt, a Cháféc Chájjim nagyöregeinek rigolyái nélkül, de - ahogy a magyar mondja  - „az egyik kutya, a másik eb”. Itt nemcsak keményen dolgozni kellett, a földet túrni és vért izzadni, de elvárták, hogy még lelkesedjünk is. Az előző gár'in - a 4-es számú - alapította a kibbucot, és mi voltunk a gár'in hé, ⁵²  azonban mi egész más fából voltunk faragva.

 

Mójsele nyomában...

 

Hogy kerülünk ki ebből a csávából? - kérdeztem Jajlikámat, úgy is mint titkos tanácsosomat. Őszinte leszek - mondta barátom - nekem itt tetszik. A munka nehéz - ő a dirben⁵³ dolgozott, de nincs poloska, a chevre fiatal, unzerájner, és én azért jöttem a Náchálba, hogy magunk között, vallásos társaságban legyek. Ez itt megvan. Mit akarsz még?

Tudtam, hogy igaza van, és nem tudtam, mit akarok. A megoldásra Mójsele Háger mutatott rá, anélkül, hogy tudta volna. Egyetlen gyerek volt, özvegy édesanyja Bné Brákban élt - senki nem tudta, miből. Állítólag néhai férje, a rebbe, hívei támogatták itt-ott. Ő tudta meg, hogy a hadseregben szolgáló fiuk úgynevezett szülői támogatást kapnak, ha bizonyítani tudják, hogy ők a fő családfenntartók.

Mójsele megérdeklődte ezt a kibbucban, és azt a választ kapta, hogy a kibbucnak nincs erre pénze. Ha akar - menjen át a hadsereg kötelékébe, ott majd kap szülői segélyt. Gondoltam, kivárom mi lesz Mójselével, aztán meglátom. Közben, naná hogy az irodába osztottak be munkára, mivel látták, hogy semmi másra nem vagyok sem képes, sem kapható. Ezúttal nem faliújságot, hanem alapszíntű könyvelést csináltam, (Pittman) ami nagyon untatott.

Amikor kitudódott, hogy a hadsereg inkább leszereli Mójselét, mert nem rentábilis fizetni neki - gondoltam, én is megjátszom ezt. Az én esetemben azonban az a meglepő válasz jött a beadott 55-ös számú  űrlapra, hogy hajlandók fizetni szüleimnek, és ekkor és ekkor jelentkezzek a bakumban.⁵⁴ Ott megkerestem a tábori rabbinátus képviselőjét, egy joviális, nagyszakállú chászídot, és elmondtam az éruv történetét. Egy telefonnal máris a rabbinátus jaffai bázisán voltam, és egy további telefonnal a Náchál hadosztály parancsnokságán, Dzselilben, 15 percnyire Bné Bráktól.

Itt Slómó S. százados fogadott. Amikor megtudta, hogy eredetileg is náchlái⁵⁵ vagyok, volt jesívabócher és ráadásul újságíró - madarat lehetett volna fogatni vele. „Itt jó dolgod lesz” - mondta - „velem fogsz dolgozni, és idővel őrmesteri rangot kapsz”.

A pikud nem igazából volt katonai tábor, nem volt sem konyha, sem alvóhely. Az ott szolgáló katonák otthon aludtak és étkeztek, és a hadsereg ezért havi összeget fizetett nekik.

S. századossal hamar szót értettem. Nagyon jószívű, kissé korlátolt tálmid cháchám⁵⁶  volt, akinél a néhány éves szolgálat az állandó hadseregben, nem volt képes gyermeteg naivitásán csorbát ejteni. Neki is jelentést kellett írnia, havonta kettőt is, egyet a pikud parancsnokának, másikat a tábori rabbinátus fejének, Goren ezredesnek. Nem telt bele néhány hét, és én írtam mind a két jelentést, mind a két címzettnek a saját szájíze szerint.

 

Amália védőszárnyai alatt

 

„Jákob ősapánk nyugalomban akart élni” - mondja a midrás a József sztori prológusában. Én is nyugalomban éltem Dzselilben, naponta otthon, a szülők komoly összegű havi apanázst kaptak,  és már arra gondoltam, hogy beiratkozok valami esti, levelező egyetemre. Újságírást akartam tanulni.

Ekkor azonban S. századost huzamos, több hónapos tiszti kurzusra küldték, és helyére a rábbánut küldött egy fiatal bné bráki jingácsot,⁵⁷  egy bizonyos Májert, akinek ott  jólmenő edényüzlete volt, és most kéthónapos tartalékos szolgálatot teljesített. Májer hadnagy volt, de úgy tudott hazudni, mint egy vezérezredes. Már a harmadik napon megtartotta hegyi beszédét, hogy aszongya: nekem erre a marhaságra nincs időm, nekem az üzletben kell lennem, a feleségem állapotos, kell a párnósze. Ami itt munka van, azt te - mármint én - napi fél óra alatt el tudod végezni. Ennélfogva én általában az üzletben leszek, és ha keresnek, azt mondod, hogy hivatalos ügyben - inspiciálás, egységlátogatás, kósersági felügyelők verbuválása - vagyok távol. Értjük egymást?

Érteni értettem. de nem szerettem a dolgot. Pár nap múlva, amikor először a pikud helyettes parancsnoka, majd a mátkálból az egyik osztályvezető rabbi kereste, és csúnyán legorombítottak, amikor a betanított szöveget mondtam - felment a pumpa.

Még aznap este megkerestem R. őrnagyot, kit onnan ismertem, hogy édesapja a PÁJ bank igazgatója volt, és elsírtam bánatomat. Én nem tudok hazudni, és nem vagyok hajlandó Májer stiklijeinek falazni - mondtam. Semmi vész - mondta az őrnagy, mondd csak a személyi adataidat.

(Az őrnagy - szakállas guri chászíd létére - nem a rabbinátuson, hanem  a sálisut há-rásitban⁵⁸ szolgált, ahol a hetes alosztály helyettes parancsnoka volt. Ez főleg adminisztrációval foglalkozott, az emberanyag elirányításával, adatai tárolásával, stb. A hetes volt az egészségügyi, vagyis orvosi alosztály, ahol a katonaorvosok, ápolók, szanitécek, voltak regisztrálva, nyilvántartva, és innen irányították őket oda, ahol szükség volt rájuk.

Ide kapott a pikud parancsnoka átirányítási parancsot az én nevemre. Ez Jaffán volt, nem messze a katonai rabbinátus említett bázisától, ami önmagában nem volt jó ómen, de ettől eltekintettem. Megérkeztem, szabályosan lejelentkeztem R. őrnagynál, aki azonnal leültetett egy terebélyes leányzó mellé. Ez Amália - mondta - ő fog téged betanítani, mit kell csinálnod. Itt jó dolgod lesz - és hunyorított hozzá.

Amália bemutatkozott és öt perc alatt elmondta élettörténetét: menyasszony volt, vőlegénye becsapta, átverte, kihasználta - hogy lehet  egy lányt kihasználni? - vetettem közbe, de Amália csúfondárosan nevetett. Bosszúból vonult be, és hagyta el a vallásos életmódot, mivel „az ég nem szakadt rá az aljas gazember vőlegényemre”.)

Egész életemben tanulom, de máig nem tanultam meg, hogy kell a póker-arc alkalmazásával a szájat befogni. Nem kellett volna kérdeznem semmit - róttam meg magamat - és megfogadtam, hogy nem haragítom magamra Amáliát, aki valahogy a náháriai Rútira emlékeztetett, legalábbis, ami térfogatát illeti.

Tov,⁵⁹   mondta Amália, gyere ide, ülj mellém, ne félj, nem harapok nappal. Odaültem jó szorosan mellé, bár utálom az embereket, akik a saját vicceiken nevetnek, ahogy ezt oktatóm, és föllebvalóm, a tizedesi rangot viselő Amália tette. Először is megnézzük, mi van rólad a nagykönyvben megírva, mi a dápárod,⁶⁰  és honnan szalajtottak ide. Ezt azonban csak harmadnapra tudtuk megnézni, amikor a személyi kartotékom ideért a másik, illetékes alosztályról, ahol a Náchál katonáit könyvelték.

Addig is Amália megmutatta mi a teendő, mit kell beírni, kiírni, másolni, jegyezni, a katonai bürokrácia legszebb hagyományai alapján. Utána meghívtam a sekembe egy mecupére, ő meg bemutatott barátnőinek, mintha újonnan akvirált szerzeménye lennék.

Harmadnapra, miközben a helyzet Amáliával annyira fokozódott, hogy most már én panaszkodtam, hogy ki akar használni - megjött a kartotékom. Dápár 7 - mondta Amália rajongva - a maximum kilencből a hét - ez óriási, ilyet még nem láttam. Neked mennyi van, hűtöttem le lelkesedését - mire ő kidüllesztette két hatalmas keblét, mondván, hogy nekem csak kettő van, de ez untig elég. Nem voltam benne biztos, hogy ezt a dápárjára értette. Az ajánlások rovatban az volt, hogy nyelvtudásom, intelligenciám és szakmám alapján a  modiinba⁶¹ javasolnak.

Pár héttel később, egy este, munka után, a hadigondozó vendéglőjében vacsoráztunk, majd Amália meghívott magához. Egyedül lakott, gazdag bucharai származású szülei, még a közeli esküvő reményében, vettek neki egy lakást, ami megmaradt, miután a vőlegény kámfort játszott. Nem volt mit tenni, elmentem, nem mielőtt Ami megnyugtatott, hogy nem fog megerőszakolni. „Most abban a periódusban vagyok, amikor nem is lehet, és nem is szabad” - mondta. „Majd aztán, ha akarod, elmegyek a mikvébe”.

Nem akartam, magam sem tudom, miért. Most utólag ezt be lehetne állítani, mint  elvet, vallásos meggyőződést, neveltetési behatásokat  - as you like it – de az igazság az, hogy nem tudom. Féltem, hogy beleesek egy mély verembe, amelyből nincs kiút. Hazafelé Bné Brákba késő este - apám megkérdezte, hogy „katonáéknál is túlóráznak”? - égnek emeltem szemeimet, mint a zsoltárköltő, és patetikusan kérdeztem magamtól „honnan jőve az én segítségem”?

 

Bűn és bűnhődés - majdnem

 

És íme, már másnapra megjött a „segítség” egy kövér kecskeszakállas rabbi személyében, aki Goren  tábori főrabbi egyik adjutánsa volt. Nem ismert személyesen, de a kapott személyleírás - szakáll és Náchál karjelzés az egyenruhán – felismert, és elszörnyülködött.⁶² Egyenesen bement  az alosztály parancsnokához, Gur Árje alezredeshez, R. őrnagyot pillantásra sem méltatta. Tíz perccel később, miután elment, előbb R. ment be, majd pár perccel később, lógó orral engem küldött be a parancsnokhoz.

Nagyon sajnálom, mondta az ales, te nekem szimpatikus vagy, jól bele is jöttél az alosztály munkájába, R. őrnagy nagyon dicsér, de - és itt egy mély lélegzetet vett - én nem háborúzhatok Goren ezredessel miattad. Te az ő embere vagy - állítja - te tőle szöktél meg, és ő visszakövetel, nagyon sajnálom - tárta szét karját.

Én is sajnáltam, de valami belül azt súgta, hogy nem csak hogy nem lehet, hanem nem is érdemes szélmalomharcot folytatni. Gorentól a hadseregben mindenki félt, híre előtte járt, mint egy célratörő, erőszakos emberé. Ez amennyire jó volt a feladatkörben, amit betöltött, annyira rossz volt emberi viszonylatban. És hátha valóban a rábbánutban (tábori rabbinátus) van a helyem, ha már a Náchált és a kibbucot elhagytam  - és nem itt Amália mellett.

Egyszerre jelentkezett nálam az ismert fatalizmus, és a vallásos nevelés szülötte hásgóche prótisz⁶³ elegye. Lesz, ami lesz - mondtam magamban, átvettem a  elirányító parancsot - vissza  a rabbinátus bázisára - és érzékeny búcsút vettem R. őrnagytól. Mi még találkozunk - mondta, majd puszit dobtam Amáliának és el.

(A bárácban⁶⁴ már a s. g⁶⁵ is úgy nézett rám mintha halál fia lennék. Fent az irodában halálos csend támadt, amikor beléptem, és egyenesen a parancsnokhoz irányítottak. 

Móse Á. százados joviális idősebb ember volt, pici jelképes állszakállal. Becsukatta az ajtót, szólt, hogy senki ne zavarja, telefonokkal sem, majd kezet fogott, leültetett, és kérte, meséljem el, hogy követhettem el azt az őrültséget, hogy a főrabbival kikezdek. Goren nevét olyan áhítattal ejtette ki, mintha az égi udvartartásban közvetlenül Gábriel arkangyal után jönne...

Hogy meséljem? - kérdeztem - röviden vagy alaposan. Elmondtam, hogy köreinkben nincs jó híre a tábori rabbinátusnak, nem is oda vonultam be, hanem a Náchálba, csak a szülői segély miatt voltam kénytelen átmenni a hadseregbe, ott pedig az éruv és a rózsaszínű hatására kerültem a rábbánuthoz, a Náchál parancsnokságán. Elmondtam, hogy nem voltam hajlandó hazudozni, és Májer edényüzletéhez semmi közöm, és így kerültem R. őrnagy által a sálisutba.

Móse Á. figyelmesen hallgatott, majd azt mondta, hogy nagyon rosszul tettem, hogy R. segítségét vettem igénybe. R.-t Goren ezredes árulónak tartja, aki chászíd létére nem a rábbánutba vonult be, hanem egyszerű katonai karriert csinált. A rábbánuttól csak úgy lehet szabadulni, ha valaki eldobja a sapkáját, és kijelenti hogy már nem vallásos. Gondolod, hogy ezt kellett volna tennem? - vetettem közbe. Isten őrizz, mondta Móse Á.   Most az a parancsom, hogy  nyíltparanccsal Gorenhez küldjelek, aki majd ki fog találni valami megfelelő büntetést a számodra.

Egy órán belül Gorennél voltam a mátkálban. Itt is mindenki tudott rólam, és úgy kezeltek, mint egy leprást, aki „már életében halottnak számít”.

Goren nem adott kezet, nem ültetett le, hanem üvöltött, hogy vele ezt nem lehet tenni. Baka az ezredessel szemben, vesztenivalóm nincs, gondoltam, itt csak egy kreatív megoldás segít. Vagyis - hallgattam. Goren még egyet ordított, majd megkérdezte, süket vagyok-e?

Sajnos igen - mondtam - van egy száif oznájjim, amit arra a specifikus jelenségre kaptam, hogy ha üvöltenek rám, a fülem egyszerűen bezárul, és nem hallok semmit...

Goren dühös volt,  szemtelenségem elképesztette. Megismétlődött a jeruzsálemi jelenet: behívatta az egyik  adjutánsát, megvizsgáltatta zsoldkönyvemet, ahol valóban volt egy fül-paragrafus.

Most már leültetett, és kérte mondjam el mi történt. Gondoltam, hogy Móse Á. százados már leadta a drótot, ezért igyekeztem betűről betűre azt mondani, amit az előbb a bázisban mondtam. A Májer eset Gorent érzékenyen érintette, de azt mondta, nem cselekedtem helyesen, mert ilyen esetben nem dezertálni kell, hanem őt értesíteni. Hogyan? - kérdeztem megdöbbenve. Telefonon - mondta - ez az egyenes vonalam, és egy  cédulát nyújtott át.

A mentőkörülmények miatt nem csukatlak le - mondta végül Goren - de száműzetésre ítéllek: két hétig a Hár Há-cofimon⁶⁶ leszel. Aztán majd meglátjuk. Majd egy tórai verset idézett, ami úgy szól, hogy  „Én adok halált és életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki megmentsen kezemből” (5Mózes, 32:39).  Milyen szerény ember! -  gondoltam, de ő megkérdezte mit csináltam a magánéletben, és az újságíró egy kicsit meghökkentette. (Mielőtt elmentem szalutáltam – baka = ezredes - és ő kezet nyújtott.)

Vissza a bárácba. Móse Á. úgy fogadott, mint aki a halál torkából került vissza épen. Most büntetésként felmész két hétre a Scopus hegyre, mint a „rendfenntartó rendőregység”⁶⁷  kósersági felügyelője. Holnap reggel kilenckor indul a konvoj, légy itt nyolc órakor civil ruhában, mivel nincs elég rendőr egyenruhánk...

Ebben a pillanatban már tudtam, mit teszek. Én nem megyek fel a Scopus hegyre - mondtam Móse Á. századosnak. Egyrészt nincs civil ruhám, én katona vagyok, másrészt egészségügyi okokból nem bírom a hegyi levegőt...

A bárác parancsnokának elállott a lélegzete. „Hogy-hogy nem mész fel, amikor ez Goren parancsa?! És hogy-hogy nincs civil ruhád...?

Mintha nem hallottam volna kérdéseit, elpöttyentettem, hogy lapom kért egy cikksorozatot a tábori rabbinátusban uralkodó viszonyokról. Ha a katonai cenzúra meg is akadályozza a sorozat megjelenését,⁶⁹ minden esetre igen széles körben fogják tudni. Ami pedig a civil ruhát illeti, most tél van, odafent nagyon hideg, nekem nincs megfelelő téli ruhám, nomeg - kérdeztem vissza - ha egy fegyencet le akarnak láncolni, köteles az illető a láncot otthonról hozni?

Most láttam először mosolyt Móse Á. ajkán. Mindenesetre légy itt holnap nyolckor - mondta - hátha mégis tudunk neked rendőregyenruhát szerezni.

 

                                                     @@@@

 

Nem tudtak. Goren őrjöngött, én meg fütyörésztem. Ott voltam a bárácban két órát, segítettem a főírnoknak néhány levelet megfogalmazni, elmentem a sekembe (mecupe), és egész idő alatt az a régi-régi pesti sláger motoszkált a fejemben, hogy „János legyen, fent a János hegyen, délután odavárom. Haj Jani, szeretném hallani, szerelmet vallani, délután odavárom.”

Hogy jutott ez eszembe ott és akkor?

Csak a Magosságos tudja.

 

Jegyzetek

 

 ¹Rövidités:  Cává há-gáná le-Jiszráél (héber) az izraeli védelmi hadsereg rövidített neve

²Miszdár (héber) sorakozó.

³Éruv (héber) háláchikus fogalom, ami lehetővé teszi, hogy szombaton magánterületről közterületre kivinni/behozni lehessen. Az éruv a gyakorlatban egy szimbolikus kerítés, ami az említett területből egy egységet csinál. Itt arról volt szó, hogy a körlet - körülkerítésével - egy egységet alkot.

⁴„Húgunk van  a király házában” (eljiddisitett héber), talmudi idézet Eszter királynéra vonatkozóan. (Megillá 15, b). Itt azt jelenti, hogy van egy emberünk a parancsnokságon.

⁵Pászkenolni - döntvényt hozni (héber = pszák = döntvény). Az ünnepi sátornak olyan erősnek kell lennie, amit egy könnyű fuvallat nem képes ledönteni.

⁶Kibbucnyik - kibbuc-tag (héber).

⁷„Nem romlott el” (jiddis).

⁸„Ezek a zöld séjgecek”? (jiddis). A Náchál vállapja zöld volt.

⁹Sapka, fejfedő, kappedli (héber).

¹⁰Édá chárédit (héber) a jeruzsálemi autonóm ortodox hitközség rövidített neve.

¹¹Lásd a 10. fejezetben.

¹²„Kerüljön beljebb” (jiddis).

¹³„Te keleti zsidó vagy?” (héber jiddises kiejtéssel).

¹⁴Cúrát há-petách (héber).  Ahhoz hogy az éruv kóser legyen, kell egy jelképes bejáratot kreálni, ahol nincs természetes.

¹⁵Mukce (héber) rendeltetésszerű tárgy vagy dolog, amihez nem szabad szombaton hozzáérni, mivel érintése maga az általa jelképezett szombatszegés (Például: pénz „mukce” szombaton, mivel a vásárlás, adás-vevés tiltva van).

¹⁶Szószerint: „Terített asztal” (héber), a zsidó háláchá törvénytára.

¹⁷A vezérkar parancsnokságának utasításai (héber).

¹⁸„Mi ez?!” (jiddis).

¹⁹Kisef - a héber kisuf eljiddisitett formája. Értelme: varázslat.

²⁰„Sem az apám sem a nagyapám, nem volt...” tiszt.( Jiddis).

²¹Kriát Smá (eljiddisitve). A „Halljad Izrael” imája, amit lefekvés előtt (is)mondanak.

²²Beszivárgás, egyenként, „ellenséges területre” (héber).

²³Rövidités: mem káfit (szakaszvezető) nőnemben. Héber: mefákedet kitá.

²⁴Kuvlaná (héber) panasz, ellentétben a  tlunával, ami feljelentés.

²⁵Rövidités: mefákéd gdud (héber) ezredparancsnok.

²⁶Parancsnokság (héber). Itt a Náchál hadtest központi parancsnokságáról van szó.

²⁷A kibbuc há-meuchád - a kibbuci mozgalom egyik része, kevésbé baloldali, mint a Sómér há-cáir, de nem kevésbé szekuláris ami a vallást és a zsidó valláserkölcsöt illeti

²⁸Az izraeli parlament (héber).

²⁸A „fül paragrafus” (héber) ami arra mutatott, hogy valami nem stimmel a fülemmel.

³⁰Péntekre virradó éjjel (héber) amit a jesívákban intenzív tanulással töltöttek.

³¹A női részleget felügyelő női tiszt (héber).

³²A héber chánufá (hízelgés) eloroszosított változata. Weizmannak, Izrael első elnökének tulajdonítják, aki az angolokkal folytatott tárgyalásai során „használta”.

³³Utazási szelvény, (héber) amivel a katonai ingyen utazhat az izraeli buszokon.

³⁴Központi autóbusz állomás (héber).

³⁵Rövidités: din ve-chesbon (héber) jelentés.

³⁶Talmudi tanmese az oroszlánról, akinek csont akadt fenn a torkán. Magas jutalmat ígért annak, aki kiveszi. Jött a gólya, hosszú csőrével és kivette. Amikor a jutalomról érdeklődött, az oroszlán azt mondta: menj és dicsekedj el vele, hogy az oroszlán torkában voltál, és onnan épen szabadultál...

³⁷Barátnő (héber) a chávér nőnemű megfelelője.

³⁸katonai űrlap, amelyen áthelyeztetést lehet kérni.

³⁹Életmentés (héber) aminek során sok minden meg van engedve.

⁴⁰Tisztviselőnő (héber)

⁴¹Idióta (török). Itt egy speciális izraeli vászonsapka, amit katonák is viselnek gyakorlatokon. Eredete a Mikve Jiszráéli mezőgazdasági kiképző telepen.

⁴²Ünnepélyes sorakozó (héber).

⁴³Esti ima (héber).

⁴⁴A kántor pulpitusa (héber) ámud.

⁴⁵Kóser film azt jelentette, hogy nincs benne sem szex, sem erőszakos jelenetek.

⁴⁶Csibész (eljiddisitett héber).

⁴⁷Rituális fürdő, a zsidó vallásos élet alapja. Férjes nő, havi megtisztulása után, csak akkor élhet férjével házaséletet, ha alámerül a rituális fürdőben.

⁴⁸Héberül: Bát Ámi.

⁴⁹Kol há-kibbuc (a kibbuc hangja) héber rövidítés.

⁵⁰„Pillanat” (héber).

⁵¹A vallásos cionista párthoz tartozó kibbucok egyike.

⁵²Az 5.  sejt (héber).

⁵³Juh-istálló (héber).

⁵⁴Rövidités: Befogadó és szortírozó bázis (héber).

⁵⁵A Náchál hadtest katonája (héber).

⁵⁶Talmud-tudós (héber)

⁵⁷Ifjonc (jiddis).

⁵⁸A hadsereg fő adminisztrátor szerve (héber).

⁵⁹Jó (héber).

⁶⁰Rövidités: pszichotechnikai fokozat (héber).

⁶¹A hadsereg titkos szolgálata (héber).

⁶²Jelentéséből kitűnt, hogy azt mondta Gorennek, hogy engem egy katonalánnyal karöltve talált. Ez nem felelt meg a valóságnak.

⁶³Hásgáchá prátit (héber) az isteni gondviselés, ami mindenre és mindenkire kiterjed.

⁶⁴Rövidités: a Tábori Rabbinátus bázisa (héber)

⁶⁵Rövidités: szószerint az ezred rendőre (héber). Csapatrendőr.  A gyakorlatban a bázis kapujában őrálló katona elnevezése. Rendszerint vagy analfabéta, másra nem használható katonákat használtak erre - vagy büntetésből

⁶⁶A Scopus hegye héber neve.

⁶⁷A hegy és rajta a héber egyetem impozáns épülete és könyvtára -  a fegyverszünet pillanatában izraeli fennhatóság alatt maradt, de körül volt kerítve jordániai csapatokkal, akik Kelet-Jeruzsálemet uralták. A fegyverszüneti egyezmény értelmében - ami 1948-tól 1967-ig, az úgynevezett  hatnapos háborúig tartott- a helyet izraeli rendőrosztag őrizte, amelyet kéthetenként váltottak. Mi sem természetesebb, mint hogy a „rendőrök” - katonák voltak.

⁶⁸Akkoriban és még sokáig Izraelben, biztonsági okokból,  előzetes katonai cenzúrának  volt alávetve minden, ami hadseregről az újságokban megjelent.

 

 (*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)