Az áldozat visszatér a tett szinhelyére ( 12)

 

     G OL D Á V AL  - KÖZÖS ASZTALNÁL(*

 

Tizenkettedik fejezet, amelyben kiderül, hogy a  rebbenél  való  látogatás fordulópont volt életemben. Sokan azt hitték hogy akkor csatlakoztam a Chábádhoz, amikor Bátjával összeházasodtam és ez  technikai értelemben meg is állta a helyét. Azonban a lényegbevágó, szellemi szinten történõ változást kétségtelenül a New-Yorki utazás jelentette.

 

   Hiába irtam  lapomban egy 15 cikkbõl álló sorozatot - amiben csak kettõ szólt egyenesen a rebberõl és Chábádról - ahogy mult az idõ, New-York egyre inkább elhalványodott és a maradandó élmény, a meghatározó benyomások, a rebbe és a Chábád mozgalom maradtak. Ekkor és itt én is elmondhattam retroaktive, mint sokan a haszidok közül, hogy én nem New-Yorkban voltam - hanem a rebbenél.

 

      Pedig jártam itt-ott. Eszterékkel szinházban voltam - meglepett milyen jól értettem az angol szöveget - a Páj fõtitkára elvitt az Enszbe; a Páj soros elnöke, rabbi Noach G. vacsorát adott a tiszteletemre; meglátogattam a Morgen Yournál szerkesztõségét; Matilddal jártam az áruházakat, hogy meciekat vásároljak és a Macysben vettem egy sailen egy  videókamerát, vetitõvel és  vetitõernyõvel. Az egész nevetségesen olcsó volt; a Daily Newsban láttam a hirdetést; magam mentem el, magam vettem meg és még haza is küldték a Matild lakására. Utána hosszu évekig ez volt az egyetlen videókamera az egész családban és mindenki csodájára járt, a primitiv 8 miliméteres filmeknek amiket csináltam. Tettem egy- két sétát a Times Squaren és a 42. utcában is, elmentem a Second Avenuera. ahol a magyar üzletek voltak (a paprikás Weissz, meg a Püski).

 

     Persze a legtöbb idõt a 77o-ben voltam; ettem Réjzl loksnját és kétnaponként telefonáltam haza.

 

     "Person to Person"

 

       Ma nehéz elhinni de tény: akkoriban nemcsak mobiltelefonja nem volt senkinek - talán még fel sem találták -  de rendes telefon is alig volt valakinek, csak a gazdagabb üzletembereknek. Ennek megfelelõen és "logikusan"  - nyilvános telefon is alig volt és igy a kommunikáció New-York és Tel-Aviv között, nemcsak komplikált volt, de majdnem lehetetlen. Tel-Avivból felhivták Shmuel lakását és kérték a  - teszem fel - Bár-Bár- Chónet (1 ) a telefonhoz. Az persze nem volt jelen és igy a központ szétkapcsolta  a vonalat. Addig azonban már New-Yorkban hallották a jelentkezõ hangját és ez azt jelentette, hogy Tel-Avivban minden rendben van, hála Istennek. Ez forditva is müködött: én felhivtam New-Yorkból Smerl cigaretta ügynökségét és kértem  Mirjám Háneviát (2 ), "Person-to person" módon, ami azt jelentette,  hogy a beszélgetés csak akkor jön létre - és akkor kerül pénzbe - ha a keresett és megnevezett egyén ott van. Persze hogy nem volt ott, de én közben hallottam Bátjá hangját, aki a megbeszélt idõpontban ott volt a Lilenbloom utcában, Smerl üzletében.

 

     Ma nem vagyok büszke ezekre a "patentokra", de akkor ezt sokan csinálták. Ma van mindenütt telefon és fax és emil és a tarifák is sokkal olcsóbbak. Akkor a leggyorsabb eszköz a távirat volt.

 

     Hazautazásunk elõtt volt még egy rövid Jechidut, de az elsõdleges izgalom már nem tért vissza. "Hozzászoktunk a jóhoz" - mondta egy tel-aviv haszid, aki elmesélte, hogyan szoktak a Szovjetunióban elnyomott zsidók a rebbevel kommunikálni, jeligés levelekben, virágnyelven, amelyekben a rebbe elnevezése "a nagybácsi" volt.

 

    Bucsuzáskor a rebbe megáldott bennünket, kijött a ház elé és hosszan integetett utánunk. Shmuél szerint az élmény kölcsönös volt: a rebbet is nagyon meghatotta az Izraelbõl jött haszid csoport odaadó szeretete és hajlandósága az eszmét terjeszteni. Ez a rebbe szerint nemzedékünkben a haszidizmus jellege - és kötelessége.

 

     Még ezelõtt közhirré tették a rebbe nevében, hogy hazatértünkkor mindenki köteles a két ország törvényeit betartani, nem csempészni, nem vinni dolgokat amiket a törvény tilt, deklarálni az elvámolandókat, stb. A rebbe ezzel kapcsolatban a  Talmudot idézte, ami sokakat meglepett: a talmud tiltja a csempészést és a vámtörvények kijátszását!!

 

     {Ennek majdnem 1oo% foganatja volt. Csak egy bucharai zsidót füleltek le Luddon a vámosok, több kiló igazgyõnggyel böröndje dupla fenekén. Azzal vigasztalódtunk, hogy õ nem volt Chábádnyik, csak úgy csatlakozott az olcso Charterhez, mint sokan mások.

 

A kapcsolat késõbb állandó formát öltött. Évente több ilyen Charter is volt, fõleg az ünnepekre, majd bevezették a 18 éves jesiva bócherok egyéves amerikai tanulmányútját az ottani jesivában. Ezt "kvuce"nak (3 ) hivták és  hátulütöje az volt hogy a bócherok nagyrésze ott akart maradni, mert nem tudták rászánni magukat hogy a rebbe közvetlen környezetétől elszakadjanak.

 

       Az én hat hetes amerikai látogatásom 15 kiló sulytöbbletet eredményezett. Ez majdnem annyi volt, amennyit nem sokkal az utazás elõtt, nyáron, a Mocai speciális, diétás üdülõben sikerült leadnom. Ez nagyon leverõ volt.

 

Mocán, az Arza nevü üdülõben, 2o nap alatt 17 kilót adtam le, egy kemény diéta során. Egy asztalnál ültem egy illusztris társasággal, köztük Golda Meir, aki akkor külügyminiszter volt és olyan beteg, hogy kéthavonkét cserélték ki egész vérállományát. Rendelkezésére bocsátottak egy 3 szobás fabarakot, ahonnan a minisztérium ügyeit irányitotta. Késõbb, amikor  1973 után miniszterelnök lett - úgy tünt hogy meggyógyult.

 

 Ugyanannál az asztalnál ült - ugyanazt a diétát ette amit én - Ráchel Katzenelson, a késõbbi államelnök Sázár felesége és egy Zeév nevü költõ, aki a hadsereg nevelésügy fõtisztje volt. A három nagy reverenciával hallgatta kiselõadásaimat a vallásos zsidóságról. Golda ismerte a Seárimot, jóba volt Münc rabbival, aki állandóan együttmüködött pártjával, a Mápájjal (4 ) és Ráchel K. elmesélte hogy férje, Sázár, vallásos lett és nem utazik szombaton...

 

     A Golda sztorit megirtam a Jediot Áchronotban és utána, néha-néha, küldtem oda cikkeket, szines anyagokat, a vallásos zsidóság életérõl. Gondoltam, nem életem végéig maradok a Seárimban, hadd ismerjék meg nevemet a két elterjedt déli lap olvasói is.}

 

     Mirivel az óvodában

 

         New-Yorkból a késõ esti orákban jöttem haza. Miri, két éves lányom, már aludt és csak reggel látott. Amikor kinyitotta a szemeit és észrevett, azt mondta hogy "Ábbá" (5 ). Ettõl könnyekig elérzékenyültem, magam se tudtam miért.

 

 Hoztam neki egy járó babát, életnagyságut - nagyobb volt akkor mint õ - amely ha megnyomták a hátán azt mondta hogy mama. Miri elsõ reakciója az volt hogy elnevezte a babát Didinek majd megkérdezte, hogy miért nem beszél a bubá ( 6 ) héberül...

 

  Egy évvel késõbb én vittem el kézenfogva az óvodába. Útközben sirni kezdett, erre gyorsan vettem neki egy képeskönyvet. Amikor az óvonõ gondjaira biztam és el akartam menni - ismét sirdogálni kezdett. Ekkor azt mondtam: Mirele, ha te sirsz, én is sirok. Neked nem való - mondta - és rögtön felszáradtak a könnyei.

 

     Bátjá iskolaigazgató volt, napközben én voltam otthon, mert éjjel dolgoztam, anyósom egyre betegebb lett és a háztulajdonossal állandó zürök voltak, mert a tetõ beázott, az meg ki akart utálni bennünket. Ez egy védett ház volt, ahol nem szabadott a házbért emelni és ha eladtuk - az un. "kulcspénz" egy harmadát a tulajnak kellett adni. Ekkor hirdette meg az ujságirószövetség, hogy Tel-Aviv egyik negyedében kapott egy telket az önkormányzattól, amelyen két házat épit - 14 lakóval. Ujságiró aki sanyaru lakáskörülmények között él - vagyis nincs saját lakása - jelentkezzen.

 

     Több mint 8o jelentkezõ volt, de gondoltam, nincs mit vesztenenem, jelentkeztem. Lehet , hogy az segitett, hogy az anyósomnál laktam de az is lehet, hogy Mose Ron, az ujságirószövetség akkori teljhatalmu fõtitkára - egyfajta "Noé Bárkáját" akart kreálni az épitendó sikunból(7 ). Mindenféle körökbõl jövõ ujságirók képezzzenek egy  autentikus képviseletet: jobboldali és baloldali, héber és idegennyelvû, vallásos és szekuláris lapok  munkatársai egy házban.

 

Az egyetlen szuperortodox jelentkezõ én voltam; Ron ismert harcaimról, amivel a Seárimot akartam a Szövetség jármába hajtani (hogy  megkapjam az általa megállapitott szakmai  fizetés-fokozatot) - és bekerültem a 14-be. Volt még egy vallásos (a Házofe-tól), két jiddis ujságiró, egy német, egy baloldali (Mápám lap tudósitója) több Mááriv és Jediot Áchronot. A házat magunk épitettük, az ingyen telek jelentõsen csökkentette a költségeket és kaptunk egy jelentõs jelzálogkölcsönt is. Két év multán be is költözhettünk.

 

     Közben meghalt az anyósom és ezzel a lakáshoz való törvényes jogunk kétségessé vált. Gyorsan kiegyeztünk a tulajjal - miután több potenciális vevõt elriasztott. Igy csupán 7 ezer fontot kaptunk  mig az uj lakás 4o ezerbe került, 18 ezer volt a Máskántá (8 ) , igy tehát 15 ezer fontot kellett kölcsönben felvennünk. ez nem volt egyszerü. Spórólt pénzünk alig volt, fizetéseink kicsik, természetünk nem volt spórolós, nem vertük a fogunkhoz a garast.

 

      Két dolgot lehetett csinálni - és azt csináltuk. Bátjá vállalt magánórákat, én meg forditásokat. Másrészt  aktivizáltam az ujságirószövetséget, hogy harcolják ki a nekem járó  fizetést, ami sokkal több volt mint ami kaptam. Ez évekig tartott, néha kaptam egy kis fizetésemelést, de még mindig a "családi" bérrendszer alapján fizettek.

 

      Az ügy 65' elején robbant. Az U.Sz. ultimátumot adott a Seárim igazgatóságának: ha azonnal nem fizetik a tagoknak a kollektiv szerzõdés megállapitotta béreket - nekem mint  fõ hirszerkesztõnek a 12 fokozatu táblázat 3. fokozata járt - egy  évre visszamenõleg- - -

 

    Sztrájk és végkielégités

 

            Az U.Sz. ultimátuma sztrájkkal fenyegetett. Elég volt utasitani az Itim hirügynöséget , hogy  kapcsolja ki a Seárim teleprinter konnektorát, hogy másnapra a lap ne jelenjen meg. Bronner próbált presszionálni, azzal a érvelt hogy õ irta alá tagsági kérvényemet az U.Sz.ba - de titokban õ is nekem drukkolt. Ha az akció sikerül, az õ fizetése is jelentõsen emelkedik. Amikor kiderült, hogy a Szövetség Bronnert is utasitani fogja a sztrájkra- és az kijelentette, hogy nem lesz szrájktõrõ - behivattak a párt pénzügyi osztályára és megkérdezték, hajlandó lennék-e elmenni a laptól - ha kifizetik az utólsó fillérig a nekem járó végkielégitést?

 

Felmondani nem lehett nekem, mert akkor az U.Sz. szrájkot hirdet és bezárja a lapot. Ha magamtól megyek el - nem jár végkielégités. Ezt akarta S.Z. Druck, a párt pénztárosa, úgy áthidalni, hogy õ ad nekem végkielégitést, ha szép szóval elmegyek. Nekik nincs szükségük egy ilyen troublemakerre (9 ) mint én vagyok.

 

   {Ha Münc rabbi él -ez nem fajult volna el ennyire. Müncnek jó kapcsolatai voltak az U.Sz. - gel, maga is tag volt - és talált volna valami kompromisszumot amibe én kénytelen lettem volna beleegyezni. De õ már nem élt: halálba kergette õt a konkurrens Agudat Jiszráél korifeus hada, mivel merészelt csatlakozni a kormánykoalicióhoz, anélkül hogy a "testvérpárt" jóváhagyását kikérte volna. 1961-ben ölte meg egy szivroham, egy évvel azután hogy megrendezte Tel-Avivban az un. Haszidizmus kiállitást. Amikor a rebbenél voltam - a kiállitás éppen folyt és a rebbe hivatott és megkért - beszéljek Münncel az õ nevében és kérjem meg hogy, hosszabitsa meg a kiállitás idõtartamát két héttel. Ez meg is történt - de Münc életét ez nem hosszabitotta meg: 58 éves korában halt meg, mint az izraeli kormány póstaügyi minisztere.}

 

     Mondtam Drucknak: jó. Ha ad végkielégitést 11 évre (beleszámitva katona éveimet is, hiszen a Seárimtól vonultam be és igy szólt a törvény) a most megállapitott U.Sz. tarifa alapján - megyek. Druck beleegyezett, kifizetett és mentem anélkül, hogy tudtam volna hol fogok másnap dolgozni.

 

A kapott pénzbõl kifizettem a teljes jelzálogkölcsönt elõre - és ezzel egy csomó pénzt takaritottam meg- valamint kölcsöneim nagyrészét. Az egész egy csoda volt, érthetetlen, felfoghatatlan. A Pájban a következõ években szállóigévé vált, hogy "amit nem tesz az ész - azt megteszi a Druck" (1o ).

 

  Mindössze három hétig voltam munkanélküli. Az isteni Gondviselés - amiben akkor is hittem és ma is hiszek - gondomat viselte és ahogy Bölcseink mondják - "megteremtette az orvosságot, a betegség elõtt". Pár hónappal azelõtt elszántam magam: elmentem a Máárivhoz és az egyik befolyásos szerkesztõnek felajánlottam: irok egy cikksorozatot arról, hogy  települnek át  Amerikából és a Holocoust verte Európából a haszid udvarok Izraelbe. Ekkor már volt legalább 4 ilyen: Klajzenburg, Bobov, Vizsnic, stb.

 

    A lap elfogadta az ötletet és mire munkanélküli lettem - két cikk a sorozatból már meg is jelent. Most tehát vettem egy mély lélegzetet, elmentem Mose Záckhoz, az emlitett szerkesztõhöz, elmondtam neki hogy kiléptem a Seárimtól ("kellett a végkielégités a lakás kifizetésére") és Záck azt mondta: megbeszéli és javasolja a fõszerkesztõnek felvételemet.

 

Másnap kaptam odahaza egy telefont (az uj lakásban már volt telefonunk): a fõszerkesztõ akar látni. 1o perces beszélgetés után fel voltam véve: azzal a kezdõ fizetéssel, ami az U.Sz. megállapitott nekem a Seárimnál.

 

     Aznap - 65' augusztus 1 - amikor  Máárivba beléptem - született meg Ráchel, második lányom.

 

A Mááriv kaserolja a büffét

 

       A Záck keze alatt dolgoztam, mint szerkesztõt és forditót vettek fel  és a heti, pénteki melléklet, egyik szerkesztõje lettem. A levélben amit kaptam az volt hogy hathavi próbaidõ - ezt irták mindenkinek - de Záck megnyugtatott hogy ez merõ formaság. Õ már tudja hogy jó vásárt csinált velem...

 

     Valóban, az elsó évben nehezen dolgoztam, sokáig maradtam és nem kaptam túlórát, stb. Az akkori Máárivnál is az az elv érvényesült, mint  Mose Ronnál: ott is sulyt helyeztek arra, hogy legyen 2-3 vallásos; "házizsidaik" mondták rosszmájuan tegnapelõtt kollegáim a Seárimban. Sokat dolgoztam, forditottam angolból és jiddisbõl - ennek az utóbbinak fõleg nagyon örült a Záck, mert voltak neki mindenfelé jiddis ajku freelancer tudósitói.

 

     Lassan kialakult ,hogy a lapnál tudomásul vették: ha valakinek zsidóügyekben valami kérdeznivalója, problémája van - az vagy telefonált vagy a szobámba jött és én  legtöbbször kapásból válaszoltam nekik.

 

     Legalább háromszor egy héten - rendszerint a hét végén, amikor a mellékleteket zártuk - ott maradtam délután ötig-hatig. A fõszerkesztõ - Árje Disszentsik (Csikk), aki négy után ujra bejõtt és elhaladt a szobám mellett - gyakran látta amint egy otthonról hozott szendvicset eszegetek. Ezt õ nem birta megemészteni: miért nem ebédelsz a büffében mint mindenki - kérdezte, nem izlik az üzemi koszt?

 

     Nem tudom, nem kóstoltam - mondtam - majd hozzátettem hogy sajnos a Mááriv büfféje nem kóser--- nincs másgiách, összekeverik a tejes adényt a húsossal. "Csikk" elõször hallotta ezt az érvet: adok neked autót  ami hazavisz ebédelni és visszahoz - próbálkozott. Én szabadkoztam, nem érdemes, jó a szendvics is...

 

     Még nem voltam egy évet a Máárivnál, amikor megtört a jég. "Csikk" elkapott a folyosón és közölte: elhatározták, hogy kaserolják a büffét. Evégbõl kicserélték a büffést, átépitették a konyhát, hogy külön tejes és húsos legyen - uj edényeket vettek és meghivták Tchurs rabbit, a tel-avivi rabbinátus kasrut osztályának vezetõjét, hogy ellenõrizze, láttamozza és küldjön Másgiáchot ( 11) akit természetesen a Mááriv fizet.

 

     Az idõs rabbi jött, látott és nagyon megvolt elégedve: kijelentette, külön öröme hogy most már a fia is kósert fog enni... (12).

 

       Azon a napon, amikor a büffé kóser lett, "Csikk" reggelit küldetett a vallásos ujságiróknak - volt velem együtt 4 vagy 5 - egy levél kiséretében, amiben  közli, hogy a konyha immáron káser Lámehádrin (13 ) és örülni fog ha igénybe vesszük szolgáltatásait. Azt mondanom sem kell, hogy  az ebédek, reggelik és egyéb traktáták cehhét a Mááriv fizette, nekem csak alá kellett irni a számlát...

 

    Egy évvel ottlétem után - már idönként irtam riportokat is , meg az irodalmi rovatban,recenziókat vallási tárgyú könyvekrõl - egy szép napon hivatott a lap egyik igazgatója. Fogalmam sem volt mit akarhat, kérdeztem is Záckot, aki titokzatosan somolygott és azt mondta: ha hivnak, menj.

 

Egy kissé, hogyis mondjam - szorongtam. Fogalmam sem volt mit akarhat tõlem Zálmán Lövenberg az egyik alapitó tag, aki Azriel Karlbach ujságiró csoportjával annakidején (14) elhagyta puccszerüen a Jediot Áchronotot és megalapitotta a konkurrens Máárivot. Eddig semmi dolgom nem volt vele, minden ügyem Záckon keresztül intézõdött, kivéve a büffé kaserolást, ami a fõszerkesztõ müve volt.

 

     5 országban - egy hónap alatt

 

         Z.L. nagyon barátságosan fogadott. Leültetett, azt mondta, hogy a lap nagyon megvan elégedve velem - ezt Zácktól tudja - és kérdezte, hogy vagyok én megelégedve a lappal? Mondtam, hogy nekem semmi problémám nincs, teszem a dolgomat, és nagyra értékelem, hogy a büfét kaserolták, ami lehetõvé teszi hogy a munkatársak a fehér asztal mellett is...

 

    Az igazság az hogy valóban semmi panaszom nem volt. Arra , hogy sokat túlórázok amiért nem fizetnek - eszembe se jutott panaszkodni. Gondoltam hogy ez természetes: a fizetésem jó volt, minden elsején percnyi pontossággal ott volt a bankban;  a lapnál volt 13 hónapos fizetés is, amit a három nagy ünnep elõtt, három részletben fizettek ki és egy további félfizetés, ami február 15-én, a Mááriv születésnapján volt esedékes. Mit akarhattam még?

 

     Töprengésembõl Lövenberg ébresztett fel. Az igazgatóság Záck javaslatára elhatározta - közölte velem - hogy  adnak nekem ingyen repülõjegyeket, amikkel 5 európai országot látogathatok meg, valamint 5o% kedvezménnyel egy további jegyet Bátjának. Ezt az 5o% hosszu idõn át, kamatmentesen, fogják a fizetésembõ levonni.

 

     "Nu, vi gefelt dosz dir"? (15) kérdezte Z.L. amikor már elhittem, hogy hogy hihetek füleimnek. Persze választ nem várt hanem hozzátette, hogy az igazgatóság nagyra értékeli jó és odaadó munkámat, meg azt hogy nem  követeltem hangosan a túlórákat (amiket ha megkapok - nagyrésze elmegy adóba). Ezentúl azonban minden hónap végém tölts ki egy ûrlapot a túlórákról, irasd alá Mojse Itseval (16 ) és hiánytalanul megkapod a jár neked. Mi nem vagyunk "jiddise gázlónim" (17).

 

Nagyon megköszöntem, mondtam hogy ezt nem is remélhettem volna, stb, de Lövenberg még a rebberõl kérdezett - tudta hogy  évekkel ezelõtt nála voltam - és azt mondta hogy a mozgalmat Lettországból jól ismeri, valamint Chodakovot személyesen. Nem emlékszel, hogy hoztál nekem egy üdvözletet tõle? Nem emlékeztem. Úgylátszik õ is benne volt abban a húszban, akiknek Chodakov üdvözletét kellett átadni - hat évvel ezelõtt - kötelesség, amit telefonon, kelletlenül teljesitettem.  Bátjá nem hitte el az egészet, azt hitte ugratom. Csak amikor a dátumnélküli barter (18 ) repülõjegyeket meglátta-  hitte el hogy az ugratás - igaz.

 

     Miri nyolc, Róchi másfél éves volt ekkor. Bátjának nehezére esett egy hónapra elhagyni õket, viszont még soha nem volt külföldön - szülei egyéves korában jöttek, a harminces évek derekán - az országba - és nagyon örült a kirándulásnak, amit akkoriban nem tudtunk volna megengedni magunknak, ha nem a Mááriv. Gyorsan csináltunk neki egy útlevelet és megujitottuk az enyémet, majd az idõpontokat egyeztettük. A két kislányt egyik sógornõmnél hagyjuk és összeállt az utiterv: Ausztria, onnan London, onnan Párizs, majd onnan vonaton Svájc, onnan vonaton Milánó és a végén Róma és Nápoly, érinte Velencét és Firenzét, majd Nápolyból - hajón haza, a Teodor Herzl nevü luxushajón.

 

Az egész 3o napig tartott, meglehetõsen fárasztó volt, ahogy mondják: kevesebb több lett volna. Dehát az ingyen jegyeket nem lehetett visszautasitani...

 

     Záck már bánta nagylelküségét, nehéz volt vele az utazás idõpontját megállapitani, bár majdnem 4o nap fizetett  szabadság állt rendelkezésemre. Aztán ez is rendbe jött; a fönököm nagyokat sóhajtozott és azt mondta, örüljek hogy ennyire nélkülözhetetlen lettem.

 

   Örültem.

 

Ebbe az örömbe nem kevés üröm is vegyült, mivel Z. elviselhetetlenül perfekcionista volt és kevesen tudtak vele huzamos ideig együtt dolgozni. Csak birka türelmemnek és a Chábádban tanult Bitulnak (19) köszönhetem, hogy 18 éven keresztül a legközvetlenebb munkatársa voltam és nagyon sokat tanultam tõle. Nagyon jó feje volt, mindent tudott, mindenre emlékezett, élõ enciklopédiaként járt-kelt a szerkesztõségban. ahol napi 15-16 órát tartózkodott. Késön nõsült - állitólag azelött a szerkesztõségben is aludt. Amikor a hatvanas években kisfiáért ment az ovodába, a gyerekek kórusban kiáltották: Iszár, a nagyapád jött érted. Ekkor Z. mindössze 45 éves volt, de sokkal többnek nézett ki.

 

      Muzeumjárás Európában 

 

            Az hogy egy hónap kevés 5 európai országot bejárni - fel sem merült. No meg a pénzkérdés sem volt egyszerü. Egy ilyen utazás nemcsak repülõjegyekbõl áll és én felvettem - igaz hogy kamatmentes - kölcsönöket.  Már nem nagyon emlékszem mi tetszett, bennem volt valami csömör Európától, még a Sóából kifolyólag. Németországba a lábam nem teszem be - mondtam - Ausztriával kompromisszumot kötöttem , elvégre ott jutottam szabad földre 49-ben - a többivel nem volt probléma. Én annak örültem aminek Bátjá örült és õ egy bennszülütt izraeli lelkesedésével habzsolta a külföldet.. neki minden uj volt, minden tetszett: A Práter, a Schönbrunn, sétahajózás a bécsi Dunán - amely végülis is ugyanaz a Duna mint Pesten, annak minden kellemes és horribilis emlékével ; majd Londonban a királyi palota, az örségváltás, a doweri beafeaterek (2o  ); a bolhapiac és a British Muzeum.

 

     Ezen utóbbi fõleg engem fogott meg, akárcsak a Louvre Párizsban vagy Firenze csodái. Napokat tudtam volna a Louvreban eltölteni - csak sajnos nem voltak erre napjaink. Akkor még nem hallottam, hogy párizsi diákéveinek elsõ idejében a rebbe heteket töltött a hires francia múzeumban, tudásszomjának és tanuláskészségének nem volt határa.

 

Svájban egy hetet töltöttünk a hires grindelwaldi Silberhorn szállóban, ahol megismertük Paul Kahn személyében azon szigoruan vallásos zsidó tipusát - aki a Holocaust idején a semleges  Svácbban élt és nem érezte saját bõrén a teuton õrület gyilkos garázdálkodását. Nemzedékeken keresztül svájci, a hoteltulaj Kahn nagyon jól érezte magát, szemmel láthatóan innen volt a magamfajta ost-jude szorongásain és a zsidóság életkérdéseit és létproblémáit, maximális jó indulattal, - de kivülrõl szemlélte.

 

{Én akkor mint izraeli is szorongtam - kevesebb mint egy  évvel voltunk a hatnapos háboru elõtt, Nasszer egyiptomi elnök kiirtásunkkkal fenyegetett, az arab terror  ha kis lángon is, de müködött és a keleti blokk, élén a "dicsõvel" állandó Izraelellenes uszitásával tette magát szalónképessé az arab világ elõtt. Tévedés ne essék, nagyon jol éreztük magunkat, a koszt óriási volt és a kirándulásokra hatalmas ételcsomagokkal traktáltak (Meisels kollágám a Máárivtól ezt "Fresspackete"nek becézte). Most értettem meg meg miért viselkedett a svájci zsidóság a Holocaust alatt úgy  ahogy viselkedett; miért türték szótlanul hogy a hatóságok a határról visszadobják a menekülõ zsidókat az üldözõ nácik karjaiba és miért dugták be füleiket, hogy ne hallják az éjjelente átrobogó deportálo vonatokon a halálraitéltek jajkiáltását. A svájci zsidók sem voltak jobbak mint a magyar zsidók, csak szerencsésebbek voltak.

 

   Bátjá mindebbõl semmit nem vett észre. Nem is akartam õt beavatni a vészkorszak bennem hagyott kitörölhetelen jeleibe. Õ gyermetegen örül a minden este az  ágyra kikészitett kis tába svájci bittersweat csokinak (akkor még nem tudták hogy erre hechser kell, ma már a vécépapirra is kell, dehát haladunk a korral - és nem sütünk Váncza sütöporral, mert nincs rá hechser), meg az ablakból látható hónak.}

 

 Próbáltuk megmászni a Jungfraut, a végén lélegzetállitó hegyi vasuton mentünk, lebegve ég és föld között. Sétálván a városka utcáin, én mint egy megszállott minden folyó vizcsapot bezártam, mig valaki figyelmeztetett, hogy ez nem Izrael, itt nem kell a vizzel spórolni.     

 

      A helyi ajándékbolt nagyon drága volt - akárcsak Silberhorn. nem is vettünk semmit. Általában alig vásároltunk valamit, talán csak a londoni bolhapiacon és a nápolyi bazárban. Nápolyban láttuk, a kikötõban azt a hébernyelvü feliratot ami úgy szólt, hogy "Sznób! Éjlátban már voltál"?

 

     Sertések az udvaron

 

          Londonban egy ottani barátom lakását kaptuk meg egy hétre. Az illetõ a Mááriv munkatársa volt és csak egy napot volt velünk - aztán hazament Izraelbe mert felesége szülni készült. (2012: akit szült az Jáir Lapid néven most készúl pártot alapitani, hogy apja, Tomi, örökébe lépjen, mint az izraeli Istóczy (21).  Egy egész éjjelen át beszélgettünk és vitatkoztunk vele a zsidóság sorskérdéseirõl, a vallásosságról stb. Hajnalfelé  Tomi beadta a derekát és azt mondta: mit akarsz tõlem, akinek már a nagyapja udvarában, Ujvidéken, disznókat neveltek?...

 

 

   Londonban valósággal éheztünk, mivel a kapott lakásban még egy pohár vizet is alig lehetett inni és a kóser vendéglõk irdatlanul drágák voltak. Ott szoktam rá, hogy reggeli két kiflit és egy öt dekás  tábla csokoládét eszem és ugyanezt este. Egyszer ettünk egy ebédet a Baker streeten egy orth. kóser vendéglõben, a koszt rossz volt és drága. Szerencs hogy szombatot nem töltöttünk Londonban. Akkor még nem lakott ott barátom, Dávid, akinél késöbb többször is voltunk.

 

Londonból mentünk Franciaországba egy lélekvesztõ kis repülõgépen, ami valahol egy kis mezõvárosban szállt le és onnan autóbuszon Párizsba. Párizst látni - és nem meghalni - ez volt a feladat. Itt a Louvren kivûl csak egy emlékezetes dolog maradt a fejemben: a Halleban való éjszakai csatangolás, egy izraeli diplomata fiával, akinek imponált hogy a Mááriv munkatársa vagyok és ezért hajlandó volt elnézni hogy nem eszünk csiga-bigát, sõt még hagymalevest sem, hajnalban, az egyik piaci bisztróban. Ezt csak a részegek eszik - fitogtattam jólértesültségemet   - és mi nem vagyunk részegek. Hozzátettem hogy a Le halle nem is hasonlit a Zola által leirthoz, de ezt Udi nem értette, pedig õ egy exluziv izraeli gimnáziumban érettségizett, de inkán a focin és lányokon járt az esze.

 

      Nem dicsekszem el, hogy voltunk abban az enyhén hirhedt mûintézetben, ahol lengén öltözött táncosnõk mutatták be azt amijük van - a müvészet álarca mögé bujva. Nem fordultam Gyarmathy úrhoz, a Follie müvészeti igazgatójához, aki Pali szerint minden izraeli magyar zsidónak ingyen belépõjegyet adott, nem akartam potyázni és ezzel kiadni magam egy nagyon valószinü Chilul Hásémnek (22 ). Az ismeretlenség homályában, gondoltam, senki nem fog rákérdezni, ki ez a szakállas muki. Bátjá egyáltalán nem értette mi ebben a pláne, neki a koreográfia és a szines cucc tetszett  és nem fogta fel mi az, amin az ostoba férfiak annyira lelkesednek. Csöndben, magambam, beláttam hogy igaza van. Sokkal késõbb, amikor az Olám Háze nevü izraeli bulvárlap lefotózott egy izraeli vallásos (Mizrachista) politikust, aki felesége és vendéglátói társaságában, a még hirhedtebb Lidóban volt - fogtam fel mitõl menekültem meg azáltal hogy Párizsban senki nem ismert. Eszembe jutott a talmudi rabbi Iláj vonatkozó mondása (23) és nagyon elszégyeltem magam, pedig itt errõl szó sem volt.}

 

      Az olasz csizmának olyan lábszaga volt, mint egy közelkeleti kikõtõnek - fõleg Nápolyban, ahol hajóra szálltunk. Igy aztán otthon éreztük magunkat, ha nem is Milánóban és Firenzében - de mindenesetre Rómától délre. Velence egy külön mese; itt ujra fiatal házasok voltunk, mézesnapok, mindennel, amit annakidején elmulasztottunk (24).  Gondoláztunk és andalogtunk,  galambokat etettünk a Dómtéren és méregdrága de pocsék kóser ebédeket ettünk az egyetlen kóser vendéglõben. Bátja itt érezte magát legjobban, lévén romantikus lélek, neki minden tetszett. Fõleg az amikor bementünk egy exkluziv boltba ahol különleges csipkéket, teritõket,  és függönyöket árultak, elképesztõen drágán. Kinézett magának egy csipke abroszt, de majdnem elájult amikor az árat hallotta, vagyis amikor a temérdek lirettából leforditottam  az árat dollárra. Mint a nyul futott volna ki a boltból, de nem engedtem, hanem nyájasan megkérdeztem, szerinte mennyit szabadna nekünk ezért fizetni?

 

A  kapitány asztalánál     

 

      Ha jól emlékszem, kapásból rávágta , hogy harmint dollárt, aminek éppen az ötszöröség kérték az abroszért. Mondtam, hogy várjon és a tulajnak odavetettem hogy ez nagyon drága - és indultam kifelé. Miszter, miszter, mondta a tulaj, ne siessen annyira - mennyit ér meg magának ez a gyönyöru abrosz, eredeti meráni csipke. Mondtam, hogy nekem egy centet nem ér, de nejem õnagysága fizetne érte tiz dollárt...

 

Mindez rossz angolsággal folyt, a tulaj sem tudott jobban mint mi, állandóan olasz szavakat kevert beszédébe és családja egészségére esküdött hogy igazat beszél. Már egy pillanatra majdnem hittem neki, de aztán egy belsõ helységbõl kikukkantott a szinyóra és  megértettem miért esküdözik olyan intenziven...

 

Kár a helyért és idõért: az abroszt 25 dollárért vettem meg és Bátjá nem hitt a szemeinek. A félórás alku minden percét élveztem és a tulaj ujfent megesküdött hogy koldusbotra juttatom, majd megkérdezte, hova valósiak vagyunk és Izraelt hallván azt mondta, hogy az más, most már érti hogy miért tudunk olyan jól alkudni. Ez egy kalmárfajzat - mondta esküdt nejének olaszul - akik eladták a Megváltót. Ezt egyes szavakból és az összefüggésekbõl, értettem, lehet hogy valami rosszabbat mondott.

 

 Amikor kint elmondtam Bátjának, azt mondta, hogy a pofájába kellett volna vágni az abroszt és nem megvenni. Azt már nem - mondtam - az abrosz megéri az árát és ha nem vesszük meg, attól a talján nem lesz kevésbé antiszemita.

 

  Amikor évekkel késõbb Bátjá eldicsekedett barátnõinek, hogy tudok én alkudni, mindig eszébe jutattam hogy én kalmárfajzat vagyok, aki eladta potom áron a megváltót...

   

    Ezen mindig jót nevettünk.

 

       Olaszországban sokat vonatoztunk, mivel az izraeli olasz nagkövetség kiadott ujságiróknak egy 5o% százalékos kedvezményt tartalmazó igazolványt, ami igen jelentõs megtakaritás volt.

 

Nápolyban szálltunk hajóra. A Teodor Herzl az utolsó izraeli luxushajó volt, meglehetõsen kóser konyhával (25), amit két másgiách felügyelt. Ezzel azért tudtunk közlekedni mert a Nápoly-Haifa  vonal négy napos volt, amibe  nem esett szombat és igy semmi akadálya nem volt, hogy izraeli hajóval menjünk.

 

   Mint izraeli ujságiró (Mááriv) annyi kiváltságban volt részem hogy szinte szégyelltem. Az egyik este a kapitány asztalához voltunk hivatalosok, ahol minden földi jóban volt részünk és minden résztvevõ elmondott egy történetet. Én a hat évvel azelõtt történt Jechidutot mondtam el a rebbénél, amit a hallgatóság  nagy tetszéssel fogadott, föleg amikor zárójelben elmondtam, hogy a rebbe szakmájára nézve - hajómérnök.

 

      A hajón kevés házaspár és sok idõs férfi és nõ volt, akik lázasan kerestek - és találtak -  kalandokat, szinte naponta mással. Ez olyan nyiltan történt hogy nem lehetett nem észrevenni. Megértettem azokat a rabbikat, akik tiltották az ilyen túrákon való részvételt, még ha a kásrut rendben is volt. Mi egymással voltunk elfoglalva -kései nászut volt ez - és úgy tettünk, mint a három majom, amely nem lát, nem hall és nem beszél.

 

       Hány tank van a sziriai határon?

 

              Otthon összegyült a népes család és csodájára jártak a képeknek, amiket fényképeztünk. Bátjá szépen albumokba rendezte õket, megvannak a mai napig. MIért nem vittem magammal a New-Yorkban vásárolt mecie filmkamarát, a maga primitiv 8 M"m filmjeivel - ma már nem tudnám megmondani.

 

Az 1967-es év fordulópont volt Izrael történetében. Ekkor tört ki - Nasser fenyegetései következtében -  az un "hatnapos háboru", melynek során Izrael tönkrevert három erõs arab hadsereget - Egyiptom, Sziria és Jordánia egyesült ármádiáját. Fõleg az egyiptomi légierõ veresége volt látványos: Ezer Weizman ( 26) légiereje a földön verte szét  az egyiptomi harci repülõgép állomány 9o% százalékát. Izrael a szuezi csatona partján volt, amikor az egész Szináj sivatagot elboritották a menekülõ egyiptomi katonák bakancsai. Kiderült hogy mezitláb az egyiptomi katona sokkal gyorsabban fut mint cipõben.

 

      Az elõzmények nem voltak ilyen kecsegtetõk. Hosszu idegháboru elõzte meg a háboru kitörését, a miniszterelnök Lévi Eskol volt, egy megátalkodott civil, aki a döntõ órában rádióbeszédben dadogott-hebegett és a nép a fejét fogta. Végülis Eskol átadta a hadügyi tárcát Mose Dájjánnak, aki legendás hadfi és még legendásabb nõcsábász hirében állt és az egységkormánynak kikiáltott kormányhoz csatlakozott Menáchem Begin is, a jobboldali Chérut vezére (27).

 

Még korábban összebarátkoztam a magyar követség sajtó és kulturattaséjával, egy Zagyi János nevü parasztfiuval, aki a magyar irodalmat kevésbé ismerte mint én, de olyan otrombán próbált kémkedni, hogy az ember nehezen  tudta visszatartani a nevetését.

 

Egyszer lakásomon vendégül láttam és barátságos beszélgetés közben - kávé, kuglóf és likör - nekem szegezte a kérdést: hány izraeli tank állomásozik a sziriai határon. Elõször at hittem rosszul hallok, de aztán  "megértettem a kérdést" és azt mondtam, várjon egy pár percig, megkérdezem. felhivtam egy link számot és héberül, amit Zagyi nem értett, feltettem a kérdést, majd hallgattam és jegyeztem a választ. 55  T-34-es, mondtam Zagyinak, azonkivül 1oo katjusa,, 5o Mir aknavetõ stb, és felsoroltam vagy hatféle szovjet gyártmányu fegyvert.

 

     Dehát ezek a sziriai határ túloldalán vannak! - esett ki a magyar aparatcsik egy pillanatra szerepébõl - én az izraeli tankokra kérdeztem. Pillanatig se hidd Jánoskám, hogy az élenjáró Szovjetunió csak az araboknak ad el - jó pénzért - fegyvert. Izraelnek is elad, mert az izraeli dollárnak nincs szaga...

 

Zagyi elköszönt, rohant, leadta a drótót és pár napon belül óriási letólást kapott. Utána egy ideig nem jelentkezett. Elmondtam Palinak az esetet, aki ismerte Zagyit és kijelentette, hogy vannak nála tökkelütöttebb magyar "diplomaták" is. Hogy lehet ez? - kérdeztem?  Erre Pali elmesélte, hogy még a Rákosi korszakban volt egyszer egy magyar külügyminiszter, bizonyos B. János, aki maga csizmadia volt és jó néhány volt suszter barátját besuszterolta a magyar külügyi szolgálatba.

 

Az õ fiai nem lesznek munkások

 

 Aztán Zagyi ujra eljött, a tel-aviv prostitúció iránt érdeklödött behatóan, amit nem csodáltam, mert ismertem feleségét, egy nála 15 évvel idõsebb cerberust. Egyszer megkérdeztem, hol tanul két fia, mire szemrebbenés nélkül válaszolta hogy a jaffói skót misszió iskolájában, mivel "ott nyelveket tanulnak", majd kisvártatva hozzá tette: "Az én gyerekeim nem lesznek munkások!".

 

      Amikor a hatnapos háboru nyomán a dicsõ Szu. megszakitotta a diplomáciai kapcsolatot Izraellel és perceken belül követték õt a csatlós államok - Zagyi eljött a Máárivba, sirva búcsuzott és bizonygatta, hogy õ nem tehet semmirõl. Mondtam hogy efelõl nyugodt lehet, senki nem vádolja õt semmivel.

 

{ Ekkor már élénk figyelemmel kisértem a magyar viszonyokat. Javára szolgáljon, hogy a Kádár rendszer nem teljesitette túl a normát és nem lihegte túl a moszkvai utasitásokat. Sõt, lehet, hogy egy oktávval halkabban uszitott az "imperialista, agresszor" Izrael ellen. Ez a hivatalos megnyilatkozásokra érvényes, de a sajtóban fõleg a zsidó párt-bér-tollnokok (28) kénkövet fujtak Izrael ellen  és a "szegény", megtámadott és leigázott arabok mellett. Ez a gátlástalan propaganda - aminek élén Lali "barátom" állt a rádióban -  sokszor nyilt antiszemita jelleget öltött. Talán ezért engedte meg az "Egyházügyi Hivatal" Dr Seifert Gézának, aki akkor a Miok fõtitkára volt, hogy aránylag moderált beszédében ne itélje el az "imperialista" Izraelt hanem békéért imádkozzon, mivel "ott hittestvéreink és rokonaink élnek".

 

Seifert beszéde, amit annakidején, pártutasitásra, az Uj Élet cimszalagban közölt, élénk feltünést keltett, mivel igencsak elütött a csehszlovák, keletnémet és lengyel zsidó quislingek vérgõzõs beszédeitõl. Én ezt megirtam, héberül (a Máárivban) és magyarul (az Uj Keletben) és sokkal késõbb a Bárónõ könnyekkel szemében mesélte hogy ezen cikkemet megjelenése óta a retiküljében hordja...}

 

A sakterok maradtak

 

      A kapcsolatok tehát megszakadtak. Izrael érdekeinek képviseletét a svájciak vállalták el, mig Budapestet Izraelben a svédek képviselték. Dávid Giládinak, a rendkivül népszerü izraeli ügyvivõnek, 48 óra alatt kellett elhagynia a magyar fõvárost.

 

Nem mindenki ment haza. A négy izraeli sakter, akik államközi egyezmény alapján, az Izraelbe irányuló marha-exportra vágtak - hivatalosan felkérettek, hogy maradjanak, mivel "bussines as usual" (29). Ekkor mesélte nekem Reuvén Áháronovits, bné-bráki haszid polgármester nagy büszkén hogy "stell dir for" (3o) az én unokáim Pesten magyarnyelvû héderbe járnak (31). Néhány hónappal késõbb valahogy kitudódott a dolog - az egyik sakter szerint "meszire" (32) volt és a szerzõdést felbontották, a sakterokat meg hazaküldték. Elõbb a Hivatal megpróbálta menteni a veszett fejsze nyelét és felkérte a Sip utcát, adjanak õk sakterokat, de hát ez még viccnek is rossz volt és a magyar állam, nem elõszõr, nagy dollárösszeget veszitett a "nemzetközi proletárszolidaritás oltárán.

 

Nemcsak a sakterok maradtak - egy ideig. Az arab diákok is maradtak. Ezeket az izraeli kompárt küldte, látta el minden jóval, lakással, zsebpényzel, tandijmentességgel és a magyar elvtársak meg ajnározták õket, mint szegény "üldözött" arab menekülteket. Amit õk nem tudtak, de amin az akkor még létezõ pesti ortodoxia nagyokat derült, az a tény, hogy sok arab - fõleg palesztin - diák - Kövári kóser husüzletébõl vásárolt rendszeresen, mivel "ott biztos nincs sertéshús"...

 

Ide tartozik az a sztori is, ami Kadhafi látogatásakor történt. Moszkvai utasitásra a magyar párt és rendszer nagyon jóba volt az õrült libiai diktátorral, rengeteg befektetést eszközölt a libiai sivatagban (aminek nagy részét eltemette a homok) és Kadhafi ezt azzal viszonozta hogy egy szép napon eljõtt látogatóba. Már a reptéren nagy Izrael-ellenes tirádát vágott ki majd késõbb - de még aznap - sürgös telefon jött a külügybõl a pesti ortodox Tagozat vezetõjéhez, a már emlitett Fixler Hermannhoz - azonnal küldjön ki egy kóser hentest a vágóhidra. A sokat megélt és harcedzett Fixler - régi, harcos párttag -  nem tudta mire vélni a dolgot, de kérdéseire csak a választ kapta, lépjen összeköttetésbe felsõ kapcsolatával az ÁEH-ban.

 

     Ott azt mondták, hogy  a külügy  információja szerint Kadhafi "csak kósert eszik" és tapasztalataik alapján nem akarnak a Sip utcával bajlódni, ezért Fixler azonnal teljesitse a parancsot és küldjön ki egy kóser saktert a vágóhidra.

 

    Kóser hentes Mekka felé vág

 

               Az már más - mondta az Elnök úr - sakter az nem hentes, tessék parancsolni. Másnap reggelre kelve kiküldte  reb Jichok Weiszt, az akkor még fiatal saktert a vágóhidra, mondva hogy azt tegye amit elvárnak tõle.

 

 Az elvárás az volt hogy vágjon le hét bárányt, a moszlim vallás elõirásai szerint, ami azt jelenti, hogy a sakter, miköben vág, arccal Mekka felé fordul. A jobbsorsra érdemes sakter fejében megfordult, hátha tilos dolgot mûvel, hátha ez olyan mintha "ávajde zóre" (33) lenne. Arra is gondolt, ha lehetne telefonálni és megkérdezni az ortodox fõrabbit, de aztán legyintett egyet, õ tudta miért.

 

Az esetet hétpecsétes titokként õrizték, csak én publikáltam a Máárivban ,kitünõ barátom Zeév-Farkas Jákov, a világhirü karikaturisra illustrációjával.

 

     {A hatnapos  háboru után Izrael eufóriában leledzett. Minden a miénk volt; az egész volt mandatórikus Palesztina a Jordán folyóig, beleértve Jeruzsálemet, Betlehemet, Hevront, az õsi várost, ahol a Machpéla barlangban az õsapák nyugosznak; délen nemcsak a gázai õvezet hanem az egész Szinaj sivatag a Szuez csatornáig, északon a Golán fennsik. Az arab hadseregek lábaink alatt hevertek és Izraelben a történelmi Nagy-Izraelrõl kezdtek egyesek beszélni, aminek a Tórában lefektetett határa az Eufráteszig terjed. Az eufória a nép széles rétegeit érintette - a vallásosokat is, akik az események alakulásában az isteni Gondviselés kezét látták.

 

    Én mint rendesen, szkeptikus voltam, azt gondoltam, hogy kevesebb több lett volna. A sokszáz milliós arab tengerben élõ maroknyi zsidóktól kissé nagyobb szerénységet lehetett volna elvárni. A háboru befejezése utáni nap- a hetedik nap - szombatra esett. Ekkor eljött hozzánk látogatóba a már emlitett Palmon házaspár - az aki próbált rábeszélni tanuljam ki az ács szakmát, mert az országnak szüksége van  épitõipari szakemberekre.

 

Most olyan lelkes volt, olyan fennkölt hangon beszélt a Nagy-Izraelrõl, hogy azt mondtam neki: Reb Szimche meglátod, hogy egy szép napon ezeket az elfoglalt területeket vissza kell hogy adjuk - ha békét akarunk. Tudtam, hogy a kisördög beszél belõlem, de a vendég nem értette el a szót és nagy felháborodásaban elmondott mindennek, a defetista volt a legenyhébb jelzõ szótárában.

 

  "Ki akar békét?!" - S.P. valósággal kiabálva mondta ezt - "ezekkel, békét? Ezek nem emberek, ezek primitiv gyilkosok". Megismételten, csöndben hogy mi most sem akartunk háborut, amit ránk kényszeritettek, nekünk fontos a béke.}

 

    Egyhamar kiderült, hogy az "Öreg" (34) is amondó hogy Jeruzsálem kivételével a területeket a béke fejében vissza kell majd adni. Õ nem foglalt állást hogy a "területek" megszállt területek-e vagy felszabaditottak - errõl az "ideológiai" kérdésrõl akkor késhegyre ment az izraeli közvélemény - Õ csak területeket mondott. B.G. akkor Szdé Bokérban volt, belsõ önkéntes számûzetésben, miután az uj párt amit alapitott (35 ) csúfos vereséget szenvedett a választásokon.

 

     Ekkor kezdõdõtt meg az intenziv telepités a megszállt területeken, fõleg Judeában és Szamariában, vagyis  jordán nyugati partvidékén. Gombamódra szaporodtak ott települések - állami segédlettel és támogatással - azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezzel kész helyzetet teremtsenek és ne legyen lehetõség - bármilyen jövõbeni rendezés során - a területek békés visszaadására. Ekkor vetették el a magjait annak az abszurd helyzetnek,, amelynek levét most isszuk, 2oo2-ben.

 

(2012: még most is. (Közel)keleten a helyzet változatlan, a levegő nem mozog, csak most a perzsák atombombával riogatnak bennünket-----)

**************************************************************************************************

 

JEGYZETEK

 

1)  Egy talmudi amorita neve.

 

2) Mirjam a prófétanõ, Mózes nõvére.

 

3)  Szószerint csoport (héber) kvucá. A rebbehez utazó jesivabócherok gyüjtõneve.

 

4) Rövidités: Az erec jiszráéli Munkáspárt, Ben-Gurion kormányzó pártja.

 

5)  Apa (héber).

 

6)  Baba (héber).

 

7)  A bibliai Noé bárkájában mindenféle állatfajta volt, hogy ki ne vesszenek az özönviz során.

 

8)  Jelzálogkölcsön ( talmudi, arameus).

 

9)  Bajkeverõ (angol).

 

1o)  Héber eredetiben:  "amit nem tesz az ész - azt megteszi az idõ" - sokkal jobban hangzik.

 

11)  Másgiách - (kósersági) felügyelõ (héber).

 

12)  A fia - aki nem volt vallásos - a Máárivban dolgozott, mint a papirraktár felelõse.

 

13)  Glátt, vagyis szuper-kóser (héber) egy olyan étel aminek rituális megfelelõségéhez  soha, semmi kétség nem fért.

 

14)  1948-ban. Karlbach meteorszerü tehetségü ujságiró és szerkesztõ volt, õ tette meg az általa alapitott Máárivot az izraeli ujságok legnagyobb példányszámmal - és befolyással - rendelkezõ lapjának. Ma, az akkor  cserbenhagyott Jediot a legnagyobb példányszámu.

 

15) Na, hogy tetszik ez neked? (jiddis).

 

16)  Záck személyi nevei. Igy hivták õt, jiddis kiejtéssel, régi, külföldi ismerõsei és barátai.

 

17)  "Zsidó betyárok" (jiddis idióma).

 

18)  Csere (angol) repülõjegyek hirdetések ellenében. Igy a lapnak a jegyek sokkal kevesebbe kerültek.

 

19) Önmegtagadás, az egó letörése, semmibe vétele.

 

2o)   Toweri testõrök . A kifejezés szószerint húsevõ( angol). Ezek utánozhatatlanul szinpompás egyenruhában jártak, jól megtermettek voltak és látszott rajtuk hogy sok húst esznek (Bátjá megállapitása).

 

21) Istóczy Gyõzõ, az elsõ magyar antiszemita párt vezére, a magyar parlamentben, a 19. század 8o-as éveiben. Tevékenysége készitette elõ a talajt a tiszaeszlári vérvád népszerüsitéséhez.

 

22) Isten nevének megszentségtenitése (héber).

 

23)  Szerinte, ha valaki látja, hogy nem képes ösztönét legyõzni, öltsön fekete ruhát, menjen el egy helyre ahol nem ismerik és tegye amit szive kiván, de ne szentségtelenitse meg Isten nevét. (BT,Moéd kátán 17, a).

 

24) Vallásos zsidók rendszerint nem utaznak nászútra, praktikus (rituális) okokból. Ugyanis az ujdonsült asszonyka a nászájszaka után öt napig érinthetetlen és utána rituális fürdõben kell alámerülni, csakúgy mint havi tisztulása után.

 

25) "Meglehetõsen" azért, mert  nagyüzemi étkeztetés esetében alig lehet egy konyha annyira kóser mint egy magánháztartásban. Ennélfogva vannak zsidók akik sehol nem esznek - csak otthon.

 

26)  Ezer Weizman - a néhai Chájim Weisman, Izrael elsõ államelnökének unokaöccse - késõbb maga is köztársasági elnök.

 

27) A legendás "Irgun" földalatti mozgalom vezére, akinek fejére az angol mandatórikus hatóságok vérdijat tûztek ki. Késõbb (1977-tõl) kétszer is Izrael miniszterelnöke. Õ kötötte meg a békeszerzõdést Egyiptommal és adta vissza a megszállt Szináj félszigetet.

 

28) Álljon itt, szégyen és gyalázatra, azon zsidó tollforgatok neve, akik akkoriban a magyar sajtóban és rádióban azt a piszkos munkát végezték, amire egy becsületes magyar ember nem volt hajlandó: Forgács Marcell, Makai György, Réti Ervin, és társaik.

 

29)  Szószerint: az üzlet mint rendesen (angol).

 

3o)  Képzeld el (jiddis).

 

31)  A Piri néni vezette ortodox óvodába, ahol mindig volt 8 -1o különbözõ koru nebuló.

 

32) Besúgás (héber) meszirá.

 

33) Szószerint "idegen (isten) szolgálata (héber) vagyis bálványimádás. Itt kell megjegyezni, hogy az iszlám monoteista vallásnak számit a zsidóság szemében.

 

34)  Ben-Gurion népies elnevezése - élete utolsó 3o évében.

 

35) Az uj pártot Rafinak hivták (Rövidités: Erec Jiszráél munkásainak listája). Ezt B-G. két famulusa, Mose Dájján és Simon Peresz segitségével alapitotta, de választási bukása látványos volt.

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)