AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR A TETT SZINHELYÉRE(9)*                          

 

                              KIÜRÍTEM  GÁZÁT - MAGYARUL

Kilencedik fejezet, amelyben ha az olvasó esetleg aggódik, hogy a végén mégis felmentem a Scopus hegyre, Goren ezredes főrabbi büntetéseként, télvíz idején, rendőregyenruhában, megnyugtathatom, hogy nem mentem fel.

Ezt persze nem csak ma sajnálom - már akkor is sajnáltam. Azonban a dolgok dinamikája nem engedte, hogy az általam igazságtalannak tartott büntetést elviseljem. Egyrészt sokan mondták, hogy a fenti egyetemi könyvtárban én éjjel-nappal csemegéztem volna, másrészt valaki a bárácban a fülembe súgta, hogy ha Goren valakivel ki akar szúrni (sokkal csúnyább kifejezést használt), akkor két hét múlva „elfelejtenek” váltást küldeni a rabbinátus emberének, és mivel a fenti konyhát nem lehet felügyelet nélkül hagyni, az „áldozat” ott marad még két hétig, esetleg tovább.

Azt maga Móse A., a parancsnok, mondta nekem, hogy két hét múlva már lesz rendőregyenruha, tehát ne áltassam magam. Közben naphosszat ott lődörögtem a jaffai bázison, ami nagyon rossz helyen volt, a Setách Há-gádol¹ környékén és nagyon nem szerettem ott lenni. A napok teltek-múltak, még egy hét és megyek Szibériába. A bázisban sokan sajnáltak, és drukkoltak nekem. Egy veterán törzsőrmester, magyar, akit egyszer Goren nyilvánosan lemarházott, a fülembe súgta, hogy „márpéá tésá.² Kérdeztem, miről van szó - ujját a szájára tette: egy szót se többet.

Másnap járok a jaffai főutcán, és egy mellékutca sarkán  látok egy kézzel írott cégtáblát: márpéá tésá. Bemegyek, kérdezem, van itt orvos? Kérdi a kis katonalány, aki a kalitkában ül: Van miszdár cholimod?³ Nincs. Akkor menj, és hozzál. Az egységben kötelesek adni neked, tette hozzá kedvesen, amikor látta elkámpicsorodott arcomat. Jó, mondtam, meddig van  itt nyitva? Délután négyig, válaszolta.

 

Rövid hullám - majd hosszú

 

A pákid rosi⁴  jóízűen nevetett, amikor kértem az eligazítást a katonai rendelőbe. Rendes jeke fiú volt, először akadékoskodott, de csak veleszületett jekeségénel fogva. Amikor mondtam, hogy ismerem a  regulákat, kötelesek engem orvoshoz küldeni - szó nélkül kiállította a papírt.

Az ambulanciára menet  spekuláltam mire panaszkodjak. Esetleg a szív-paragrafusra - a fül és a lúdtalp nem érdekesek - de ez hamar fiaskóvá válhat. Mire odaértem, kérdeztem a kislányt, van-e itt ortopéd orvos. Azt mondta, hogy van de már elment. Hozzá azonban csak belgyógyász orvos ajánlására lehet menni - tette hozzá. Ám legyen.

A katonai orvosok emberemlékezet óta hozzá voltak szokva az „artisták”-hoz,⁵ akik minden elképzelhetőt - és elképzelhetetlent  - kitaláltak, csakhogy maródira mehessenek (ez apa szavajárása volt), vagy hogy néhány gimelt⁶  kapjanak. Ezért, és mert már jó késő volt, unottan fogadott, és kérdezte, szerintem mi bajom van.

Mondtam semmi, de a bal térdem nagyon fáj, minden lépésre belenyilall és attól tartok, hogy porcleválás esete forog fenn. A választékos beszéd és néhány szakkifejezés (épp a napokban olvastam erről egy cikket a Jediotban) megtette a hatását, és az orvos kérdezte, futballozok-e? Mondtam, hogy Isten őrizz. Na ha nem - mondta a doki, miután megtapogatta a térdemet, és fülelte élénk szisszenéseimet - holnap mész az ortopédhoz. Én ehhez nem értek.

Kérdeztem, súlyosnak ítéli-e a dolgot, de megismételte, hogy fogalma sincs.

Másnap az ortopéd alig kérdezett valamit. Ő is tapogatott itt-ott, kérdezte, hogy a másik térdem nem fáj-e, majd közölte, lehet, hogy a fájdalom átsugárzik a jobb térdemre is. Jaj nekem, mondtam kötelességszerűen, de ő már állította ki a papírt, hat rövid hullámú besugárzás-kezelésről - kétnaponként. Utána jöjjek vissza, meglátja mi lesz.

Kint a kislánytól megkérdeztem, hol sugároznak, ő megmondta, de hozzátette, hogy ma már késő van. Inkább gyere a sekembe.

(Nem tudtam, hogy a szakállam vagy mi vonzza ezeket a csitriket. Három évvel voltam idősebb Alizánál, aki szábre volt, bennszülött izraeli, de a szülei - hogy-hogy nem - magyarok. Miközben a mecupét rágcsáltuk, elmondtam neki, mi járatban vagyok, és ő azt tanácsolta, másnak reggel kilenc után menjek az ortopéd ambulanciára, „akkor már nincsenek számok”. Meghívtam moziba egy koraesti előadásra, és ő tágranyílt szemekkel kérdezte, hogy én mint vallásos, járok moziba? Mondtam, hogy vannak mindenféle vallásosok, miért nem azt kérdezi, hogy-hogy bevonultam, amikor jesívában tanultam, és a bócherek fel vannak mentve a katonai szolgálat alól. Tényleg, hogy lehet ez? - érdeklődött Aliza, miközben már a Jafaor mozi nézőterén ültünk, ahol egy török filmet adtak. A nézőtér majdhogynem üres volt, a film primitív és érdektelen, és így az egész idő alatt csöndben beszélgettünk. Elmondta, hogy ők is vallásos család - nem túl ortodox, inkább mizráchisták és ő nem akarta kihúzni magát a katonai szolgálat alól, pedig deklarálhatta volna magát dátijának.⁷ Akkoriban nem volt még a sérut leumi,⁸  és voltak vallásos lányok, akik úgy gondolkoztak, mint Aliza. Sokan közülük „elromlottak”, vagyis felhagytak a vallásos életmóddal.)

Nem nehéz? - kérdeztem Alizát a film után, amikor hazakísértem. Jaffán laktak, nem messze onnan, ahol szolgált. Bevallotta, hogy nagyon nehéz, bár nincs toránut⁹  stb. Ha apjának nem sikerült volna elintézni, hogy itt a közelben szolgáljon egy szimpatikus irodában,  s így  minden este otthon alszik - nem tudja, hogy bírná ki. A fiuk szemtelenek, nyúlkálnak, ő meg nem megy a sekembe egyedül, mert kikezdenek vele. Ezért örült nekem annyira, - vallotta be - ezért volt hajlandó a moziba is eljönni.

Közben hazaértünk, és Aliza azt mondta búcsúzóul, gondolja, szülei örülnének, ha megismerhetnének. Majd egyszer - mondtam. Majd gyere, mondta, és mondd el, hogy végződött a scopusi kaland. Jó, mondtam, és kezet fogtunk.

Miért nem csókoltad meg? - faggattam magamat, miközben az 54-es autóbuszon hazafelé utaztam, és a bibliai Boáz jutott eszembe.¹⁰ Kora gyerekkoromtól a bibliára asszociáltam, és ez nemegyszer kellemetlen helyzetekbe hozott, mikor hallgatóságomnak olyan bibliai jelentekkel, idiómákkal, érveltem, amiket azok nem ismertek.

Másnap - már csütörtök volt - valóban elkéstem reggel az utolsó számot, de egy marokkói fiú, aki ott ajtónálló volt, szívességet tett nekem,  és hozott a „pult alól” egy számot, mivel „látta hogy szenvedek”. Nem volt mit tenni, nem mondhattam neki, hogy szándékosan késtem el. Bent, a kezelés 15 percig tartott, majd mondták, hogy jöjjek vasárnap. Ez használ? - kérdeztem a technikust, aki szakszerűen megvonta a vállát. Vagy igen, vagy nem – mondta, majd ő is megkérdezte, futballozok-e. Tagadó válaszomra azt mondta, hogy néha nincs más választás, mint  a fájó térdet megoperálni.

Erre felmentem a bárácba, egyenesen Móse A. parancsnokhoz, aki örömmel közölte, hogy van már rendőregyenruha.

Mutatom neki az öt rövidhullámú kezelésre való beutalót,  a kezelés a következő keddig tart, vagyis   egy héttel azután, hogy a  következő csoportnak kell felmenni a hegyre. A parancsnok tele szájjal nevetett: mi lesz azután? - kérdezte. Mondtam, ha a rövidhullám nem használ, akkor jön a hosszú hullám, meg azután az operáció. Most azért jöttem - tettem hozzá komolyra fordítva a szót -, hogy kedden küldjetek fel valakit, hogy az a szerencsétlen, aki már ott van négy hete - ne maradjon tovább.

 

Csöbörből  Mismár Há-negevbe

 

A parancsnok, jelenlétemben, felhívta Gorent. Alázatosan, de egyértelműen elmondta a történteket, és engedélyt kért, hogy felküldjön valaki mást. Szokása szerint a TFR¹¹  ordított, és  lehülyézte Móse A.-t, aki jóval idősebb volt nála. Követelte, hogy kobozza el tőlem a kezelési vényeket, majd amikor a parancsnok kijelentette, hogy ez törvénytelen, Goren beleegyezett hogy valakit a bárác állományából felküldjön a hegyre. „Mondd meg a Krausnak, ne féljen, jól kibabrálok vele”. Ezt sokkal drasztikusabban mondta és Móse A. láthatóan szégyellte magát. Mondtam, oda se neki, ez úgy látszik láson cháchámim. ¹²

Még egy hétig élveztem az életet Jaffán. A már említett magyar főtörzs,  válogatott anekdotákat mesélt Gorenről - magyarul, mivel héber szókincse körülbelül 50 szóból állott. Kérdésemre, hogy lehet, lévén bezupált állandó katona, nem tanult meg héberül - azt mondta, hogy a halottak minden nyelven értenek.

Ezt csak  akkor értettem meg amikor, később, megtudtam, hogy a főtörzs a katonai chevra káddisá¹³ de facto parancsnoka.

A karaván tehát felment nélkülem. Már-már azt hittem, hogy elhárult a veszély, amikor kiderült, hogy Goren messzibb és állandóbb száműzetést talált ki számomra, mint a Scopus hegy.  Móse A.  hivatott, hozatott az ellátóból egy két stráfos tizedesi rangot, amit  jobb karomra tűzött és azt mondta: itt a nyílt parancs és az utazási vény, csak oda, de nem vissza. Vasárnap elutazol Mismár Há-negevbe,¹⁴  ahol az ottani Náchál egység vallási felelőse leszel. Kérlek, képviseld a rábbánutot a megfelelő vallásos büszkeséggel.

Még négy napom volt vasárnapig. Mit tehettem? Kivel tanácskozhattam? Apám ilyenkor  elszokta volt mondani, hogyan és miként  volt „katonáéknál” Wekerle Sándor, illetve Tisza István idejében. A tel avivi rokont, aki egyszer azt tanácsolta, menjek építőmunkásnak - nem volt mit kérdezni. Átkoztam makacsságomat, ha felmegyek a hegyre, két hét alatt letudom a büntetést, így meg, ki tudja...

Igen? És ha  a hegy után küld el a fenébe, Mismár Há-negevbe, csöbörből vödörbe? - vitatkozgattam önmagammal, közben pedig már az ambulancián találtam magam, ahol, a sekemben, egy mecupe és egy gázoz¹⁵ társaságában, kiöntöttem szívemet Alizának.

A kislány, ahogy megörült nekem, úgy sajnált, hallván  a szomorú happy end-et. Tudod mit, gyere el hozzánk holnap este, apám okos ember és vátik,¹⁶  hátha van egy jó ötlete.

Miért holnap, és miért nem ma? - kérdeztem, de Aliza kész volt a válasszal. A mamája meghagyta neki, hogy amikor beleegyezek, szóljon egy nappal előbb, hogy jó vacsorát főzzön...

A Spielmann mama valóban remekelt, igazi magyar vacsorát főzött, amit már rég nem ettem, galuskával, csipetkével és a végén flódni. Anya már nagyon rég nem főzött magyarosan, azt mondta, hogy  a magyar konyha túl zsíros és nem egészséges.

Spielmann papa figyelmesen meghallgatott; ő is azt mondta, kár volt Gorennel kikezdeni, a rábbánutot csak a chevra káddisá útján, vagyis koporsóban, lehet elhagyni. Tanácsa: menjek le Mismár Há-negevbe, ott legyek egy ideig csendben (alacsony profil - mondta szakszerűen), aztán majd visszakerülök Tel Aviv környékére. Ebben ő nagyon reménykedik és itt jelentőségteljesen a lányára nézett… Én meg a Mirjámra néztem, az Aliza mamájára, akinek a feje nem volt előírásszerűen bekötve, és parókát vagy kalapot sem hordott. A Spielmann papa elértette a hangtalan színjátékot, és megjegyezte, hogy szerinte Aliza - ha férjhez megy - be fogja kötni a fejét. Aliza maga nem tudta, hová tegye magát: felváltva sütötte le szép szemeit, és nézett rám csillogó szemekkel…

Aztán mezüment bencsoltunk¹⁷ mivel Alizának volt két fiatalabb öccse, és egyikük már volt bár micve, majd Aliza  elkísért az autóbuszig. Nem kérek puszit, mondta, miután én néhány szóval vázoltam, mekkora felelőtlenség lenne most elkötelezni magunkat, amikor én „száműzetésbe” megyek. Aliza bólintott, hogy igazam van, majd megcsókoltam, és felugrottam a már induló autóbuszra. Ha erre jársz, gyere be hozzám – mondta, és én könnyet láttam a szeme sarkában.

 

Gémpecsenye és  a jezsuita igazság

 

Mismár Há-negev egy viharvert porfészek volt, kibbuc Száád és Beér Sevá között. A parancsnok kedvesen fogadott, azt mondta, itt jól fogom érezni magam. Nem tudott büntetésemről, azt mondta, rövidesen megkapom a számál¹⁸ rangjelzést.  Kérte segítsek az adminisztrációs tisztnek, miután látta a kartotékomban, hogy egyrészt voltam a sálisut há-rositban, másrészt meg újságíró vagyok. Oké, mondtam, de megjegyeztem,  ha Goren ezredes megtudja... ő ugyanis élesen  ellenzi, hogy embereit kihasználják más célokra.

Ne tudja meg, mondta a parancsnok, Jánkele Árnon, aki szoros együttműködést, a vallásügyi utasítások szigorú betartását, és egy sor egyéni kedvezményt helyezett kilátásba, ha parírozom neki. Ez többek között azt jelenthette, hogy minden második szombaton otthon lehetek.

(Hadd valljam be az igazat: nem is a szülői otthon közelsége hiányzott, most már, nekem, hiszen egyre kevesebb mondanivalónk volt egymásnak, hanem - nem is tudom pontosan mi. Talán a hasonívású fiuk, jesívabócherek társasága, akikkel voltak közös témáink - míg itt a táborban egyedül voltam vallásos, mint a keret hivatásos vallásügyi funkcionáriusa. A környéken voltak vallásos kibbucok és bennük vallásos gár'inok - ahogy mi voltunk annakidején Cháféc Chájimban - de azoknak nem volt rám szükségük. Magukba voltak zárkózva, mint a csiga a házába, a tábori rabbinátust megvetették, és távol tartották maguktól, azzal együtt, hogy minden lehetőséget kihasználtak, ha kapni lehetett valamit. Legyen az imakönyv, chumes, tefillin vagy  megilla-tekercs  purimkor - az igényeket előterjesztették, de azok kielégítése után mehettünk a fenébe.

Talán a lánytársaság hiányzott, amihez eddig egyáltalán nem voltam hozzászokva. Alizának írtam egy levelet - szüleinek nem volt telefonja - de nem válaszolt, Ettől majdnem búskomor lettem, de beláttam, hogy igaza van. Ki köti sorsát egy „száműzött”-höz.)

Egy szép napon vendéget kaptam. Ülök a szobámban, ami iroda is volt, amit a  jóléti tisztessel (számelet száád) osztottam meg - csörög a telefon, hív Joszi Gibsz, a sális, hogy jöjjek az irodába, vendégem van. Na ez ki lehet - kérdezem magamtól, miközben a 200 métert megteszem - reméltem hogy Aliza, de rögtön le is hülyéztem magam. Az irodában Slómó S. százados, tiszavirág-életű főnököm a Náchál parancsnokságon, várt rám. Már lerótta az inspiciálás kötelességét, Joszi Gibsz azt mondta neki, hogy minden a legnagyobb rendben és dicsért engem, hogy segítek neki. Menjünk az irodámba - mondtam. A számelet nem volt ott, regilán¹⁸ volt, ki tudja hol, az Éjn Semer-i somér kibbuc szülöttje volt.

Mit csináltál Náftolene? - kérdezte S. kétségbeesettem – nemcsak hogy cserben hagytál engem, de újat húztál Gorennel. Tudod te egyáltalán, hogy mit tettél?

Mondtam, hogy most már tudom. Elmondtam a Májer edényüzlet történetét, erről is tudott, és azt mondta, hogy a fiatal Májer nagybácsija Goren egyik helyettese, tehát ez is egy veszett fejsze nyele. Most mi lesz? - kérdezte S. százados - ki lesz nekem helyetted?

Ezt megkérdezni jöttél idáig? - kérdeztem keserűen - ezért utaztál 200 kilométert?

Hát tudom én ki lesz neked ? És mi lesz velem?

Tudtam, amit tudtam: S. megbukott a tiszti kurzuson, ő és még három rabbinátusi kandidátus, de Goren elintézte nekik, hogy mintha átmentek volna, sőt emelkedést ígért nekik rangban. Ezért le voltak kötelezve neki, és most jön S. és engem muszerol.¹⁹

Utáltam őt, utáltam magamat, utáltam az egész világot - de tartottam a számat. A végén csak annyit kérdeztem: visszafogadna-e magához, ha lehetne? S. százados esküdözött, hogy igen. Még soha ilyen jó őrmestere, illetve helyettese nem volt, mint én - bizonygatta. Mitől függ, min múlik - kérdeztem. Kin és nem min - mondta r’ Slójme, majd elmesélte megpróbált Gorennél számomra amnesztiát kieszközölni, de kapott egy hangos letolást. Aki tőlem megszökik, majd furfangos módon kibújik a büntetés alól - az ne reméljen kegyelmet - mondta a főrabbi.

Ebben maradtunk. Másnap irományaim között megtaláltam azt a papírszeletet, amire Goren annakidején felírta közvetlen telefonszámát. Harmadnapra virradó éjjel lövésekre ébredtem. Mire felöltöztem, és kimentem megnézni mi történt - csend lett, csak a konyha volt kivilágítva. Reggel Jichje, a jemenita mákás²⁰  sírva mesélte, hogy Gibsz és néhány társa  gémeket (ami héberül ánáfá és szerepel a tiltott madarak jegyzékében)  lőttek, és a konyhából vett edényekben sütöttek meg a pecsenyét. Őt farbarúgták és eltávolították, amikor tiltakozott.

Most jött el az én időm - gondoltam. Korán reggel felhívtam  a papírszeleten lévő számot, és amikor hallottam a jellegzetesen recsegő hangot GO-O-ren, mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy ilyenkor, korán reggel, ő maga veszi fel a kagylót, mert ez a titkos besúgók órája. Bemutatkoztam, és elmondtam az éjjel történteket. Részletesen kikérdezett, majd álmélkodott, hogy én vagyok-e én, és hogy „ezek után” hajlandó vagyok telefonálni neki. Ezt eleresztettem a fülem mellett, csak annyit mondtam, hogy itt csak ő segíthet. Jó, jó, mondta -  S. százados  már hetek óta rágja a fülemet, hogy mit tettem Náftolenennel, jó, majd...

Sálom nélkül tette le a kagylót. A templomba menet - ott imádkoztam minden reggel, pedig nem volt minjen,²¹ arra gondoltam, hogy most elkellene egy mikve, ami lemossa rólam ezt a jezsuita „cél szentesíti az eszközt” filozófiát. Dehát az igazat mondtad - korholtam magam – igen ám, de miért? Azért mert be akartál nyalni nála, jó pontokat szerezni.

       Utáltam magam, de ebben semmi új nem volt.

 

„Apa, vegyél nekem egy ilyen libát”

 

Délfelé hivatott  a parancsnok, és nagyon dühös volt. Le sem ültetett, csak megkérdezte, mit tudok a Gibsz ügyről, és „ugye, ezt te csináltad”? Mármint mit? - kérdeztem vissza. Gondoltam, hátha az éjláti esetről van szó,²²  dehát mi közöm hozzá, és mit csináltam én?

Jánkele Árnon kissé lehiggadva – „mit állsz itt nekem, miért nem ülsz le?! – elmondta, hogy egy jó órája kapott egy telefont a pikud parancsnokától, Móse Necer ezredestől. Képzeld, ez a barom Gibsz gémeket lőtt az éjszaka, és megsütötte őket, ezzel eltréflizte a konyhát. Én nem vagyok vallásos, mondta Árnon, de  mi itt hadsereg vagyunk, nem partizánok, és az  utasításokat be kell tartani.

Akkor már értem mi közöm ehhez, mondtam, ki kell hirdetni, hogy a konyha nem kóser, és aki kéri, az mánot krávot²³ kap.

Te csak ne hirdess semmit, mondta Jánkele, Gibszet azonnali hatállyal elhelyezték innen, egyenesen a pikudba rendelték, ott hadbíróság elé állítják, és minimum eltávolítják a hadseregből, pedig éppen most szándékozik nősülni...

Miközben ezt mondta, állandóan rajtam volt a szeme, látni akarta, mit tudhatok erről, ha egyáltalán. Én adtam a nagy csodálkozót, valóban csodáltam Gorent, aki egy telefonnal ezt el tudta intézni.

Most káserolni kell a konyhát - mondta ki a szentenciát a mágád. Már szóltam rászár Ganznak, annyi embert kapsz, amennyit akarsz, és délben hideget eszünk. Estére a konyha újra kóser lesz. Elvégre ezért vagy itt.

Minden keserűségem most kiborult az asztalra. Igen, ez az igazságos leosztás - mondtam. A Joszi feladata eltréflizni a konyhát, az enyém meg káserolni. Én csinálom az ő dolgát az irodában, ő meg Éjláton...

A mágád nem tudott erről, és kérte, meséljem el később, amikor a konyha már kóser.

(A konyhában már ott volt rászár Ganz. A konyhafőnök tördelte a kezét, én meg kérdeztem, ki fedezte fel a krimináliát. Jichje jelentkezett, kérdeztem konkréten milyen edényekről van szó, kiderült, hogy csupán két serpenyőt, egy kisebb fazekat és néhány tányért és evőeszközt meg egy konyhakést tréfliztek el Gibsz huligánjai. Csak ezeket kell kaserolni - forró vízben, illetve kiégetéssel,²⁴ a többi mind kóser, és lehet ebédet főzni. Mindenki hálás volt, a román konyhafőnök kezet csókolt nekem, csak én nem voltam elégedett magammal.

Vissza Árnonhoz. Mondom neki, Gibsz ezt nem csinálta egyedül, meg kell büntetni társait is, mert különben holnapután  vaddisznót süt valamelyik más. Hagyj békén, mondta, ha mindenkit megbüntetek, kivel fogok dolgozni? És ki csinálta eddig Gibsz munkáját, ha nem én - mondtam keserűen. Ebben a pillanatban cseng a telefon, és a pikudból, most a szgán²⁵ kéri Árnont, indítson vizsgálatot, és büntesse meg saját hatáskörében Gibsz bűntársait.)

Te szuggerálod őket? - kérdi Jánkele, és kényszeredetten nevet. Hát persze, hogy én - mondom - hiszen én, ígéreted szerint, rövidesen őrmester leszek, míg a pikud helyettes parancsnoka csak alezredes. Aztán lehet, hogy Cion Bölcsei is belejátszanak... - most már ömlik belőlem a keserűség, elárasztja az egész szobát.

Jó, jó, mondja Jánkele, kivizsgáljuk, te pedig ülj ide Gibsz helyére, és tedd a dolgát, amíg kapok egy új sálist.

Nem ültem a helyére, nem vagyok bolond, hogy azt mondják, hogy a számál dát kitúrta a sálist, és a helyére ült. Inkább a saját irodámba vittem az anyagot, és késő estig azon dolgoztam.    

@ @ @ @

 

Újabban egyre jobban kerülgetett a fene, már ami a lányokat illeti. Szobámmal szomszédos volt Dov, a kcin chinuch²⁶ szobája, aki ott is aludt, akárcsak én az én irodámban. Fél éjjel lehetett hallani a papírvékony furnérfalakon keresztül, az ott zajló „életet”. Ez nem volt erkölcsnemesítő. Ez a Dov is csak őrmester volt, nagy darab kibbucnyik, de tiszti feladatot töltött be és, a lányok - főleg a keletiek - bolondultak utána. Alizától csak nem kaptam levelet, nem tudtam kianalizálni, mi történik velem. Mintha a hagyományos cölibátusra-nevelés hirtelen összeroskadni készülne. Eszembe jutott a még Pesten hallott tanmese arról, milyen erős a jécer hore,²⁷ amely születése pillanatától jelen van az emberben. A sztori egy emberről szót, aki elhatározta, hogy egyetlen fiát a káros behatásoktól mentesen neveli, egy elhagyott helyen levő házban, ahol a madár sem jár. 18 éves koráig a fiú nem látott senki mást csak az apját (anyja úgy látszik eredetileg sem volt - a mesékben ez lehetséges), és amikor egyszer apja orvoshoz vitte a városban, és utcán láttak egy csoport lányt menni, a fiú izgatottam kérdezte apjától, hogy „mik ezek”. Az apa zavarában azt mondta, hogy ezek ...libák. Mire a fiú: „Apám, vegyél nekem egy ilyen libát”...

Nem tudom, mi lett volna a  vége, ha nem S. százados, akinek sikerült Goren szívét meglágyítani. Most, hogy a TFR elmondta néhány közvetlen munkatársának, hogy a precedensértékű Gibsz eset az én telefonomnak hála jött létre - volt főnökön naponta duruzsolta Goren fülébe, hogy „kár a Náftoleneért, vissza kell hozni Náftólenent”. Ez egy idő múlva eredménnyel is járt.

 

40 száá víz...

 

Addig azonban még  megkaptam a következő pénteken az őrmesteri rangot, a mágád kezéből, az ünnepélyes, szombat előtti sorakozón. A helyzet kínosságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a szokásos heti munkaüléseket a sális helyett most én vezettem, aki csak tizedes voltam, és nálam mindenki magasabb rangban. Ezt Árnon az őrmesterséggel próbálta kompenzálni.

Aztán Gibszet elbocsátották a hadsereg kötelékéből, vagyis felmondták szerződését és hazaküldték, Próbált ugyan tenni ellene, de a pikud parancsnoka azt mondta neki, hogy ha sokat ugrál, jön a beígért hadbíróság, és akkor ülni is fog. Én nem örültem, a módszert helytelennek és kínosnak tartottam, mivel Goren meggyűlöltette a vallást, ahelyett hogy megszerettette volna, bár beláttam, hogy minden konkrét esetben igaza volt.

Az egységnél is egyre nehezebb lett a helyzetem. Nyíltan suttogták, hogy én nyírtam ki Gibszet, mivel vallásellenes volt, mivel sokat dolgoztatott, mivel elszerettem tőle a számeletet, akivel Éjláton volt, ugyanazért és az ellenkezőjéért. Nem volt maradásom. Szobatársam, akivel az iroda közös volt, de ő lányok körletében aludt, az éjn-semeri somér lány, fejébe vette, hogy elcsábít. Ha nem tudom, hogy ez lejáratásomra megy - talán sikerült is volna  neki.

Chedva szemüveges, intelligens lány volt, majdnem 20 éves, két kürettel a háta mögött. Erről ő nyíltan beszélt, elmondta hogy az egyik küret-papa egy idős kibbuc tag volt. Ide-oda célozgatott, majd egyszer beállított este 11-kor - én már ágyban voltam - hogy ő itt alszik, mert korán jött vissza otthonról, és a körletben ágya foglalt. Mondtam, jó, átadom neked ágyamat, csak menj ki, majd felöltözöm. És hol fogsz aludni? - kérdezte kötekedve. A lócán, a templomban – mondtam

Ettől úgy megsértődött, hogy majdnem sírt. „Hát poklos vagyok én, hogy menekülsz előlem?” - kérdezte, mint a két prosti rabbi Ákívát.²⁸ Ülj le, mondtam, megmagyarázom neked, te értelmes lány vagy. Az asztalhoz ült, én meg az ágyban, nyakig betakarva, kiselőadást tartottam neki a zsidó erkölcs törvényeiről, a zsidó szemérem begyökerezett szokásairól, és arról, hogy akik úgy élnek, mint náluk a kibbucban, nem jobbak az állatoknál. Hány gyerek tudja nálatok biztosra, hogy ki az apja? - tettem fel a szónoki kérdést. Majd elmondtam rabbi Méir esetét Ávnimusz Há-gárdival. ²⁹

Ez mind szép és jó - mondta Chedva - de az igazság az, hogy te nem  is tudnál mit kezdeni velem, azt sem tudod, mit és hogyan kell csinálni.

Az elméletet tudom, ez benne van a Talmudban - a gyakorlat, legalábbis most, veled, nem érdekel. Ki tudja, milyen nyavalyákat szedtek ti ott össze a kibbucban, egyik ágyból ki, a másikba be…

Szándékosan elnagyoltam a dolgot, eddigi tapasztalatom azt mondta, hogy ha megsértem, faképnél hagy. Miután ez nem történt meg, hanem továbbra is erősködött, sőt már vetkőzni kezdett – rájöttem, hogy másról van szó. Te fogadtál valakivel, és most elveszted a fogadást - mondtam neki - hogy lehet egy okos lány ilyen hülye?

Chedva szomorúan nézett rám. Hát te ilyen okos vagy? De miből tudtad hogy ez fogadás? - kérdezte.

Hát különben kellek én neked, aki minden újára tíz fiút talál, akik különbek nálam, nincsenek komplexumaik, és nem idéznek a Talmudból?

Győztél – mondta, és mielőtt elment, hozzátette, hogy alaposan meg akarja beszélni velem ezt a dolgot. Mi a vallásos álláspont, hogyan tudják a vallásos fiatalok türtőztetni magukat, és igaz-e hogy a vallásos lányok mind szüzek esküvőjükig. Mondtam, hogy én nem vizsgáltam meg mindet, de egyhamar kiderült hogy hallott esetemről Jeruzsálemben, amikor panaszom alapján hazaküldtek kibbucába egy nagypofájú mákit. Jó éjszakát, Chedve'le, mondtam, nem akartalak megsérteni.

Másnap, miután a reggelinél mellém telepedett a tiszti ebédlőben, az irodába érve azzal kezdte Chedva, hogy mondd csak...

Mondom, ha begombolod a két felső gombot a blúzodon, és elárulod, kivel fogadtál tegnap...

Majd a végén megmondom, de most rajtad a sor: miért nem szabad. Hiszen én nem vagyok férjnél?

Ugyanaz, mint a náháláli Ruti - gondoltam - majd elmondtam a Nidá³⁰  törvényeit és azt a talmudi sztorit, amelyben egy  elcsábítandó nő azzal szerelte le a felhevült kant, hogy hol van neked itt a 40 száá víz,³¹  ami  a tisztuláshoz kell. Chedva tátott szájjal hallgatta, majd megígérte, hogy többé nem fog nyaggatni. Ettől fogva nagyon jóba lettünk. Nem mielőtt elárulta, hogy a fogadást itt a bázisban és otthon a kibbucban tette. Itt a Gibsz jobbsorsra érdemes barátnőjével és otthon egy idős nővel, aki fiatal korában vallásos volt, és így logikus, hogy most vallásellenes.

De honnan tudtad, hogy fogadtam? – kérdezte újfent.

Onnan, hogy ha nem fogadásról lett volna szó, nem vagy te olyan romlott, hogy ennyire degradáld magad. Chedva boldogan hallgatta-mondta, hogy „találtál bennem valami jót is”.

 

Hétvégi korrektúra

 

Egy szép napon jön egy fiú a bárácból, bné bráki lakós, Ávráhám Polisecki, őrmesteri rangban és sebhelyekkel az arcán.  A nyílt parancsára az vagyon írva, hogy ő itt ezentúl a számál dát. Na mondom, téged is az Isten küldött, mire ő, hogy ha nem is az Isten, de legalább S. százados, aki már alig várja, hogy jöjjél. Mondom neki, hogy azért maradok néhány napig, amíg beletanul a munkába, mivel ez az első állomáshelye mint vallásügyi (al)tiszt.

Jánkele Árnon nagyon nem örült, hogy elmegyek, de megértette, hogy „kitöltöttem büntetésemet”. Gibsz helyett már kapott valakit, és így érzékeny búcsút vettünk. Majd 50 év múlva találkozok vele Tel Avivban, ahol mint a Joint képviselője maceszt küld a kelet-európai zsidó közösségnek, beleértve Budapestet is.

A Náchál dandár parancsnoksága Jaffán volt, nem messze a báráctól.  Konyha volt, de alvóhely nem, így otthon aludtam Bné Brákban. Mindenki  örült, a szüleim, S. százados, még a bárác parancsnoka is mosolygott a bajusza alatt. Csak én nem  voltam elragadtatva magamtól: a tükörbe néztem és nem tetszettem magamnak. A goreni telefonhívás megfeküdte a gyomromat; nem gondoltam hogy így fogok visszajönni a „száműzetésből”, egy csúnya nyalizás szárnyain.

Így aztán, amikor már harmadnap S. százados kért, menjek vele egy fontos ülésre, amit Goren irodájában tartanak - elhárítottam a megtiszteltetést. Túl korai lenne - mondtam - még találok mondani valamit, és mehetek vissza Mismár Há-negevbe.

(Amikor bementem jelentkezni  Cvi Ron őrnagyhoz, a pikud fő sálisához - a tisztet egy irat fölé  hajolva találtam. Diszkréten köhécseltem, és mondtam, hogy hivatott.  Amikor hallotta a nevemet, azt mondta, hogy „ja te vagy az, aki a Gibsz jelentéseit írta”. Ezt nem tudtam cáfolni, de Ron hozzátette, hogy „aztán el is temetted őt”. Nincs értelme cáfolni,  mondtam,  ha ezt hiszik - higgyék. Ha tudná a parancsnok úr Goren TFR való kapcsolataim mibenlétét - eszébe sem jutna ezt gondolni...

Na, na, én is voltam jesívabócher valamikor, mondta Ron, majd egy 180 fokos fordulattal azt kérdezte, mi lehet az, hogy „ismert csomó” 5 betűvel? Ekkor vettem csak észre, hogy a fontos irat,  amin kotlik nem más, mint a Bá-máchne³² keresztrejtvénye.

Nem voltam meglepve, sem azon hogy mivel foglalkozik munkaidőben a Náchál parancsnokság harmadik embere, sem azon hogy az őrnagy nem szégyelli magát az őrmester előtt. Ez a gordiusi csomó - mondtam neki,³³ amit Alexander Mokdon (Nagy Sándor) vágott ketté a kardjával.

Cvi Ron nagyon elégedett volt. Hallottam rólad, tudtam, hogy fogod tudni - mondta, majd megkért, folytassam az előző gyakorlatot, és segítsek be itt-ott a sálisut munkájában.

Sajnos ez nem fog menni - mondtam - mert a TFR ellenzi ezt, és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy ujjat húzhatnék vele. Részemről, tettem hozzá, nem lenne probléma, és gondolom hogy S. százados sem ellenezné, de... Értelek, majd  meglátjuk - mondta Ron, és kegyesen elbocsátott.)

Örültem, hogy tudtam tartani a számat, bár a nyelvemen volt azt mondani, hogy  azért segítsek más feladatának elvégzésében, hogy a sálisutban keresztrejtvényt fejthessenek? Örültem, hogy volt eszem hallgatni,  és tudtam, hogy a kompromisszum kifizetődik.

Ez már a következő héten kifizetődött. Felmentem régi dicsőségem színhelyére, a Seárim szerkesztőségébe, ahol mint egy elveszett és megkerült fiút fogadtak. Az igazgató közölte, hogy kell nekik sürgősen egy korrektor, aki a pénteki mellékletet korrigálja. A munka szerda este és csütörtök délelőtt. Jól fizetik, pénz a kézbe, adó nuku. A szerkesztő hozzátette, hogy irhatok is, ha akarok, ezt külön honorálják. A Seárim akkor a legelterjedtebb vallásos napilap volt, jobbra nem is gondolhattam volna.

S. százados örült, hogy tehet érdekemben valamit, de meg is ígértem, hogy a csütörtök délelőttöket visszaadom kamatostól. Megírtam a havi jelentését a pikudnak meg a TBF-nak, pedig csak tíz napja voltam a pikudban. A módszer ugyanaz volt, mint azelőtt, és mint Szimchon főtörzsnél: ő irt egy piszkozatot, én írtam belőle egy „tisztázatot”. A piszkozatok szószerint hasonlítottak egymásra, egy ideig gyűjtöttem is őket, mint corpus delictit.

Amikor bevittem a jelentést Ron őrnagynak, oda se nézett, de másnap nyilvánosan megdicsérte S. századost a „munka nagymértékbeni fejlődésért”. S. elpirult, s megköszönte a dicséretet. Engem Ron behivatott, kacsintott, és azt mondta, hogy tudja, amit tud, majd megkérdezte, ki az (négy betűvel), aki a zsidó államot megálmodta. Amikor mondtam, hogy biztos viccel, mert lehetetlen hogy ezt ne tudná,   dühös lett és azt mondta, hogy egy őrmester ne szemtelenkedjen a föllebbvalójával. Az más, mondtam, akkor Herzl.³⁵  Az más, mondta Ron, az magyar volt, azért tudod.

Régi kísértetek nem halnak meg, csak megöregszenek. Egy szép napon ki jön velem szembe a pikud sekemjében, mint a kövér Ruti Náhálálból. Na kisfiú, hogy vagyunk –kérdezte, és megpaskolta az arcomat, én meg egy csattanósat a kezére ütöttem. Te jó ég, áthoztak ide? - kérdeztem, de ő megnyugtatott, hogy változatlanul Jeruzsálemben van, ott boldogítja az elsőéves nyeretleneket. Eljössz velem moziba? – kérdezte - és én azt mondtam, hogy azzal a feltétellel, ha a kezeit hátraköti. Nem lett belőle semmi, visszament Jeruzsálembe, de azt mondta,  jövök még én az ő utcájába.

 

     Riná és a jemenita könytáros(lány)

 

Mióta Jaffán vagyok és időmilliomos, gyakran tervezem, hogy megkeresem Alizát. Egyszer elmentem a márpéá mellett és benéztem; ott ült a kalitkában, és egy könyvet olvasott. Édes pofija szomorúnak tűnt, majd’ odarohantam, hogy megpusziljam. Aztán nem mentem, és nem is kerestem többé. Féltem egy ilyen légies, desztillált kapcsolattól, amelyben engem vőlegénynek néznek, mielőtt a számat kinyitottam volna. A többi lánynál, aki körülettem voltak, defenzívában voltam, és ebben erős vagyok: ők kezdeményeztek, én ellenálltam. Alizánál, gyanítottam, ez fordítva lenne.

A korrektura kitűnően ment, elkezdtem egy heti rovatot, aminek a címe az volt, hogy Hétről hétre, rövid hegyes filippikák, publicisztikák. Először álnéven - elvégre katona vagyok - majd Münc javaslatára teljes néven. Naná, hogy Müncnek volt igaza: azóta a rábbánut köreiben félő tisztelettel néztek rám, beleértve Goren alvezéreit is.

Gyakran jártam a mátkálba, S. százados kíséretében, akinek jobb  (és bal) keze voltam egyszerre. Az egyik ülésen Goren kipécézte S.-t,  és állandóan gúnyolta, alpári kifejezéseket használva. Amikor valamit kérdezett tőle a Náchállal kapcsolatban és S. hozzám fordult, mert a nálam lévő mappában volt az inkriminált jelentés - Goren szarkasztikusan megjegyezte, hogy „úgy látszik S. áser jócárra³⁵  sem tud menni, Náftolenen nélkül”.

A hirtelen elhatározások embere vagyok, és itt feltűnt egy régi kísértet. Felálltam, és az ajtó felé indultam. Már majdnem kint voltam, amikor Goren hangja utolért: Hová mész Náftólenen? Ki adott engedélyt a távozásra?

Visszafordultam, és az ajtóból mondtam neki: Mivel itt szóba került az áser jócár, mondhatnám, hogy oda megyek. De nem mondom, mert nem igaz. Azért megyek el, mert nem bírom hallgatni, hogyan szégyenítik meg a közvetlen föllebbvalómat. Tudjuk, mit mondtak bölcseink arról, aki mások szégyenéből profitál. Aki más embert pirulásra késztet, olyan mintha vért ontana. Én ebben nem lehetek jelen.

Magam sem hittem, hogyan merészeltem ezt mondani. A csendet vágni lehetett, mint egy texasi ivóban a füstöt. S. százados kétségbeesetten integetett, hogy hallgassak. Goren, aki  dermedtem hallgatta, amit mondtam, nem tudta az idézeteket megcáfolni. Csak annyit mondott rekedten, hogy példátlanul szemtelen vagyok. Újra az ajtó felé fordultam, de Goren a végén azt mondta: na jól van, ülj le -  chucpe klápé smáje...³⁶

Aznap S. százados, első ízben, meghívott petách tikvái otthonába, és ott felesége hallatára elmesélte a történteket. Majdnem sírt, amikor sorolta, miket vágott a fejéhez  „ez a huligán”.

Ettől fogva, amikor Goren látogatást tett a Náchál egységeinél - ahol sok vallásos katona volt - S. százados kíséretében, mindig azon volt, hogy én is ott legyek. Néha froclizott, hogy ha szemtelen leszek, felküld a Scopus hegyre, de én csak a vállamat vonogattam. Szívesen felmegyek - mondtam - hallom kitűnő könyvtár van ott, sajnálom, hogy annakidején nem mentem fel. Különben is, tettem hozzá én egy taknyos gyerek vagyok,, nekem mondhat, amit akar, de idős embereket megsérteni...

S. százados könyöke az oldalamat bökte, hagyjam már abba. Végül kibarkochbáztam: Goren élvezi, ha valaki odamondogat neki.

Egy vezérkari (mátkál) látogatás során ismertem meg a hadsereg egyetlen számelet dátját,³⁷ aki a 12. női bázis vallásfelelőse volt. Petách tikvái lány volt, lengyel származású, nagyon vallásos, és Rinának hívták. Egy ideig együtt jártunk, moziba is mentünk és úgy tűnt, hogy szerelmes vagyok belé. Később 180 fokos változással a vallásellenes liga tagja lett és szakított vallásos családjával.

A pikud könyvtárát egy Mázál nevezetű jemenita származású számelet vezette. Úgy mutatkozott be, hogy ő vallásos, apja rabbi, és amikor kérdeztem, mit keres a Náchál szabados légkörében - nem válaszolt. Ő is csatlakozott az itt-ott felbukkanó kísértetekhez. Nappal hősiesen ellenálltam, és éjjel átkoztam magam ezért. Biztos voltam benne, hogy most már csak hosszú, fejemen összekötött pajeszom tart vissza attól, hogy átlépjem a rubikont.

1954 végén leszereltem,  két és fél éves katonai szolgálat után. Cvi Ron őrnagy olyan lelkes jellemrajzot írt az obsitos papíromba, hogy szinte szégyelltem. Mármint a sok keresztrejtvényt szégyelltem, amit megfejtettem neki. Gorennel a végén összebarátkoztunk, állandó vendég voltam lakásán, és nagyobbik kislánya, Tchijjá, a térdemen lovagolt. Ez a nagy barátság egész a mámzer   ügyig³⁸ tartott.

Amikor már a Seárimban éjjeli szerkesztő voltam S. százados megpróbált elsadchenolni. Ajánlott egy „jó partit”, akiknek úgy konferált be, hogy most ugyan éjjeli szerkesztő vagyok, de lehetek nappali is.

 

Egyszemélyes szerkesztőség

 

Már mondtam, hogy a lap hírszerkesztését úgy sajátítottam el, mint egy macska, amelyet a vízbe dobnak. Naftali Lau, akit fel kellett, hogy váltsak, mert elhagyta a lapot - kellett volna, hogy az instruktorom legyem. Ő azonban el-eltünedezett, és én jól  megizzadtam néhányszor, amíg a lapot időben befejeztem. Utána azt mondta,  akarta látni, mennyire vagyok ura a helyzetnek. Ha nem Dovele, a másfél méteres mester-tördelő, belebuktam volna az első héten.

Ha egyszer Naftali akarja, hogy felváltsam - miért nem segít? - kérdeztem kétségbeesetten Dovelet, amikor méregerős kávét ittunk az utolsó oldal befejezése tiszteletére. Ez pszichológia - mondta a nappali cipőkereskedő - egyrészt akarja, hogy felváltsd, másrészt pedig, tudat alatt szeretné, ha felsülnél, mert ez bizonyítaná az ő nélkülözhetetlenségét. Ő nem rossz fiú - mondta Dovele - mindenki ilyen.

A Seárim éjjeli szerkesztősége egyszemélyes zenekar volt.  Négy éjjel én szerkesztettem a lapot, vagyis az első és utolsó oldalt és a második oldalon  üresen hagyott 2-3 hasábot, másik két éjjel egy Móse Kruvka nevű párttisztviselő. Eleinte nem volt sem telefonkezelő, sem soros riporter - semmi. Néha korrektor sem volt. A lap maga négy oldalból állt, míg a szombati szám - 12 oldalból. A híreket három teleprinter ontotta: a helyi újdonságokat az - MTI-hez hasonló - ITIM hírügynökség szolgáltatta, míg a külföldi híreket a Reuter, United Press, Associated Press és a francia hírügynökségek adták. Ez utóbbiak franciául jöttek, és nem használtuk, mivel nem tudtam franciául, de a United Press híreit gyakran magam fordítottam, mivel hogy fordítónk sem volt.

Münc, aki vérbeli újságírónak tartotta magát, nagyra értékelte munkámat, és mindig dicsekedett, hogy én az ő szerzeménye vagyok. Ezen az alapon sikerült kisírnom nála, hogy felvegyenek egy telefonkezelőt - hiszen a jeruzsálemi tudósító állandóan terjengős anyagokat küldött a Kneszetből, a párt szónokai beszédeinek teljes szövegét. Idővel azt is sikerült elérni, hogy ezeket - az egy kaptafára készült beszédeket - előre leadják, nappal és így ezek a lap belső oldalain jöjjenek.

Amikor - nemsokára - bezárt a Zmánim nevű liberális napilap, ahová Naftali Lau ment tőlünk, ő megvásárolta Münc megbízásából a megszűnt lap klisé anyagát, többszáz izraeli és külföldi politikus portréját - én ezeket olyan intenzíven használtam, hogy ez kiváltotta a párt egyes vezetőinek haragját. Ezek a lapban csak nagyszakállú rabbik képeit akarták látni. Amikor egy héten háromszor jelent meg a Dalai Láma képe, Joszel F., a párt titkárságának tagja, plenáris ülésen tiltakozott a Hále Dömáje nevezetű gój képének  pertraktálása ellen.

Már akkor is sejtettem de csak  később, amikor már a Mááriv munkatársa voltam -  tudatosodott bennem, hogy  egy kis lap munkatársaként sok lehetőség van az újságírás minden  csínját-bínját elsajátítani. Egy évvel a leszerelésem után már cikkeket, riportokat, sőt gyakran vezércikkeket is írtam. Fordítottam, angolból, majd később magyarból és jiddisből is - ez volt az elképzelhető legjobb iskola egy volt jesívabócher és kezdő újságíró számára.

Ami kezdettől fogva nagyon rossz volt - az a fizetés. Nem fizették az újságíró szövetség előírt tarifáit - akkor még nem voltam tagja a szövetségnek - a pártban az úgynevezett szakszervezeti fizetéseket fizették, amelyek szocialista pózt öltve egyenlősdit játszottak. Itt a szerkesztőség kifutója, aki a kéziratokat a nyomdába vitte - magasabb fizetést kapott, mint a szerkesztő. Mivel annak 5 gyereke volt, én meg nőtlen voltam. Első feladatomnak tekintettem ezt az anomáliát megszüntetni.

Ez úgy történt, hogy rábeszéltem a főszerkesztőt, csatlakozzon ő is az újságíró szövetséghez. Wusz vel ich hobn derfun?³⁹  - kérdezte Brunner irodalmi jiddisével. Neki nem voltak fizetési problémái, mert mint a párt felső vezetésének tagja kiemelt fizetést kapott, és taxival ment naponta haza Tel Avivból Bné Brákba .

(Akkoriban senki nem álmodott arról, hogy magán autója legyen. Csak Münc tartott autót sofőrrel, de azt a Kneszet fizette, melynek ő egyik alelnöke volt. Mondom Brunnernek, ha tagja leszel az újságíró-szövetségnek, meghívnak rendszeresen  a szerkesztők bizottságának értekezletére, ahol maga Ben Gurion és mások adnak off the record⁴⁰  eligazítást titkos ügyekről, amelyek nem publikusak. Ez hatott, Brunner kötélnek állt, és ketten együtt adtuk be a tagjelölti kérelmet. Rövidesen   értesítést kaptunk, hogy felvettek bennünket.

Heti négy éjszakán dolgoztam mint éjjeli szerkesztő, este héttől éjjel kettőig. Utána taxival haza Bné Brákba. Nappal aludtam, nem volt más kereseti forrásom, mint a lap és a kevés honorárium, amit írásaimért kaptam. Erre nem lehet megnősülni - mondtam magamnak.

Ekkor merült fel először, nem direkte, a nősülés kérdése. Nem volt sürgős, sem nekem, sem szüleimnek - akik  még csak nem is jelezték, hogy szeretnének már unokákat látni [pedig szerettek volna, nagyon]).

23 éves voltam. Az akkori Izrael összehasonlíthatatlanul más volt, mint a mai. Fiatal, optimista, előretekintő, nagy, masszív allijákat befogadó. Csak éppen béke nem volt. Az arab menekültek fedaijun bandákba szervezkedve szivárogtak be, loptak, raboltak, öltek - ahol érték. '55-ben történt Száfárijá faluban, amelyet orosz olék laktak - az úgynevezett „ötös gyilkosság”. Beszivárgott arab terroristák megöltek öt gyereket az ottani nevelési intézetben, miközben az esti imát mondták. A lakosok menekülni akarták az „elátkozott faluból”, de ekkor kaptak egy táviratot New Yorkból - és maradtak. A táviratot egy bizonyos Menáchém Schnéurson rabbi küldte, a lakosok hívei voltak. Ez volt első találkozásom az úgynevezett  lubávicsi, illetve chábád chászídokkal.)

 

Tankban,  és alatta

 

Aztán kitört a Színáj hadjárat, Izrael első háborúja 1948 óta. Nasszer⁴¹ lezárta a szuezi csatornát, ezzel akadályozta az izraeli hajózást a nemzetközi útvonalon. Ez a világot nem zavarta volna, de Nasszer ugyanakkor államosította is a csatornát, és kitessékelte az angolokat. Ez már casus belli  volt, és egy angol-francia koalíció háborút indított a nasszeri Egyiptom ellen. Amazok csak bombáztak, nem piszkították be a kezüket, míg Izrael szétverte az egyiptomi hadsereget, és  majdnem eljutott a Szuez csatornáig; elfoglalta a  gázai övezetet és benne sokszázezer palesztin menekültet.

A háborúban mint tartalékos vettem részt, ezúttal egy páncélos egységben, amely nem vett közvetlenül részt a harcokban és csak a déli G'uliszig jutottunk el, ahol napokig a szabad ég alatt aludtunk, néha a tankokban és néha alattuk. A háború oly hamar ért véget, hogy az egész pikniknek tűnt. Izraelben eufória; hangsúlyozzák Gáza bibliai eredetét, míg Egyiptomban tüntetések Nasszer ellen. Felajánlja lemondását, de a „nép” nem fogadja el.

Napra egyidejűleg tör ki  Budapesten a magyar forradalom. Ez lázba hozta az itteni  magyar olékat. Minden tiszteletem a magyar népé, de mi lesz a zsidókkal? Felüti-e újra  rusnya fejét az ismert  magyar antiszemitizmus?

Írtam a lapban több kompilált jelentést a magyar helyzetről - ekkor tettem le alapkövét annak, ami jóval később, mint „kelet-európai  szakértelmem” gyümölcsözött. Közben a magyar határ nyitva volt, sok menekült hagyta el az orosz megszállás alatt nyögő országot, köztük, mint kiderült, körülbelül 25 ezer zsidó. Vidéki zsidók szórványos antiszemita jelenségekről beszéltek; a makói zsidókat megfenyegették,⁴² és három nap alatt az egész ortodoxia eltávozott. Bécsből a legtöbbjük Izraelbe jött, de voltak, aki Amerikát választották. Pesten több ávós tisztet az utcán meglincseltek, és tetemüket otthagyták felakasztva. Egy öreg zsidó,  G. bácsi, az ortodox chevra Kaddisa tagja, élete veszélyeztetésével járta éjszaka az utcákat, és „vizsgálta” a lincseltek holttestét. Aki zsidónak találtatott - azt levette  a fáról, és eltemette. Senki nem volt meglepve, hogy a meglincseltek 99 % megfelelt G. bácsi kritériumának. Ma már ez a teszt nem lenne effektív - mondta sok évvel később Benedek Pali, aki akkor Pesten volt és  nekem a hátborzongató sztorit mesélte.

Annakidején nem sok gondolatot szenteltem neki, de később annál többet: megvizsgáltam magamat, és kiderült, hogy engem az egész magyar ügyből, csaknem kizárólag az ottani zsidók sorsa érdekel. Ekkor véglegesedett bennem, hogy nem vagyok magyar menekült, aki a kommunizmus elől szökött meg, és lesi a napot, amikor hazamehessen. Hanem menekült zsidó vagyok, aki hazajött. A különbség még annál is nagyobb, mint amekkorának tűnik.

Így aztán amikor pár hónapra rá megjött a már említett Bödön, kései feleségével és egyszem fiával, én felkerestem Nátánján az olé otthonban, és egyenesen neki szegeztem a kérdést: volt antiszemitizmus? Forradalom volt vagy ellenforradalom?

Bödön óvatosan körülnézett (!), majd azt mondta: november 4-án ültünk az óvóhelyen, és kérdeztük magunktól és egymástól: hol vannak az oroszok? Mikor jönnek az oroszok?

Nekem ez elég volt, de Bödönnek volt még egy mondata  számomra: Persze hogy forradalom volt, az a javából. De antiszemita felhangokkal, és remegtünk, mi lesz, ha az oroszok nem jönnek még néhány napig...

 

@ @ @ @

 

A két esemény egybeesése egymást semlegesítette. Minket nem tudott érdekelni a magyar helyzet, a magunk bajaival voltunk elfoglalva, és Kelet-Európától messze volt Izrael. Ők az ifjú Kádár rendszer bosszú hadjárataival voltak elfoglalva. A magyar írók sztrájkolni próbáltak,  de néhány niemand megtörte a sztrájkot. Később kissé szégyelltem hogy Izrael volt az első, amely elismerte az ENSZ-ben a   kádári bábkormányt, de megértettem, hogy ennek alapos okai vannak..

Aztán eljött Gáza kiürítésének ideje. Bulganyin szovjet elnök megfenyegette Ben Guriont, hogy ballisztikus rakétákat küld ide, ha nem ürítjük ki az „imperialista háború” gyümölcsét. Az angolok és franciák füyültek ránk, Eisenhower amerikai elnök hátat fordított nekünk, épp úgy, ahogy elárulta a magyar forradalmat. A világ csúnya arcát - mások szerint: fenekét - mutatta nekünk, és ekkor hallatta Ben Gurion ismert mondását, hogy  „nem lényeges mit mondanak a gójok. Az a lényeg - mit tesznek a zsidók”.

Ez nem akadályozta őt abban, hogy jól odafigyeljen, mit mond a „gój” Bulganyin és parancsot adott Gáza kiürítésére.

 

Egy legenda – életnagyságban

 

Az „ünnepélyes” kiürítéshez az állami sajtóosztály meghívott egy autóbusznyi újságírót. A Seárimot én képviseltem. Mellém telepedett egy magas, fess, jóarcú. oroszlánsörényű úriember,  bemutatkozott: Schön Dezső, Új Kelet. Ő nem ismert engem, de én hallottam róla, olvastam cikkeit az Új Keletben,  amelyet otthon szüleim vettek, főleg a pénteki számokat, melyekben Schönnek volt egy aktualizált heti szidra rovata. Ismertem könyvét, „Istenkeresők a Kárpátok alatt”, amelyben a máramarosi chászíd udvaroknak állított emléket. Szemben velem egy legenda kelt életre, és ült le mellém.

Beszélgettünk. Schön kiderítette, hogy budapesti vagyok, hogy újságíró vagyok, és azt mondta, tudom-e mennyi kétszer kettő? Nem értettem mire akar kilyukadni, de ő megmondta: miért nem írok az Új Keletbe? Hát nem természetes, hogy egy magamfajta unseráner, akinek magyar az anyanyelve, és tud írni - a magyarnyelvű napilapban dolgozzon?

Szabadkoztam: nem tudok jól magyarul; már hét éve, mióta alijjáztam, semmi kapcsolatom a nyelvvel. Szüleimmel ugyan magyarul beszélek, de ez az a konyhanyelv, ami nem alkalmas újságírásra. Különben is - mondtam - írni még csak írnák, ha tudnék, de dolgozni egy idegen nyelvű lapban, amikor már évek óta egy héber laphoz tartozom…

Schön mosolygott. Próbáld meg: kajdem kol(43 írjál, ne félj, tudsz te magyarul. Te leszel nálunk az egyetlen (buda)pesti. A többiek mind erdélyiek és idősek. Nekünk fiatal emberek kellenek.

Egymás tenyerébe csaptunk és az én életemben új fejezet kezdődött.

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)

 

 

Jegyzetek

 

¹„A nagy terület” (héber). A jaffai prostitúció fellegvára volt akkoriban.

²A kilences ambulancia (héber).

³Beteget jelenteni (héber)

⁴Vezető írnok (héber) katonai  fogalom, minden egységnél van ilyen.

⁵Akik tettetik a betegséget (angol szleng).

⁶A héber ábécé harmadik betűje. Itt  abban az értelemben, hogy a beteget jelentő katona eltávozást kap. (ismeretlen eredetű héber szleng).

⁷Vallásos lánynak (héber).

⁸Civil nemzeti szolgálat (héber).

⁹Ügyelet, ügyeletes szolgálat (héber).

¹⁰A Biblia Rút könyve elbeszéli, hogyan (önmeg)tartóztatta magát az idős Boáz, amikor a fiatal özvegy Rút melléfeküdt az éjjel a szérűn.

¹¹Tábori főrabbi (magyarosított héber rövidítés).

¹²A bölcsek stílusa (talmudi kifejezés).

¹³Szentegylet (héber), amely temetkezéssel foglalkozik.

¹⁴A Negev Őrsége (egy közeli kibbuc neve)

¹⁵Szódaviz édeskés sziruppal, a hőskori Izrael nemzeti itala.

¹⁶Veterán (héber).

¹⁷Elmondani hármasban az asztali áldást.

¹⁸Rendes, negyedéves szabadság, négy nap (héber).

¹⁹Muszár - morál (héber). Muszerolni - morált prédikálni.

²⁰Rövidítés: muszmách le-kásrut - kósersági felelős.

²¹Tíz felnőtt zsidó férfi, akiknek jelenléte szükséges a közösségi imához.

²²A bázison azt rebesgették, hogy Gibsz, aki esküvőjére készült, elment néhány napra Éjlátra az egyik számelettel, akinek házasságot ígért...

²³Száraz koszt, amelyet  háború esetén eszik a katona (héber).

²⁴Edényeket, amelyekben főznek forró vízzel kell kaserolni, míg tepsiket és serpenyőket tűzzel, vagyis kiégetéssel (olyan forróra hevíteni, hogy egy szalmaszál megperzselődik, ha hozzáér).

²⁵Helyettes parancsnok (héber).

²⁶Nevelésügy tiszt (héber).

²⁷A „rossz ösztön” (a talmudi irodalomban főleg a fékezetlen nemi ösztönt értik alatta).

²⁸Midrási sztori: rabbi Akiba egyszer ellátogatott külföldön egy helyre, ahol  a hatóságok küldtek hozzá két protokoll kéjhölgyet, hogy éjjel szórakoztassák őt. Akiba rájuk sem nézett, csak megvetően kiköpött, azok meg panaszt tettek ellene az uralkodónál... (Ávót d'rábi Nátán, 16).

²⁹Nem-zsidó filozófus, rabbi Méir jó barátja. Amikor édesanyja meghalt, Méir elment kondoleálni és látta, hogy Ávnimusz ül a földön és gyászol. Amikor apja halt, szintén eljött Méir, de a gyász semmi jelét nem találta. Kérdésére azt mondta az illető (római?) tudós: Honnan tudhatom, hogy ő az apám?!...(Rút rábbá, 2, 14).

³⁰Női menstruáció törvényei (héber), melyek előírják minden érintkezés tilalmát, a periódus és az azt követő hét napon át.

³¹Száá - ókori űrmérték, körülbelül 13,3 liter. Negyvenszer ennyi víz kell minimum ahhoz, hogy a mikve, vagyis a rituális fürdő kóser legyen. (Bráchót 22, a).

³²A táborban (héber) az izraeli hadsereg hetilapja.

³³Amit héberül gordi-nak mondanak (5 betű).

³⁴Héberül - ami elejti a magánhangzókat (Hrzl) ez négy betű.

³⁵„Áser jácár” = aki megalkotta (héber). Mint már olvashattuk azon áldás első szavai, amelyeket a zsidó ember szükségletei elvégzése után mond. Átvitt értelemben magát a műveletet is lehet így nevezni.

³⁶„A szemtelenség az éggel szemben is használ” (arameus) talmudi idézet (Szánhedrín 105).

³⁷Vallásügyi altiszt, nőnemben (héber).

³⁸Sok évvel később, amikor Goren már Izrael országos főrabbija volt - egy huszárvágással „káserolt” két embert, testvéreket, akik a háláchá szerint mámzernek minősültek. Ezzel kihívta az egész rabbinikus establishment haragját és megvetését.

³⁹Mi lesz nekem ebből, mi hasznom van belőle (Jiddis).

⁴⁰Nem közlésre (angol).

⁴¹Gamal Abdel Nasszer, Egyiptom elnöke, aki 1953-ban puccsal eltávolította Faruk királyt és attól fogva Egyiptom diktátora volt - haláláig. Utódja, Ánuár Szádát, békét kötött Izraellel.

⁴²„Icik nem viszünk Auschwitzig” feliratok jelentek meg a falakon. A zsidók ettől beijedtek, de az igazság az, hogy a forradalomnak nem volt antiszemita jellege. Az ortodox zsidók, kiknek egzisztenciáját a kommunizmus tönkretette  - amúgyis el akartak menni, és most nyitva voltak a határok.

43 ) Először is (héber).