SZIMCHÁT TÓRA A NEW-YORKI LUBAVITSBAN

 COHEN FŐBIRÓ, A VODKA ÉS A REBBE DOLLÁRJAI

                              AZ   ÁLDOZAT VISSZATÉR (19. FEJEZET)

    Ilyen Szimchát Tórám¹  sem azelőtt, sem azóta nem volt. Talán '76-ben történt ez, egy évvel azelőtt, hogy a rebbe a szívrohamot kapta, amikor az ajlem²  a legszilajabb táncot ropta.

Több híres vendég volt akkor, a new-yorki Lubavitsban, köztük Chájjim Cohen, az egyik izraeli főbíró, vagyis, ahogy a rebbe mondta, a felsőbíróság tagja, mivel hogy főbíró csak egy van, és az a jó Isten.

 Cohen  közismert agnosztikus volt, vagyis Hadházon azt mondták volna róla annakidején, hogy egy nagy ápikajresz.³ A rebbe ettől   nem hatódott meg, hanem éppen ellenkezőleg, kihívást látott benne. Felhívta magához az emelvényre a bírót, mechábedolta⁴ egy Tóra-tekerccsel, amivel az idős embernek jó sokáig kellett táncolni, és addig nem szálltak le róla, amíg meg nem ígérte, hogy a Tórát tartani fogja, ami alatt egyaránt lehetett érteni, hogy a kezében fogja tartani, akárcsak most, vagy éppenséggel betartani annak rendelkezéseit.

(Ilyen spontán örömet még a legöregebb chászídok sem tapasztaltak. Egy perc szabad idő nem volt, az ima után rögtön jött  a kiddus és a hákáfot,⁵  ami nem akart végetérni, majd éjjel 2 órakor a rebbe utasítására a chászídok kimentek a  szelíd és szolid  környék – Crown Heights – utcáira, és ott hajnalig énekeltek és táncoltak. Alig 2-3 órás alvás után már újra a templomban, újra ima és hákáfót, kiddus, és véget nem érő tánc. Engem  ez arra a talmudi szituációra emlékeztetett, amiről Jósuá ben Chánánja beszél a Szukká traktátusban.⁶

Egy bizonyos fázisban hallom - dehogy hallom, de valakik kiabálják - hogy a rebbe hív engem az emelvényre. Ez talán hatméternyire van tőlem; ahol én állok az az újságírók kiváltságos helye - de hogy lehet onnan feljutni az emelvényre. Köztem és a célpont között áthatolhatatlan embererdő, és két kovácsolt vasból készült asztal, ami egyrészt, mint védőgát funkcionált, másként pedig fürtökben álltak lógtak táncoltak rajta a chászídok százai. Nu, reb Náftóle, a rebbe hív, mondta egy kétméteres óriásbébi, aki ilyen alkalmakkor, mint testőr, rendész és „gorilla” szerepelt.

 

Vízszintesen - az emelvényre

 

Kétségbeesetten tártam szét kezeimet, hogy tudok én oda feljutni? - kérdeztem, nem hagyván kétséget afelől, hogy igenis akarok, szeretnék, minden vágyam oda feljutni. No problem - mond a „gorilla” - és egyik tettestársával felemelt mintha pehelyből lennék. Vízszintesen tartottak ketten, két és fél- három méter magasságban és adtak kézről kézre, amíg csak az emelvényen találtam magam, a rebbe közvetlen közelében. A rebbe, aki lehetetlen, hogy nem látta „magasztos” érkezésemet, barátian rám mosolygott, és kérdezi: Nu,  ir hat sajn gezogt lechájjim? - ami magyarul azt jelentette, hogy ittam-e már valamit?)

A chábádban partikulárisan és a chászídoknál általában, nem isznak szeszes italt. Isten őrizz. Legfeljebb lö-chájjimot mondanak, ami azt jelenti, hogy egy kupica vodka vagy konyak felhajtása előtt „életet” kívánnak maguknak és egymásnak. Mögöttem már volt 2-3 ilyen „élet”, és az emelvényen majdnem úgy kóválygott velem a világ, mint amikor a rebbe az asztal tetején egy két decis vizespohár vodkát itatott meg velem.

Megráztam a fejem, mint a kutya, amelyet leöntöttek egy dézsa vízzel, de rögtön megértettem, hogy ez az önkéntelen mozdulat azt jelentheti, hogy még száraz vagyok. Így vagy úgy, azonnal jött az ukáz, és mellé egy kis kupica pálinka, amit egy nagy lö-chájjim kíséretében leöntöttem. A rebbe bemutatott a főbírónak, mint egy izraeli újságírót, aki chászíd, és én ennek jobban örültem, mint amikor valaki megkapja a Nobel-díjat. Cohen megkérdezte, melyik lapnak dolgozok - biztos azt hitte, hogy valamelyik kis vallásos lapocskának, de amikor mondtam, hogy Mááriv,⁷ elismerően bólintott.

(Az emelvényen is több mint százan szorongtak, ami - tudtam bizton - ellentmond a fizika törvényeinek, de nincs mit tenni: itt még a fizika is lö-chájjimot mond. Én rogyadozó lábaimnak kerestem egy talpalatnyi deszkát, miközben kétségbeesetten konstatáltam, hogy a nadrágom - a légi deszant során (hat méter!) legalább két stratégiai fontosságú helyen elszakadt. Amíg nem vagyok teljesen részeg - szuggeráltam magamnak - ki kell innen kerülnöm valahogy, mert különben...)

Még csak a negyedik hákáfánál  tartottak, állandóan énekeltek, és egyhelyben állva táncoltak,  a rebbe szeme pedig rajtam. Lelki szemeim előtt elvonult eddigi életem, de érdekes módon, nem a holokauszt eseményei, hanem az eddigi, otthoni, vagyis pesti, illetve a jesívabeli szimchát tórák, amelyek ehhez képest olyanok voltak, mint egy kisdedóvó az egyetemhez hasonlítva. Nálunk a Dobozi utca 7/9-ben illedelmes  topogás jelezte a „táncot” és a Tóra-tekercseket szigorúan a helyi hierarchia alapján osztották, ami főleg  az anyagi helyzetet jelentette. Aki mindig a hószn tajret⁸  vette meg magának,  az a dúsgazdag Grün volt, akit alig lehetett lebeszélni arról, hogy a snóder pénzt ne fizesse ki rögtön a helyszínen. Nekem senki ne hitelezzen! – mondta, és kidüllesztette a mellét.

Az askenáz jesivákban - még a Dusinszkyban is - inkább egy gyászmenethez hasonlítottak a Tóra örömünnepének körmenetei, főleg ha azzal hasonlítottam össze, amit itt ment. Miközben ezen meditáltam, szerencsétlen lúdtalpaimon három chászíd táncolt, és a nadrágom egyre azon volt, hogy  végleg felmondja a  szolgálatot.

Nem emlékszem, hogy kerültem le és ki onnan. Gondolom, valaki megkönyörült  rajtam, és kibujtatott az egyik vasasztal alatt. Az óriási földalatti templom egyik legmesszibb zugába mentem, és ott elnyújtózva egy padon igyekeztem, hogy nadrágom cafatjai minél többet takarjanak… Nem tudom, meddig aludtam ott.

(Késő éjjel lehetett már, amikor messziről hangzó kurjongatásokra ébredtem. A beszemedresben már sötét volt, most az utcákon folyt az örömtánc. Felkeltem, megmostam arcomat, és a jéghideg víz kissé magamhoz térített. Kulcsom volt szállásomra, ez  Zalmanov Jiszráélnél volt, Bátjá unokatestvérénél, aki Kfár Chábádban született nyolcadmagával, egy szegény de életvidám családban. A szerencséjét akkor csinálta meg, amikor kijött New Yorkba a csoporttal (kvuce), egy esztendős vendégtanulásra az itteni, központi chábád jesívában.

Jiszráél, sógorom fia, szép fiú volt, és amellett jó eszű, nyitott a világ dolgai iránt. Az egyik helyi potentátnak megakadt a szeme rajta, és mit mondjak, mint az a mesékben írva vagyon: meglátni és elsádchenolni egy pillanat műve volt. Az illető reb Hirschnek volt egy tüneményszép  lánya és… a párnak ma öt szép gyereke van. Jiszráél apósa ékszer és gyöngy angró üzletében vezeti a hamis gyöngy osztályt, ami egy külön szedre, kétszer évente utazik Japánba bevásárolni; egy chászíd világfi, aki tökéletesen megtanult angolul, és választékosan öltözik, bár szombaton ugyanazt a szabvány fekete kaftánt hordja, amit én, aki nem new yorki milliomoslányt vett feleségül.

Náluk voltam, nagy szeretettel vettek körül, egyrészt Bátjára való tekintettel, másrészt mégiscsak újságíró voltam, és a hagyományos  gáluti zsidó felfogás szerint mindig jó egy újságíróval jóba lenni. Hisómér lechó pen...⁹  szokták mondani,  és itt a pen - pennát jelentett. Ez nem jelentette az, hogy nem a pincében laktam, egy külön szobában, a brazil cseléd mellett, aki egész éjjel bömböltette a tévét. A családnál, fent nem volt tévé, lévén chászídok, de a formaságokra nagyon adtak; ennélfogva a pincét nem pincének hívták, hanem basementnek, ami ugyan ugyanaz, de mégis sokkal szebben hangzik.)

Kulcsom tehát volt, nagy nehezen hazavetődtem. A két utcányi távolság több mint egy fél órát tartott. Ennyire volt szükség, hogy lerázzam azokat a tökrészegen táncoló utcai kommandókat, amelyek  próbáltak presszionálni, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Másnap, szimchát tórá, az ima tízkor kezdődött. Én tízkor ébredtem fel, de nem vesztettem semmit, mert a 770-ben¹⁰ a fenti helységekben, gomba módra szaporodtak a kései és még későbbi minjenek. Ezen a napon az ima mintha mellékes lett volna: a lényeg a körmenet és a tánc volt.

Ez délfelé kezdődött a fő beszemedresben. Mióta először voltam itt, a helység megnégyszereződött, olymódon hogy a szomszédos házakat megvették, és a pincéket egyesítették. Most is – mindig is - tömve volt, és ha nem a rebbe, akinek parancsára a legerősebb légkondicionálókat vezették be - fürödni lehetett volna az izzadságban. Így azonban voltak, akik fáztak.

 

Ma már jóval kevesebbet ittam - csak ha nagyon muszáj volt - és nem mentem a rebbe közelébe. Vagy még tegnapról voltam fáradt, vagy a velem született askenáz lustaságom és kényelemszeretetem tiltakozott a céltalannak látszó ugrabugrálás ellen. Egyszer, jó messziről, a magasból - mondjam hogy kakasülőről? – látom, hogy az egyik oldalajtó kinyílik és belép - mi az hogy belép? - bevonul rajta egy egész tévé stáb.

Akkor még nem viseltem szemüveget, és nem csoda, hogy nem hittem a szememnek. Tévéznek jontevkor?¹¹  - ez lehetetlen. Azok meg fotóznak jobbra, fotóznak balra, itt ott szóra bírnak valakit, és én biztos voltam, hogy részeg vagyok, ezúttal anélkül, hogy ittam volna.

 

„Máske“ az nem vodka

 

Aztán, amikor egy percre sikerült elcsípnem reb Judlt, aki a rebbe sofőrje és egyben szóvivője volt¹²  - kiderült, hogy senki nem részeg. Az egyik legnagyobb amerikai tévétársaság - talán a C. B. S. (akkor még szerencsére nem volt CNN) - még jóval az ünnep előtt engedélyt kért, hogy szimchát tórákor jöhessen fényképezni. A vezetés egyből el akarta utasítani a szentségtörő kérést, de aztán valakinek, talán Judlnak, eszébe jutott, hogy mégis csak meg kell kérdezni a rebbét

Legnagyobb meglepetésükre a rebbe azt mondta, hogy ha a stábban egyetlen egy zsidó nem lesz - akkor jöhetnek. Senki nem segít nekik, egy szalmaszálat nem tesz senki innen oda - a gójok jönnek, és filmeznek. Amazok megszagolták, hogy itt egy nagy sztori van eltemetve, mindent megígértek, és jöttek. Amikor menetközben kiderült, hogy az egyik producer helyettes mégis csak zsidó - a rebbe felhivatta magához az emelvényre, tálitot adatott rá, jól megtáncoltatta, és lö-chájjimoztatta, míg a végén az teljesen elázott, és idős nagyapját idézte, aki Lengyelországban, anno, szintén chászíd volt, ha nem is lubávicsi. Látod, mondta nekem Jiszráél, a rebbe azért engedte meg az egészet, hogy ezt a nesómét¹³ visszatérítse a zsidósághoz. Nem volt kedvem vitatkozni, nomeg az egész olyan fantasztikusnak tűnt, hogy szinte realisztikus volt. Hát persze, hát különben minek kellett nekünk ide ma ez a tévés bagázs, mint púp a hátunkra.

 

(Akkor még nem ismertem teljes szélességében azt az átfogó világképet, ami a rebbének volt a zsidóságról. Ez a producer csak ráadás volt, vizuális  hab a torta tetején. A rebbe arra gondolt, hogy ennek a tévétársaságnak sok milliónyi nézője van, „parttól partig”, és köztük rengeteg zsidó. Ha csak ilyen egzotikus módon lehet eljutni hozzájuk - ám legyen. Mi egyetlen egy zsidóról sem mondunk le - szokta volt a rebbe mondani, és én ezt a mondást bemagoltam.

Jiszráél azt is hozzátette az eligazítás során, neje Szárá nevében, hogy a farbrengen¹⁴  előtt feltétlenül jöjjek haza ebédelni, mert utána aztán a program újra éjjel 2-3-ig tart, ideértve a kosz sel bráchát¹⁵ is, amiről ugye nem lehet lemondani. Én ugyan inkább aludni szerettem volna, de Jiszráél olyan meggyőzően kért, és Szárá mindig olyan kedves volt - hogy mentem. Az ebéd fantasztikus volt. Szárá azon kevés amerikai fiatal zsidó nő közé tartozott, aki nemcsak karrierwoman volt, nemcsak teniszezett kétszer hetente, nemcsak a  legmodernebb parókákat viselte - de főzni is tudott.)

Ebéd után persze,  hogy elnyomott az álom és így a farbrengen közepére érkeztem, ami ma szerencsére rövid volt, csak 3 és fél órát tartott. Utána hivatalosan kiment az ünnep, jött a hákáfót snijót,¹⁶  majd éjjel 12 körül megkezdődött az áldáspohár osztás.

(Én jóval ezelőtt, a hávdálá után, eltűntem, Judl irodájába mentem, hogy telefonon leadjam a Máárivnak a szenzációs hírt: Cohen főbíró táncol a Tórával a rebbénél”.

Mire visszakerültem a beszemedresbe - már óriási sorok álltak az áldásborért. Judl megpróbált becsempészni a sor elejére, de én tiltakoztam: végig akarom csinálni, mint mindenki, nem vagyok én különb, mint a többi, ne nézzetek állandóan újságírónak.

Amikor sorra kerültem, a rebbe barátságosan kérdezte, hogy küldtem-e anyagot a Máárivnak Igenlő válaszomnak láthatóan örült; adatott nekem a pici boron kívül egy üveg vodkát, hogy azzal csináljak chászíd ünnepséget a  tel avivi chábádban. A rebbe is az újságírót látja bennem - mondtam magamnak, egyszerre szomorúan és büszkén.

Másnap délelőtt alszom, mint egy hulla. Valaki erélyesen megráz: mi történt Szárále, kitört egy újabb világháború? Azt nem, mondja, bocsáss meg, hogy felkeltelek, de jött egy telefon, ezúttal Lébltől,¹⁷  hogy a rebbe hivat.

Utoljára a gettóban féltem ennyire, amikor a szomszédos ház telitalálatot kapott. Mi történt, mit csináltam már megint? Mit akarhat a rebbe?

Arcomat jéghideg vízzel megmosom, elhadarom a reggeli áldásokat, és felrohanok. Már az ajtóban kérdezem Szárát, aki szalad utánam a kabátommal. hogy mit gondol, mi lehet ez? Fogalmam sincs, mondja, de azért igyak egy pohár erős kávét, az nem árthat.)

A 770-ben, Léjbl azzal fogad, hogy a rebbe már vár. Miről van szó? - kérdem. Majd meghallod, mondja fontossága teljes tudatában.

A rebbe asztalánál ül, előtte a Mááriv aznapi száma, kinyitva ott, ahol a nagybetűs szalagcím a vodka dáridóról számol be. A rebbe mosolyogva mond köszönetet, de még mielőtt örülhetnék, hozzáteszi: Miért kellett azt írnod, hogy vodka? Miért nem írhattad azt, hogy máske?¹⁸ Próbáltam mondani, hogy az ugyanaz, de a rebbe fontosnak látja a szemantikát: egy ilyen cím azt a látszatot kelti, mintha itt részegek  vigadnának, a máske pedig egészen más.

Mit tehettem volna - hallgattam. Én magyarázzam el a rebbének, hogy máske héberül mindenféle italt jelent, narancsszörpöt, limonádét is, és itt nem erről volt szó. A rebbe ezt biztos tudja. De akkor meg mit akar?

 

Dollárt - a sofőröknek is

 

A megoldást csak a rebbe tudta. De ő aztán tudta. Asztala fiókjából elővett egy köteg 1 dolláros bankjegyet. A dolgot helyrehozandó - mondta - adsz a Máárivban mindenkinek egy-egy dollárt azzal, hogy a rebbe kéri, adják ellenértékét jótékony célokra. Ezenkívül egy további üveg vodka (máske) amiből a Máárivban kell, hogy mindenki mondjon lö-chájjimot.

Nem tettem fel kérdéseket, megköszöntem, és kihátráltam. Azonban a problémák csak ezután kezdődtek. Egy félreeső zugban megszámoltam: 84  egydolláros volt a kezemben. Kinek adjam ezt a Máárivban? Ha csak az újságíróknak - ami logikus lenne - akkor talán elég, talán még sok is. De hátha a rebbe a „mindenki”-n valóban mindenkit értett? Akkor meg van sokkal több. Adminisztráció, könyvelés, expedíció, persze hogy nem is ismerhettem mindenkit.

Odamentem reb Binjominhoz,¹⁹ aki a rebbe egyik fiatal titkára volt, jeruzsálemi, szerény, kedves, aki még nem sajátította el a többi titkár ki vagyok, mi vagyok manírjait. Elmondtam röviden, miről van szó, és ő megnyugtatott: a rebbe nagyon örül annak, ami a Máárivban megjelent. Ha véleménye nem lenne pozitív, egy szót sem szólt volna nekem. Kérdésemre pedig, várjak, rövidesen bemegy, és hoz nekem pontos választ.

A válasz egy további köteg dollár volt, és az utasítás: a Máárivban minden teremtett lélek kell, hogy kapjon a rebbe dollárjaiból. Még a sofőrök is (ezt a rebbe hangsúlyozta, külön). Tudjam meg, hazatértem után, pontosan hány dolgozója van a Máárivnak, és amennyi még hiányzik -  elküldik nekem. Rám van bízva - mondta a rebbe Binjómin által, hogy úgy csináljam, hogy kiddus há-Sém legyen belőle,²⁰  és ne, Isten ments, az ellenkezője.

És a vodka, kérdeztem, hogy lesz elég egy ilyen kis üveg vodka többszáz embernek?

Záj nist kájn bátlen²¹  - mondta Binjómin, és nevetett naivitásomon. Hát nem tudod, ilyenkor mit csinálnak? Amikor fogytán van, mindig hozzátöltenek közönséges vodkát és így a rebbe itala sosem fogy ki, akárcsak Elisa próféta olaja.²²

(Hazatértem után első utam a Mááriv főszerkesztőjéhez vezetett. Sálom Rosenfeld, egy asszimiláns lengyel zsidó patikus fia, messze volt mind a vallásosságtól, mind a chászidizmustól. Azonban revizionista neveltetése - egy időben a földalatti Irgun [a jobboldali Écel] egyik aktivistája volt - megóvta őt attól, hogy a  vallásellenes baloldal uszályába kerüljön. Engem kedvelt - fogalmam sem volt, miért - és azonnal felmérte, hogy a rebbe  dollárjai milyen píár értéket képviselnek a Mááriv számára. Azonban - lévén törvénytisztelő ember - aggályai voltak. Akkoriban Izraelben súlyos valutaszabályozó rendelkezések voltak érvényben; magán ember nem tarthatott otthon egy dollárt sem; ha valaki külföldre utazott, hivatalos devizakiutalást kapott. Hiába érveltem, hogy itt arról van szó, hogy a Mááriv minden dolgozója  egy jelképes dollárt kap, aminek ellenértéket jótékony célra adják. Rosenfeld kényszerített, írjak egy levelet a pénzügyminisztérium illetékes osztályának, történetesen a deviza felügyeletnek, mondjam el mi történt, és kérjek engedélyt, hogy a kapott dollárokat kioszthassam...

A hivatalos, pecsétes minisztériumi engedélyt a mai napig is őrzöm.)

Mordecháj Sáni, a Mááriv adminisztrációs osztályának vezetője, nagyon készséges volt. Még mielőtt a minisztériumi engedély megérkezett, beszerzett 450 nejlon-tasakot és benne egy nyomtatott cédula, amelyen mindenkivel közöljük, akit illet, hogy ez a dollár bankjegy a lubávicsi rebbe ajándéka, és aki kapja, kéretik, adja ellenértékét cedókére.

 

Kiderült, hogy a Máárivnak 435 dolgozója van, az újságíróktól a hordárokig, és az adminisztráció tagjaitól a sofőrökig. 435. Ennyi dollár kellett, és egyhamar ennyi volt a kezemben mivel New Yorkból kiegészítették a készletet.

 

 

„A rebbe nem veszi meg őket...”

 

Napi egy órát szenteltem az ügynek, hiszen a főszerkesztő kikötötte, hogy a  dolog nem mehet a munka rovására. Így is hosszú sorok álltak szobám ajtaja előtt, és én nem győztem a  vodkát („máske”) töltögetni és lö-chájjimot mondani. Egy héttel később megjelent a baloldali vallásellenes Olám Há-ze című  pornográf hetilapban egy glossza, amelyben néven voltam nevezve mint a rebbe („a klerikális reakció”) képviselője a Máárivban, aki egy-egy dollárért vásárolja meg az újságírók jóindulatát.

Ezen lehetett jót nevetni, de az akció vége felé kiderült hogy  három újságíró nem vette át a dollárt, és közhírré tették a lap faliújságján, hogy „őket a rebbe nem veszi meg egy dollárért”. Egy röpgyűlésen megkérdeztem, mennyi az árfolyamuk, és az egész ház rajtuk nevetett.

Hadd ne említsek neveket: a három újságíró, aki  az „Ugocsa non coronat” jelszóval akart kitűnni, a lap egyik jövendő főszerkesztője; valamint egy jeruzsálemi, volt méá seárimi hosszú pajeszos, most ateista tollforgató, míg a harmadik egy nagyszájú jemenita nőszemély, aki később hozzáment egy gój újságíróhoz, és elhagyta Izraelt.

A többszáz ember örömmel vette a rebbe dollárját. Egyikük elmondta, hogy a következő háborúnkban mint amulett vigyázta őt a DOLLÁR; sokan a mai napig is említik, hogy megvan, őrzik.

A végén maradt vagy húsz és egynéhány dollár, erre azt az utasítást kaptam, hogy használjam belátásom szerint.

(Nem tudtam, hogy a javamra írható-e de tény: ahogy azelőtt a Seárim, most a Mááriv volt tele chábád anyagokkal. Annyit írhattam erről amennyit csak akartam - persze érdekes, pikáns anyagokat, amik újságírói szempontból is megállták a helyüket, és nem  kincstári dörgedelmeket és hosszas citátumokat, amelyekkel  a hivatalos chábád propagandisták elárasztották a sajtót.

Jó példa volt erre az úgynevezett „általános levél”, amelyet a rebbe az ünnepek előtt írt. Ez a levél nem szólt senkinek, vagyis mindenkinek szólt; egy, az ünnephez kapcsolódó vallásfilozófiai fejtegetés állt a tengelyében, és temérdek lábjegyzet „bizonyította” - teljesen fölöslegesen - hogy a rebbe minden állítása dokumentált, bizonyított. Nemegyszer a lábjegyzet több volt, mint a maga a pásztorlevél.

New Yorkból nagy volt a nyomás ezeket a leveleket „elhelyezni” a napi sajtóban. Ez teljesen kilátástalan volt, nemcsak azért, mert a jiddisből szószerint fordított szöveg, kacifántosra sikeredett, hanem azért, mert a mondanivalóból nem lehetett egy „kopfot” csinálni. Semmi olyan új, vagy érdekes, vagy fontos nem volt benne - ez a három volt akkoriban az újságírás kiskátéja - amitől egy újsághírt lehetett volna csinálni a sok száz szavas levélből. Egyedül az én volt lapom - a Seárim - adta le hűségesen, talán megszokásból talán azért mert krónikus anyaghiánytól szenvedett. Közben New Yorkból a titkárok nem hagytak nyugtot: a rebbe kéri, követeli, hogy ez minden lap ünnepelőtti számában benne legyen. A Háárecben²³ és az Ál Há-mismárban²⁴ is.

 

Berke Wolfnak, a chábád veterán szóvivőjének, nagyon jó kapcsolata volt  a sajtóval de ez neki sem ment. Amikor megmagyaráztam neki, hogy miért, azt kérdezte, szerintem mi a teendő, „ha egyszer a rebbe olyan nagyon akarja”. Mondtam két dolgot lehet tenni: Az egyik, az említett lapokba, vagy akár mindbe, leadni a levelet fizetett hirdetésként, és ahogy én ismerem őket - így biztos leközlik. Másrészt meg lehet próbálni a levél lényegét 4-5 mondatba sűríteni, és leadni a belső hírügynökségnek (Itim) ahonnan legalább az idegen nyelvű lapok átveszik.

 Berke könyörgött, írjam ezt meg a rebbének, Mondtam, majd ha bolond lennék: írja meg ő. Hiszen ő a szóvivő, aki ezért fizetést kap, a rebbe nem testálta rám a leveleket, miért ártsam magam olyasmibe, ami megoldhatatlan.)

 

A végén Berkének írtam egy levelet, benne a magyarázat, miért nem hozzák a lapok az „általános levelet” és a javaslat a fizetett hirdetésről. Ő ezt elküldte az egyik titkárnak (talán Léblnek), és az odaadta a rebbének. Ezentúl a levelek megjelentek  öt nagy napilapban mint fizetett hirdetések, és engem mindig megkértek egy rövid hír megírására, amit egy lap sem hozott le - a Mááriv kivételével. Az, hogy a rebbének igaza volt - megint és mindig - akkor derült ki, amikor a marxista Ál Há-mismárban kezdtek megjelenni olvasói levelek, öreg kibbucnyikok aláírásával - akik  a rebbe eszmefuttásait dicsérték, „különös tekintettel” a bőséges idézetanyagra.

Jegyzetek

 

¹A Tóra örömünnepe (héber) a sátorosünnep utolsó, 8. napja.

²A társaság, résztvevők (szószerint a „világ”, a héber olám eljiddisült formája).

³Istentagadó - az epikureus jiddis változata.

⁴Megtisztelte  ( a kávod héber szó jiddis formájában ragozva).

⁵Körmenet, az ünnep egyik jellegzetessége.

⁶A szukkot (Sátorosünnep) szentélyi leírásában a tanaita elmondja, hogy  „egyáltalán nem aludtunk egy percet sem”, hanem az egyik szertartás követte a másikat.

⁷Azidőben a legelterjedtebb izraeli héber napilap. A szó maga héber eredetijében az esti imát jelenti.

⁸Az ünnep egyik megtisztelő kitüntetése: máftirként a Tóra elé járulni. Aki ezt eléri, (vagy megveszi) az a Tóra „vőlegényének” számít.

⁹„Vigyázz magadra, nehogy...” (5Mózes, 6:12). A Tóra egyik figyelmeztető passzusa kezdődik ezekkel a szavakkal. A héber pen (talán, esetleg) szót úgy modernizálták, hogy az pennát jelent, vagyis, hogy őrizkedj attól, akinek toll van a kezében...

¹⁰770 Eastern Parkway, a new yorki lubávicsi főhadiszállás címe Brooklynban. a chászídok száján csak szeven szeventi (hétszázhetven).

¹¹Jontev - a jom tov (héber ünnep) eljiddisített formája. A szokott áldásformula gut jontev (kellemes ünnepet).

¹²Jehuda Krinsky.  Az egyetlen a rebbe körül szolgálatot tévők közül, aki Amerikában született, meglehetős világi műveltsége is volt, és perfekt tudott angolul. A rebbe halála után az intézmények nagyhatalmú vezetője.

¹³Nesóme (nesámá - héber) lélek. A chászíd szóhasználatban minden zsidó egy lélek, akit meg kell menteni, és visszavezetni gyökereihez.

¹⁴Együttlét (jiddis), időtöltés. Lubávicsi szóhasználatban az az idő, amit a chászíd a rebbével tölt, de nem négyszemközt (az jechidut), hanem egy nagy tömeg hallja a rebbe beszédét, énekel vele, és tósztot iszik vele.

¹⁵Az áldás pohara. Az a pohár bor, amire a rebbe áldást mondott, és ahhoz állandóan hozzátöltve, mindenki kap belőle egy keveset.

¹⁶Héber. Az úgynevezett  másodlagos körmenet. Ma már világszerte bevett szokás, hogy az ünnep befejeztével újra körmenetet rendeznek, és a Tórákkal a kézben táncolnak látástól vakulásig. Izraelben a nem vallásos közönség is részt vesz ezeken a körmeneteken.

¹⁷Árje Léjb Gronner, a rebbe egyik fiatal, agilis, karizmatikus titkára.

¹⁸Máske (héber) szószerint ital. Lehet málnaszörp is, vagy akár kávé vagy tea. Jiddis szóhasználatban, bronfnt,  pálinkát, szeszes italt jelent.

¹⁹Benjámin Klein, a rebbe egyik titkára, főleg az izraeliekkel tartott kapcsolatot, szóban és telefonon, mivel perfekt beszélt héberül.

²⁰Isten nevének megszentelése (héber fogalom).

²¹Ne légy ügyefogyott (jiddis).

²²A bibliai sztoriban Elisa (Elizeus) próféta azzal ment meg egy özvegy asszonyt az uzsorástól, aki el akarja gyermekeit venni tőle, hogy   kéri, töltse a birtokában lévő kis korsó olajat üres edényekbe. Amíg volt üres edény - az olaj nem fogyott ki (lásd 2Kir. 4:7).

²³Liberális, vallásellenes izraeli napilap. Manapság „objektíven” arabbarát.

²⁴A baloldali marxista Mápám párt napilapja. (Évekkel ezelőtt megszűnt).