A HETI SZIDRA(2) – DVÁRIM - 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA: SMUÉL GLITSENSTEIN, rabbi

MIÉRT KELL EMLÉKEZNI?

A tisá beáv, a zsidó nemzeti gyásznap előtti szombaton halljuk a híres háftárát „Jesájá látomását”. Tisá beáv napján pedig felidézzük a Szentély közel 2000 évvel ezelőtt bekövetkezett pusztulását, böjttel, gyásszal, a nap egyéb rítusaival.

De miért emlékezünk? A világ már azt sem érti, miért emlékezünk a holokausztra – és az csak 60 éve történt! Tizenkilenc évszázadon át emlékeztünk és ültük meg ezt a napot, és lett belőle a legszomorúbb nap a naptárunkban. Miért? Miért nem hagyjuk, hogy a múlt a múlté legyen? Ez már történelem. Történt, ami történt. Miért ismételünk régi és fájdalmas látomásokat?

Azt mondják, Napóleon egyszer épp Párizs zsidónegyedén kelt át, és hallja hogy a zsinagógából sírás és jajveszékelés hallatszik. Megállt, megkérdezte,ki sir és miért a lamentálás. Megmondták neki, hogy a zsidók a szentély pusztulását gyászolják. „Mikor történt az?” – kérdezte a császár. – „Valami 1700 esztendeje” – mondták neki. Napóleon erre állítólag nagy meggyőződéssel kijelentette: annak a népnek, amelyik sose felejti el a múltját, örök lesz a jövendője.

A zsidóságnak nincs történelme. Inkább emlékei vannak. A történelem lehet könyv, múzeum, feledett régiségek. Az emlék eleven. Az emlékezés garantálja a jövőt. A romok között sem vagyunk hajlandók felejteni. Az első szentélyt a babiloniak rombolták le. A zsidókat fogságba vitték, a zsidók pedig ültek, és sírtak. „Babilon folyóinál ültünk, és Cionra emlékeztünk.” Mit sirattunk? Az elveszett vagyont, otthonokat, üzletet? Nem. A Ciont és Jeruzsálemet. „Ha elfelednélek téged, ó, Jeruzsálem, felejtsen el a jobbom! Ha nem Jeruzsálemet tartanám legfőbb örömömnek, tapadjon a nyelvem az ínyemhez.”

Nem magunkat és a vesztett szabadságot sirattuk, hanem a mennyei várost és a szentélyt. A fogságban arról álmodtunk, hogy újjáépítjük, a romok közt arról, hogy visszatérünk.

És mert nem voltunk hajlandók felejteni Jeruzsálemet, azért tértünk oda vissza. Mert nem voltunk hajlandóak elfogadni a száműzetést, mint a történelem teremtette kész helyzetet, újjáépítettük büszke közösségeinket világszerte, míg a legyőzőink eltűntek az időben. Ma már nincsenek babiloniak, és a Rómában élő nép se abban az államformában él, amely alatt elpusztult a második szentély. Az említett államok történelemmé lettek, míg mi, az emlékezéstől inspirálva újból megerősödve, újjászületve kerültünk elő az időből, és örökké igaz lesz, hogy ám Jiszraél cháj – Izrael népe él!

* * *

Emlékezem egy holokauszttörténetre, a főszereplők egy Tóra-tudós és az unokaöccse. A koncentrációs táborban tanultak együtt Talmudot. A Moéd kátán traktátussal foglalkoztak, a Talmudnak azzal a részével, ami – a sors iróniája – a gyász törvényeivel foglalkozik. És amikor eljött az idő, hogy a nagybácsi közel érezte a halált, azt mondta unokaöccsének: „Ígérd meg nekem, hogy ha túléled ezt, befejezed a Moéd kátán tanulmányozását.” A nyomorúság, elhagyatottság és tragédiák közepette mivel volt ő elfoglalva? Hogy a Talmudot akkor is tanulmányozni kell. Ez volt az utolsó kívánsága a földön. Őrültség volt ez, vagy éppenséggel a túlélés titka?

Csak ha nem vagyunk hajlandók felejteni, csak ha megtartjuk a tisá beávot, akkor remélhetjük, hogy egy nap újjáépítjük a szentélyt. Sőt, a Talmud maga bátorít minket: „Aki Jeruzsálemért gyászol, megéli, hogy tanúja legyen a város örömének.” Ha sikerült visszajutnunk Cionba, ha a népünknek már kezében van a remény, hogy helyreállítják és újjáélesztik, akkor nem engedhetjük meg magunknak a felejtést. Meg kell tartanunk nemzetünk gyásznapját.

Hagyjuk az éttermet és a mozit ilyenkor: leülünk, alacsony székre, és együtt gyászolunk, és, ami még fontosabb: emlékezünk. Tessék az Örökkévalónak, hogy helyreállítsa a dicsőséges napokat, és újjáépítse házát.

Történjen ez meg hamar, napjainkban.