A viháncoló lovak és a

prófétai szó -amely örök

A három gyászhét margójára

Jonathan Sacks rabbi írása

Azon három hét alatt, míg támmuz 17. és tis'á beáv között felidézzük a Szentély pusztulását, a prófétai irodalom három talán legperzselőbb szövegét olvassuk, az első kettőt Jeremiás könyvének elejéről, a harmadikat (most szombaton) Jesájá első fejezetéből.

S talán az év egyetlen más szakaszában sem vagyunk ennyire fájóan tudatában az ősi Izrael nagy látnokai időtlen erejének.

A prófétáknak nem volt hatalmuk. Nem voltak királyok, sem az udvartartás tagjai. Általában papok sem voltak, sem vallási intézmények tisztségviselői. Nem volt hivataluk. Nem választották meg őket. Nem ritkán rendkívül népszerűtlenek voltak, de egyikük sem annyira, mint az eheti háftárá szerzője, Jeremiás, akit letartóztattak, megkorbácsoltak, meggyaláztak, bíróság elé állítottak és az életét is alig menthette meg. A prófétákat életükben alig-alig becsülték meg, az egyetlen nyilvánvaló kivétel Jónás, ő sem zsidókhoz küldetett, hanem Ninive polgáraihoz. S a szavaikat mégis feljegyezték az örökkévalóságnak, s a Tanach, a héber Biblia fontos részét alkotják. Ők voltak a világ első társadalomkritikusai, az üzenetük áthatja a századokat. Ahogy Kierkegaard mondhatta (volna): mikor a király hal meg, véget ér a hatalma, mikor a próféta hal meg, akkor kezdődik a befolyása.[1]

A prófétákat nem az különbözteti meg másoktól, hogy megmondták a jövendőt. Az ókori világ teli volt effélékkel, jósokkal, jövendőmondókkal, jelek olvasóival, sámánokkal, mindegyik azt hirdette, hogy belül kapcsolatban áll a sorsot kormányzó erőkkel, és „maga határozza meg a maga sorsát, oda irányítja, ahová akarja”.

A zsidó vallásnak nincsen köze effélékhez. A Tóra meg nem foglalkozik effélékkel. A Tóra azt mondja, ne legyen köztünk, „aki varázslást űz, felhőből jósoló, jövendőmondó és varázsló, igézéssel igéző, szellemidéző, kuruzsló és halottakat kérdező”.[2]Elveszi a hitelét minden ilyen praktikának, mert hisz az emberi szabadságban. A jövő nincsen előre megírva. Tőlünk és a döntéseinktől függ. Ha a jóslat valóra válik, sikeres volt, ha a próféta szava válik valóra, ő kudarcot vallott. A próféta arról a jövőről beszél, ami akkor válik valóra, ha nem figyelünk a veszedelemre, és nem javítjuk meg útjainkat. A próféta (vagy prófétanő, hisz az utóbbiakból is hétről tud a Szentírás) nem jövendöl, figyelmeztet.

Az sem különbözteti meg a prófétát másoktól, hogy áldást vagy átkot monda a népre. Ez Bileám ajándéka volt, nem Jesájáé vagy Jeremiásé. A judaizmusban az áldás a papoktól származik, nem a prófétáktól.

Sok minden teszi mégis kivételessé a prófétákat. Az első a tudatos történelemszemléletük. A próféták voltak az elsők, akik az Örökkévalót a történelemben működve látták. Mi hajlamosak vagyunk evidensnek tekinteni azt, ahogyan mi fogjuk fel az időt. Az idő „telik”, az idő „folyik”. Ahogy a mondás tartja, az idő az Örökkévaló eszköze, mellyel eléri, hogy ne történhessen minden egyszerre. Valójában azonban sokféleképpen lehet az időhöz viszonyulni, s a különféle civilizációk, kultúrák nagyon másként fogták fel.

Létezik ciklikus időszemlélet: az idő az évszakok lassú körforgása, vagy a születés, felnövekvés, hanyatlás és halál körforgása. A ciklikus idő a természet ideje. Egyes fáknak hosszú az életük, a muslincáé rövid, de ami él, az meg is hal egyszer. A faj megmarad, az egyed nem. A Prédikátor könyvében találjuk a ciklikus időnek a judaizmusban leghíresebb megfogalmazását: „S föl¬kél a nap, és lenyugszik a nap, s a helyére siet, ahol fölkél. Megy délnek, majd északnak kerül át, folyton kerülve jár a szél, és kerüléseihez tér vissza a szél. […] Ami történt, ugyancsak az, ami történni fog; s nincs semmi új a nap alatt.”

Van azután a lineáris időszemlélet: az idő mint okok és okozatok kérlelhetetlen egymásra következése. Perre-Simon Laplace francia csillagász adta ennek az eszmének a leghíresebb kifejezést 1814-ben, azt mondja, ha valaki „ismeri az összes erőt, mely mozgásba hozza a természetet, és minden elem helyzetét, melyből a természet összeáll”, valamint a fizika és kémia minden törvényét, akkor „semmi sem lesz többé bizonytalan előtte, s a jövő, mint a múlt, jelenvalóvá lesz” az ilyen ember előtt. Karl Marx ezt az eszmét alkalmazza társadalom- és történelemszemléletében. Ezt nevezik „történelmi szükségszerűségnek”, s ha egy ilyen eszmét az egész emberiség dolgára alkalmaznak, abból a személyes szabadság tagadása következik.

Végezetül létezik az időnek olyan felfogása is, ami szerint nem más az, mint „események egymásra következése”, mindenféle mögöttes terv vagy mintázat nélkül. Ez az eszme vezet az olyan történetíráshoz, aminek az ókori görög tudósok, Hérodotosz és Thuküdidész az úttörői.

Mindháromnak megvan a maga helye, az elsőnek a biológiában, a másodiknak a fizikában, a harmadiknak a szekuláris történelemben, de ahogy a próféták fogják fel az időt, az egyikhez sem tartozik. A próféták az időt színtérnek látják, melyen az Örökkévaló és az ember közti nagy dráma zajlik, éspedig különösen Izrael történetében. Ha Izrael hűséges a küldetéséhez, szövetségéhez, akkor virágzik. Ha hűtlen, akkor elbukik. Legyőzetést és száműzetést szenved. Ez az az üzenet, melynek hirdetésébe Jeremiás sosem fáradt bele, hogy elmondja kortársainak.

A második fontos prófétai látás a monoteizmus és az erkölcs közti eltéphetetlen szál felismerése. A próféták valamiképpen tudták – ez minden szavukból kiderül, bár nem beszélnek róla nyíltan –, hogy a bálványimádással nem csak az a baj, hogy hamis. Az is, hogy megrontja az embert. A bálványimádás az univerzumot hatalmak együttesének látja, melyben gyakori az összetűzés. A csatát pedig az erősebb nyeri. A hatalom legyőzi a jogot. Az erősebb túlél, a gyönge elpusztul. Nietzsche ebben hitt, ahogyan a szociáldarvinisták is.

A próféták ez ellen a nézet ellen harcoltak minden erejükkel. Számukra az Örökkévaló hatalma másodlagos, elsősorban az Örökkévaló igazságos volta számít. Éppen azért, mert az Örökkévaló szerette és megváltotta Izraelt, ezért tartozik neki Izrael hűséggel mint egyedüli és legfőbb Urának, és ha hozzá hűtlenné lettek, akkor hűtlenné lesznek embertársaihoz is. Hazudni fognak, lopni, csalni: Jeremiás szerint kétséges, él-e egyáltalán egy igaz ember az egész Jeruzsálemben.[3] Házasságtörőkké lesznek, éspedig többszörösen: „Jóllakattam őket, de ők házasságot törtek, és parázna nő házában csődültek össze. Viháncoló lovak ők reggelenként, ki-ki felebarátja feleségére nyerít.” [4]

A harmadik nagy látásuk az volt, hogy az etika előnyt élvez a politikához képest. A próféták meglepően keveset foglalkoznak politikával. Igen, Sámuel törődik a királysággal, de Jesájánál és Jeremiásnál alig-alig találunk célzást arra, hogyan is kellene Izraelt/Júdát kormányozni. Ehelyett folyton arról hallunk, hogy a nép ereje – és Izrael/Júda ereje kiváltképp – nem katonai és nem a lélekszámban van, hanem erkölcsi és spirituális. Ha a nép hűséges az Örökkévalóhoz és egymáshoz, nincs erő a földön, ami legyőzhetné. Ha nem hűséges, nincs erő, ami megmenthetné. Ahogy Jeremiás mondja a háftárában, túl későn ébrednek rá, hogy hamis isteneik hamis biztonságot nyújtanak: „Azt mondják a fának: »Atyám vagy«, és a kő¬nek: »Te szültél bennünket«, mert háttal fordultak felém és nem arccal, de veszedelmük idején azt mondják: »Kelj fel, és segíts meg bennünket!« Hol vannak hát iste¬neid, melyeket készítettél magadnak? Keljenek fel, vajon megsegítenek-e téged veszedelmed idején! Mert városaid száma szerint vannak a te isteneid, ó, Jehúda.”[5]

Jeremiás, a legszenvedélyesebb és legtöbbet gyötrődő próféta az ítélet prófétájaként vonult be a történelembe. De ez igazságtalanság. Ő a reménynek is elsőrangú prófétája volt! Ő az, aki azt mondta Izrael népének, hogy az olyan örök, mint a nap, a hold és a csillagok.[6] Ő az, aki – mikor a babiloniak Jeruzsálemet ostromolták – telket vett, a hite jeleként, hogy a zsidók vissza fognak térni a száműzetésből: „Mert így szól az Örökkévaló, a seregek Ura, Izrael Istene: »Még fognak venni házakat és mezőket és szőlőket ebben az országban.«”[7]

Jeremiásnál az ítélet és a remény nincs egymással konfliktusban: ezek ugyanannak az érmének a két oldala. Az az Örökkévaló, aki száműzetésre ítélte népét, vissza fogja hozni őket onnét, mert noha az Ő népe elfelejtette Őt, Ő soha nem fogja elfelejteni őket. Jeremiás elveszíthette hitét az emberben, de sosem veszítette el az Örökkévalóban.

A prófétaság Izraelben megszűnt Chaggájjal, Zecharjával és Maláchival, a második Szentély korában. De a prófétai igazság nem szűnt meg igaznak lenni. Csak úgy lehetünk egymáshoz hűségesek, ha az Örökkévalóhoz hűségesek vagyunk. Csak akkor lesz az ember nagyobbá magánál, ha megnyílik a nálánál nagyobb hatalomnak. Csak ha megértjük a történelmet formáló mélységes erőket, akkor tudunk úrrá lenni a történelem dühöngésén. A bibliai Izraelnek igen hosszú idő kellett, hogy ezt megtanulja, és hosszú idő, mire visszatérhetett földjére, beléphetett újra a történelem színpadára. Nem szabad, hogy megint elfeledkezzünk a prófétákról.

Jonathan Sacks rabbi Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség főrabbija. További tanításait és írásait lásd a www.chiefrabbi.org címen.

________________________________________

[1] Kierkegaard igazából így mondja: „Meghal a zsarnok, és vele a hatalma, meghal a mártír, és az övé akkor kezdődik el” (Papers and Journals, 352).

[2] 5Mózes 18:10–11.

[3] Jeremiás 5:1.

[4] Uo. 5:7–8.

[5] Uo. 2:27–28.

[6] Uo. 31:34–36.

[7] Uo. 32:15.

(Forrás: zsido.com)

Technikai okokból késve kerül közlésre a brit főrabbi kitünö cikke amiért olvasóink elnézését kérjük.

A szerk