HETI SZIDRA(2) - MÁTOT-MÁSZ'É - 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA: SLOMÓ KÖVES, rabbi

Megelégedni, vagy előretörni?

 

Akinek száz van, az kétszázat akar, akinek kétszáza, az pedig négyszázat. (Midrás, Kohelet rábá 1:13.)

Nem számít, hogy hol tartasz az életben, mindig az elérhetetlenre kell törekedned! (Alexander Korda)

 

 

Mi a jobb, megelégedni, vagy mindig többet akarni? Mi az igazi boldogság kulcsa, 

ha életünk utolsó napjáig sem elégedünk meg azzal, amit elértünk, vagy ha nem

 vagyunk mohók, és elégedetten örömünket leljük abban, amink van? A kérdéssel 

kapcsolatban több egymással ellentétesnek tűnő útmutatásra lelhetünk a zsidó

 forrásokban. Egyes helyeken például a Misna azt mondja: „Ki mondható gazdagnak? 

Aki elégedett azzal, amije van." (Talmud, Atyák tanításai 4:1.). Másutt viszont azt találjuk, 

hogy az embernek sohasem szabad megelégednie azzal, amit elért:"Újult erővel haladnak, 

megjelennek Isten előtt Cionban. (Zsoltárok 84:8.) „Az igazaknak soha nincs nyugtuk, sem 

ezen a világon, sem a túlvilágon…" (Talmud, Bráchot 64a)

 

A választ a kérdésre az előző lubavicsi rebbe  (Rájj"ác)adja meg, a rövid, napi útravalókat

 tartalmazó, naptár-jellegü Hajom jom című  múvében. A kérdés az, hogy milyen típusú

 dologról beszélünk. Ha fizikai, anyagi dolgokról van szó, érdemes örömünket lelnünk

 abban, amit elértünk. Ne azokat nézzük, akik felettünk vannak, hanem azokat, akik 

még nálunk is rosszabb helyzetben tengődnek. Ha igazán boldogok akarunk lenni, 

akkor jelentsen nekünk elégtételt az, ami a rendelkezésünkre áll. „A gazdagság csak 

a fejben létezik" (Talmud, Nödárim 41a), tanítják bölcseink.

 

 És valóban, nem ritka hogy a leggazdagabb emberek a legboldogtalanabbak, 

és ők érzik magukat kiszolgáltatottnak, becsapottnak stb. Ha viszont szellemi,

 spirituális dolgokról beszélünk, soha se elégedjünk meg azzal, amit elértünk. 

Ne érezzük magunkat tudósnak, azért mert vannak nálunk is műveletlenebbek!

 És ne tartsuk magunkat morális példaképnek, csak azért mert vannak nálunk is

 erkölcstelenebb emberek. Mindig újabb és újabb célokat tűzzünk magunk elé a

 szellemi gyarapodás és az erkölcsi önfejlesztés végtelen országútján, és az elért

 mérföldköveket, a következő cél startkövének, és ne  egy hosszú út végállomásának tekintsük.

•••

 

Történt egyszer, hogy egy eredményes fiatal iskolaigazgató büszke beszámolót

 írt a lubavicsi rebbének saját munkájáról, tételesen felsorolva sikeres eredményeit. 

A Rebbe, magára a levélre írt válasz kommentárjaiban áldásokkal és jókívánságokkal

 árasztotta el a fiatalembert, de a sorok között bekarikázta a „siker" szót, és egy nagy

 kérdőjelet tett mellé. A megdöbbent igazgató nem sokára a Rebbe szobájában volt,

 személyes kihallgatáson. Nem állta meg, hogy ne kérdezzen rá, mit jelentett a nagy kérdőjel.

 

 „Siker lehet-e az a tény, hogy egy adott zsidó iskolába, egy pár tucat gyerek jár, 

amikor sok ezer helybéli gyerek, még csak azt sem tudja, 

mit jelent zsidónak lenni…?" – Kérdezte a Rebbe.

 

„De hát megtripláztam a hallgatói létszámot!" – vágott vissza a fiatal rabbi. 

„Siker annyit tesz" – felelte a Rebbe – „hogy folyamatosan megerőltetjük magunkat, 

és állandó küzdelemmel tesszük azt, amit helyesnek ítélünk."

•••

Dupla hetiszakaszunk, Mózes negyedik könyvének utolsó porciója, a negyven év

 vándorlás véghez közeledve, felsorolja a zsidó nép vándorlásának negyvenkét állomását.

 A hosszú felsorolást a következő mondat vezeti be:

 

„Ezek Izrael fiainak vándorlásai, ahogy kivonultak Egyiptom országából

 seregeik szerint, Mózes és Áron vezetésével." (4Mózes 33:1)

 

Két látszólagos fogalmi zavar is feltűnik ebben az egy mondatban:

1.      Miért nevezi a Tóra, a  negyvenkét állomást, „ vándorlásnak"?

2.      A megfogalmazásból úgy tűnik, mintha az összes  menet -

 „Egyiptom országából" történt volna? Ez tárgyszerűen azonban, csak 

az első menetre igaz, hiszen ezt követően minden egyes "vonulás", 

az azt megelőzőt hagyja maga mögött?

A haszid filozófia megalapítója, a Báál Sem tov értelmezése szerint , 

az Egyiptom és a Szentföld közötti vándorlás, és annak negyvenkét állomása, 

minden egyes ember életutját fejezi ki. Mindannyiunk élete, állomásról-állomásra

 való haladásról szól. Ezeknek a haladásoknak pedig elsődleges céljuk, hogy

 egyre fejlettebbek, egyre kifinomultabbak, jobbak és tisztábbak legyünk,

 hogy minden egyes alkalommal legyőzzük saját korlátainkat, és túllépjük

 véges mivoltunk éppen aktuális határvonalait.

 

 Nem véletlen tehát, hogy a Tóra mind a negyvenkét "menetet", az egyiptomi kivonulás részeként jellemzi. Az Egyiptom מצרים – micrájim kifejezés ugyanis, közismerten a מצרים – mécárim „korlátok" kifejezéssel rokon. Amikor Bölcseink arra tanítanak (Talmud, Pszáchim 116b), hogy „minden egyes nemzedékben (és minden nap) kötelességünk Egyiptomból kivonulni", arra gondolnak, hogy az embernek permanensen arra kel törekednie, hogy túllépje saját önzőségének, kishitűségének, lustaságának, irigységének és a többi negativ  jellemvonásának és rossz szokásának korlátait, hogy legyőzze saját "Egyiptomát". Ebben az értelemben pedig a sok-sok vonulás, valójában egy nagy életút, egy nagy „kivonulás" része kell, hogy legyen.

 

Ha pedig ezt a gondolatot tovább visszük, akkor szinte magától adja magát még egy jelentős útmutatás: Nagyon ügyeljünk arra, hogy a tegnap eredményei ne legyenek a ma sikerének korlátaivá. Ne váljanak az eredményes utazás egyes mérföldkövei, a további haladás sírköveivé.

 

Nem egyszer előfordul, hogy a siker mámorában, a rég óhajtott cél elérésének üdítő érzésében, olyan megelégedés vesz minket hatása alá, hogy szinte lebénulunk, ha a továbbhaladásra kell gondolnunk. Soha ne felejtsük el, hogy a ma kitűzött célokhoz képest a tegnap eredményei már „Egyiptomnak" számítanak. Így is érthető tehát, hogy miért használja a Tóra az „egyiptomi kivonulás" frázisát mind a negyvenkét menetre. Itt ugyanis az egyes "menetek" közötti viszonyra is utal, nem pedig csak a nulladik állomásra, az eredeti nagy Egyiptomra.