"DER REBBE IZ GEZUND"!

         DE APÁNK NAGYON BETEG

 A PROF. EGY HETET AD NEKI, DE Ő EZT

 MEGHOSSZABBITJA ÖT ÉVVEL...                                           

AZ   ÁLDOZAT VISSZATÉR  - 20 fejezet

 

Most ugorjunk egy nagyot, ha nem időben, de legalább térben. Ennek az évnek telén lett apa nagyon beteg, egyszerre, minden átmenet nélkül. 72 éves volt ekkor, mindig szálfaegyenes alakja kissé meggörnyedt, de jól tartotta magát.

Nemrég ment másodszor nyugdíjba. Először 65 éves korában, az előírás szerint, de utána rögtön visszavették, és volt még több mint öt boldog éve a Bár Ilán egyetem könyvtárában. Mindenki szerette egyenességéért, ő nem gazsulált senkinek, de fél órával idő előtt már íróasztala mellett ült, és zsebében változatlanul jelen volt a bársony cipőrongy. Legjobban annak örült, amikor az egyetem külföldi vendégei nem egyszer a rektornak, vagy valami más fejesnek nézték.

(Egy téli este megyek hozzájuk Bné Brákba, rövidre tervezett látogatásra. Négyen vagyunk testvérek, így minden nap be van táblázva, beleértve szombat estét, mindenki körülbelül kétszer egy héten látja a szülőket.

Bemenvén látom, hogy apa az ágyban, nagyokat nyög, anya szerint nem tud felkelni. Ő már telefonált dr. Strausznak, aki egy magyarajkú jugoszláv orvos, nemsokára itt lesz. Anya kéri, maradjak, természetes, mondom, és apa nyög. Kint elered az eső.

Jön a doktor, megvizsgálja apát, majd félrehív,  és azt mondja, hogy azonnal be kell vinni a Beilinsonba. Ez egy Kupát Cholim²⁵ kórház nem messze, Petách Tikván. Ugyanezt elmondja anyának, aki tördeli a kezét, de nem sir. Apa nyög. Ő is hallja, hogy korházba kell menni, és rögtön alkudni kezd: nem lehetne holnap reggel. Strausz azt mondja, hogy nem. Nekem megsúgja, hogy ha most, azonnal nem viszem be a kórházba, nem garantálja, hogy reggelig...

Nagy  nehezen felöltöztetjük, Strausz azalatt megírja a beutaló levelet, majd közös erővel elcipeljük a nem messze álló autómba. Öreg tragacs, de működik, kérdés, hogy fog kiszállni belőle. Mi a diagnózis - kérdezem az orvost - de az legyint, hogy erre most nincs idő. Majd holnap hívjál fel - ha addig nem tudod - megmondom.)

 

Egy hét és öt év

 

Őrült gyorsan vezetek, és apa már viccelődik: „olyan sürgős neked ez a kórház?” - kérdezi. Nincs mit válaszolni, az orvos alaposan megijesztett,  ki tudja, mi van neki. Kezelőorvosa a Kupát Cholimban, egy lökött jeke, aki professzornak neveztette magát - már rég nem vizsgálta meg. Apa csak bement, és rászokott parancsolni, hogy professzorkám, írja fel ezt és amazt. És a prof. írta, naná, hogy írta. Ki mert Jichák Krausszal kikezdeni, akinek a zsebében nemcsak a cipőrongy van, hanem egy fénykép az államelnökkel, aki azt hitte róla hogy ő a...

Na már itt vagyunk, mondom apának, te csak ülj nyugodtan, mindjárt hozok egy tolókocsit. Nekem tolókocsit?! - mondja, és már mászna is ki a kocsiból, hogy teljes hosszában elvágódjon a vizes földön. Várjál már - könyörgök.

Sikerült a mijun²⁶ bejáratáig vezetnem a tragacsot. Bemegyek, és  halálra vált arckifejezésemre rögtön jön két szanitéc egy tolókocsival. Közben én bemutatom az orvos levelét, és máris két orvos szorgoskodik körülötte. Közben az autót kint majdnem eltolatják, nem szabad ott állni, szerencsémre ott az újságíró embléma meg a Mááriv, az utolsó pillanatban felhagynak példás megbüntetésemmel, de a kocsit el kell vinni.

Mire visszamegyek, már felvitték apát a röntgenre, én rohanok utána, ő rutinosan nyög. Az egyik orvos kérdezi tőlem, hogy lehet egy embert így elhanyagolni, ki a kezelőorvosa? Majd egy magasabb rangú  mondja, hogy menjek haza, a papa itt marad, hiányos szívműködés, a tüdők, lábak tele vízzel, stb. Mit mondhatok anyámnak? - kérdezem. Ha vallásos a néni, mondja a doktor, mondjon tilemet (zsoltárt). Elmorzsolok egy magyar káromkodást, mire az orvos, hát miért nem mondta, hogy maga magyar.

 Nem elég a córesz, most már magyar is vagyok.  Csináljon az apámból embert - mondom-kérlelem - és ő elszavalja magának a Szeptember végént.

(A kórházból felhívom öcséimet, közlöm a tényállást, és kérem, állítsuk át a toránutot²⁷  a rendkívüli állapotra való tekintettre. Szó nélkül beleegyeznek, amit csinálok, elfogadott nekik is. Majd hazatelefonálok, elmondom mi történt, és hogy ma anyánál alszom, mert korán reggel a kórházban akarok lenni, és később anyát is be kell vinni. Bátjá nagy megértéssel fogadja ezt, az ő családjában nagy gyakorlatra tettek szert ezen a téren, amikor a mamája volt halálos beteg.

Anya szorongva fogad. Telefonjuk nincs, nem is gondolta, hogy még az este visszajövök. Szokása szerint a kezeit tördeli, és egy sebzett madár benyomását kelti. Mi a baja? - kérdezte - majd rögtön hozzátette, hogy szerinte a szíve. Én megdicsértem, hogy kihívta  dr. Strauszt, ezzel az életét mentette meg. Mire elmondtam az orvos tanácsát a tilemmel, azt mondta, csak csinál nekem valami vacsorát, és rögtön nekiül. Nekem nem kell vacsora, csak iszom egy kávét, te meg feküdj le aludni. Reggel beviszlek a kórházba, mozgalmas nap lesz, kell hogy jó erőben légy. A tilemra lesz még időd elég.

Mint mindig, most is szót fogadott az édes, lefeküdt és nemsokára hallhattam egyenletes, diszkrét horkolását.)

Másnap reggel korán a kórházban. Slómó már ott van, a Chájim majd délben jön, a Menáchemnek előbb ki kell nyitni a bankfiókot. Mint igazgatóhelyettes, nála vannak a kulcsok. Apa az intenzív osztályon van, a belgyógyászat A. osztályán, ahol professzor  Almog vezényel. Helyettese nem akart Slómóval beszélni, túl fiatalnak tűnt neki, mondta, jöjjön az, aki behozta.

Leültettem anyát kint, Slómóval, és nekem az orvos elmondta, hogy az utolsó pillanatban hoztuk be. Az elégtelen szívműködés következtében a tüdők tele vannak vízzel, az éjjel 3 és fél litert szivattyúztak ki a hátából. Most jobban van, de a sziv megsérült, és nem tudni mi lesz. Jöjjek délután, akkor majd a professzor informál, de csak egy jöjjön a családból. Ez a prof. dilije, tette hozzá, mindig csak a legidősebbel beszél.

Először azt mondja Almog professzor úr, az osztály atyaúristene, hogy apa helyzete súlyos, a híres szívsebész hajlandó lenne megműteni - ő mindig mindenkit hajlandó - de az esély 15 %.

(Kivettem szabadságot, nap mint nap ott ültem az osztályon, tilemet mondtam vagy keresztrejtvényt fejtettem. Cum Gott un cum lájjt²⁸ mondta a  kórház  másgiáchja,²⁹  aki észrevette kettős tevékenységemet. Amikor csak lehetett, apa mellett ültem, és meséltem neki; azokat a sztorikat, amiket ő mesélt nekem gyerekkoromban, és boldog volt, hogy pontosan emlékezve adtam vissza a „kölcsönt”. Itt-ott szándékosan másítottam, ő kijavított, de hamar észrevette a turpisságot, és jót nevetett. Ez egy külön bonusz volt - őt nevetni látni - mert inkább jajgatott, és siratta magát. Egyszer, jóval később, amikor ismét kórházban volt, ahol időről időre „beállították” gyógyszereit - láthatóan jól érezte magát, és mégis, alighogy meglátott - elkezdett jajgatni. Most miért jajgatsz - kérdeztem - fáj valami? Nem, semmi.

Akkor mégis miért jajgatsz?

Megszokásból - válaszolta.

A keresztrejtvények, amelyeket fejtettem - magyarok voltak, főleg a Lúdas Matyiból. Itt és most derült ki, hogy aránylag milyen jól tudok magyarul. Ekkor már, mint a Mááriv  kelet-európai szakértője - elő voltam fizetve egy csomó magyar lapra és bennük sok keresztrejtvény. Munka közben soha nem volt időm erre.)

Egy hét múlva apa szedi a vízhajtókat, és láthatóan jobban van. A professzor hivat és javasolja: vigyük haza. Még egy hete van hátra - miért ne legyen szerető családi körben. A professzor javaslata - ítélet, ellene nincs apelláta. Visszük tehát haza. Beállították, milyen gyógyszereket kell szednie, mikor kell felülvizsgálatra jönnie -  minek, hiszen csak egy hete van hátra,  kérdezi Slómó szarkasztikusan - és  mi meg kezdjük tárgyalni, nem lenne e jobb, ha bemennének valami öregotthonba, hiszen így, otthon, nem lehet tovább.

(Nem  szeretnék elejébe vágni a dolgoknak, illetve a kocsit a lovak elibe fogni, de egyet elárulhatok: hazatérte  után apa még öt évet élt, az orvostudomány nagyobb dicsőségére.)

 

Adon Krausz Vizsnyicben

 

Persze, hogy jobb lenne. Ebbe mindenki egyetért - kivéve apát. Ahogy egy kicsit jobban érzi magát, rögtön kijelenti, hogy nem megy sehová. Neki itt a legjobb, a saját ágyában, a megszokott környezetben - és a megszokott suszter orvossal - teszem hozzá gunyorosan - akinek elő lehet írni, milyen gyógyszereket írjon fel.

Álljon meg a menet - mondja apa. Rám hallgat; valamikor kinevezett a család eszének. Te is azt mondod, hogy el kell menni innen?

Nem azon van a hangsúly, hogy nem itt lenni, hanem azon hogy hol - mondom - vagyis egy olyan helyen, ahol nem nektek kell főzni, takarítani, bevásárolni. Te most beteg vagy, nem tudsz segíteni, anya meg, tudod mennyi idős.

Igen, tudja, majd meggondolja - mondta végül.

(A testvérek rám hagyták az ügy intézését. Rám bízzák - mondták. Ezt a mentalitást ismertem. Én vagyok az elsőszülött - bár nem egy tál lencséért vettem, - és ebből különböző kötelességek hárulnak rám. Elmentem tehát a vizsnyici sikunba - ott volt nem messze - és beszéltem az ottani idősotthon vezetőjével, bizonyos Eizik Ádlerrel. Nagy örömmel fogadott ismert, és megismert - valamikor írtam a Máárivban egy nagy riportot a vizsnyici chászíd dinasztiáról. Ez is nagy előny volt, de semmi ahhoz képest, hogy Ádler úr beszélt egy kicsit magyarul.

Próbáltam apát óvatosan aposztrofálni; mondtam, hogy négyen vagyunk testvérek; anyánk egy szent asszony, én a chábádhoz tartozok, stb. Az Intézetben  nem  volt telt ház, Ádler azt mondta, szívesen eljön meglátogatni apát, és megbeszélni a részleteket. Így is lőn.

Aztán mi is elvittük a szülőket - a Slómónak is volt autója, talán még előbb, mint nekem - és nekik tetszett a hely. Ez alatt apát kell érteni, anyának minden jó volt. Néha azért rádöbbent a Krausz úr, hogy ő most eladja a lakását, és nem lesz a maga ura - „tehát én most egy aggok házába megyek”, kérdezte-mondta, de még mielőtt hisztizni kezdett volna, azt mondtam: ha nem akarsz, nem mész. Szabad ember vagy. Jó, jó - mondta - te tudod. 72 éves volt ekkor, anya meg 76.)

Az eladott lakás árából egy részt le kellett adni és ezen kívül egy bizonyos havi összeget fizetni. Nem volt drága, de nem is volt luxus. Ha valaki nem tudott lemenni enni - felhozták neki a szobába az ebédet, bár az intézmény nem volt geriátriai jellegű. Ezzel szemben Dávid, aki ekkor már nős volt, és Londonban élt, betette édesanyját Jeruzsálemben egy szuperluxus és méregdrága otthonba - anélkül, hogy a „kisbetűket” elolvasta volna. Aztán amikor először rosszul lett, és nem tudott lemenni az ebédlőbe - táviratoztak Dávidnak, hogy azonnal jöjjön és vigye el, mert „erre nincsenek berendezkedve”.

Persze Vizsnyicben nem voltak olyan előkelő allűrök, mint a Bár Ilánon, ott nem lehetett az államelnökkel fényképészkedni. Apa az ő saját különbejáratú problémáját – mi tagadás nagyon szerette a kóvedot³⁰   - úgy oldotta meg, hogy ezen a helyen szokatlan fejedelmi borravalókat osztogatott, boldog boldogtalannak és így a takarítónők és konyhalányok szemében ő volt a nagyságos ádon Krausz.

Anya, a született Weill, akiknek a fukarság velük született tulajdonságuk volt - el-elpanaszolta nekem, hogy apa hogy „pazarol”, de én mondtam, hogy hagyja, ha teheti, és ha ezzel magának elismerést szerez - miért is ne? Inkább az unokáinak adná - mondta anya, aki praktikus is volt, nem csak fukar. Ekkor a Krausz családnak már volt  vagy hat unokája, talán hét is. Manapság 12 van és sok-sok dédunoka, Isten éltesse őket. Számuk talán eléri a 40-et is. Csak nálam van 16. (Up to date 2012: 20 élő unoka és 5 dédunoka, kén jirbu).

 

Pénzérme a kalapban

 

Az első év a kórház után aránylag nyugalomban telt el. Apa szedte a rengeteg gyógyszert, ismerte neveiket, persze „magyarul” mondta őket, de azok rendben tartották. A vízhajtók délelőtt hatottak, délre már rendbe jött, és gyakran vágta magát glédába, hogy Tel Avivba utazzon, és ott a Dizengoffon korzózzon. Néha vett magának egy új nyakkendőt, és akkor boldog volt.

Egyszer egy megrendítő esemény történt vele, amit anya mesélt el nekem, nagy titokban, sírva-nevetve. Elkísérte anyát Bné Brákba, aki a rabbi Ákíván³¹   bement egy női fehérnemű üzletbe, hogy vegyen magának valamit. Apa kint maradt - esz pászt nist - és kitettek neki egy széket az ajtó elé, hogy  ne kelljen ott álldogálnia, mivel bottal járt.

Amint ott ül, kalapja a kezében, mivel meleg volt, elmegy előtte valaki, és egy pénzdarabot tesz a kalapjába! Koldusnak néztek!!! - sírt fel apa hangosan, és a hátam libabőrős lett, amikor magam elé képzeltem a jelenetet. Csak nagy nehezen sikerült megnyugtatni, az üzletből taxit rendeltek, és úgy ment haza. Azonnal felment a vérnyomása, és már úgy volt, hogy be kell vinni a kórházba. Anya telefonált nekem az irodából, rögtön jöttem, és nem tudtam sírjak-e vagy nevessek a tragikomikus eseten.

Aztán leültem az ágya mellé - mert naná hogy rögtön ágynak esett - és minden ékesszólásomat latba vetve elmondtam apának, hogy a Talmud szerint, ha valakit gyanúsítanak valamivel, amit nem követett el; ha a feltevés teljesen alaptalan,³² akkor az biztos lehet abban, hogy része lesz a túlvilági életben, és soha de soha az életben nem következik be az amivel gyanúsították. Vagyis - szólt a konklúzió - te soha nem leszel koldus.

Te ezt most találtad ki? - kérdezte az öreg Krausz (újabban így hívtuk magunk között), miután figyelmesen végig hallgatott. Mikor játszva a sértődöttet felálltam, hogy lemegyek a beszemedresbe, és felhozom az illetékes Talmud-fóliánst, amiből idéztem - megállított. Nem kell - mondta - elhiszem neked. Ha kitaláltad, akkor is szép. Nem hiába küldtelek jesívába.

Még ezután is járkált, jött, ment és utazott, egész addig, amíg egyszer a Dizengoffon  nem talált nyilvános vécét³³ és a dolognak majdnem tragikus következményei lettek… volna, ha az öreg Krausz nem találja fel magát, a   közeli Nordau fasor csenevész fái között. Meghalok, ha valaki meglát - mesélte később - de nem látott senki. Dicsértem találékonyságát - nagyon szerette, ha dicsérik, akárcsak én most, amikor majdnem abban a korban vagyok - és tudtam kötelességemet – akarod, hogy szolgáljak egy talmudi sztorival, amiből kiviláglik, hogy helyesen cselekedtél?

Tudom, hogy helyesen tettem - mondta - obsitos katona vagyok. De szinte hihetetlen, hogy a Talmud erről is beszél.³⁴

 

@@@@

 

Ez  az év egy beteg év volt. Először apa, a fizikai, biológiai apám, majd szeptemberben, a nagy ünnepek, pontosabban szimchát tórákor - a rebbe, a szellemi atyám. Ezúttal nem voltam ott, és amit tudok, másodkézből tudom. A rebbe ekkor 76 éves volt.

Az ünnepi körmenet (hákáfót) során  - aminek tavalyi lefolyását előbb írtam le -  a rebbe szívrohamot kapott. Ez volt a puszta tény, amit a rengeteg ellentétes híresztelésből kihámozni lehetett. A chászídok persze nem hitték el - olyan nincs, hogy a rebbe szívrohamot kapjon - de a tény makacs volt.

(Szavahihető, és  a valóság talaján mozgó tanuk szerint, az ötödik körmenetnél észrevették, hogy a rebbe, kabátja alatt, a szíve tájékát dörzsöli, masszírozza, majd sietős léptekkel  elhagyja az ezrek által degeszre tömött termet. Ez egy halandó ember számára lehetetlen lett volna, de a rebbe előtt megnyílt az embertömeg, ahogy annakidején a tenger Mózes előtt. Felment a szobájába, bezárkózott, és a tömegen páni félelem lett úrrá. Még a felesége és a többi családtag sem tudták, mi történt. Az ajtó zárva volt, félénk kopogásra semmi válasz. Végülis sógornője, Cháná³⁵ volt az, aki öklével verte az ajtót, és kiabálta, hogy Mendl, efn uf.³⁶ Rajta kívül senki nem merészelte a rebbét nevén hívni, talán még a rebecn sem. Amikor végül kinyitotta, kiderült, hogy a rebbe eszméletnél van, de a szívroham kétségtelen. A jelenlévő rabbi javaslatát - hogy menjen kórházba - a rebbe elutasította. Akkor idehozzuk a kórházat, mondták a titkárok, és egy óra leforgása alatt ott volt egy mentőautó  a legmodernebb intenzív osztály felszerelésével.)

Lent a pincében a több ezer ember sírva táncolt tovább. Sírt, mert tudta mi történik, és táncolt, mert a rebbe nevében kihirdették, hogy az ünnep folytatódik, a körmenetet folytatni kell, még lelkesebben, mint eddig. Közben már megérkezett Chicagóból dr. Weisz, egy világhírű zsidó kardiológus³⁷ és több szakorvos. Telefonáltak Izraelbe, hogy a chászídok menjenek el a szent sírokhoz, a  hebroni Machpéla barlangba, Ráchel sírjához és Cfáton a szent Ári sírjához, és könyörögjenek a rebbe jólétéért. Először nem vették fel a kagylót, Jeruzsálemben, Kfár Chábádon, Cfáton - hiszen ünnep van - de aztán a telefon olyan állhatatosan csöngött, hogy megértették: valami rendkívüli történt.

 

„Der rebbi iz gezund!”

 

A jelenlévő szakorvosoknak nem volt könnyű dolga. Ilyen paciensük még nem volt. Mindent, amit akartak csinálni előbb el kellett mondani a rebbének, és beleegyezését kikérni. Kórház nem jön számításba - mondta a rebbe - neki a chászídok körében kell maradnia. Az orvosok megpróbálták megkörnyékezni a rebecnt; beszéljen férjével, hogy kötelessége az orvosokra hallgatni stb. Rebecn Muska, akit  igen okos asszonynak tudtak, akik közelről ismerték - rezignáltan mondta: uraim, maguk nem ismerik az én férjemet. Ő olyan áksn,³⁸  hogy senkire nem hallgat. Az egyetlen, aki tudott hatni rá, az édesapám a néhai rebbe volt.³⁹

Így aztán a rebbe ahhoz a feltételhez kötötte a gyógykezelést, hogy az esti órákban, az ünnep kimenetele után, bekapcsolják betegágyához a mikrofont, és ő szólhat a sírva vigadó ezrekhez, akik nem voltak hajlandók elhagyni a beszemedrest. Az orvosok kikötötték, hogy röviden beszéljen - az ilyen farbrengen órákig szokott tartani - és a rebbe mosolyogva nyugtatta meg őket, hogy nem lesz több, mint fél óra.

Amikor lent közölték, hogy a rebbe szól hozzájuk rövidesen - síri csend támadt. Végül is csak körülbelül 15 percet beszélt, hangja gyenge és fakó volt, a szokott lelkes retorika nélkül, és tartalma az volt, hogy az öröm és a vigasság lebírják és „megédesítik” a (rossz) ítéletet. Amikor befejezte, lent a tömeg táncra perdült, és azt énekelte: Der rebbe iz gezund, der rebbe iz gezund! (a rebbe egészséges, a rebbe egészséges)

Ez azonban még távolról sem volt így. Hosszú és intenzív kezelésre volt szükség - Amerika legjobb orvosai által - amíg a rebbe úgy ahogy rendbejött. Állítólag pace-makert építettek be neki, mindenesetre az orvosok kérték, csökkentse aktivitását. Ezt természetesen elutasította, és még évekbe telt, amíg az ismert és rendkívül időigényes jechidut⁴⁰  intézményét hajlandó volt, titkárai és  nevesebb hívei könyörgésére, a vasárnapi dollárosztásra⁴¹ felcserélni.

Itt emlékeim kissé elmosódnak, hiszen nem minden évben volt alkalmam a rebbéhez utazni. Azt tudom, hogy két évvel később, 1980-ban, amikor Smulik fiam 12 éves volt, és első ízben vittem őt az ünnepekre a rebbe udvarába - még volt jechidut.

 

Kihallgatás - héberül

 

Smulik ezidáig egy olyan tel avivi - szigorúan vallásos - iskolába járt, amely  a jesíve tanulmányokkal egybekötötte a középiskolát, és a gyerekek 18 éves korukban érettségiztek, majd egy felsőfokú, rendszerint litván stílusú jesívában folytatták tanulmányaikat. Nekem ez nagyon megfelelt, de Smulik, barátai hatására, felvetette, nem kellene-e a bár micvája előtt, átmenni egy olyan chábád jesívába, ahol egyáltalán, vagy csak nagyon kevés világi tárgyat tanulnak. Abban maradtunk, hogy elviszem őt a rebbéhez, feltesszük a kérdést, és amit a rebbe fog mondani az lesz.

(A jechidutra ismét, mint mindig, a késő éjszakai órákban került sor. Ahogy bementünk - a rebbe főleg a gyerekhez beszélt, megkérdezte, tud-e jiddisül, majd tagadó válaszára héberül folytatta, kikérdezte mit tanul és fárherolta⁴² az aktuális talmudi részből. Majd, kérdésünkre azt mondta: ez nem kérdés, természetes hogy át kell mennie egy chábád jesívába és ő a loddit javasolja. Így is lőn.

Ez a látogatás sorsdöntő volt Smulik számára, ami a rebbéhez való ragaszkodását illeti. Órákkal előbb odament a 770-be, hogy jó helyet fogjon magának, a hitváádutra⁴³  ahol eltöltött 6-8 órát.  Én negyedórával a rebbe érkezése előtt jöttem, volt egy virtuális helyem az asztal mögött. Két ember között. Azért virtuális, mert a „hely” nem létezett, és csak ha ott voltam fizikai mivoltomban, tudtam befurakodni, úgy hogy lélegzetet is alig tudtam venne. Mellettem, illetve előttem, az asztal alatt, volt fenntartott helye reb Méir Steinmetznek (Cvi Jáir), a  költőnek, aki Debrecenben Kardos László köréhez tartozott, és már ott tehetséges költőnek tartották. Csak később tudtam meg, hogy ő Baruch Oberlander feleségének anyai nagyapja.

Már leírtam nemegyszer a hitváádut lefolyását, de csupán a külsőségek voltak azonosak. A rebbe nagyon lelkesen beszélt, és ez magával ragadta hallgatóságát. Mélyenszántó kabbalisztikus és filozófiai tételektől, a napi politika aprónak tűnő eseményeiig - nem volt téma, amiről a rebbe nem beszélt volna. Izraeli, magasrangú vendégeinek, akik ott ültek az emelvényen, az volt a benyomásuk, hogy a rebbe „mindent tud”. Amikor ezek, akár Jichák Rabin nagykövet korában, vagy Árik Sáron, a mostani miniszterelnök, akkor hős generális, a jóm kippúri háború sorsfordítója, vagy Benjámin Nátánjáhu, akinek a rebbe előre megmondta, hogy miniszterelnök lesz  - amikor a rebbénél voltak magánkihallgatáson, mindannyian azzal a benyomással távoztak, hogy a rebbe „mintha ott lenne a titkos kabinetüléseken”, vagy részt venne a vezérkari  tájékoztatókon..

A rebbe jólinformáltsága valóban hihetetlen, szinte emberfeletti volt. A chászídok ezt különleges szellemi adottságainak tulajdonitották,⁴⁴ míg a  pragmatikusabb beállítottságúak azt mondták, hogy a rebbénél rengeteg szál fut össze, rengeteg információ érkezik, és különleges tehetsége ezeket kianalizálni, felhasználni, és az „ügy” érdekében kiaknázni. Ha akkor kérdeznek - nem tudtam volna mit válaszolni. Talán ez is, az is igaz - talán az igazság a középen van.)

Ami Smulikkal történt 12 éves korában - történt Róchival, második gyerekünkkel, három évvel később, vagyis 18 éves korában. A rendkívüli képességekkel megáldott, 140-es IQ-s Ráchel, a Bét Jákov szuper-ortodox elemi iskolába járt, majd a Lusztig féle modern-ortodox gimnáziumban érettségizett. Olyan okos volt, mint a nap delelőjén - szégyellem, hogy apja létemre ilyen buta közhelyeket írok le, de ez igaz volt. Érettségi előtt egy jeruzsálemi igen magas színvonalú tanítóképzőbe felvételizett, és magas pontszámmal, könnyedén elérte hogy felvegyék, oda, ahol minden helyre 10 hasonló korú vallásos lány pályázott.

Eszébe sem jutott - nekünk sem - hogy a kfár chábádi tanítóképzőbe jelentkezzen, ahol a színvonal összehasonlíthatatlanul alacsonyabb volt. Ember tervez - Isten végez, mondta gyerekkoromban a magyar közmondás. Mielőtt elkezdte volna jeruzsálemi tanulmányait, a nyári szünetben, Róchi New Yorkba utazott, hogy az ünnepeket a rebbe udvarában töltse. Már nem emlékszem, ő kérte-e ezt érettségi (színjeles!) ajándékul, vagy mi ajánlottuk fel neki.

Elég az hozzá, hogy hazatértekor, a reptéren, amikor messziről megláttuk - már integetett lelkesen hogy nem.

Mit nem? - kérdeztem Bátját rosszat sejtve. Fogalmunk sem volt, hogy miről lehet szó. Mit nem akar második lányunk, aki valóban a család esze volt, és amellett  csöndes, szerény, hogy a hangját nem lehetett hallani. Most meg egy energikus „nem”.

Nem megyek Jeruzsálembe, mondta Róchi, amikor ölelésünkből kibontakozott. Kfár Chábádba megyek, az ottani szemináriumba, ami a rebbe intézménye és  a tanítás az ő szellemében folyik.

Megértettük, hogy vitának  helye nincs...

 

                              JEGYZETEK

²⁵A legnagyobb betegsegélyző (a szakszervezeté, amelynek saját kórházai vannak).

 

²⁶Ahol a beutalt betegeket orvosok szortírozzák, ki melyik osztályra kerüljön.

²⁷Sor, sorrend (héber).

²⁸„Istennek és embernek” (jiddis).

²⁹Kósersági felügyelő (héber).

³⁰Tisztelet (héber, askenáz kiejtéssel).

³¹Neves tanaita, talmudi bölcs. Bné Brák főutcája róla van elnevezve.

³²Háchosdim bó vöéjn bó (Sábbát, 118, b).

³³Tel Aviv a mai napig is igen rossz helyzetben van ezen a téren.

³⁴A Talmud szerint veszélynek teszi ki magát, aki visszatartja szükségleteit.

³⁵Cháná Schneurson, volt a hatodik lubávicsi rebbe, Joszéf Jichák Schneurson, legidősebb lánya. Férje Smárjáhu Gurary rabbi a központi  lubávicsi jesíva vezetője volt  haláláig. Hűséges híve sógorának, a rebbének.

³⁶„Mendl, nyisd ki!” (Jiddis).

³⁷Akiből később chászíd lett, a rebbe odaadó híve.  

³⁸Nyakas, makacs (héber).

³⁹Joszef Jichák Scheurson.

⁴⁰Személyes audiencia a rebbénél ( héber).

⁴¹Minden vasárnap, a reggeli ima után, a rebbe megállt a 770 bejáratánál, ahol hihetetlenül nagy tömeg vonult el előtte 6-7 órán át. A rebbe mindenkivel beszélt néhány szót, lehetett kérdezni is, és mindenki kapott egy vagy több dollárt. E sorok írója több ízben adta át így a rebbének Budapesten megjelent könyveit („Az ősi forrás”). Ezeket a rebbe rendre megdicsérte, mondván, hogy a magyar zsidóknak nagy szükségük van ezekre a könyvekre.

⁴²Kikérdezte, kihallgatta (jiddis).

⁴³Senkinek nem volt kétsége aziránt, hogy a rebbe rendelkezik  a szellemi inspirációval (ruách há-kodes), ami csak a próféták adottsága volt.

            /