BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(30)

 

CFÁNJÁ ben KUSI

 JÚDEA KIRÁLYÁNAK ÜKUNOKÁJA

 

 

 „Az Örökkévaló szava szólt Cfánjához, Kusi fiához, aki Gedálja fia, aki Amarja fia, aki Chizkija fia volt – Jósijáhu, Ámon fiának, Júdea királyának idejében.

 

    Elpusztítok (elveszejtek) mindent a föld színéről! – mondja az Örökkévaló. Elveszejtek embert és állatot, elpusztítom az ég madarait és a tenger halait, a rossz okozóit a rosszakkal együtt, és eltörlöm az embert a föld színéről! – mondja az Örökkévaló.” (Cfánjá 1,1–3)

 

   A tizenkét kispróféta közül a kilencedik, Cfánjá ben Kusi egész családfáját megismerjük az őt bemutató versből, amivel nem sok próféta dicsekedhet, főleg azzal nem, hogy egyik felmenője, Chizkijáhu, Júdea királya volt. Működésének korát is behatárolja a bemutató, dedikációs vers: Jósijáhu, a nagy reformátor király idején működött, aki kigyomlálta a bálványimádást az országból, és restaurálta a pozitív irányultságú, istenfélő, Dávid-házi királyok uralmát.

 

        Egyes kommentátorok szerint Cfánjá Jeremiás kortársa volt vagy valamivel idősebb nála. Fő próféciája befelé, Jeruzsálem és Júdea felé irányult, említi a Szentélyt és a királyi házat is. A tény, hogy a prófécia elején, az első fejezetben, a bálványok ellen kel ki,  arra mutat, hogy Cfánjá akkor kezdte működését, amikor még Jósijáhu nem fogott bele nagy reformjaiba, és nem iktatta ki a bálványimádást Júdeából. Azzal kezdi, hogy az Örökkévaló elveszejti a vétkes emberiséget, nemcsak Júdeából, hanem az egész földről. Ő is, mint előtte Ámosz, említi „Isten napját”, amely az ítélet napja lesz.

 

* * *

       

„Kinyújtom a kezem Júdea ellen és Jeruzsálem minden lakója ellen. Kiirtom erről a helyről a Báált, maradéktalanul ; tisztelőivel és papjaival egyetemben. És azokat  akik leborulnak a háztetőkőn – az ég serege előtt. És azokat, akik bár az Örökkévaló előtt borulnak le, királyukra (is) esküsznek; valamint azokat is, akik elfordulnak az Örökkévalótól, nem keresik őt, és nem kérnek tőle (tanácsot).” (uo. 1,4–6)

 

       A felsorolásban minden benne van, a vulgáris bálványimádóktól kezdve a Báál papjai és kohanitái („rabbijai”), valamint azok az „okosak”, akik a „biztonság kedvéért” az Örökkévaló előtt is leborulnak, de egyúttal a király (vagy az egyik ismert bálvány) nevére esküsznek (Hanuka lámpát – Menórát -is gyújtanak, és karácsonyfát is állítanak!). Hátat fordítanak az Örökkévalónak, indifferensek, ateisták, nem keresik őt, nem azonosulnak, nem látogatják zsinagógáit.

 

    A „királyukra  is esküsznek” kifejezést  lehet szó szerint is venni: vannak, akik Isten mellett a király nevét is beleveszik esküikbe. Azonban ez úgy is olvasható-érthető, hogy Milkám, (Málkám =királyuk helyett) vagyis az ammoniták házi bálványa. Eszerint azokról van szó, akik a „mit lehet tudni” alapján, ide és oda is kacsintanak. Mások a királyt a Molochhal kívánják behelyettesíteni, és vannak magyar fordítások, amelyekben "ki is javítják" ilyen értelemben a Biblia szövegét.

 

AKIK IDEGEN RUHÁT HORDANAK...

 

          Cfánjá – legalábbis látszólag – nem foglalkozik a külső veszéllyel, a külpolitikával, azt a királyra hagyja. Júdea most is, mint mindig, őrlődik a vetélkedő nagyhatalmak között, de Cfánjá azt a - kissé talán fatalista? - elvet vallja, miszerint ha a zsidók úgy viselkednek, ahogy kell, tartják a Tórát és parancsolatait, akkor semmi bajuk nem történik, mert a Gondviselés felügyelete és védelme alatt állnak.

 

      Mivel nem ez volt a helyzet, Cfánjá csendet parancsolt:

 

     „Csend legyen az Örökkévaló Isten előtt, mert közeleg az Örökkévaló napja! Amikor áldozást rendez az Örökkévaló, és megszenteli a meghívottakat. Aznap (mondja az Örökkévaló) megbüntetem a főurakat és a királyfikat, mindazokat, akik idegen ruhát öltenek, megbüntetem azokat, akik átugorják a küszöböt, akik megtöltik uruk (a király) házát erőszakkal és csalfasággal. És azon a napon – mondja az Örökkévaló – hangos jajkiáltás hangzik a Hal-kapu felől, és jajveszékelés az Újváros felől, nagy összeomlás a halmoknál. Jajgassatok, akik a völgyben laktok, mert elpusztul a kalmárnép, kivesznek, akik az ezüstöt mérik.” (uo. 1,7–11)

 

       Cfánjá kissé burkoltan – áldozásnak nevezve a nemzeti szerencsétlenséget –írja le, úgy látszik a hallgatóság számára is érthetően kódolva, azt a nagy Soát, ami lesz. A kommentátorok, részben Jonatán fordítása alapján, elárulják, hogy a halottak az ég madarainak és a mező állatainak szolgálnak majd táplálékul.

 

Elsősorban a királyi kamarilla lesz büntetve – de nem a király. Figyelemre méltó, hogy a próféta nem említi a király személyét csak a főurakat és a királyfikat , akik olyannyira majmolják az idegen kultúrát, hogy derogál nekik hagyományos zsidó öltözetben járni, és idegen ruhákat viselnek! A király, Jósijáhu – aki istenfélő ember volt –, ekkor még lévén kiskorú, nem folyt bele az ország ügyeibe, amit apja, Menasse emberei vezettek. Ez is bizonyítja, hogy Cfánjá próféciája, vagy annak nagy része, még Jósijáhu vallási reformja előtt hangzott el.

 

   A „küszöb átugrása” eredetileg pogány filiszteus szokás volt (lásd 1Sám 5,5), és voltak zsidók, akik ezt kritikátlanul átvették, mivel minden, amit a környező népek csinálnak, az jó. Cfánjá jól ismerte Jeruzsálem térképét, valószínűleg ott is lakott, mint az előkelő, királyi család sarja, és így pontosan írja le, hol mi történt, hogyan jött a vész.

 

 A lakosság, úgy látszik, nem észlelte, mi vár rá. Lehet, hogy hozzászoktak a próféták prédikációihoz, és indifferensek voltak és nem is nagyon hittek Istenben (Dáát Mikrá). Így aztán érthetőek a próféta keserű szavai:

 

* * *

     „Abban az időben majd lámpással kutatom át Jeruzsálemet, és megbüntetem az embereket, akik kushadnak, mint a bor seprője; akik azt mondják  magukban, hogy az Örökkévaló nem tesz sem jót, sem rosszat. Vagyonuk prédára lesz, házaik elpusztulnak. Ha építenek is házakat, nem laknak bennük, ha telepítenek is szőlőket – nem isszák borukat.

        Közel van már az Örökkévaló nagy napja, közel bizony, hamar eljön! Keserves hang hallatszik az Örökkévaló napján, még a hős is kiált. Harag napja lesz az a nap, vész és gyötrelem napja. Pusztítás és pusztulás napja. Sötétség és homály napja, felhő és köd napja. Kürtszó (Sófár) és riadó napja az erős városok és a magas bástyák ellen. Veszedelmet hozok az emberekre, botorkálnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Örökkévaló ellen. Vérük folyik, mintha por volna, és tetemük, mintha szemét. Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az Örökkévaló haragjának napján. Felindulásának tüzében elpusztul az egész ország. Hamarosan végezni fog az ország lakóival!” (uo. 1,12–18)

 

       A nagy nemzeti szerencsétlenség leírása után – amely természetesen azért következik be, „mert vétkeztek az Örökkévaló ellen” – Cfánjá sort kerít (a második fejezetben) a környező népekre is. Ha Júdea vétkes, a bálványimádó népek még sokkal vétkesebbek, bár mentségükre szól, hogy ők nem „kiválasztottak”, nekik nincs Tórájuk, és így őket „csak” a hét noachita parancsolat(*) kötelezi, az elementáris civilizáció elvárásai. Természetesen ezt sem tartják be.

 

LÓT IVADÉKAI GÚNYOLÓDNAK

 

        Megjegyzendő, hogy itt is említi a próféta a Soá kifejezést, amely többször előfordul a Bibliában, hasonló értelemben a ma használatoshoz.

 

     A második fejezet elején, az első három versben, ami értelmileg még az előző fejezethez tartozik, Cfánjá felhívja a népet, térjen észhez és térjen meg. Ne várja be az elkerülhetetlent, ami elkerülhető – ha megtérnek. Nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy Cfánjá, mint a királyi család sarja, és mint a prófétaiskola egyik vezetője, itt felhívja a népet, csatlakozzon Jósijáhu, az igaz király vallási reformjaihoz, melyek célja a Tóra uralmának elfogadtatása volt. A midrási történetek elmondják, hogy a nép nem fogadta osztatlan lelkesedéssel az ifjú király reformjait, mivel apja, Menasse, hosszú uralkodása alatt hozzászoktak a bálványimádáshoz, az idegen kultúrához, és a frivol, erkölcstelen életmódhoz, ami főleg a gazdagabb, felső rétegekben dívott.

 

       „Szedd össze magad , te szeretetre méltatlan nép, mielőtt életbe lép az ítélet, mielőtt rátok tör az Örökkévaló haragja, gyorsan, mint a pelyva száll –, mielőtt rátok zúdulna az Örökkévaló izzó haragja! Keressétek az Örökkévalót mindannyian, ti alázatosak, akik törvényeit tartjátok . Törekedjetek az igazságosságra, az alázatra , talán oltalmat  találtok az Örökkévaló haragjának napján!” (Cfánjá 2,1–3)

 

      Ez olyan, mint egy utolsó figyelmeztetés. Az utolsó percben még lehetőség van a megtérésre. Nincsen veszve semmi, nincs késő, az Örökkévaló az utolsó pillanatban is elfogadja a megtérőket. Ahogy Bölcseink mondták: „Még ha éles kard van is az ember nyakán, ne tegyen le a reménységről, hogy ha megtér – Isten megbocsát neki”. (Bráchot 10,a)

 

* * *

     Ennek utána kerít sort a próféta a környező népekre, akik szintén nem kerülik el sorsukat a nagy világégés során. Ismét találkozunk a jól ismert népekkel, elsősorban négy filiszteus – palesztin! –  tengerparti városállammal. Az ötödiket – Gátot – nem említi Cfánjá, mivel az már előbb elpusztult és lakosságának maradéka csatlakozott a többi filiszteus városhoz (Slg).

 

       „Bizony Gáza elhagyatott  lesz, Askelon pedig pusztaság. Az asdódiakat fényes nappal kergetik el, Ekront meg tövestől kitépik! Jaj a tengerpart lakóinak, a Krétából származó népnek! Így szól rólatok az Örökkévaló: Kánaán, filiszteusok földje, elpusztítalak, lakatlan leszel! Pásztorok legeltető helye, és juhok karámja lesz a tengerpart. Ez a vidék Júdea házának maradékáé lesz, ők legeltetnek majd rajta, és esténként Askelon házaiban heverésznek, mert gondot visel rájuk az Örökkévaló Istenük, és jóra fordítja sorsukat.”(Cfánjá, 2, 2,4–7)

 

      Hasonló lesz tehát a sorsuk a filiszteus népeknek és Júdea zsidó királyságának. Azonban Júdeának van esélye visszatérni – ahogy vissza is tértek Ezra és Nechemjá idejében –, a hetven évig tartó babilóniai galut után. De facto a filiszteus tengerparti övezetet Nebukodnecár rombolta le, abban a hadjáratban, melynek végén Jeruzsálemet is elfoglalta és elpusztította. Hasonló szavakkal fejezi ezt ki Ezékiel is (Ez 25,15–17).

 

         Ámmon és Moáv, a két „rokon” korcsnép (Lót fiai – lányaitól, lásd 1. Mózes, 19.fejezet) is megkapják a magukét. Ők kárörvendve gúnyolták Izraelt vesztében, és az aggáda ezt részletezi és kiszínezi. Utánuk jön Kus (a mai Etiópia) és Egyiptom,

majd Asszíria és Ninivé. Dáát Mikrá hangsúlyozza, hogy nincs kronológiai sorrend az említett népek és országok pusztulásában, mivel Ninivé pusztulása előbb volt, és itt Cfánjá a második fejezet végén említi. A legkésőbb Ámmon és Moáv pusztulása következett be, mivel őket Nebukodnecár igázta le büntető expedíciója során, az i. e. 605 után.

 „NINIVÉ PUSZTASÁG LESZ”

 

                 „Hallottam Moáv gyalázkodását és Ámmon fiainak káromkodását, amellyel gyalázták népemet, és rovására terjeszkedtek. Ezért életemre mondom – szól a Seregek Ura, Izrael Istene –, Moáv olyan lesz, mint Szodoma, Ámmon fiai pedig, mint Gomora. Csalánverte terület lesz, sóbánya és pusztaság örökre. Népem maradéka prédálja őket, és birtokukat a maradék örökli. Így járnak gőgjük miatt, mivel gyalázkodtak és hatalmaskodtak a Seregek Urának népe fölött. Félelmetesen  lép fel az Örökkévaló velük szemben, amikor megsemmisíti a föld minden bálványistenét. Akkor majd leborulnak (az Örökkévaló előtt) mindenütt, még a szigetlakók is!” (uo. 2,8–11)

 

           Ámmonnal és Móávval szemben a zsidóknak előirt viselkedés ambivalens. A Tóra tiltja, hogy bántsák őket, területi immunitást élveznek, de nem jöhetnek Izrael közösségébe, mivel felbérelték Izrael ellen Bileámot, a kuruzslót és mivel nem fogadták az Egyiptomból kivonuló népet kenyérrel és vízzel (5Móz 23). Ezt a klauzulát később úgy értelmezték, hogy csak a férfiakra vonatkozik. Így térhetett be a zsidóságba a moabita Rút, aki Dávid királyunk dédanyja volt, és lehetett Náámá, az ammonita, Salamon (egyik) felesége.

 

    Az itt említett gyalázkodást csak a Midrások (*)ismerik. Ezekben részletesen leírják, hogyan segítette az ammonita és moabita csőcselék a Jeruzsálemet elfoglaló babilóniai, majd évszázadokkal később a római hadsereget. Mindig a rabló szabadcsapatok szerepét kívánták betölteni, ritkán harcoltak, de a harcoló ellenséges csapatok mögött, mint a sakál jöttek a zsákmányra. A Pszikta elmondja, hogy amikor az ellenség betört Jeruzsálembe, a nyomában jövő moabita csőcselék bement a Szentek Szentjébe, kivette a kerubokat (*) és azokat egy ketrecben körbe vitték a városban és mutogatták: „Íme a zsidók azt mondják, hogy ők nem imádnak bálványokat... akkor, mi ez?” (Pszikta döráv Káhána 19,1). Rási itt egy ismeretlen Midrást idéz: „Amikor Nebukodnecár fogságba vitte a zsidókat Babilóniába és Ámmon valamint Moáv mellett mentek el a deportáltak, akik keservesen sírtak, ekkor az említett moabiták gúnyolták őket: Mit sírtok, hiszen »hazamentek« Bábelba, ahogy mondjátok, hogy a folyam mellett laktak őseitek mindig...”

 

 

* * *

          „Titeket is, ti négerek (etiópok), az Örökkévaló kardja sebez majd halálra! Kinyújtja kezét észak felé és elveszejti Asszíriát, Ninivét pusztasággá teszi, kiaszott sivataggá. Csordákban lepik majd el vadállatok , pusztai gödény és bagoly is tanyázik a párkányon, hangosan rikoltoz az ablakokban. Omladék borítja a küszöböt, mert levált a cédrusburkolat.

    Ez az a vidám város, amely biztonságban élt, és azt gondolta magáról (magában), hogy nincs több olyan, mint én!

      Lám, romhalmazzá vált, vadak tanyájává, aki csak arra jár, füttyent rá és a kezével legyint.”(uo. 2,12–15)

 

      Amint látjuk Asszíria és fővárosa, Ninivé, a próféta kitüntető figyelmét vívta ki. Cfánjá már a harmadik próféta, aki Ninivével foglalkozik. Jóna idejében megmenekült, utána Nachum teljes próféciáját neki szentelte, és most Cfánjá, aki erőteljes kifejezésekkel „teszi pusztává”. Itt már érezhető az indulat és a káröröm: az a város, amely bebeszélte magának, hogy nincs még hozzá hasonló – most az „Örökkévaló kardja” által pusztul el, ami a gyakorlatban a babilóniai király kardját jelenti, mivel ő az Örökkévaló küldötte, „Isten ostora” (Dáát Mikrá).

 

       Kus, vagyis Etiópia meglehet, hogy itt az egyiptomi hadseregben szolgáló kusita katonákat kell érteni alatta – akik közül sok esett el a karkemesi ütközetben (D. M.) –, vagy magát Egyiptomot, ami akkoriban hetven éven át volt a kusita királyok uralma alatt (Hartom-Kassutto

 

          Már említettük, hogy a népek és városok pusztulása nem a prófécia kronológiája szerint történt, hiszen Ninivé volt az első a sorban – de két oka is volt annak, hogy a próféta így mondta:

 

1) Egyrészt szemléltetni akarta, hogyha a hatalmas Asszíria összeomlik, akkor tessék elképzelni, mi lesz a kis Júdeával, ha nem tér meg időben.

2) Ez egyben egy kis vigasztalás is (a legszebb öröm – a káröröm): az az Asszíria, amely száz éven keresztül leigázta Júdeát, íme őt magát is utolérte a sorsa, és elpusztult (D. M.).

 

FENYEGETŐ FIGYELMEZTETÉS – ÉS VIGASZTALÁS

 

Miután a népekkel végzett, Cfánjá kénytelen hazatérni, és újra Jeruzsálemmel foglalkozni, amely nem látszik megtérni. A vallási és morális helyzet Júdeában nehéz, nem biztató, nem ad reményt arra, hogy nem valósulnak meg a vészjóslatok. Próféciája végén azonban Cfánjá is vigasztal. Úgy látszik, ez a prófécia természete, nem túlfeszíteni a húrt, nem vinni a dolgot ad absurdum. Ez, nyilvánvalóan, az Örökkévaló „természetéből” fakad: szigorú, féltékeny és számon kérő, de könyörületes is egyszerre. Nem semmisítheti meg népét, a zsidókat, mert ebben az esetben ki viszi tovább nevét a világban, ki hangoztatja a monoteizmus magasztos eszméjét a máig is pogány habitusú és pogány szellemű világban?

 

           „Jaj a lázadozó, beszennyezett, csaló  városnak. Nem hallgatott a (jó) szóra, nem fogadta meg a figyelmeztetést. Nem bízott az Örökkévalóban, nem járult Istene elé! Vezetői olyanok benne, mint az üvöltő oroszlánok, bírái, mint a farkasok este: nem hagynak egy csontot sem reggelre. Prófétái svihákok, hitvány csalók, kohanitái szentségtörők, önkényesen magyarázzák  a törvényt!

Aki igazságos közöttük (Jeruzsálemben) az az Örökkévaló, ő nem követ el álnokságot; ítéletét reggelente napfényre hozza, nem marad az el. De az álnok ember csak nem szégyenkezik!” (Cfánjá 3,1–5)

 

 

Ami érdekes, hogy a próféta itt egy kalap alá vesz mindenkit – a prófétákat, kohanitákat sem kíméli –, de a királyt ismét nem említi, csak a vezéreket és a bírákat. Miért? Itt és ekkor is még kiskorú az ifjú Jósijáhu? Valószínű, mint ahogy már mondtuk: mindez a reformok előtt hangzott el. A prófétákról szólva Cfánjá nem hangsúlyozza, hogy álprófétákról van szó, de ez magától értetődik.

 

* * *

                  A továbbiakban a próféta részletezi mi az isteni ítélet, amely reggelente jelentkezik: ez a büntetés, ami a népeket sújtja, azok pedig tovább vétkeznek és szégyellik magukat:

 

       „Elpusztítottam népeket, leomlottak bástyáik, utcáikat feldúltam, senki sem jár ott. Romba dőltek városaik, elnéptelenedtek, lakatlanok. Gondoltam, félni fognak engem, megfogadják az intést, akkor nem pusztul el lakóhelye, úgy, ahogy meg akartam büntetni. De ők siettek tovább folytatni gonosz üzelmeiket.

     Ezért csak várjatok rám – mondja az Örökkévaló –, arra a napra, amikor vádat emelek. Ítéletem: Összegyűjtöm a népeket, egybegyűjtöm az országokat, hogy rájuk zúdítsam haragomat, indulatom teljes hevét!” (uo. 3,6–8)

 

         Az ítélet és végrehajtásának remélt eredménye az lesz, hogy a maradék népek megtérnek az Örökkévalóhoz, és szívvel-lélekkel szolgálják őt. Nyelvük megtisztul,  nem említik többé a bálványaikat. A próféta által ígért utópia olyan szép, hogy kivitelezése valószínűleg a Messiás műve lesz:

 

      „Akkor majd tisztába (tisztává) teszem a népek ajkát, hogy mindannyian az Örökkévaló nevét hívják (őt imádják), és őt tiszteljék egységes akarattal. Etiópia folyamain túlról hoznak nekem áldozatot, imádóim: szétszóródott népem. Azon a napon nem kell majd szégyenkezned előttem tetteid miatt, melyekkel vétkeztél ellenem. (Mivelhogy) eltávolítom körödből a gőgös vigadozókat, nem fogsz többé kérkedni szent hegyemen.

    Azonban meghagyom közöttetek maradékul a szegény és nincstelen népet, amely Isten nevében keres oltalmat. Izrael maradéka nem cselekszik hamisan, és nem beszél hazugságot; nem lesz csalfa nyelv a szájukban. (Olyan lesz, mint egy) nyáj, amelyet nem háborgat senki, legelésznek és lehevernek, senki nem zavarja őket!” (uo. 3,9–13)

 

            Egy kis utópia még nem ártott meg senkinek. Jesájánál is találjuk majd, hogy a népek jönnek Jeruzsálembe, imádkozni a Szentélybe, amely minden nép temploma lesz.

 

„HAZA IS HOZLAK BENNETEKET”

 

      Utolsó hat versében a próféta Ciont és Jeruzsálemet vigasztalja, biztatja, hogy ne féljen, mert az Örökkévaló annyira szereti őt, hogy elhallgatja vétkeit.

 

„Ujjongj, Cion lánya, kiálts örömödben, Izrael! Örvendezz teljes szívből, Jeruzsálem leánya! (Mert) Leveszi rólad az Örökkévaló az ítéletet, eltávolítja ellenségedet. Veled van az Örökkévaló, Izrael királya, nem kell többé rossztól tartanod. Azon a napon ezt mondják majd Jeruzsálemnek: Ne félj, Cion, ne csüggedj el! Az Örökkévaló Istened veled van, ő erős és megsegít. Örömmel vigad veled, elhallgatja vétkeidet szeretetében, és örül neked.

 

    Összegyűjtöm azokat, akik ünnep nélkül szomorkodnak, bár hozzátok tartoznak, de gyalázat volt osztályrészük. Elbánok majd elnyomóiddal, a sántákat megsegítem, és a számkivetetetteket összegyűjtöm. Dicsővé és hírnevessé teszem őket, a földön (az országokban), ahol gyalázták őket. Abban az időben, amikor egybegyűjtelek, haza is hozlak benneteket; dicsőséget és hírnevet szerzek nektek a föld minden népe között, amikor szemetek láttára, jóra fordítom sorsotokat – mondja az Örökkévaló!” (uo. 3,14–20)

 

         Az utolsó, vigasztaló rész majdnem teljesen egyértelmű. Ellentétben az előzőekkel, amikor „minden reggel (nap mint nap) van ítélet” – itt leveszi rólunk az Örökkévaló az elmarasztaló ítéletet, eltekint, félrenéz, „elhallgatja” vétkeinket és ha a vádló hallgat – nincs vád. Itt először említ Cfánjá a királyt, az Örökkévaló Cion királya.

 

      Miért kellett ünnep nélkül szomorkodni? Mi történt az ünnepekkel? Valószínű arról van szó, hogy a veszélyes helyzet és a biztonság hiánya miatt nem jöttek a zarándokok Jeruzsálembe a három zarándokünnepen, és ezen szomorkodott a lakosság. Dáát Mikrá ezzel kapcsolatban idézi Jeremiást, a Siralmakban (1,4), ahol ezt úgy fejezi ki, hogy „Cion útjai elnéptelenedtek, ünnepi zarándokok nélkül”. Hartom-Cassutto szerint azt fájlalják, azon szomorkodnak, hogy a megváltás ideje késlekedik. (Moéd – időt is jelent és ünnepet is).

 

       A galut gyalázata – az állandó életveszély után ez a zsidók legnagyobb bánata, sérelme. „Lemossuk a gyalázatot” – mondja az Örökkévaló, ígéri prófétája által, ott, ahol gyaláztak, ott leszel hírneves, ott kapsz Nobel-díjakat, ott fogja az ellenséges világ ámulva nézni a kis Dávid nagy katonai sikereit a behemót Góliáttal szemben.

 

És az ígéret: Hazaviszlek (hozlak) benneteket! Lesz hová hazamennetek. Nem kell ott maradnotok, ahol tagadják Auschwitzot, ahol máig is mondják, hogy „többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek!”.

 

* * *

      Cfánjá próféciájának ez az utolsó mondata (3,20) annyira megihlette a zsidó imakönyv szerkesztőit, hogy azt a reggeli imába foglalták, abban a szívhez szóló fohászban, amely úgy kezdődik, hogy „Te vagy a mi Örökkévaló Istenünk, az égben és a földön...”, és a végén jön a prófétai idézet, miután kérjük az Örökkévalót, hogy azt tartsa is be, vagyis alkalmazza reánk.

 

Ezennel csatlakozunk ezúton is ehhez a szerény kéréshez.