BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(27)*

 

MICHA TÓRÁJA: 613 – 610 = 3

 

            Moresetből való Micha, egyike volt azon négy prófétának, akik – a Talmud szerint – „egy időben működtek, vagyis prófétáltak”. Ezek voltak Hoséá, Jesája, Ámosz és Micha, akik Uzijáhu, Jotám, Ácház és Chizkijáhu királyok korában éltek és tevékenykedtek. Egyike a tizenkét kisprófétának – hatodik a kanonizált sorrendben –, aki a Biblia tanúsága szerint egyidejűleg prófétált a két zsidó királyságban, Júdeában és Somronban.

 

Az exegéták többsége megegyezik abban, hogy Micha befolyása túlnőtt a szokott kereteken, olyannyira, hogy ő volt az egyetlen próféta, akit egy másik, nagy kortárs próféta könyvében idéz (lásd Jeremiás 26,18). Micha főleg „belügyekkel” foglalkozott, a romlott közállapotokat ostorozta, és akadt dolga elég Somronban és Júdeában is. Ő és társai, a hasonló beállítottságú próféták ékes cáfolatai annak a tévhitnek, hogy a prófécia csak a bálványimádás ellen kelt ki, vagyis csupán a vallás ellen elkövetett vétkeket pellengérezte ki, de szemet hunyt a társadalmi igazságtalanságok felett.

 

Nem kell messzire menni és Nátánt említeni, aki Dávid királyunk szemébe vágta, hogy ő volt az, aki elorozta a szegény ember gidáját, vagy Élijáhut idézni, aki a „gyilkoltál és örököltél” klasszikus mondatát olvasta Ácháv király fejére. A mindenkori próféták, szinte kivétel nélkül, az emberi viselkedést, magatartást kérték számon a néptől és az embereknek más emberrel szemben kötelező micváit  helyezték előtérbe. Ebben Michá sem volt kivétel. Sőt.

 

* * *

Azok az exegéták, akik az Írás szerkezeti felépítésével is foglalkoznak, általában három részre osztják fel Micha könyvét, mind tartalma, mind nyelvezete szempontjából. Az első rész (1–3 fejezetek) haragos fenyegetéseket tartalmaz és súlyos büntetést helyez kilátásba, Somron és Jeruzsálem vonatkozásában is. A második rész (4–5 fejezetek) az elsővel szemben csak szépet és jót jövendöl – Júdeának általában és Jeruzsálemnek partikulárisan –, míg a harmadik rész (6–7 fejezetek) figyelmeztetéseket és pozitív ígéreteket egyaránt tartalmaz. Vannak a bibliakritikusok között, akik emiatt a két utolsó fejezetet „eltolják” a babilóniai galut utáni időkre, de ezt még a modern SLG sem fogadja el.

 

„Az Örökkévaló szava, amely szólott a moreseti Michához, Jotám, Ácház, és Chizkijáhu, júdeai királyok idejében, Somronról és Jeruzsálemről. Halljátok, ti népek mind, figyeljen a föld és aki rajta él! Mert az én uram, Istenem, az Örökkévaló tesz tanúságot ellenetek (vagy: vádol benneteket); az Örökkévaló az ő szent templomában. Mert az Örökkévaló elhagyja szent hajlékát (az égben), alászáll és a föld magaslatain (hegyein) jár. Megolvadnak alatta a hegyek és a völgyek meghasadnak, mint a viasz a tűztől, és mint a lejtő a lezúduló víztől. Mindez Jákob vétke miatt, és Izrael bűne miatt. Honnan ered (vagy: ki váltotta ki) Jákob vétke? Nem Somronból (Szamáriából)? És honnan erednek Jehuda (áldozóhalmai) bűnei, ha nem Jeruzsálemből?!” (Micha 1,1–5)

 

  Súlyos szavak ezek, súlyos vádirat. Itt a próféta – nem tudni miért – a tíz törzs királyságát Jákobnak nevezi és a júdeai királyságot Izraelnek. Általában Jákob a zsidó nép poétikus elnevezése, míg Somron (Szamária) a tíz törzsé, amelyet a próféták Efrájimnak is neveznek, lévén az alapító, első Jeroveám, Efrájim törzséből származott. Micha, aki mindkét országhoz szólott, nem akarta hogy tévedés essék.

 

A PARÁZNASÁG JUTALMA

 

  A vádirat megalapozott, a tanú szavahihető: maga az Örökkévaló tanúskodik a bűnös nép ellen. Rási szerint a próféta „alibit” akar magának, a tanú arra kell, hogy bizonyítsa: figyelmeztettelek benneteket, ne mondjátok, hogy nem hallottátok. Málbim disztingvál: „Jákob”, azaz Somron vétke súlyosabb, mert ők fellázadtak az Örökkévaló ellen és elvből, ideológiából imádták bálványaikat, míg Júdeában ezt csak kényelemszeretetből csinálták, mivel nem szüntették meg az áldozóhalmokat, miután a Szentély felépült.

 

  Az erkölcsi romlás, amely Somron pusztulásához vezetett - több prófétát foglalkoztatott. Micha volt a legfiatalabb közöttük és így szavai természetszerűleg a közelgő véget jelezték. Ő maga nem említi a király(ok) nevét, akiknek uralma idején ostorozta a züllés felső fokát. Ásurt (Asszíriát) sem említi név szerint, sem  Arám-Izrael háborúját Júdea ellen Ácház idejében, vagy Egyiptom szerepét a térség háborúiban – így nehéz próféciáit beilleszteni egy konkrét történelmi keretbe.

 

  Micha nem politizál, nem hirdet ilyen vagy olyan orientációt (Weiser), ő „csak” próféta, aki az isteni igét hirdeti. Eszerint Somron vétkei miatt romhalmaz lesz, a rombolás olyan mély és alapos, hogy a város alapzatát megtalálják a romok alatt. Akkor majd

 

„bálványszobrai mind összetörnek, és paráznasága bérét elégetem. Minden bálványát megsemmisítem. Mert paráznák béréből gyűjtötték azokat, paráznák bérévé lesznek ismét!” (uo. 7)

 

 A királyok könyveiben és a prófétáknál gyakran találkoztunk az ókori jelenséggel: az oltári bálványkultusz oltári prostitúcióval volt egybekötve, és a paráznák bérét gyakran „szentelték” a bálványoknak. A Tóra ezt kifejezetten tiltja (lásd 5Móz 23,19), és a Talmud még kiterjeszti a tilalmat. A próféták szóhasználatában a szellemi prostitúció (bálványkultusz) egybecseng a legvulgárisabb levanti lebuj fertőjével, és így a „szakmából” vett fogalmak fedik mindkét értelmezést, a fizikai prostitúciót és a szellemi indíttatású bálványimádást egyaránt. 

 

 A továbbiakban a büntetést vázolja fel Micha és bejelenti, hogy már jó előre gyászol és jajgat, üvölt mint a sakál, és nevén nevezi a lerombolt városokat, amelyeket az ellenség érint inváziója során.

                                                       ***

   

   Micha felhívja hallgatóságát, gyászoljanak vele. Értsék meg, hogy az aranyéletnek megjön a böjtje, a büntetés felsőfoka a száműzetés. „Nyírd magad kopaszra, mint a saskeselyű nyaka, mert fogságba mennek a tieid!” (uo. 16)

 

A NÉPET MEGTÉVESZTŐ „PRÓFÉTÁK” ELLEN

 

  Ha valaki azt mondja nekünk, hogy a próféta nem mond semmi újat – lehet, hogy igaza lesz. Valóban, ezt mondják azok is, akiket Micha kipellengérez: a hatalmasok, az ujgazdagok, akik éjjel azon spekulálnak, miként használhatják ki a szegény nincsteleneket – nappal. „Megkívánják a mezőket és elrabolják, a házakat is elveszik.” (uo. 2,2) A korrupció teljes, egybefonódik a rendszerrel, az államhatalommal, és a prófétának nagy nyomatékkal mondják, hogy ne beszéljen, ne prédikáljon. „Ne mondjatok ilyeneket! Szabad-e ilyet mondani Jákob házáról? Talán elfogyott az Örökkévaló türelme?! Ilyet tenne velünk?”(uo. 2,6–7)

 

 Ez a jóllakottak gúnyolódása a mezítlábas prófétával szemben, akinek semmije nincs erkölcsi felsőbbségén kívül. Szemben állnak vele a hamis próféták, a kizsákmányolók szolgái, akik félrevezetik a népet, és minden gaztettre van jó szavuk, a hatalom minden félrelépését igazolják.

 

„Mondtam (mondom) nekik: Halljátok ezt, Jákob elöljárói, Izrael vezetői! Hiszen nektek ismernetek kell(ene) a törvényt! Ti, akik gyűlölitek a jót, és szeretitek a rosszat; akik lenyúzzátok az emberekről a bőrt és csontjaikról a húst. Ti megettétek népem húsát, lenyúztátok róluk a bőrt! Csontjaikat összetörtétek és feldaraboltátok, mint a húst, amely a fazékba kerül...! Majd kiáltanak ők (akkor) az Örökkévalóhoz, aki nem válaszol nekik...” (uo. 3,1–4)

 

„Akkor” – mikor? A próféta ködösít, nem tudja pontosan, mikor éri utol őket a nemezis, de hogy utoléri, az biztos. A szörnyű szavak, amelyekkel itt Micha az ókori feudálkapitalizmus legvadabb kinövéseit jellemzi, dickensi képet festve a dőzsölő, piszkában fetrengő és minden emberi érzéstől mentes somroni burzsoáziáról – nem szorulnak magyarázatra.

 

* * *

  Az itt következő versekben Micha el- és leszámol azokkal, akik prófétának hívják magukat, és rendelésre szállítják hazug, kincstári jövendöléseiket a hatalmasoknak, akik fizetnek ezért. A klasszikus exegetika sommásan hamis prófétáknak nevezi őket (Jonatán fordítása, Málbim, Mecudot), de a modernebb bibliamagyarázók árnyaltabbak, mivel itt nem tóraellenes, pogány ideológiáról van szó, hanem csak arról, hogy alacsonyabb erkölcsi szinten álló emberek, akik a nép szemében egyfajta jövendőmondók – vagy akár „próféták” – kihasználják saját céljaikra a nép hiszékenységét, és ezzel a hatalmasok érdekeit szolgálják.

 

  „Ezt mondja az Örökkévaló azokról a prófétákról, akik félrevezetik népemet, akik békességet hirdetnek, ha van zabálnivalójuk, de hadat üzennek annak, aki nem ad nekik enni. Olyan éjszaka száll rátok – mondja nekik Micha –, amelyben nem lesz látomás, és olyan sötétség, amelyben nincs kuruzslás. Leáldozik ezen próféták napja, nappal is sötétség borul rájuk. Szégyent vallanak a látók, irulnak-pirulnak a kuruzslók, eltakarják arcukat (szó szerint: bajszukat), mert nincs válasz Istentől”. ( Micha 3,5–7)

 

A látóknak eredetileg szokás volt ajándékot vinni, amikor kérdést intéztek hozzájuk vagy áldásukat kérték. Ez derül ki Saul legényének szavaiból, amelyben javasolja, hogy menjenek el a látóhoz (ott konkréten Sámuelről van szó, lásd címszavában).. Később egyes próféták koldusszegények voltak (mint Élijáhu), vagy családjuk vagyonából éltek, de nem fogadtak el emberektől semmit, nehogy ezzel próbálják befolyásolni őket (Lásd Elisa fejezetében, hogyan utasította el Náámán pazar ajándékát, és büntette meg szolgáját, Gécházit, aki nem tudott a kísértésnek ellenállni).

 

  Itt Micha azokról beszél, azokat gúnyolja, akik eladják magukat a hatalmasoknak, és pénzért vagy természetbeni juttatásért szolgálják a kizsákmányolók érdekeit. Neveket nem említ, nem úgy, mint  a Királyok könyvében, ahol a politikai orientációt hirdető és egyes királyok érdekeit, egóját szolgáló prófétákról van szó. Ilyenekkel vetette magát körül Ácháv és pogány környezete.

    

CION FELSZÁNTVA, JERUZSÁLEM – ROMHALMAZ

 

  Ezekkel, az érdekeik szerint jövendölő Látókkal szemben mondja ki Micha a szentenciát, ami egyúttal névjegye is:

 

  „(Ezzel szemben) engem eltölt az Örökkévaló szelleme, igazság és bátorság tölt el, hogy megmondjam Jákobnak vétkét és Izraelnek bűnét. Halljátok tehát Jákob házának fejei és Izrael házának vezérei, akik utálják a törvényt, és minden egyenest elferdítenek. Ciont vérontással építik, és Jeruzsálemet álnoksággal. Fejesei (elöljárói) megvesztegetve bíráskodnak; a papok (kohaniták) pénzért tanítanak, prófétái fizetségért jövendölnek (kuruzsolnak) és ugyanakkor az Örökkévalóra hagyatkoznak, mondván: Hiszen közöttünk van az Örökkévaló, nem érhet minket baj!” (uo. 8–11)

 

  Ezek ők – és ez vagyok én – mondja Micha. Tessék, válasszatok! Vagy ők, vagy én. Itt Micha nemcsak a kommerciális ál- vagy érdekprófétákkal számol le, hanem a hatalom minden komponensével. Ebben benne van a király, a bírák, a papok (kohaniták), akiknek a feladata a nép Tórára való tanítása lenne, de ők ezt alárendelik személyes érdekeiknek. Ellentétben egyik nagy utódjával, Jeremiással, Micha nem említ neveket, nem nevez meg sem királyt, sem főpapot , sem bírát, sem „prófétát”. Így szavai elvesztik személyes élüket, nem lehet őt személyeskedéssel vádolni.

 

  Micha konklúziója félelmetes. Nincs „árengedmény”, nincs kompromisszum. Vagy –vagy.

 

 „Ennélfogva miattatok felszántják Ciont, (miután lerombolták) mint egy mezőt, Jeruzsálem romhalmaz lesz, és a templomhegy pedig elvadult  erdő (vagy erdős magaslat).” (uo. 12)

 

Ezen utóbbi vers az, amelyre emlékeztek az ország vénei, és idézték azt Jeremiás könyvében (26,18), amikor a papság és királyi kamarilla ki akarta végeztetni Jeremiást, aki „rosszat beszélt” az országról.. Itt senki nem bántja Michát ezért a mondatért. Egyébként könyve elején (1,6) Micha más szavakkal, de ugyanezt jövendöli Somronról is.

 

Dáát Mikrá szerint itt először mondja ki egy próféta, Isten nevében, hogy Jeruzsálem és a Szentély el fog pusztulni, és ezért ez a prófécia döbbenetes erővel hatott a népre. A Jeremiás könyvében említett vének szerint Micha ezen próféciája Chizkijáhu idejére vonatkozott, illetve ekkorra volt időzítve, de mivel ez a király megtért, a végzés felfüggesztetett.

 

* * *

   A következő fejezetben – éles kontrasztként az előbbi pusztulási előjelzéssel – Micha vigasztaló próféciájával találkozunk, amit nagyjában-egészében Jesája második fejezetében is megtalálunk.

 

Az elragadó stílusban írott, szózatként hangzó prófétai látomás az exegétákat sokrétű munkára serkentette. Először is: ki kapta kitől, hiszen „több próféta hallathat hasonló vagy azonos gondolatot, más szavakkal, ezzel szemben két próféta nem prófétál azonos szavakkal, egy stílusban” (Szánhedrin 89a, Steinsalz értelmezésében). Ugyanott, azonos logika alapján fejti ki a Talmud, hogy innen tudta Josafát, Júdea királya, hogy Ácháv „prófétái” korrupt, csaló emberek, akik a király kedvében akarnak járni. Ugyanis, azok – négyszázan! – azonos stílusban, egyhangúlag mondták Áchávnak, hogy győzni fog, de ez Josáfátot nem győzte meg és kérte, hívjanak még egy, „igazi” prófétát, (szavaival: az Örökkévaló prófétáját), mivel „azt tanultam apám apjától (vagyis az a hagyomány Dávid házában), hogy két próféta nem használ azonos szavakat és nem prófétál ugyanolyan stílusban – nemhogy négyszáz! (uo., 1Kir 22,7)

 

 További elgondoztató kérdés, mikorra szól, mikor „lép életbe” a vigasztaló prófécia?

 

Mivel Micha volt a legfiatalabb a négy próféta között (akik egy időben működtek), kétségtelen, hogy ő volt az, aki idősebb és rangosabb kollégájától – Jesájától – hallotta a felemelő, vigasztaló víziót. Van azonban, aki azt mondja, hogy mindketten egy előbbi, ismeretlen prófétától kapták, hallották az igét.

 

„CIONBÓL ÉS JERUZSÁLEMBŐL JÖN A TANÍTÁS”

 

  „És majd az idők végén az Örökkévaló házának (szentélyének) hegye szilárdan fog állni a hegyek tetején, kimagaslik a halmok között, és özönlenek hozzá a népek. És megy (jön) majd a sok nép és mondják: Jertek, menjünk az Örökkévaló hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy ösvényein járjunk! Mivel Cionból jön a tanítás („árad a Tóra”), és az Örökkévaló igéje Jeruzsálemből. Ő tesz igazságot a sok nép fölött, és ítélkezik távoli, erős nemzeteken. Kardjaikból kapákat kovácsolnak, és lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre többé kardot nem emel, hadviselést többé nem tanul. Mindenki a saját szőlője alatt és saját fügefája alatt ülhet (vagy: fog ülni), senki sem rettenti őket.

 Maga a Seregek ura mondta ezt!  (Még ha) Járjon is minden nép a maga istenének nevében , mi az Örökkévalónak, a mi Istenünknek nevében járunk  mindörökké!” (Micha 4,1–5)

 

  Az apró szövegbeli differenciáktól el lehet tekinteni, mivel azok amúgy is elsikkadnának a fordításban. Az itteni utolsó mondat nem szerepel Jesájánál. Innen vette az idézetet Zálmán Sázár, Izrael államelnöke, amikor a pápa látogatását fogadta Megidónál.

 

* * *

  Hagyományos exegétáink ebben a vízióban a világbéke megvalósulását látták (Rási egyenesen a Tórából vezeti le azt, hogy maga az Örökkévaló /a Seregek ura/ mondta ezt: „És békét adok az országnak”– 3Móz 26,6), tágabb értelemben az egész földnek. Ibn Ezra eredeti módon bizonyítja, hogy ez csak a jövő zenéje és csak a Messiás korában lehetséges: Hiszen azóta nem volt egy nemzedék sem, amely ne élt volna át háborút. Ha itt csend van – amott háborúznak, és a próféta azt mondja, nem emelnek kardot, és nem háborúznak.

 

  Kimchi és Málbim szintén a Messiásra szavaznak, mint aki a vízió címzettje. Utóbbi magyarázata: Megszűnnek az okok a háborúra, hiszen gyakran vallási ellentétek miatt törnek ki háborúk, és ez megszűnik, amikor az egész világ elismeri az Örökkévaló fennhatóságát. Belvillongásokban is a Messiás mint döntőbíró fog békét teremteni, és anyagi, materiális okok sem fognak háborúkat kiváltani, hiszen mindenki szőlője és fügefája alatt fog ülni.

 

Kérdezhetjük, mit jelent ez a vers (4, 5) itt, amelyben Micha kimondja, hogy ha a népek járnak is majd bálványaik után, ezzel szemben mi az Örökkévaló nevében...? Hiszen ezt megelőzően azt mondta, hogy a népek megtérnek, Jeruzsálembe jönnek a Tórát tanulni?

 

  Itt jön a fordításban hozott „ha” szócska (a héber ki egyik lehetséges értelmezése). Ha a dolog mégsem sikerülne teljesen, és a gojok nem lennének hajlandók lemondani faragott bálványaikról – mi, zsidók akkor is Istenünk az Örökkévaló nevében haladunk, és nem adjuk fel az évezredes tiszta monoteizmust, amit mi adtunk a világnak.

 

Dáát Mikrá hoz egy további értelmezési lehetőséget is: Miután Micha elmondta, mi és hogy lesz az idők végén, azt mondja kortársainak, hogy addig is tessék megtérni és megerősödni a hitben és a parancsolatok tartásában – már most, és nem megvárni, amíg a népek is megtérnek...

 

* * *

  

   Azon a napon – mondja a továbbiakban a próféta, de nem tudjuk melyik napra, milyen időszakra gondol – összeszedem a sántákat, összegyűjtöm a szétszórtakat, a sánták megmaradnak és megerősödnek… visszatér és helyreáll Jeruzsálem királysága. Lehet, hogy a Száncheriv invázió csodás bukását követő időkről jövendöl a próféta, mint mestere, Jesája, hogy rögtön utána kilátásba helyezze a babilóniai fogságot, „ahol megmenekülsz, ahol megvált téged az Örökkévaló ellenségeid kezéből”. (uo. 4,10)

 

 Itt, a jövőbeni vigasz után, Micha vált és visszatér a jelenlegi sivár helyzetre, melyben Asszíria és a nagy király, Szánchériv veszedelme kísért:

 

   „Mostan sok nép gyűlt össze ellened, azt mondják, elbukott (a zsidó állam), elveszett! Megvetéssel tekinthetünk Cionra! De ők nem ismerik az Örökkévaló gondolatait (terveit), hiszen ő gyűjtötte össze őket (az ellenséget, Szánchériv hadait), mint kévéket a szérűre. Indulj és csépelj, Cion!” (uo. 4,11–13)

 

  Az általános vélemény marad a Szánchériv bukását jövendölő vonalon, de Mecudot és nyomában D. M. a messiási időkről beszél. Ibn Ezra idéz egy véleményt, amely a második Szentély első napjait és Zerubável országlását említi. Kimchi itt Góg és Magóg háborúját láttatja Micha szemüvegén keresztül.

 

A HÉT PÁSZTOR ÉS A NYOLC FŐÚR

 

 A próféta szavai igencsak homályosak, érthetetlenek vagy többértelműek, nemcsak nekünk, hanem a középkor klasszikus exegétáinak is.Viszont kétségtelen, hogy a nép, amely hallotta Micha szavait, felfogta és megértette, mire gondol. Nagy általánosságban azt kell mondanunk, hogy a Szánchériv inváziót megelőző nehéz helyzetben (ennek történelmi részleteit nem említi Micha, ezt majd megtaláljuk Jesájánál) a nép nemigen lehetett „vevő” az idők végét jelző és az akkorra címzett vigasztalásokra, és valami konkrétumot szeretett volna hallani, mi lesz itt és most.

 

 Abarbanel a maga útján halad és az általános exegetikán belül – idők vége; Góg és Magóg háborúja – a keresztények és a moszlimok harcára konkretizálja a víziót: ezek eljönnek, és Jeruzsálem mellett egymással küzdenek. Ez lesz az utolsó világháború, amelynek utána a megmaradottak belátják a zsidó nép igazát, és jön a világbéke.

 

   „Ez lesz a béke! Ha Asszíria országunkra támad, és behatol palotáinkba, hét pásztort (hadvezért) és nyolc vezető főurat állítunk szembe vele. Ezek összetörik (fegyverrel verik le) Asszíriát, pallóssal Nimród földjét. Megment (azÖrökkévaló), ha Asszíria ránk támad, és behatol területünkre!” (uo. 5,4–5)

 

  Itt Micha egy röpke pillanatra kilép a félhomályból és – valószínűleg a nép nyomásának engedve – mond valamit, amit a nép hallani akar. Itt nem moralizál, és nem beszél az „idők végéről” (ugyan, mikor lesz az már?!), hanem a közeli veszélyt említi, érthető nyelven, és bátorít, mint egy mozgósítási plakát. Lehet, hogy a királyt – Chizkijáhut – is célba vette, ne féljen, ne rettegjen, mert „ha Isten velünk – ki ellenünk”.

 

* * *

 Ki tudja, kire céloz Micha ezzel a hét pásztorral és nyolc főúrral (szó szerint „herceg-emberek”-kel)? A  szövegszerü értelmezés (Psát) nem tudja. Valószínűleg arról van szó, hogy kineveznek ad hoc tehetséges katonákat és adminisztrátorokat, akik az ellenállást vezetik. Lehet, hogy egy akkor dívó idióma volt, amit ma nem értünk. Ibn Ezra szerint a hét és nyolc nem egy abszolút szám, hanem azt jelenti, hogy sok, nem egy és nem kettő.

 

 Bölcseink a Talmudban (Szukka 52,b), az aggáda mezsgyéjén haladva, felvetik a retorikus kérdést: Kik ezek? Majd válaszukban a régmúlt hét nagyságát vonultatják fel Izrael védelmében – Asszíria ellen: Dávid király a középen, jobbján Ádám, Sét és Metuselách, míg balján Ábrahám, Jákob és Mózes! És hol van Izsák? – kérdik, hogyhogy ő kimaradt, hiszen apja és fia, a két másik ősatya itt van? Válaszuk: Izsák elment, a pokol bejáratánál ül, hogy kimentse fiait onnan...

 

   A nyolc vezető „herceg” ugyancsak a Talmud szerint (uo.) Jisáj, Saul, Smuél, Ámosz, Cfánjá, Cidkijáhu, Élijáhu és a Messiás. Rási itteni versünkre idézi a Talmudot, de hozzáteszi, nem tudja, hogy a Talmud honnan veszi ezt.

 

  Málbim a maga részéről idézi ugyan a talmudi legendát, de a magáét is hozzáteszi: Somronban, vagyis Izrael országában, nyolc király volt, a vész kezdetétől a totális összeomlásig, míg Júdeának ugyanebben az időben hét uralkodója volt. Vagy: Góg és Magóg háborújában hét nép fog részt venni. Málbim neveket is felsorol, ebben nincs hiba, csak azt nem lehet tudni, mindez hogy jön ide.

 

A PRÓFÉTA EMELI A NEMZETI MORÁLT

 

  A következőkben Micha azt a helyzetet elemzi, amely az asszír nyomás elhárítása után alakul ki. Optimizmusa szinte határtalan. Nem lesz szükség fegyverekre, fölöslegessé válnak a megerősített városok, a határt védő erődök, a lovasság – szinte pacifista manifesztum, ami meglehetősen ritka a próféták részéről. A folyamat során tisztogatás is lesz, a bálványokat, varázslatokat, kuruzslást kiiktatják.

 

 „Olyan lesz Jákob maradéka a többi nép között, mint az isteni harmat, mint a fűre hulló zápor, mivel nem emberhez fűzi reménységét, és nem halandóban bízik. Olyan lesz Jákob ivadéka a népek között, a sok nemzet között, mint az oroszlán az erdő vadjai között, és az oroszlánkölyök a juhnyájak között, amerre jár, tipor és marcangol menthetetlenül. Kezed elleneidre nehezedik, minden ellenséged kiirtatik.

 

" És azon a napon kiirtom lovaidat, és elveszejtem harci kocsijaidat. Megsemmisítem országod (fallal körülvett) városait, és lerombolom minden erődödet. Kiütöm (szó szerint kiirtom) a boszorkányságot (vagy a varázsszereket) kezedből, és nem lesznek többé kuruzslóid. Kiirtom bálványszobraidat és »szent« oszlopaidat az országból. (És) nem borulsz le többé kezed   alkotása előtt. Kiszaggatom »szent« fáidat, és megsemmisítem erdőidet (szó szerint városaidat), míg az engedetlen népeken lángoló haraggal állok bosszút!” (Micha 5,6–14)

 

      Az elején vigasztalónak tűnő prófécia később megváltozik, s ez alapos magyarázatra szorul. A lovak és harci kocsik megsemmisítése – egyfajta demilitarizáció lenne, hiszen a világbéke alatt nincs szükség fegyverekre, sem megerősített városokra, hiszen szabadon, falusi környezetben, jobb a levegő (Ibn Ezra). Rási szerint a lovak, harci paripák eliminálása az egyiptomi befolyás csökkenését vagy akár megszűnését jelenti, mivel onnan jöttek a fajtiszta arabs lovak. Dáát Mikrá általában beszél a lovakról, mint negatív jelenségről, és szerinte itt a próféta nemcsak a harci mének és kocsik eltűnését jövendöli, hanem a lovas kultúra és kocsi-hintó mint élvezeti cikk negatív voltát is hangsúlyozza. Ez egyike volt azon tilalmaknak („Ne legyen neki sok lova...” – 5Móz 17,16), amelyeket a zsidó királyra testált a Tóra, és amelyet Salamon, a nagy király, azonnal megszegett.

 

   Ahol másodszor említi Micha a városokat (Árechá), ott a hagyományos exegéták – Jonatán nyomán –, ezt mint „ellenségedet” értelmezik, hiszen nincs értelme a városokat kétszer megsemmisíteni. Dáát Mikrá „erdőidről” beszél, az olyan erdőkről, amelyekben bálványt imádtak, míg SLG az Árechá -t ácábechá - ra ferdíti, ami bálványokat jelent. Ez logikus, de mi nem vagyunk felhatalmazva a bibliai szöveget javítgatni, toldozni-foltozni.

 

Micha nem lenne próféta, ha egy füst alatt nem említené az idolokat, varázslókat, kuruzslókat, a „szent” fákat (mint az ismeretes ásérá = Astarte) és áldozati oszlopokat, amelyek amellett, hogy a Tóra tiltja őket, immár most olyan fölöslegessé váltak akárcsak az erődök és a harci kocsik, mivel a világbéke velejárója a nagy világosság, és a népek is rájönnek az Örökkévaló egyedüli igaz, isteni mivoltára. És ha a népek rájönnek, csak nem fognak a zsidók szégyenszemre bálványt imádni, legyen az a maga csinálmánya, fa- vagy ércszobor, vagy akár egy „izmus”, amely nemcsak az igaz hitet, hanem az emberiességet is tagadja.

* * *

 A hatodik fejezetet Micha egy hitvitának szenteli, de nem úgy, mint napjainkban, egy „tudományos” szimpózium keretében, hanem az Örökkévaló maga hívja ki Izraelt, kiválasztott népét, és teszi fel neki a kérdést: Mi baja van vele? Miért viselkedik úgy, ahogy?

 

  Vannak, akik az itteni szövegben, főleg a nyolcadik versben, a próféták moráljának kvintesszenciáját látják, és vannak, akik az itteni isteni hitvita elődjét és alapját Sámuelnél vélik megtalálni, amint vitára hívja a népet, mielőtt leköszönne és kinevezné Sault királynak (lásd Sámuel címszavában).

 

AZ ÖRÖKKÉVALÓ PERE IZRAELLEL

 

   „Hallgassátok meg, amit az Örökkévaló mond:

 

 Rajta, szállj perbe a hegyek előtt, a dombok hallják meg szavadat! Halljátok ti, hegyek, az Örökkévaló perbeszédét (panaszát?) és ti, szilárd alapjai a földnek! Mert pere van az Örökkévalónak népével, és Izraellel vitázik..

 

 Népem – mondja az Örökkévaló –, mit vétettem ellened, mivel bántottalak (szó szerint: mivel fárasztottalak)? Felelj nekem!

 

  (Talán azzal, hogy) Kihoztalak Egyiptom országából, kiszabadítottalak a szolgaság házából, és küldtem előtted Mózest, Áront és Mirjámot?

 

Népem! Emlékezz csak, mi volt Báláknak, Moáv királyának a terve? És mit válaszolt neki Bileám, Beor fia? (És mi történt) Sittimtől Gilgálig, hogy megismerd az Örökkévaló igazát! (Micha 6,1–5)

 

  Per – egyenlőtlen felek között. Az Örökkévaló joggal teszi a szemrehányást, mivel „fiai”, a zsidók úgy viselkednek, mint egy rakoncátlan gyerek. Az isteni kegyet semmibe veszik, az „jár” nekik automatikusan, semmit sem tanultak, de mindent elfelejtenek, akárcsak a Bourbonok. A felhánytorgatott dolgok, az egyiptomi szabadulás, Bileám átkainak elhárítása és áldássá változtatása, majd a Sittimtől Gilgálig tartó periódus, amely egybeesik a honfoglalás korszakával és a Bírák szereplésével – mindezek gyakorlati, materiális dolgok voltak, nem vallási ügyek vagy parancsolatok. A Tóraadást nem is említi Micha, ez szóra sem érdemes egy ilyen vétkes, bálványimádó népnél...

 

* * *

 Mit válaszolhat ezekre az érvekre (panaszokra) a nép? Semmit. A nép sunyin hallgat, és a próféta siet segítségére, s próbál válaszolni a nép nevében. Így amit kapunk, az egy valódi vitának tűnő szöveg, amihez hasonlóval nemegyszer lehet találkozni a próféták beszédeiben:

 

 „Mivel járuljak (járulhatnék) az Örökkévaló elé? Mivel borulhatok le (mutathatnám ki megalázkodásomat) előtte? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Kosok ezreiben telik-e az Örökkévaló kedve, vagy áradó

(tízezres nagyságrendű) olajpatakokban? Vagy talán elsőszülöttemet áldozzam vétkemért, drága gyermekemet bűnös életemért? 

  

  "Ember, megmondta ő neked, hogy mi a helyes (szó szerint, mi a jó), hogy mit kíván tőled az Örökkévaló: Azt, hogy élj a törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos (szemérmes) Isteneddel szemben!” (uo. 6–8)

 

   A vita persze nem vita, mivel Micha önmagával társalog, maga kérdez, és maga válaszol. A kérdések, amiket Micha a nép szájába ad eleve tartalmazzák – már feltevésük formájában – a negatív választ. Hát persze, hogy nem. Hát mit érdeklik az Örökkévalót a kosok, az olaj az ételáldozatokon.

 

    Ad absurdum akkor jön a dolog, amikor a nép, Micha szájával, azt kérdezi, ne áldozzam fel gyermekemet nagy vétkemért? Ha tényleg olyan nagy a vétkem, akkor ezért talán semmi sem drága?...

 

Erről persze szó sincs, és Micha megmondja, mi a teendő. Tessék békén hagyni az áldozatokat, nem ez a lényeg. Hanem: a törvényesség, a szeretet és az illedelmes, alázatos (=szemérmes) viselkedés. Ez Micha szenthármasa, ami Bölcseink szerint majdhogynem a minimumra csökkentette a hatszáztizenhárom parancsolatot. A minimumot Chabakuk próféta éri el (a teljes talmudi idézetet és okfejtést lásd fejezetében).

 

  (A   C. N. A ige a modern héber nyelvben főleg szemérmességet, visszafogottságot jelez. Itt szerénységet, alázatosságot jelent, míg a Példabeszédekben (11,2) a rosszindulat ellentéte.)

 

HAMIS VÉKA ÉS „OMRI TÖRVÉNYEI”

 

 Itt, a hatodik fejezet végén, Micha „sebességet vált” és újra rákapcsol. Ha a nép semmibe veszi Isten pereskedését, nem értékeli, amit az Örökkévaló érette tett, és nem fogadja el a kötelező minimum „hármast”– akkor büntetése az lesz, amit a Tórából már ismerhet: munkája gyümölcsét nem élvezi, eszik, és nem lakik jól, vet, de nem arat, szőlőt szüretel, de nem iszik bort. Úgy látszik, ezeket a kézzelfogható fenyegetéseket a nép jobban érti, mint a vallási morálprédikációkat.

 

     Itt Micha megemlíti „Omri törvényeit”, de nagy a valószínűsége, hogy elsősorban a gyilkosságokat, az állami szintre emelt rablást és a teljes erkölcsi züllést érti ez alatt, és nem a Tóra egyéb törvényeinek be nem tartását. Ez a gondolat végigvonul a hetedik fejezet elején is, és csak Micha próféciájának vége felé lesz ismét vigasztaló szava, mintha belátná, hogy a túlzott szigorúsággal nem ér el semmit.

 

   „Íme, az Örökkévaló szava a városhoz… Halljátok (érzékeljétek) a botot, és aki adja (az ütést). (Persze) még ott van a rossz ember házában a bűnben szerzett kincs, a hamis véka? Jóváhagyhatom-e a hamis mérleget, a zsebben a hamis súlyokat? Hiszen gazdagságuk csupa rablás (rablott holmi), és minden szavuk hazugság. Így aztán én betegre verlek téged, pusztítalak vétkeid miatt (a Septuaginta fordítása: elkezdelek verni téged). Enni fogsz, de nem laksz jól, ürüléked benned marad (D. M.); amit félre teszel, nem mented meg (ha feleséged állapotos lesz, nem tud szülni), amit meg is mentesz, fegyver martaléka lesz. Vetni fogsz, de nem aratsz, olajat préselsz, de nem kened magad, szőlőt (mustot -, de nem iszol bort. (Mindez, mivel) Omri törvényeit követed és Ácháv házának (erőszakos) tetteit, az ő elveik szerint éltek. Ezért intő példává teszlek (az országot), melynek lakóira iszonyodva néznek, és a népek gyalázkodását kell elviselniük.” (Micha 6,9–16)

 

   Micha itt néhány olyan kifejezést használ, és kifejezései annyira homályosak, hogy a fordítás – ha azt akarjuk, hogy valamennyire is érthető legyen – minden szava mellé odaírhatnánk a magyarázatot, néha többet is, melyből az intelligens olvasó, aki sajnos többnyire nem tud héberül – kiválasztja magának a megfelelőt. A héber nyelvben, ha egy szóban az egyik betűt egy másikkal felcseréljük – a szó gyökeresen ellentétes értelmet nyerhet. Így fordítottuk „betegre verlek”-nek a hechléti igét, míg a Septuaginta a másik lehetőséget favorizálja.

 

 Micha itteni figyelmeztetése is csak variáció arra, ami a Tórában található, kétszer is (3Móz 26. fejezet  és  5Móz , 28, 15 - 69). Lehet, hogy a nép széles rétegeinek ez már nem ismert – ekkor még nem volt kötelező oktatás, mint később, a második Szentély idejében – de Omri törvényeit ismerik, és Áchávot, az erőskezű királyt, akit idegen felesége vitt romlásba – tisztelik és emlékét őrzik. Dáát Mikrá megjegyzi, hogy Omrit külföldön is ismerték, és az assuriták róla nevezték el Izrael országát Omri földjének. Bölcseink nagyon nem szerették Omri bálványimádó viselkedését, de objektivitásuk előírta, hogy megjegyezzék: „Minek érdemében lett Omri Izrael királya? Annak érdemében, hogy csatolt egy idegen várost – Szamáriát (Somront) az ország területéhez” (Szánhedrin 102,b). Ugyanis ő volt az, aki megvette Somront Semertől, a város urától, annektálta és megtette fővárosának. (1Kir 16,24)

 

* * *

  A hetedik fejezet elején Micha folytatja a lamentálást, ezúttal egy gyászdal formájában, amelyben önmagát siratja. Nem válik dicséretére egy prófétának, ha nemzedéke minősíthetetlenül viselkedik, és nem hallgat rá. Az elején azt mondja, hogy a jámborok  kivesztek az országból, és nincs egy rendes ember sem, de azután visszanyeri biztonságát, bizodalmát fejezi ki, hogy Isten segítségével minden rendbe jön, a száműzöttek visszatérnek, majd felvázolja Izrael jövendő határait, amelyek azonosak az Ábrahámnak ígértekkel.

 

„AZT MONDJÁK A NÉPEK: HOL A TE ISTENED?”

 

   „Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedegetni, szőlőt akar böngészni szüret után, de sehol egy fürt, hogy egyem, sehol egy érett füge, amire vágyódok. Kiveszett a jámbor a földről, nincs becsületes ember. Alattomban mindegyik vérontásra készül, tőrbe csalják testvéreiket. Jól használják kezüket a rosszra: a vezető követelőzik, a bíró fizetsége vár, a nagy ember kimondja, mit kíván, és így ferdítik el (az ítéletet). A legjobb köztük olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb, mint a tövisbokor. Eljön majd büntetésed napja, amit látnokaid előre láttak, akkor lesz majd a zűrzavar!

 

Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a társban (Ibn Ezra: a gavallérban!), még asszonyod előtt is, aki öledben fekszik – vigyázz, hogy mit mondasz! Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, a meny az anyósa ellen kel – az embernek háza népe is ellensége...

 

 Én azonban az Örökkévalóra emelem tekintetem (vagy: reá várok), az Istenben bízom, aki megment, meg is fog hallgatni Istenem.” (uo. 7,1–7)

 

   A falnak is füle van, a feleség előtt is titkolózni kell, mert az erkölcsi züllés akkora, hogy az ember otthon sem lehet biztos. Bölcseink, amikor a messiási idők előtti helyzetet próbálták felrajzolni – ezeket a michai verseket idézték. Talán a nagy jólét, aminek hamarosan megjött a böjtje, vagy az erkölcsi tartás hiánya okozták ezt. Érdekes, hogy Micha nem vádol konkréten senkit, nem említi a papokat, nem szól a királyhoz – akinek inge, az vegye magára.

 

  A hatodik fejezetben, amikor Micha Istent idézi, aki a „városhoz” szól, van, aki ezt egyértelműen Somronra vetíti (hiszen ott volt az említett „Omri törvénye”). Mások Jeruzsálemet tartják célpontnak, megint mások mindkét fővárost. Jeruzsálem mellett szól, hogy a próféta ott alternatívaként az áldozatokat említi, amit a nép, vétkei ellensúlyozására ajánl fel az Örökkévalónak. Ez csak Jeruzsálemben, vagyis Júdeában volt lehetséges, ahol a Szentély működött.

* * *

  „Ne örülj, ellenségem. Igaz, elestem, de fölkelek. Ha sötétségben lakom is – az Örökkévaló az én világosságom. Isten haragját (el)viselem, hiszen vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és látni fogom igazát. Látja majd ezt ellenségem, és szégyen borítja el azt, aki (most) azt mondja nekem: Hol van az Örökkévaló, a te Istened?! Szemeim látják majd, amikor eltapossák, mint az utca sarát.” (uo. 7,8–10)

 

Régi bevett  szokás a népek részéről, a zsidókat bosszantani, amikor bajban vannak (és mikor nincsenek?), hogy hol is van az ő drága Istenük, akiben annyira bíznak, akiért hajlandók mártírhalált halni? Ebben a gondolatmenetben éppen a logika teljes hiánya tapasztalható, ahogy a zsidóság léte napjainkban, az évezredes öldöklés és holokausztok után – ugyancsak illogikus. A zsidó lét abból a szinte mániákus odaadásból táplálkozik, amely minden körülmények között tartja és fenntartja önállóságát, szellemi „másságát”. R' Snéor Zálmán, a Chabad megalapítója írja a Tánjában, a haszidizmus kézikönyvében (lásd Naftali Kraus fordítását Zsidó Kabbala és Misztika – a Közepesek Könyve, Budapest, 2001, Filum Kiadó), hogy a legelvetemedettebb zsidó is, aki annyira asszimilálódott, hogy semmit nem tart a zsidóságból – ha kényszeríteni akarják, hogy elhagyja ősei hitét, felébred benne a zsidó dac, a „pintele Jid” és inkább hagyja, hogy megöljék, de nem lesz hitehagyott. Micha tudta ezt közel háromezer évvel ezelőtt.

 

SZÉGYENKEZNEK ÉS TARTANAK TŐLED IS

  „Eljön majd a nap, amikor fölépítik sáncaidat, (de) az a nap még távol van.

 Azon a napon jönnek majd hozzád, Asszíriából és Egyiptom városaiból, Egyiptomtól egész a folyamig (Eufrátesz), tengertől tengerig, hegységtől hegységig  És a föld puszta lesz, lakosai miatt, cselekedeteik következtében.

 

 Pásztorold botoddal népedet, tulajdon nyájadat, amely elhagyatva élt az erdőben (a Kármel hegyén? vagy) termékeny legelőn! Vajha legelhetnének a Básánban és a Gileádban, mint hajdanában. Csodás dolgokat mutatok neked, mint amikor kijöttél Egyiptomból. Látják ezt ám a népek és szégyenkeznek minden hatalmuk ellenére, kezüket a szájukra teszik, füleik megsüketülnek. Port nyalnak, mint a kígyó, mint a föld férgei; reszketve jönnek elő rejtekhelyükről, rettegve folyamodnak az Örökkévaló Istenünkhöz, és tartani fognak tőled is. (Izraeltől – Kimchi és Mecudot).” (uo. 7,11–17)

 

 Ez újabb költői leírása a megváltásnak, sokértelmű és többféleképpen magyarázható. Az első két verset Rási és mások ismét párbeszédként értik, Izrael és a népek között. A próféta, aki természetszerűleg Izrael-párti, azt mondja: Eljött az ideje sáncaid felépítésének (vagyis a megváltásnak). Válaszolják erre a népek (akik előzőleg gúnyosan kérdezték, hol van a zsidók Istene?), ej messze van az a nap még, talán sose jön el (Rási). A próféta válasza: ha messze is van, biztos, hogy eljön!...

 

  A kígyóméregszerű gúnyolódásra, ami néha rosszabb, mint a korbácsütés, a próféta kígyókhoz és egyéb csúszómászókhoz hasonlítja a gúnyolódókat és felsorolja honnan – mindenhonnan! –jönnek a száműzött zsidók haza, Cionba. Ígéri, hogy olyan csodák lesznek, amilyenek az egyiptomi szabadulás óta nem voltak. A népek elszégyellik magukat, rossz a lelkiismeretük, süketnémáknak tettetik magukat, ők nem tudtak és nem tehetnek semmiről (később majd letagadják a holokausztot, Auswitzot, a csillagokat az égről), de egyfajta istenfélelem vesz erőt rajtuk (megszavazzák a zsidó állam létesítését), és „tartanak tőled is”, vagyis a tetovált, de életben maradt csontvázaktól.

 

* * *

  „Ki olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elnézi a vétket öröksége maradékának? Nem tart haragot örökké, mert az irgalomban leli kedvét. Kegyelmezz nekünk ismét (még ez egyszer),  rejtsd  (tüntesd) el vétkeinket és dobd a tenger mélyére bűneinket! Tanúsíts hűséget (tartsd be ígéretedet!) Jákobnak, irgalmat Ábrahám (ivadékai) iránt, ahogy megesküdtél őseinknek a régmúlt időkben!” (Micha 7,18–20)

 

  Utolsó passzusában Micha elégikus. Először egy kicsit hízeleg Istennek („Ki olyan, mint te?”), hiszen nem lehetsz haragtartó, amikor te ismert vagy, a tizenhárom tulajdonságodban (lásd 2.Móz 34, 6)   mint megbocsátó, kegyelmes és irgalmas. Majd kéri, követeli, ami ebből következik: bocsáss meg még egyszer! Most az egyszer! Mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

 

 A zsidó teológiának problémája van ezzel az Isten-összehasonlítással („Ki olyan Isten, mint te?”), hiszen a monoteizmus nem ismer  több istenséget, mint az egyet, az igazit. A Tóra még a „társítást” (situf) is tiltja, ami pedig a noachitáknak megengedett. Mégis többször megtaláljuk a Bibliában – még a Tórában is (2Móz, 15, 11) ezt a „ki olyan, mint te” formulát. A pogány világban, amely tele volt és van idolokkal, disztingválni kellett, és ezt csak összehasonlítással lehet.

  Mint mindig, amikor valami „csodafegyverre” van szükség, a próféták mobilizálják az ősapákat, és kérik, ha másképp nem, az ő érdemükben nyerjünk bocsánatot. No de meddig érvényes ez?

A Talmudban (Sábát 55,b) vita folyik erről.. Többen fejtik ki véleményüket és állapítanak meg különböző dátumokat. A legkésőbbre rabbi Jochanán teszi, aki azt mondja, hogy Chizkijáhu király idejében vesztette érvényét az ősök érdeme (Zchut Ávot). Itt tehát, Micha idejében, még érvényes volt, és ezért említi Ábrahámot és Jákobot. És miért nem említi Izsákot?

 

     Jonatán fordításában beveszi Izsákot is, akinek érdemében (hajlandósága feláldozni magát) kérjük az irgalmat. Ibn Ezra szerint azért nincs itt Izsák, mert ő Edomnak (Ézsaunak) is atyja, és Jákob mindannyiunk apja, ahogy mondjuk „Izrael apánk” (Izrael Jákob másik neve volt), és nem keveredünk más népekkel.

 

* * *

  Itt illik megemlíteni, hogy Michá imája, próféciája végén, a „tengerbe dobott vétkekről” szolgált alapul a Ros Hásáná délutánján elmondott Táslich szertartásnak, ahol ezeket a verseket recitálják. Az elgondolás az, hogy Ros Hásánákor, a megtérés keretében, a zsidók tengerbe dobják vétkeiket.

*) FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL - ŐSI FORRÁS(16) - BUDAPEST, 2006