BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(29)*

                                   

                                                                   AZ ISMERETLEN CHABAKUK

HITÉBEN ÉL AZ IGAZ EMBER

 

                        "Látomás, amelyet Chabakuk próféta látott.

 

Meddig kell még fohászkodnom hozzád, Örökkévaló, hogy meghallgass? Kiáltsam: Erőszak! – hogy segítsél?! Miért kell látnom a romlottságot, és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény van a szemem előtt. A vádaskodás  egyre csak fokozódik! (Ezért) csorbát szenved a törvény, nem hoznak igaz ítéletet (vagy: a jog nem érvényesül), mert a rossz kijátssza  az igazat, és a jogot kicsavarják!” (Chab 1,1–4)

 

       A fentiek elolvasása után sem tudjuk, ki ez a Chabakuk, de azt sem, hogy mit mond itt, mit akar, és ki ellen fakad ki. Úgy látszik, hogy a prófétát a felkelő kaldeusok (a Bibliában kászdim, vagyis kaszdeusok) világuralomra törő aspirációi rémítették meg, és ez ellen kel ki, míg a tisztelt előtte szóló Nachum Ninivéről mondta el, amit csak lehetett. Chabakuk azonban, a kaldeusok kapcsán, mintegy apropó, az isteni világrendet is megkérdőjelezi, súlyos kérdéseket vet fel az isteni igazságról,  anélkül, hogy válaszai hasonló módon egyértelműek és meggyőzőek lennének.

 

Chabakuk eddig az egyetlen általunk ismert próféta, akiről az égvilágon semmit sem tudunk. Sem apja nevét, sem származását vagy lakhelyét. A már idézett „Széder Olám” című posztbiblikus történelemkönyv (lásd a kislexikonban) együtt említi Jóéllal és Nachummal, mint akik Menasse, Júdea királya idejében működtek. Ennyi az egész, mert helye a tizenkét kispróféta között (ő a nyolcadik) nem mond semmit kronológiai szempontból.

 

   Valószínű, hogy próféciájának célpontja Júdea országa, miután ekkor – legalábbis a Széder Olám híradása szerint – Izrael (Szamária) állama már nem létezett, lakosait deportálta Asszíria, és idegeneket telepített be helyettük. Ez világosan csak a harmadik fejezetben derül ki, ahol többek között azt mondja prófétánk, hogy „kivonulsz néped szabadítására, fölkented  megsegítésére…” (uo. 3,13), de már előbb is találunk utalásokat arra nézve, hogy a próféta szíve Júdeáért dobog, azt félti a világrengető események közepette.

 

      Így nemcsak történelmi szempontból, hanem a próféta szemével nézve is, a kis Júdea helyzete a nagyhatalmak útkereszteződésén, valóban félelmetes, a zsidóság helyzetét juttatja eszünkbe a száműzetés országaiban. Ekkor még kvázi független állam, királlyal, államapparátussal, hadsereggel és a monoteista államvallással, melynek központja a jeruzsálemi Szentély – mégis mint egy kis játékhajó hányódik a népek tengerén, „kenőcs” az egymással vetélkedő nagyhatalmak, Egyiptom, Asszíria és Babilon kerekei tengelyén.

 

* * *

       Ami Chabakuk idejét illeti,  még a Midrás sem siet segítségünkre,. A Zóhár (1,7) ugyan azt állítja – egy nyelvi hasonlóság nyomán –, hogy prófétánk a sunémita „nagyasszony” fia volt, akit Elisa életre keltett, (lásd fejezetében), de ez nem látszik történelmileg megalapozottnak. Egy apokrif könyv Dániellel (az oroszlánveremben) hozza kapcsolatba, ami már az első Szentély lerombolása után volt. Ezt Abarbanel is idézi, hogy egyértelműen elutasítsa.

 

      Van, aki azt mondja, hogy a kaldeusok leírása Chabakuk könyvében a nevezetes karkemési (carchemési) csata utáni helyzetet jellemzi (lásd 2Krón 35,20), ahol i. e. 605-ben Nebukodnecár legyőzte az egyiptomi hadsereget, és megnyitotta az utat dél felé.

 

„RETTENETES, FÉLELMETES NÉP”

 

     Dáát Mikrá (Menáchem Bole) szerint lehetséges, hogy a próféta valamivel előbb élt, mivel a próféta tulajdonsága, hogy lelki szemeivel és a Szent Sugallat (Ruách Hákódes) segítségével jó előre lát (érzékel) dolgokat, amit egy halandó ember nem lát. Elvégre, ezért próféta a próféta és nem egy politikai hírmagyarázó, aki analizálja, ami már megtörtént. A próféta, a dolog természeténél fogva, arra mutat rá és figyelmeztet, ami történni fog. Tegyük hozzá, hogy itt Chabakuk szavait látomásként mutatja be a Biblia.

 

        A hagyományos exegéták (Rási, Ibn Ezra, Kimchi és Mecudot) szinte egybehangzóan Nebukodnecárt nevezik meg, mint az itteni prófécia kiváltóját és célpontját. Rási jövő időben: „Nézte és látta Chabakuk a Szent Sugallat által, hogy majdan jön Nebukodnecár, egyeduralkodója lesz a világnak, és leigázza Izraelt”. Ibn Ezra szerint már itt a vész, és a próféta „az izraeli jámborok nyelvén szól, akik panaszkodnak az Örökkévalónak Nebukodnecár miatt”. Kimchi a múltban a babilóniaiak által elkövetett gaztettekről beszél, de hozzáteszi, hogy Chabakuk a perzsák és médek által elkövetett gazságokról is jövendöl. Mecudot arról beszél, hogy a próféta látta lelki szemeivel „Izrael eltitkolt vétkeit”, és erre mondta „miért kell látnom a romlottságot”?

 

       „Nézzétek a népeket és lássátok, ámuljatok és csodálkozzatok, mert olyasmit viszek végbe napjaitokban, amit nem is hinnétek, ha elbeszélnék! Most útnak indítom a kaldeusokat, ezt a kegyetlen és szilaj népet, mert messze földeket bejár, hogy elfoglalja mások hajlékát. Rettenetes, félelmetes ez a nép, ereje szab neki törvényt és méltóságot. Lovai gyorsabbak a párducoknál, és vadabbak az éji farkasoknál ; lovasai özönlenek, (bár) messziről jönnek, repülnek, mint a zsákmányra lecsapó sas. Fosztogatni jön valamennyi, arccal kelet felé, annyi foglyot ejtenek, mint a föveny. (Bábel) csúfot űz a királyokból, kineveti a hercegeket. Fittyet hány az erődöknek, sáncot emel, és máris beveszi (a várost). Aztán megfordul és  tovább vonul, vétkes ő, mert erejét isteníti!” (Chab 1,5–11)

 

       A leírás majdnem objektív. Csak egy szemtanú – vagy próféta – képes így leírni az inváziós hadsereget. A szemtanú, aki látta múlt időben, fizikai mivoltában, vagy a próféta, aki lelki szemeivel és szent sugallatával látja, vizionálja az új ellenséget, aki most lép a történelem színpadára. A bemutatás majdnem objektív, csak a végén bukkan  ki a próféta  külön bejáratú – zsidó – véleménye: Babilónia (Nebukodnecár) vétkes, mert erejét isteníti, mint a diktátorok, mint azok, akik az emberi életet és az isteni igazságot semmibe veszik.

 

                                                        * * *

      A próféta azonban nem lehet objektív. Ő nem egy riporter, aki tudósít. Az ő feladata különbséget tenni a jó és a rossz között. Ő máris elmarasztalja Babilóniát, de nem azért, mert lerombolta a zsidó Szentélyt – ez idáig nem történt meg –, hanem mert általános attitűdje embertelen, alantas, olyan, amitől  a  prófétának  kinyílik a bicska a zsebében.

 

     Így, a hű helyzetkép megrajzolása után, Chabakuk az Örökkévalóhoz fordul, és „riportja” vádbeszéddé alakul át. Te vagy az, aki Bábelt azzá tetted, ami. Ő nem magától lett ilyen; ha ő „Isten ostora”, te tartod kezedben ezt az ostort:

 

„MIÉRT HALLGATSZ?”

 

      „Nem te vagy-e, Uram, ősidőktől fogva, az én szent Istenem, aki nem hal meg? Uram, te tetted őt (a kaldeust) az ítélet eszközévé; kősziklám, te predesztináltad őt arra, hogy büntessen!

  Tiszta   szemed  nem nézheti (el) a rosszat; az igazságtalanságot látni sem tudod. (Akkor) miért nézed el a hitszegést , miért hallgatsz, amikor a rossz elnyeli a nála igazabbat?!” (uo. 12–13)

 

     Akárcsak Jób, Chabakuk sem érti, hogy az igazságos Isten – hiszen az igazság az Örökkévaló egyik alapvető tulajdonsága – nemcsak passzívan „megengedi” a kaldeusok garázdálkodását, hanem egyenesen támogatja azt, hiszen nélküle, segítsége nélkül mozdulni sem tudnának. A zsidó filozófia – amit itt a próféta képvisel – abból indul ki, hogy a rossznak nincs önálló pozíciója vagy lehetősége tenni valamit. Jób Sátánja is csak egy figura az isteni sakktáblán, és amikor kvázi próbára akarja tenni Jóbot, erre neki az Örökkévalótól kell engedélyt kérni. (Lásd Naftali Kraus, az Ősi Forrás (11), Budapest, 2002, PolgART kiadó) Ennek alapján szegezi itt a próféta az Örökkévalónak a kérdést: Hogyhogy szabad kezet adtál Babilonnak? Hogyhogy megengeded nekik, hogy azt tegyék, amit akarnak? Hogy tudod végignézni, amit csinálnak?

 

* * *

   Mindjárt az idézet elején egy érdekes dologra figyelhetünk föl. „Szent Istenem, aki nem hal meg.” A fordítás abszurditása mellett is helyes, bár aki héberül olvas, azt találja a Bibliában, hogy „nem halunk meg”, ami egy nonszensz, mert mindnyájan meghalunk, a legnagyobb cádik(*) is, csak az Örökkévaló él örökké.

 

Mivel magyarázhatjuk ezt?

 

Ez egy ún. „Tikun Szofrim” (*), vagyis egy kisebb nyelvi javítás a Szentírásban, amit a Nagy Szinódus (*) (Kneszet Hágdolá) tagjai foganatosítottak a Biblia könyveinek kanonizálása alkalmából, hogy kigyomlálják az illetlen és nem odavaló kifejezéseket. Mivel nem szép leírni az Örökkévalóval kapcsolatban, hogy nem hal meg (hiszen ez természetes), odaírták helyette, hogy „nem halunk meg”. A Bibliában, (a Tórában is) van több ilyen javítás. Mások szerint a  értelme az, hogy kérünk szépen, Istenünk,  ne haljunk meg a kaldeusok kezétől .

 

       Azt is kérdezi Chabakuk nagy felháborodásában, hogyan engedheted, hogy a rossz elnyelje az igazat? Ez aztán fejtetőre állítja az általad felállított világrendet, ami jó és igazságos! A kérdés a Talmudban is felmerül (Bráchot 7b), éppen az itteni chabakuki verssel kapcsolatban, és ott a válasz az, hogy a rossz nem nyeli el az igaz embert, hanem csak egy olyant, aki nálánál jobb, vagyis egy relatív igaz..

 

     „Miért hallgatsz?!” – ez a kérdés az Örökkévalónak lett szegezve, mint annyiszor történelmünk folyamán, amikor véges emberi eszünkkel úgy tűnik nekünk, hogy itt lenne az ideje az isteni beavatkozásnak. Azonban, mivel mi nem ismerjük a gondviselés  meggondolásait, nem vállalhatjuk és nem vindikálhatjuk magunknak az „égi könyvelő” szerepét. Teremtő és teremtményei két egészen más dimenzió, ahogy Jesája, a nagy próféta idézi az Örökkévaló szavait: „...hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és útjaim nem a ti útjaitok...” (Jes 55, 8) A gondolkodó ember ezt megérti és elfogadja, de amikor fáj neki, akkor sír és kiabál, mint egy kisgyerek.

 

   Miért nevezi Chabakuk a kaldeusokat hitszegőknek? Vadak, gonoszok, primitívek – amit csak akarunk, de miért hitszegők? Dáát Mikrá szerint azért, mert állandó szokásuk egyességeket kötni, és azután megszegni őket, amikor érdekeik úgy kívánják. Ma már ez annyira bevett szokás, hogy szemünk sem rebben, és eszünkbe sem jut hitszegőnek, vagy árulónak  nevezni azt, aki megszegi a tegnapelőtt kötött egyezséget, „baráti szerződést”, örökös megnemtámadási szerződést stb. Mind a magyar, mind a világtörténelem tele van ilyen esetekkel, amiken csak a szent prófétai naivitás lepődhet meg.

 

ÖRÖKKÉ TART AZ ÖLDÖKLÉS?

 

Miután Chabakuk egy közbevetett mondatban (uo. 1,12) belátta, illetve megvallotta, hogy az Örökkévaló tette a kaldeusokat az ítélet eszközévé, és arra „predesztinálta őket, hogy büntessék a vétkeseket” – most folytatja vádbeszédét: Valóban erre gondoltál, Istenem, azt akartad, hogy úgy bánjanak az emberekkel, mint a tenger a halaival, mint a férgekkel? Hogy hálóba gyűjtsék a foglyokat, mint a halászok a halat? „Vajon valóban örökké tart (ez az állapot), hogy kiveti hálóját, és gyilkolja a népeket kíméletlenül?” (uo. 14–17)

 

      Dáát Mikrá a fenti versekből öt érvet olvas ki, melyekkel a próféta erőteljesen megkérdőjelezi a kaldeusok kompetenciáját, hogy az isteni ítélet eszközei legyenek.

 

1) Nem alkalmasak erre, mert ők rosszabbak, mint azok, akiket büntetnek, és az isteni igazságnak, látszania is kell.

2) Miért kell megalázni az embereket (nemcsak zsidókról beszél), akikkel úgy bánnak, mint a halakkal és a férgekkel?

3) A bírák nem szoktak ujjongani, amikor elítélnek valakit. Itt azt mondja a próféta, hogy a kaldeusok, miközben gyilkolnak és gyűjtik a foglyokat, „örülnek és vigadnak”.

4) Miután és miközben, úgymond Isten küldetését teljesítik, a kaldeusok bálványaik előtt tisztelegnek és ez a két dolog „nem vág össze”.

5) Nem az isteni igazság érvényesítéséért harcolnak a kaldeusok, hanem hogy meghízzanak a zsákmányon.

 

* * *

          A második fejezetben jön az isteni válasz, ugyancsak a próféta szájából, a szokott homályos stílusban, amelyet Dáát Mikrá így összegez és fordít le érthetőbb héberre: Van igazság a földön, de megjelenésére türelemmel kell várni. A végén a gonosz elpusztul, és az igaz élni fog.

 

      „Őrhelyemen állok, a vártán, figyelek várva, mit szól hozzám, és mit válaszol panaszomra.

Az Örökkévaló válaszolt is és azt mondta: Írd le a látomást, vésd táblára, hogy könnyen el lehessen olvasni . Mert  idejében beteljesedik) a látomás nem hiúsul meg, ha késik is, (nem múlik) várj rá, bizton bekövetkezik, nem marad el. A csalfa lelkű  emberek (a kaldeusok) elpusztulnak, és a hívő, az igaz ember él a hitében.” (uo. 2,1–4)

 

Ez itt az utolsó állomása annak a talmudi mondásnak, amely a 613 micvát addig sűríti, amíg abból mindössze egy marad – a hit, amelyben a hívő ember él.  A talmudi idézet teljes szövege így szól:

Mondá rabbi Szimláj: 613 parancsolatot kapott Mózes Szináj hegyén… Jött Dávid és tizenegyre redukálta őket (itt egy zsoltáridézet következik, amely a feddhetetlen életet, a becsületet, igazmondást stb. helyezi előtérbe (Zsolt 15. fejezet)… Jött Jesája és hatra maximálta a fontos, nélkülözhetetlen micvákat (Jes 33,15)… Jött Micha és azt mondta: elég három (Micha 6,8), míg utoljára Chabakuk állította élére a dolgot: a hit a legfontosabb, a cádik hite, ebbe már minden más is benne van. (Mákot 23b, 24,a)

 

(A 613 parancsolat mibenlétét, részleteit lásd Naftali Kraus, Az ősi forrás (13) A TÁRJÁG (613), 2004, Budapest, PolgART kiadó.)

 

ÖTSZÖRÖS „JAJ” BABILÓNIÁNAK

 

    Miután az Örökkévaló megígérte neki, hogy a kaldeusokat (vagyis Babilóniát) utoléri a nemezis, a továbbiakban Chabakuk öt „jaj”-ciklusban parentálja el a gonosz, világhódító Bábelt, amely minden rossznak a megtestesítője:

 

„Jaj annak, aki gyűjti, ami nem az övé – de meddig? Aki zálogokkal terheli magát! Hitelezőid hirtelen rád támadnak, és akiktől reszketni fogsz (a végrehajtók) – zsákmányuk leszel! Mivel te sok népet fosztogattál (zsákmányoltál), te is zsákmányul esel a többi népnek; mivel emberek vérét ontottad, és kifosztottad a világot, a városokat és lakosaikat.” (uo. 2,6–8)

 

„Jaj annak, aki a házában becstelenül harácsol; ki magasra rakja fészkét, hogy elkerülje balsorsát! Házad gyalázatára vált, amikor eltiportál számos nemzetet; (egyben) magad ellen (is) vétkeztél! Mert még a kő is kiáltozik a falból, és a fagerenda válaszol neki (hogy ezeket is másoktól raboltad! – Rási). (uo. 2,9–11)

 

„Jaj annak, aki vérontással épít várost, és álnoksággal emel várat. Hiszen a Seregek Ura akarja így: a népek fáradozását tűz pusztítja el, és a nemzetek tevékenysége semmivé válik. Mert az Örökkévaló (dicsőségének) ismerete betölti a földet, mint ahogy a tengert víz borítja!(uo. 2,12–14)

 

„Jaj annak, aki leitatja embertársát, mérget kever italába és lerészegíti, hogy lássa gyalázatát ! Szégyen fog eltölteni dicsőség helyett; iszol majd te is és lemeztelenedsz , amikor nyújtja az Örökkévaló neked a (méreg)poharat, és szégyen borítja dicsőségedet! Mert elborít az erőszak, amit Libanon ellen tettél (a cédrusok kivágása – D. M.), a gulyát is kipusztítottad, emiatt te is rettegni fogsz; hiszen emberek vérét ontottad és fosztogattad a világot, a városokat és lakosait! Mit ér a bálványszobor, amit szobrász faragott; az istenképmás, amely hazudik? Ámbár bízott  benne, aki ércbe öntötte, mégiscsak néma bálványt készített!” (uo. 2,15–18)

 

„Jaj annak, aki azt mondja a fatönknek: Ébredj! – és a néma kőnek: Kelj fel! Adhat ez útmutatást ? Arannyal, ezüsttel van ugyan borítva, de szellem nincs benne!

 (Ezzel szemben) az Örökkévaló ott van Szentélyében, némulj el színe előtt, földkerekség!” (uo. 2,19–20)

 

* * *

         Az öt „jaj” közös nevezője egyértelmű, bár egyes kifejezések homályosak. Van itt két prófécia, egyik Jeremiás könyvéből (51,58), míg a másik Jesájá könyvéből (11,9) ismerős. Dáát Mikrá definíciója szerint ez egy gúnydal, amit a leigázott népek mondanak el, Babilónia felé adresszálva szavaikat. Az utolsó két jaj nem Babilónia bálványimádását ítéli el, ez egy tudott dolog volt, amiben semmi új nincs, hanem azt mondja, hogy amikor elnyeri méltó büntetését, idoljai nem fogják megmenteni.

 

CHABAKUK IMÁJA: ISTEN DICSŐÍTÉSE

 

             A harmadik, utolsó fejezetben a próféta imádkozik. Kéri, hogy minél előbb következzen be az isteni ígéret a kaldeusok (Babilónia) vesztéről és Izrael megváltásáról. Az ima költői stílusban van megírva, ami a Zsoltárokat juttatja eszünkbe. A látomás jellegű imában nem csupán kér Chabakuk, hanem – főleg – dicsőíti az Örökkévalót, aki igazságot szolgáltat a kaldeusok által leigázottaknak.

 

Nem lehet nem észrevenni az érthető kárörömöt, amit a próféta érez, amikor elmondja, mi lesz a babilóniai nagyhatalom vége. Ahogy kortársa, Jeremiás leírta Júdea pusztulását a kaldeusok kezétől (8,13), ugyanez lesz Bábel vége:

 

     „Hallottam és reszketett a bensőm (szó szerint: hasam), hangjától remegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Vajha nyugtom lenne a baj napján, amely eljön a bennünket nyomorgató népre! Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs, az olajfa termése elpusztul (szó szerint: sovány lesz), és a határ nem terem eleséget. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban!” (Chab 3,16–17)

 

Mindez történik a kaldeus, babilóniai elnyomóval, amikor elérkezik az ideje, hogy eltűnjön a történelem színpadáról. A próféta kéri Istent, hogy ez következzen be mielőbb. Ez az előfeltétele Izrael szabadulásának, és Chabakuk máris átéli ezt, mintha az ő idejében megvalósulna:

 

    „Én pedig (akkor) vigadozni fogok az Örökkévaló előtt, örvendezek menekvésem Istene előtt. Az Örökkévaló ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, felvisz a magasságokba!” (uo. 3,18–19)