TARTALMAS ÉLET / SZIMON  JACOBSON (14)

 

Halál és gyász                           

Az élet végső állomása

Az élő szívére veszi.

Prédikátor 7:2

A lélek sosem hal meg.

– A Rebbe

1950-ben, elődje – s egyszersmind apósa – elhunyta után a Rebbe hangsúlyozta, hogy az elhunytak magasztalásának az a legjobb módja, ha hagyjuk, hogy jótetteik beszéljenek helyettük. Egy levelet idézve, amelyet apósa 1920-ban, apja elhunyta után írt, a Rebbe kifejtette, hogy az igazi vezető olyan, mint a pásztor, aki sosem hagyja el a nyáját. Elmondotta, hogy még inkább itt van köztünk, mint mikor élt még, mivel a lelke immár megszabadult a tér és az idő anyagi korlátaitól. Elmondta azt is, hogy a tanító követőjének szorosabbra kell fűznie a kettejük közötti köteléket, és ezt az által teheti, hogy tanulmányozza a tanításait, tartja magát az elveihez, és folytatja a tevékenységét. 

Mi a halál valójában?

Halál: a puszta szó félelmet ébreszt az emberek szívében. A halált megmagyarázhatatlannak és elkerülhetetlennek tartjuk. Félünk beszélni róla, vagy belegondolni annak valódi jelentésébe. Ez érthető reakció. Mindazonáltal fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi történik a halál után – ha egyáltalán történik valami? Mit jelent valójában a halál? Hogyan reagáljanak rá az életben maradottak?

A halál rejtélye hozzátartozik a léleknek és magának az életnek a talányához: a halál megértése igazából az élet megértése. Életünk során a lélek élteti a testet, a halál után pedig a test és a lélek elválik egymástól. A lélek azonban tovább él, ahogy mindig is élt, csak immár nem szorítja korlátok közé a test, És mivel az ember igazi jelleme – a jósága, az erényei, az önzetlensége – a lélekben lakozik, ezért a lelke, miután az illető beteljesítette földi feladatát, egy magasabb szintre emelkedik.

A modern fizika azt tanítja, hogy igazából semmiféle anyag nem vész el, és hogy az energia is az anyag egyik állapota. Egy fát például kivághatnak, házat építhetnek, asztalt, széket készíthetnek belőle, de tekintet nélkül formája változásaira, a fa anyaga megmarad. És mikor ugyanezt a fát elégetik egy kemencében, megint alakot vált: hőt és gázt adó energiává válik. A fa, a szék és a tűz csupán különböző megjelenési formái ugyanannak az anyagnak.

Ha ez így van az anyag esetében, még inkább így van a spirituális jellegű dolgok esetében. Az emberben lakozó spirituális életerő, a lélek sosem tűnik el: a halál után csak egy másik, magasabbrendű formát ölt. Lehet, hogy ezt elsőre nehéz felfogni, mivel életünk során mindvégig az érzékszerveinkre hagyatkozva tájékozódunk. A fa esetében például könnyebb egy széket a kezünkbe fogni, mint megragadni az égő fából felszabaduló hőt és energiát – ennek ellenére a hő semmivel sem kevésbé valós, mint a fából készített szék.

Mikor már jobban ráhangolódtunk a spirituális gondolkodásra, megértjük, hogy a halál után a testből kiszabaduló lélek a spirituális energia egy tisztább formáját ölti magára.

Nem számít, miféle testi betegség sújtja az embert, ezek csak fizikai betegségek. Ami a testtel történik, az mind eltörpül a lélek mellett, amely tisztán spirituális. Következésképp nem helyes a halál utáni történésekkel kapcsolatban a „másvilág” kifejezést használni, mivel a „másvilág” azt sugallja, hogy egy másik, különálló helyre lépünk át, márpedig a halál valójában – tudomásunk szerint – az élet folytatása egy új, magasabbrendű formában. Mózes első könyvének azt a fejezetét például, amely Sára haláláról beszél, „Sára életének” nevezik a zsidó hagyományban, a Jákob halálával foglalkozó fejezetnek pedig „És Jákob élt” a címe.

Mielőtt tehát igazán választ tudnánk adni a „Mi a halál?” kérdésre, előbb azt a kérdést kell feltennünk: „Mi az élet?” Orvosi meghatározás szerint életről akkor beszélhetünk, ha valakinek az agya és a szíve működik. Ennek ellenére előfordulhat, hogy egy ember a szó biológiai értelmében él ugyan, valójában azonban mégsem. A lélegzés, a járás és a beszéd csupán a megnyilvánulásai annak, amit életnek nevezünk, de nem alkotják magának az életnek a fogalmát. Az élet igazi forrása, amely lehetővé teszi a test működését, a lélek. A lélek pedig, mivel az életet adó Örökkévalóhoz kapcsolódik, halhatatlan. Míg az élet manifesztációi megszűnnek a halál után, a lélek tovább él, csak más formában.

Hogyan kapcsolódhat a halandó ember az örök élethez? Úgy, hogy olyan e-földi életet él, amely testét-lelkét összeforrasztja, következésképp az Örökkévalóhoz kapcsolja. Aki a szeretet és a nagylelkűség eszközévé alakítja a testét, az a saját örök lelkét táplálja. Igazán élő csak úgy lehet az ember, ha életet ad másoknak.

Az olyan embernek, akinek az élet csak anyagi nyereségből áll, a halál valóban a „véget” jelenti. Annak az embernek azonban, akinek a spirituális nyereség az élet, annak az élet sosem ér véget. A lelket a jó cselekedetek kimeríthetetlen energiája fűti, és materiális formában az illető gyermekein és másokon keresztül él tovább, akik továbbviszik spirituális vitalitását. Ahogy a bölcsek mondták Jákobról, halála után: „Ahogy a leszármazottai életben vannak, ugyanúgy életben van ő is.”1

Sokszor nehéz különbséget tenni a biológiai és a spirituális értelemben vett élet között, mert megzavar minket az anyagi élet számos csapdája. Ha azonban a lélek már elhagyta a testet, világosan látjuk, hogyan él tovább, hogy inspirálja továbbra is jó cselekedetekre az embereket, hogy oktassanak és segítsenek másokat, hogy istenes és spirituális életet élhessenek. Amikor egy igaz ember a szó materiális értelmében távozik a földről, akkor kezdi kifejteni a legmélyebb hatását.

* * *

Egy köztiszteletben álló rabbi, közeledni érezvén a halálát, azt kérte, hogy vigyék át a tanterembe, ahol előadásait szokta tartani. – A mennybe megyek – mondta a tanítványainak –, de rátok hagyom az írásaimat. – A szellemét tartalmazó írásokról beszélt. 

Amikor a fia meghallotta ezeket a szavakat, sírva fakadt. A betegségtől legyöngült apja odafordult hozzá, és így szólt: – Érzelem? Érzelem? Nem! Értelem, értelem! – A fia attól a perctől fogva szilárd maradt, nem gondolt másra, csak apja örök lelkének értelmére. 

A halál és a hátramaradottak

Noha a halál azt jelenti, hogy a lélek egy magasabb szintre emelkedik, a hátramaradottak számára mégis fájdalmas esemény. Ugyanakkor azonban, mint az élet minden élményének, tanulsággal is kell szolgálnia, előrelépést kell jelentenie. A halált nem negatív erőnek, hanem fejlődési lehetőségnek kell tekinteni.

Mivel a halál ilyen erős érzelmeket vált ki, szükségünk van egy jól meghatározott csatornára, amelyen keresztül kifejezhetjük ezeket az érzelmeket, és konstruktív módon kereshetjük a gyógyulást. Amikor egy szeretett ember meghal, az esemény erőteljes és zavaros érzelmeket idéz elő bennünk: szomorkodunk a veszteség miatt, és nem nagyon tudjuk, hogyan lesz ezután. A bölcsek arra tanítanak minket, hogy barbár cselekedet lenne egyáltalán nem gyászolni, mindazonáltal nem szabad a szükségesnél tovább húzni a gyászt2. Egyheti intenzív gyász elegendő, különben az elhunyt halála jelenlétté válik, állandóan szomorít minket, és akadályoz az életben való előrejutásunkban.

De miért kellene korlátok közé szorítanunk azt a természetes fájdalmat és bánatot, amit egy szeretett ember halála miatt érzünk? Végtére is a gyász egy érzelem, és az érzelmeket nem lehet kontrollálni... Vagy igen? Nem hiba határt szabni a gyászunknak, nem hiba elfojtani, vagy egy bizonyos irányba terelni?

Igaz: az érzelmek azok érzelmek, de igenis megválaszthatjuk, hogy destruktív vagy produktív megvilágításban szemléljük-e őket. A kulcs ebben az esetben az, hogy megértsük, mi is a halál, és hogy örüljünk a pozitív elemeinek. A gyászolónak végül meg kell értenie, hogy az elhunytnak, akit szeretett, most egy másik, magasabb szintre került a lelke, mint amilyen magasságban itt a földön tartózkodott, és ez az emelkedés folytatódik. Ha ezt a pozitív szemléletet sikerül összeegyeztetnünk a gyászunkkal, a halál traumatikus eseményből katartikussá válik.

Gyászunk kifejeződését csökkenteni egészségtelen és helytelen dolog, ha azonban hagyjuk, hogy elborítson minket a gyász, azzal önző módon nem vesszük figyelembe a halál igazi jelentését: azt, hogy az igaz ember lelke még igazabb otthonra talál.

Mire tanít a halál?

Azon kívül, hogy örülünk a szeretett lélek fölemelkedésének, és kifejezzük érzéseinket, van még egy célja a gyászolásnak, ugyanis a halál egyszersmind lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk életünket, és felmérjük, hogy milyen mértékben teljesítjük isteni küldetésünket. Ahogy Maimonidész írja, a gyászolónak „nyugtalannak és aggodalmaktól elteltnek kell lennie, értékelnie kell a magatartását, és bűnbánatot kell gyakorolnia.”3

A szeretett ember lelkére való emlékezés tehát a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a saját lelkünkbe tekintsünk. Mindannyian tudjuk, mennyire nehéz véleményt alkotni a saját magatartásunkról, és gyakran nem is kényszerülünk erre addig, amíg valamelyik barátunk, vagy rokonunk meg nem hal. Akkor felidézzük, miket ért el az életben, hogyan bánt a családjával és a barátaival, hogyan tett meg időnként minden tőle telhetőt még idegenekért is. Sajnos gyakori eset, hogy épp a halál csapása zökkent ki minket az elégedettségünkből, s késztet arra, hogy gondoljuk át újra az értékrendünket.

Mivel a szülő és a gyerek, vagy a férj és a feleség közötti kötelék spirituális, ezért a halál után is érintetlen és erős marad. A gyászolás ennek a köteléknek a megtartásában is segít, mert az eltávozott örök és érintetlen lelke figyeli azokat az embereket, akiket szeretett. Minden jóakaratú cselekedet örömet és elégtételt jelent neki, főleg, ha az ilyen cselekedetet úgy visszük véghez, ahogyan azt személyesen példáján vagy szavain keresztül tanította.

Az elhunyt lelke pontosan tudja, mi történik hátrahagyott barátaival és rokonaival. A lélek szomorú, amikor indokolatlan gyászt, vagy bánatot tapasztal, és örvend, amikor a hátramaradottak túlteszik magukat kezdeti fájdalmukon, tovább építik életüket, és erre ösztönzik a körülöttük lévőket is.

Elhunyt szeretteink pótlására nincs mód, mivel minden ember egy teljes világ, van azonban egy módja annak, hogy miként tudjuk legalább részlegesen betölteni a hátrahagyott űrt. Mikor a családtagok és a jóbarátok a szokásos jó cselekedeteik mellett még az elhunyt nevében is végrehajtanak néhány erényes cselekedetet, azzal tovább folytatják az elhunyt lelkének munkáját. Ha eltávozott szerettünk nevében ilyen cselekedeteket hajtunk végre, azzal igazán élő emlékművet állítunk neki.

Honnan vesszük ehhez a szükséges külön energiát, főleg a halál miatti gyász idején? Ahogyan a test veszély esetén előveszi erőtartalékait, ugyanúgy képes a lélek is nagy traumák esetén rejtett erőforrásaihoz folyamodni, olyanokhoz, amelyekről addig talán nem is tudtuk, hogy léteznek.

És mire megyünk azzal, ha átgondoljuk azt a módot, ahogyan a halált szemléljük? Miféle jelentősége van ennek olyan emberek számára, akik egy olyan valóságban élnek, amelyet érzékszerveik és a természet törvényei határoznak meg; egy olyan valóságban, amelyben a materiális értelemben vett élet elkerülhetetlenül megadja magát a materiális értelemben vett halálnak?

Azok számára, akik csak az élet külsődleges jegyeit tartják szem előtt, annak az emberi test által meghatározott fizikai összetevőjét, a halál valóban az élet végének látszik. De meg kell tanulnunk keresztüllátni ezen a külső rétegen, meg kell tanulnunk az Örökkévalóhoz és az örökléthez fűződő kapcsolatunkat, az emberi lelket látni.

A lelkünk mélyén mindannyian nagyon is tudatában vagyunk ennek a kapcsolatnak. Bármely gondolkodó ember, aki eltöpreng például a Naprendszeren vagy az atom bonyolultságán, előbb-utóbb arra az álláspontra jut, hogy a világegyetem nem jöhetett létre egyszerűen valamilyen furcsa véletlen következtében. És nem is áll kizárólag materiális dolgokból, mivel minden részecskéjében energia lüktet. Bármerre fordulunk, tervezettséget és célt látunk: Teremtőnk fémjelét. Ebből az is következik, hogy minden embernek célja kell legyen; ugyanúgy, ahogy életünk minden egyes mozzanatának.

Következésképp még a halálnak is célja van az életünkben, még a halál is módszerré válik, amely egy tartalmasabb élethez vezet, és még a halál is csak az energia egy másik formája.

Miután azonban mindezt tudomásul vettük, a halál még mindig felfoghatatlan marad, kétségbeejtő érzés a hátramaradottak számára. Hiába minden magyarázat, minden józan érvelés, a szív még mindig zokog. És zokognia is kell.

Amikor egy jó barát vagy egy családtag gyászol egy szeretett embert, ne próbáljuk neki megmagyarázni – csak legyünk ott mellette. Nyugtatgassuk, vigasztaljuk, sírjunk együtt vele. Igazából semmit sem tudunk mondani, mert bárhogy próbálkozunk is, el kell fogadnunk, hogy sokszor nem értjük az Örökkévaló kifürkészhetetlen útjait.

Azt viszont megtehetjük, és meg is kell tennünk, hogy kérjük az Örökkévalót: hozza el végre a napot, amikor nem lesz többé halál, amikor „a halál örökre elnyeletik, és az Örökkévaló mindenki arcáról letörli a könnyet”.4

* * *

Élete során a Rebbe egész családját elvesztette: apjáét, anyjáét, két fivéréét, apósáét és a feleségéét. Gyászát minden alkalommal katalizátorrá formálta, amelynek segítségével új oktatási és jótékonysági intézményeket hozott létre az ő szellemükben. Haláluk évfordulóján minden évben beszédet tartott, amelyeket azoknak a jó cselekedeteknek szentelt, amelyeket az elhunytak tettek életükben, és emlékük nevében hasonló tevékenységeket kezdeményezett. 

Különösen mélyen érintette és inspirálta elődje, egyben apósa, Yosef Yitzchak Schneersohn rabbi elhunyta. Hetente többször felkereste a sírját, ahol némán imádkozott, vagy elolvasott néhányat az útmutatását kérő levelet ezrei közül. Sok válaszlevelét a következő szavakkal zárta: „Meg fogom említeni a sírnál.”