CHAJIM HALEVY DONIN RABBI/ ZSIDÓNAK LENNI

Szemelvények a modern Sulchan Áruchból amiből mindenki

Megtudhatja hogy kell és lehet zsidónak lenni a 21. században

         

 A judaizmus alappillérei(2)

 

Izrael országa

A zsidó népet és az Erec Jiszraél néven ismertté vált földet, Izrael országát összefűző szoros kötelék Ábrahám idejéből ered.

            Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is. Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek.

(1Mózes 17:7-8.)

Ezzel kezdődött az Izrael és az akkor - 38 évvel ezelőtt - Kánaánnak nevezett, később Izrael országává lett föld közötti kötelék története. Izrael gyermekei, akik sokáig éltek Egyiptomban rabságban és elnyomatás alatt, az onnan történt tömeges kivonulás után visszatértek a számukra ígért földre. Mózes utolsó próféciájában, közvetlenül halála előtt, ezt olvassuk: "És mondta neki az Örökkévaló: Ez az az ország, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván:  "Utódaidnak adom..." (5Mózes 34:4.) Innen származik "az Ígéret Földje" név, amely az Izraelnak ígért földet jelenti.

Az Egyiptomból történt kivonulás és Izrael földjének elfoglalása olyan, mint az Izraelnak Istennel kötött szerződéséhez csatolt történelmi függelék. Csakis Izrael földjén lehetséges az Örökkévaló parancsainak maradéktalan teljesítése; csakis Izrael földjén lehet "az a hely, amelyet kiválaszt az Örökkévaló" - a jeruzsálemi Moria-hegy -, ahol a zsidó nép állandó központi szentélye felépülhet; csakis Izrael földjén bontakozhatnak ki Izrael gyermekeinek mint népnek a képességei; csakis Izrael földjét ígérte Isten Izraelnak, és csakis ott lehet foganatja áldásainak - amennyiben Izrael hűségesen teljesíti a parancsolatokat, és engedelmesen betartja a szerződésben foglaltakat. A népnek "szent néppé" kellett válnia, országának pedig "szent földdé". Nem mocskolhatták be az akkoriban szokásos pogány praktikákkal. Ezeket a rítusokat, a szentséggyalázást, a bálványimádást az izraelitáknak ki kelett űzniük földjükről.

Nachmanides - rabbi Mose ben Náchmán, a 13. században élt nagy tudós és bölcs - szerint a Szentföld elfoglalása és az ott való letelepedés bibliai parancsnak számít, amelyet a zsidók kötelesek teljesíteni, mert meg van írva: "Foglaljátok el az országot, és lakjatok benne, mert nektek adtam az országot, hogy bírjátok." (4Mózes 33:53.) Nachmanides úgy tekinti a Szentföld Izrael által történő elfoglalását, mint a világ sorsát eldöntő eseményt. "Ameddig Izrael birtokolja azt [ti. a Szentföldet], a Föld az Ő alattvalója marad" - mondja. Előfordulhat, hogy egy mai amerikai ugyanerre a gondolatra jut a napihírek olvastán: "Úgy látom, ami Izraellal történik, az fog történni mindannyiunkkal." 1

Amióta az izraeliták 3200 évvel ezelőtt - a polgári időszámítás előtt 12 körül - először letelepedtek Kánaán földjén, azóta mindig éltek zsidók az országban. Sokszor hódították meg idegen hadseregek, és uralkodtak fölötte idegen uralkodók, előfordult, hogy kisebb részük maradt az országban, míg többségük elmenekült vagy kiűzetett, de sohasem hagyták el teljesen. Sokan maradtak meg az Első Templom lerombolása és az Első Állam bukása után, amikor - a polgári időszámítás előtt 586-ban - rengeteg zsidót hurcoltak Babilóniába. A babilóniaiak meghódították a földet, és a nép nagy részét fogságba vetették, de i. e. 515 körül - amikor a babilóniaiak maguk is a perzsa hódítás áldozativá váltak - a zsidók visszatértek országukba, hogy felépítsék romjaiból, és megalapítsák a Második Államot, amelyet az új, Második Templom jelképezett.

Mintegy öt és fél évszázaddal később - i. sz. 70-ben, a Második Templom lerombolásával és a Második Állam szétzúzásával - a rómaiak mértek súlyos csapást a zsidó népre. Az ezt követő hatvanöt év alatt a zsidók többször is megpróbálták visszaszerezni függetlenségüket, lerázni az idegen hatalom igáját, de kísérleteik mindannyiszor kudarcba fulladtak. Néhány kis zsidó település maradt az országban, a nép nagy többsége azonban távoli országokba szóródott szét, amelyek szinte szó szerint a világ végén voltak.

Akárhol éltek is, a zsidók mindig arról álmodtak, hogy visszatérnek, újra függetlenek lesznek, és nemzetként fognak élni. Álmodtak erről, és imádkoztak érte: nem volt nap, hogy ne gondoltak volna a Szentföldre. Az évszázadok folyamán különböző hódítók tapodták az ország földjét: a rómaiak, a bizánciak, az arabok, az európai keresztesek, a törökök, végül az első világháború után a brit haderők. És bár egyes zsidók időnként visszatértek a Szentföldre, hogy ott éljék le utolsó éveiket, és ott temessék el őket, tömeges visszatérésre, letelepedésre és független, szuverén zsidó állam újraalapítására nem törekedtek egészen a 19. század utolsó éveiig. Az ekkor indult szervezett törekvés, amelyet cionizmusnak neveznek, voltaképpen harc volt - és maradt - a nemzet felszabadításáért és az azonosságtudat kialakításáért abban a nemzetben, amelyet századokon át országról országra űztek.

Az első telepesek egy évszázadok óta elhanyagolt földre érkeztek, ahol dús táptalaja volt a maláriának és egyéb betegségeknek. Terméketlen föld volt, csupa szikla, homok és sivatag. A néhány megmaradt zsidó közösség Jeruzsálemben, Hebronban, Tiberiason és Szafedban élt.

Nem minden zsidó akart részt venni a cionizmus hirdette célokért folyó küzdelmekben, de a hívő, vallásos zsidóságot hite tette cionistává, hiszen a Cion földjére való visszatérés vágya a zsidó vallási hagyomány elválaszthatatlan része.

Bárhol találunk említést arról, hogy Izrael Isten áldását bírja - akár a vallásos irodalomban, akár "az idők végezetén" a Messiásnak* és a messiási kornak az egész világ számára való eljöveteléről szóló látomásokban -, mindenütt szerepel Izrael visszatérése Izrael földjére, ahol békességben és biztonságban fog élni. A zsidókat, bárhol élnek is, a vallásos irodalom mindig "száműzötteknek" tekintette, függetlenül attól, mekkora jólét és biztonság veszi őket körül, és mennyire elégedettek saját életükkel.

Az Izrael földjére való visszatérés vágya nem pusztán a zsidó népben élő nemzeti érzés, hanem mély vallásos érzés is, mert az Istennel való kapcsolat kiteljesítésére Izraelban sokkal több lehetőség kínálkozik, mint bárhol másutt, és csakis ott lehet megépíteni a messiási korhoz vezető utat. Ezeket az érzéseket fejezik ki a hétköznapi, szombati és ünnepi imák: nemigen találni olyan vallási szertartást, amelynek során ne említenénk Ciont, a visszatérést Cion földjére és Jeruzsálem újjáépítését.

Az Ámidá, az ima, amelyet naponta háromszor elmondunk, ezeknek az álmoknak a beteljesüléséért is könyörög. Az étkezés utáni asztali áldás nagy része is arra emlékeztet, hogy "örökül adtad atyáinknak a szép, jó és gazdag földet", s azért esdekel, hogy újjáépüljön Jeruzsálem, a Szent Város.

Tisá BeÁv böjtjével és az év más kisebb böjtnapjain a jeruzsálemi Templom lerombolását gyászoljuk, akárcsak a mindennapi reggeli és esti szertartást követő könyörgő imákban. Az esküvői pohártörés ezt a tragédiát jelképezi, és gyászeset alkalmával is vannak hasonló jelképes szokások. A család gyászának enyhítéséül elmondott szokásos formula is arra emlékeztet, hogy az egész zsidóság szüntelenül gyászolja Jeruzsálem elvesztését: "Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért."

A peszáchi széder, akárcsak az engesztelésnapi istentisztelet, ezzel az óhajjal fejeződik be: "A jövő évben Jeruzsálemben", Lesáná hábáá b’Jirusálájim.

A szombati és ünnepi imák mindegyike állandó emlékezés Cionra és Jeruzsálemre. Az esőért és a harmatért könyörgő imádságok, Tu biSvátnak, a fák újévének megünneplése mind Izrael éghajlati adottságaihoz kötődnek. A nagy ünnepek mezőgazdasági vonatkozásai örök figyelmeztetőül szolgálnak, hogy Izrael földje kitörölhetetlen része a zsidó nép vallási szertartásainak.

A zsidók Messiás-várásának vízióját Ézsaiás fejezi ki, aki próféciáiban így beszél: "Cionból jön majd a Tóra, Isten szava pedig Jeruzsálemből." Ezeknek a várakozásoknak a semmibevevése Izrael vallásos hitének megcsonkításával lenne egyenlő. A Zsoltárok következő szakaszai tömören adják vissza a vallásos és történelmi szemléletet, amellyel Jeruzsálemre* tekintünk: "Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vigasságom fejének!" (Zsoltárok 137:5-6.)

Így hát nem csoda, hogy még a nem hívő, nem imádkozó zsidót is - aki legalább valamennyire ismeri népének irodalmát, legalább valamennyit tud a héber prófétákról és a héber Biblia könyveiről, legalább valamennyit olvasott Izrael történetéről - megrendíti a zsidó állam helyreállításának és Jeruzsálem jogaiba való visszahelyezésének gondolata.

Az sem csoda, hogy amikor az 1967-es hatnapos háború idején Jeruzsálem keleti részét - benne a Templom-hegyet és a szent Nyugati Falat meg a régi zsidó negyedet a maga történelmi emlékeivel: mindazt, amit a jordánok 1948 óta megkaparintottak - teljesen váratlanul és minden előzetes bejelentés nélkül visszafoglalták, az érzelmeiknek szabad folyást engedők között öregek és fiatalok, hívők és hitetlenek egyaránt ott voltak.

Sokan állítják, hogy az 1967. júniusi látványos győzelmek, amelyeket Kelet-Jeruzsálem visszafoglalása koronázott meg, az isteni szándék különleges történelmi megnyilvánulásai voltak. Bizonyára a vallásos hit és lelkesedés rejtett forrását tárta fel ez az esemény. Még azok a zsidók is, akik teljesen beépültek a diaszpórában szülő- vagy befogadó országuk életébe, és tökéletesen lojálisak az illető országhoz, az 1967-es lenyűgöző tények hatására addig ismeretlen lelkesedéssel azonosultak Izrael ügyével.

Izrael demokratikus ország. És bár muzulmánok, keresztények és más vallások hívei teljes szabadságot és egyenlőséget élveznek földjén, az ország összetéveszthetetlenül magán viseli a zsidó értékek és a zsidó kultúra jegyeit, éppúgy, ahogyan a föld minden országában fel lehet ismerni az uralkodó többség jegyeit és befolyását, függetlenül attól, hogy milyen kisebbségi csoportokkal él együtt.

A világ minden részéből áradtak vissza a zsidók Izraelbe: van, aki vallásos vagy nemzeti törekvéseinek kiteljesedésében reménykedik; van, akit a zsidó azonosságtudat elvesztése és az asszimiláció fenyegetett; mások elnyomó rendszerekből érkeztek, ahol a zsidók meg vannak fosztva alapvető jogaiktól vagy állandó zsidóellenes megnyilvánulásoknak vannak kitéve. Izrael az egyetlen menedék számukra: az egyetlen ország a világon, amely tárt karral várja őket, amely segít nekik a letelepedésben. Majdnem egymillió európai zsidó menekült érkezett Izraelbe a Holocaust után: a koncentrációs táborok életbenmaradottjai. Több mint félmillió zsidó menekült jött az arab országokból, Egyiptomból, Szíriából, Irakból, Algériából, Marokkóból és Tunéziából, ahol már a 12. század óta, sőt régebben éltek közösségeik, de az élet egyre elviselhetetlenebbé vált számukra. Jöttek zsidók a gazdag nyugati országokból is: ezek nem menekültként, hanem egy értelmesebb élet reményében, bevándorlóként érkeztek. Még mindig számos ország van, amelyben a zsidó kisebbség nem élvez egyenlő jogokat, és megakadályozzák számára az ország elhagyását. Talán az ő szabadulásuk ideje is elérkezik. De soha többé nem történhet meg, hogy ha zsidók életét kell megmenteni, segélykiáltásuk süket fülekre talál, és minden ajtó bezárul előttük.

A Struma menekülthajó sorsa örök szimbólumává vált ezeknek a borzalmas történeteknek. Ez egy roncs, túlterhelt hajó volt, amelyen több mint 750 zsidó menekült - férfi, nő és gyerek - érkezett 1942 elején a brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. Nem kapott engedélyt a kikötésre, és más országokból is kiutasították. Utoljára a török hatóságok vontatták ki a hajózásra alkalmatlan járművet Isztambul kikötőjéből a nyílt tengerre, ahol a Struma végül elsüllyedt. Mindössze ketten élték túl a katasztrófát: 425 férfi, 269 asszony és 70 gyerek fulladt vízbe.

Amikor a második világháború idején a briteknek ajánlatot tettek százezer zsidó kiszabadítására a náci koncentrációs táborokból, a brit külügyi titkár állítólag így hárította el az ajánlatot: "Mit kezdjünk százezer zsidóval?" Az amerikai kormány éppígy bedugta a fülét, mert nem akarta meghallgatni a terveket, amelyek számtalan zsidó életét menthették volna meg: elutasította a zsidó vezetők kérését, hogy bombázzák a németek vasútvonalait - amelyeken a koncentrációs táborokba szállították a zsidókat - és a krematóriumokat. Még a második világháború után is kiutasítottak a különböző országok kikötőiből sok hajót, amelyek a koncentrációs táborokat túlélt menekülőket szállították. Minden országnak megvoltak a maga politikai megfontolásai, amelyek többet nyomtak a latban, mint a zsidó életek. A keresztény egyház is hallgatásba burkolódzott egészen addig, míg a világnak a zsidó nép sorsa iránti érzéketlensége szörnyű következményekhez nem vezetett. Ezeknek a halottaknak a hamvai fölött kelt életre Izrael Állam, akár egy élő emlékmű.

Hány nemzet mondhatja el ma magáról a világon, hogy ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazt a területet birtokolja több mint 30 éve? Így válik érthetővé, hogy a zsidók miért kötődnek olyan erős érzelmekkel Izrael országához: azért, mert az országot nemcsak a hódítás és letelepülés jogán birtokolják, hanem a történelem, a hit és a törvény beteljesüléseként is.

Lábjegyzet
* A Messiás név a héber másiách szóból származik, ami felkentet jelent. A Messiás a zsidó gondolkodásban egyáltalán nem isteni lényként van jelen. A Messiás, Isten felszentelt képviselője, olyan személy, aki politikai és szellemi megváltást hoz a zsidók számára azáltal, hogy összegyűjti őket ősi hazájukban, Erec Jiszráélban, és visszaszerzi Jeruzsálem szellemi dicsfényét. Elhozza az egész emberiség erkölcsi tökéletességének és a népek harmonikus, háborúktól, félelmektől, gyűlölködéstől mentes együttélésének korszakát (l. Ézsaiás 2. és Mikeás 4.).

A Messiás címre sok önjelölt pályázott a zsidó történelem során. Mindegyiküket aszerint bírálták el, hogy valóra váltotta-e azokat a reményeket, amelyeket a Messiás eljöveteléhez fűznek. Egyikük sem felelt meg ennek a feltételnek. A messiási kor még várat magára. A zsidó állam újjászületése és fővárosának, az egyesült Jeruzsálemnek helyreállítása sok vallásos zsidó számára reményt jelent, hogy megkezdődött a várakozás beteljesülésének kora, s végül a Messiásba vetett hit egyéb eszményei is valóra válnak.

***

Lábjegyzet
* Izrael prófétái, amikor az Izrael földjére való visszatérésről és a zsidó szuverenitás helyreállításáról szólnak, a "Jeruzsálem" nevet vagy a "Cion" kifejezést, Jeruzsálem másik nevét használják. Bármilyen vonatkozásban foglalkozik is Izrael országával a zsidó gondolkodás és a hit, leggyakrabban Jeruzsálem, a Szentföld Szent Városa fogalmával fejezi ki. Jeruzsálem egész Erec Jiszráélt jelképezi, és ugyanazt jelenti. Olyan viszonyban vannak egymással, mint a test és a fej.

 (FOLYT.KÖV.)