SZIMON JACOBSON / TARTALMAS ÉLET (12)

Jótékonyság és gazdagság

  Munka és Alkotás   Öregedés és visszavonulás

Boldogok azok, akik mindig könyörületesek
Zsoltárok 106:3.

A jótékonyság spiritualizálja az anyagot, és tűzzé változtatja a pénzt
A Rebbe

* * *

1986. áprilisától, a Rebbe születésnapjától emberek ezrei, köztük a Rebbe legközelebbi hívei, államférfiak, az üzleti világ legbefolyásosabb személyiségei gyűltek össze minden vasárnap délelőtt, hogy a Rebbe sorban meghallgassa és megáldja őket. Ott volt szinte mindenki, aki élt és mozgott. Egyesek szellemi útmutatásra vártak, mások pedig egy-egy problémájukra reméltek tanácsot és megoldást. Miután a Rebbe megáldotta őket, mindenkinek átnyújtott egy vadonatúj egydollárost, kérve, hogy karitatív célra fordítsák azt. Az évek során több százezer dollárt osztott így szét, és minden egyes alkalommal felhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos az, hogy a szükséget szenvedőkön segítsünk.

Miért adakozzunk?

Mindannyian tudjuk, hogy a jótékonyság egyike a legfontosabb erényeknek. A jótékonyság életünk és egész társadalmunk szövedékének részévé vált.
De miért érezzük szükségét annak, hogy adakozzunk? Való igaz, hogy a jótékonyság az egészséges és emberséges társadalom jellemzője, ám ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy voltaképp miért jótékonykodunk, miért érezzük szükségét annak, hogy megosszuk javainkat másokkal, nagylelkűségünk furcsa ellentmondás korlátaiba ütközik, hiszen az adakozás ellentmond az emberi természetnek, annak, hogy másnak adjuk azt, ami jog szerint minket illet.
Éppen ezért fel kell tennünk a kérdést magunknak: a nagylelkűség valóban éppúgy az emberi természet része, mint az önzés? Hogyan egyensúlyozzunk a kettő között? Hogyan vezessük rá gyermekeinket arra, hogy még gyakrabban, még többet jótékonykodjanak? Milyen gyakran adakozzunk és milyen formában? És ami talán a legfontosabb: mit érhetünk el a jótékonykodással és az adakozással – mit nyerünk mi, mit nyernek a szükséget szenvedők, és mit nyer a társadalom?
Talán egyszerűbb volna, ha egyszerűen jótékonykodnánk, és nem elemeznénk annak anatómiáját. Ám minél jobban megértjük a jótékonykodás lényegét, annál inkább gyakorolhatjuk, annál inkább képesek leszünk rávenni családunkat és barátainkat is erre. És minél többet jótékonykodunk, annál inkább elmondhatjuk magunkról, hogy tartalmas életet élünk. Miképpen a Példabeszédek Könyvében írva van: „Ki a bőkezűséget és a jótékonyságot gyakorolja, életet, igazságot és tiszteletet talál.”1
A jótékonyság titka abban rejlik, hogy az nem csak annak öröm, aki kap, hanem annak is, aki ad. A táplálkozás, a biztonság és a szeretet iránti vágyhoz hasonlóan a jótékonykodás is egyike a legalapvetőbb emberi szükségleteknek; szükségét érezzük annak, hogy megosszuk javainkat. A jótékonyság a legegyszerűbb, s egyúttal leghatékonyabb módja annak, hogy megjobbítsuk az anyagi világot, s még szorosabbra fűzzük az embertársainkhoz és az Örökkévalóhoz fűződő köteléket, s ez által teljesítsük kozmikus küldetésünket. A jótékonyság által egyesítjük a darabjaira esett világot.
A jótékonyság lehetővé teszi, hogy spiritualizáljuk az anyagot, és felszínre hozzuk a bennünk rejlő erényt. Az Örökkévaló mindenkit egyenlőn részesíthetett volna a gazdagság jótéteményében. De miképpen bölcseink mondták: „Ha mindenki szegény, vagy mindenki gazdag lenne, ugyan ki jótékonykodna?”2 Éppúgy, ahogy az Örökkévaló is állandóan, a nap minden percében, a földi lét minden napján jótékonykodik, a jótékonykodás lehetővé teszi, hogy mi is adjunk a sajátunkból, s ez által közelebb kerüljünk az Örökkévalóhoz. Ne feledjük: az a pénz, amit adunk, nem a sajátunk, hiszen az Örökkévaló kölcsönözte nekünk, hogy lehetővé tegye számunkra a jótékonykodás örömét. Vagyis azok, akik több pénzzel vannak megáldva, azokat az Örökkévaló megáldotta azzal a lehetőséggel és privilégiummal, hogy még többet adhassanak, és még inkább hasonlatosak lehessenek az Örökkévalóhoz.
Éppen ezért a jótékonyságnak szerénységgel kell párosulnia. Ha egy gazdag ember gőgösen jótékonykodik, s úgy véli, ezáltal nagy kegyet gyakorol, igencsak téved: vele gyakoroltak kegyet. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor a jótékonykodás még inkább kötelező a számunkra.
Az Örökkévaló kölcsönösségen alapuló, szövevényes és bonyolult rendszert hozott létre, amikor megteremtette a világegyetemet. Így például a növényeknek szükségük van az emberek által kilehelt széndioxidra, míg az embereket a növények által termelt oxigén élteti. A jótékonyság is ennek a rendszernek az eleme: annak, aki ad és annak, aki kap, kölcsönösen szüksége van a másikra. Bölcseink szerint „többet tesz a szegény a gazdagért, mint a gazdag a szegényért.”3
A jótékonyság a vegytiszta igazságosság cselekedete. Való igaz, hogy a saját életünkért érzett felelősség mindennél fontosabb. De vajon fontosabb-e saját kényelmünk és örömünk, mint embertársunk legalapvetőbb szükséglete? Törekedhetünk-e a legmagasabb rendű intellektuális és spirituális teljesítményre, amikor embertársunknak a legalapvetőbb dolgokban irányításra van szüksége?

Mi a pénz hatalma?

A jótékonyság legjelentősebb formája a pénzbeli adomány. Miért van ez? Azért, mert a legtöbb ember pénzben méri le saját értékét. Mivel rengeteg időt, energiát és munkát fordítunk a pénzszerzésre, sokak számára ez az élet alapvető energiáját jelképezi. Éppen ezért az adakozás jótette a legjobb lehetősége a világ fizikai erőforrásainak a szenttéemelésére.4
Sokan úgy vélik, hogy csak saját erőfeszítéseiknek, saját intelligenciájuknak és képességeiknek köszönhetik sikereiket. Ez bizony nem más, mint a gazdagság kihívása, amit nem szabad félvállról venni: ne hagyjuk, hogy saját egónk félrevezessen. „Emlékezz arra, hogy a gazdagság az Örökkévaló adománya”.5 Ha erről megfeledkezünk, a pénz az önzés, a modernkor „aranyborjújának” jelképévé válik.
Ez persze nem jelenti azt, hogy sikereink nem saját erőfeszítéseink eredményei. Sőt, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy sikeresek legyünk, nem elég ölbe tett kézzel ülni és várni a sült galambra: tennünk is kell valamit. De sose feledjük, hogy ez az Örökkévaló áldása, és nem csupán saját erőfeszítéseink eredménye. Minden valamirevaló üzletember tudja, hogy még a legjobb üzleti terv, még a legkeményebb munka is édeskevés; önmagában nem garantálja a sikert.
A jótékonykodásnak hatalmas ereje van, mivel nem engedi, hogy belesüppedjünk az önérdek mocsarába. Az erényes tettek valóban jók és magasba röpítik a lelket, de a jótékony célú adakozás mégis az anyag spiritualizálásának legnagyszerűbb módja, mivel azt jelképezi, hogy saját lényünkből – azaz képességeinkből, erőfeszítéseinkből, ambícióinkból és együttérzésünkből – adunk valamit.
Az anyagi jólét önmagában átok is lehet. A pénz a végtelen szorongás forrásává válhat, hiszen bármilyen gazdagok vagyunk, állandóan aggódunk, vajon mindig megfelelő mennyiséggel rendelkezünk-e majd, vagy hogy nem fogjuk-e az egészet elveszíteni.
Ha helyére tesszük az anyagi javak jelentőségét, és tisztában vagyunk azzal, miért is kaptuk, a pénz átok helyett áldássá válik. És ha gazdagságunkat nem pillanatnyi vágyaink kielégítésére használjuk, hanem az utókor számára szóló jótékony és emberbaráti célokra fordítjuk, pénzünk – úgymond – örök életű lesz.

* * *

Élt egyszer egy rabbi, akinek feltűnt, hogy a falujában élő embereken elhatalmasodott a vagyongyűjtés iránti vágy, s hogy mindenki a másik rovására próbált meggazdagodni. Egybehívta a falubelieket, és így szólt: – Az emberi szerencse forgandó. Aki most fenn van, és hangosan örvendezik szerencséjén, balga, mivel fordul a szerencse, és hamar lent találja magát, jóval mélyebben, mint azok, akiken korábban nevetett. Az is balga, aki most lent van, és siránkozik sanyarú sorsán, hiszen sorsa egy szemvillanás alatt jobbra fordulhat. Jól tesszük, ha mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy a szerencse forgandó és nem örök, míg egyetlen erényes cselekedet az örökkévalóságnak szól.


Hogyan jótékonykodjunk?

Nagyon fontos, hogy anyagilag segítsük a rászorulókat, hiszen egy materiális világban élünk, ahol az élethez szükséges dolgokat csak pénzzel tudjuk megvásárolni. Sohase feledjük azonban, hogy a jótékonykodás több, mint egyszerű pénzügyi tranzakció, hiszen éppúgy megoszthatjuk másokkal időnket, tapasztalatainkat vagy éppenséggel együttérzésünket. Meghívhatunk egy magányos embert vacsorára, vagy tanácsot adhatunk. Az efféle spirituális jótékonykodás igen fontos, mivel lelket önt a szükséget szenvedő emberbe.
A jótékonykodás akkor is eléri célját, ha az adakozó önös szándékkal, vagy vonakodva adakozott, hiszen megsegített egy rászorulót. Magától értetődik, hogy ez nem a jótékonyság legoptimálisabb formája; sokkal jobb, ha teljes szívünkből adakozunk. A legjobb pedig, ha névtelenül juttatjuk el adományunkat a rászorulónak, különösen akkor, ha az adomány feszélyezi, vagy megszégyeníti a szükséget szenvedő embert.
A jótékonyság legnagyszerűbb formája olyasvalami, amit talán nem is tekintünk jótékonykodásnak: ez pedig nem más, mint hogy olyan lehetőséget nyújtsunk valakinek, hogy többé ne legyen rászorulva mások segítségére. Például biztosíthatjuk egy család betevő falatját egy, tíz, vagy akár húsz éven át. Ez valóban kegyes és jótékony cselekedet. De mennyivel nemesebb és jobb, ha a családfőnek munkát biztosítunk, kölcsönt nyújtunk, vagy megtaláljuk a legmegfelelőbb formáját annak, hogy ismét visszaadjuk büszkeségét és önbecsülését, hiszen ez által képes lesz megállni a saját lábán.
Ügyeljünk arra is, hogy jótékonykodásunk ne haladja meg saját lehetőségeinket: így például helytelen, ha bankkölcsönt veszünk fel azért, hogy adakozhassunk. De mindenki, még a legszegényebbek is kötelesek saját lehetőségeikhez mérten adakozni. A hagyományos mennyiség jövedelmünk egytizede, vagy, ha erre mód van, annak egyötöde. Ha azonban valakinek különleges spirituális szüksége van az önfejlestésre akkor ennél akár még többet is adhat.6
Tisztán üzleti szempontból azt is mondhatnánk, hogy a jótékonykodás csökkenti saját anyagi forrásainkat. Ám ha tudatosítjuk, hogy jólétünk forrása az Örökkévaló áldása, a jótékonykodás a legjobb beruházássá válik. Ha anyagi gondjaink vannak az üzletmenetben, még többet kell adakoznunk, hogy biztosítsuk az Örökkévaló áldását. Bölcseink így mondták: „Fizess tizedet, hogy jól menjen sorod.”7 A jótékonykodás megnyitja számunkra a fentről áramló gazdagság új csatornáját. Az Örökkévaló, mielőtt eldöntené, hogy milyen mértékben áld meg egy-egy embert, bizony szemügyre veszi, hogy az mennyit adakozott korábbi vagyonából.
A pénzügyi szemponton kívül, a jótékonykodás ezerszeresen gazdagítja lelkünket és értelmünket.8 Ha időt szakítunk egy-egy jótékony cselekedetre, még ha ez nem több is annál, hogy egyetlen órát vagy napot olyasvalamire szánunk, amiről azt gondoltuk, nem fér bele időnkbe, azt tapasztaljuk, hogy bőséges jutalomban lesz részünk, sőt jótékony cselekedetünk eredményeképp jóval többet érünk el, mint amennyit egyébként elérhettünk volna. Roppant fontos, hogy mindenben nagylelkűek legyünk. Bármilyen helyzetben a megfelelő módon kell adakoznunk és segítséget nyújtanunk – s nem azért, mert kötelességünknek tartjuk, hanem egyszerűen azért, mert arra kell törekednünk, hogy – az Örökkévalóhoz hasonlóan – mi is adakozóak legyünk.
A mi nemzedékünk feladata, hogy minden lehetséges módon és minél többet jótékonykodjunk. Olyan időket élünk, amikor megszaporodott az anyagilag tehetős, de spirituális szegénységben tengődő emberek száma. Még a legnagyobb anyagi biztonságban élőknek is roppant nagy szükségük van szeretetre és barátságra.
Mindenkinek késztetést kell éreznie, és másokat is arra kell ösztönöznie, hogy a jótékony adakozás életük szerves és magától értetődő része legyen. Ha élvezzük a jó szerencse áldását, tudnunk kell, hogy ez lehetőséget teremt arra, hogy adakozzunk, s ezt ne pusztán személyes nyereségvágyból tegyük.
Sokféle módon segíthetjük a rendszeres jótékonykodást. Helyezzünk perselyt lakásunk minden szobájába, irodánkba, sőt autónkba is. Tanítsuk meg gyermekeinket arra, hogy ne sajnálják másoktól a pénzt és az időt. A vállalatoknak úgy kell gyakorolniuk az adakozás erényét, hogy rendszeresen szétosztanak pénzt és egyéb javakat a beosztottaik között, akik ezeket továbbadják a szükséget szenvedőknek. Az iskoláknak is ugyanígy kell eljárniuk diákjaikkal – néhány fillér is megfelel ennek a jelképes gesztusnak.
Mindannyian keressük az adományozásnak és a javak megosztásának új útjait. Ameddig vannak olyanok, akik szükséget szenvednek valamiben, kötelesek vagyunk segíteni őket – s nem csak miattuk, hanem saját magunk miatt is, hiszen természettől fogva is adakozók vagyunk. Sőt: ha már egyetlenegy ember sem lesz a földön, akinek élelemre vagy pénzre van szüksége, még mindig lesz mód és alkalom arra, hogy buzdítást, ösztönzést és tanácsot nyújtsunk embertársainknak.
Szóval nézzünk jól körül és tegyük fel a kérdést: Mivel segíthetném embertársamat? Ne aggódjunk amiatt, hogy nincs elég időnk, vagy nem lehetünk olyan nagylelkűek, amennyire szeretnénk. Amikor arról van szó, hogy saját lényünkből adjunk valamit, semmi sem lehet túl kevés, vagy túl sok.

* * *

Történt egyszer, hogy a Rebbét felkereste egy üzletember, aki arra panaszkodott, hogy bármilyen vállalkozásba is kezd, bármilyen keményen dolgoznak üzlettársaival, a nyeresége messze nem kielégítő.
– És mennyit fordítasz jótékony célra a nyereségből? – kérdezte a Rebbe. A férfi pirulva vallotta be, hogy bizony egyetlen fillért sem.
– Legközelebb vedd be az Örökkévalót is az üzletbe – javasolta a Rebbe - s nyereséged tíz százalékát fordítsd jótékony célra. Hidd el, hogy mint minden jó üzlettárs, az Örökkévaló is minden Tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy az üzlet sikeres legyen.