TARTALMAS ÉLET / SZIMON JACOBSON (13)

Öregedés és visszavonulás

 
Megújulás és méltóság

Az évek sokasága tudasson bölcsességet.
– Jób 32:7

A lélek sosem öregszik, csak rezonánsabbá válik.
– A Rebbe

1972 tavaszán, nem sokkal hetvenedik születésnapja előtt a Rebbe számos levelet kapott tisztelőitől. Némelyikük fölvetette, hogy talán nem ártana fontolóra venni, sok évtizednyi termékeny vezetői és aktivista tevékenység után visszafognia egy kicsit a tempót, és végiggondolnia, nem jött-e el az ideje, hogy az ő korában lévő emberek többségéhez hasonlóan ő is megpihenjen.

A Rebbének természetesen ez nem állt szándékában. A hetvenedik születésnapján, egy eseménydús nap után, amikor is olyan kimagasló személyiségeket fogadott, mint Jichák Rabin és Herman Wouk (aki Nixon elnök személyes levelét hozta), a Rebbe egy különleges találkozót hívott össze. Hosszú, érzelmekkel teli és mélyen átélt beszédet mondott. Szokásához híven, személyes példán keresztül mondta el a mindenkinek szóló üzenetet. Hangsúlyozta, hogy az időseknek nem szabad meghajolniuk a szokásos jó tanács előtt, és nem szabad beszüntetniük az aktivitásukat; épp ellenkezőleg: arra kell használniuk az évek során felgyülemlett bölcsességet és tapasztalatot, hogy „erőről erőre jussanak”1––.

 Az idős emberek félretolása nemcsak kegyetlenség, tette hozzá, hanem ostobaság is, mert minél gyorsabban változik világunk, annál nagyobb szükségünk van idős rokonaink és barátaink tapasztalatára és bölcsességére.

1982-ben a Rebbe ismét óriási összejövetelen elnökölt, ahol ismét a születésnapját ünnepelték, ezúttal a nyolcvanadikat. Szenvedélyes beszédet mondott, de hajnali háromkor még mindig nem végzett: az idősekben lakozó erő megdöbbentő bizonyítékaként, és saját tanításait példázandó, könyveket kezdett osztogatni, amelyeket külön erre az alkalomra nyomtattak. Több ezer férfi, nő és gyermek volt jelen, és a Rebbe türelmesen, egyenként adta át nekik a köteteket. Mire végzett, már a hajnal fénye szűrődött be az ablakon.

Visszavonulás – de mitől?

Hosszú éveken át hangyaszorgalommal dolgoztál. Most, hogy a fizikai erőd csökkent, nem kellene egy kicsit lassítani? Nem jött el az ideje, hogy learasd életed gyümölcsét? A társadalomban szokásos megoldás természetesen a visszavonulás, a nyugdíjba vonulást.

 De vajon belegondoltunk-e, milyen hatással van a visszavonulás a lelkünkre? Miért boldogtalan oly sok idős ember? Miért érzik úgy, hogy teljesen kiüresedett az életük? Ha szerencsénk van, mindnyájan megöregszünk. Örömmel vagy rettegéssel kell várnunk ezt az időszakot?
Mielőtt eltűnődnénk életünk kései évein, fel kell tennünk magunknak egy alapvető kérdést az életről: Miért vagyok itt? Az öregedéshez és a nyugállományba vonuláshoz való viszonyunk attól fog függ, hogyan válaszolunk erre a kérdésre.
Egyesek úgy vélik, hogy az élet elsőrendű célja az, hogy minél jobban kihasználjuk az anyagi lehetőségeket, és hogy olyan kényelemben éljünk, amilyenben csak lehetséges. Ezek az emberek valószínűleg be is érik annyival, hogy kései éveiket a lehető legnagyobb kényelemben éljék le; olyanban, amilyenre csak futja a pénzükből. Az élet utolsó szakasza úgy is felfogható, mint a hosszú, munkás élet utáni megérdemelt pihenő.
Akkor viszont miért van oly gyakran, hogy az emberek nem érik be azzal, hogy napjaikat pihenéssel töltik? Azért, mert nem azért teremttettünk e világra, hogy pusztán anyagi életet éljünk, hanem azért, hogy igazsággal és erénnyel jobbítsunk rajta, és hogy minden egyes megmozdulásunkba vonjuk be az isteniséget. Ez a mi életünk küldetése, és ez egész életünkre érvényes.
Ha az életünket kizárólag az anyagi nyereséggel és a produktivitással mérnénk, akkor az idős kori gyengülést nyilvánvalóan tehertételként értékelnénk. Mivel azonban az ember elsősorban spirituális lény, akinek az igazi gazdagságát intellektuális, emocionális és spirituális nyereségben mérjük, ezért felismerjük, hogy az élet elsődleges ereje a lélek. Márpedig a lélek, ellentétben a testtel, nem öregszik, hanem csak fejlődik.
Következésképp az öregedés időszakában nem szabad csökkenteni az aktivitás szintjét, mivel az idősödő ember spirituális értelemben egyre erősebb. Sajnos a társadalom arra tanít minket, hogy a sikert anyagiakkal mérjük. Azt sulykolja belénk, hogy egy milliomos valamiképp fölötte áll egy igazán bölcs, de szegény embernek. Ne hallgassunk erre a véleményre, és a sikert a képesség, a hozzáértés, a bölcsesség és a tapasztalat alapján ítéljük meg.
Mivel az ember arra teremttetett, hogy spiritualizálja az anyagi világot, ezért az igazi boldogságot csak spirituális fejlődés és eredmény útján érhetjük el. Ez pedig adakozást jelent, mások iránti szeretetet, osztozást, azt, hogy minden cselekedetünkben megtaláljuk a mélyebb értelmet, és minden megnyilvánulásunkban felismerjük az Örökkévalót.
Az öregedési folyamat megértésének kulcsa az időtlen lélek elsődlegességének felismerése. Ez az a kulcs, amely nyitja alkonyi éveink lehetőségeinek kapuját. Az emberi produktivitás – az emberi kreativitás közvetlen eredménye; az emberi kreativitás pedig a lélek spirituális energiáié. „Minden ember fáradozásra teremttetett”, mondták a bölcsek. Ez a fáradozás azonban életünk különböző szakaszaiban más-más formát ölt. Mikor az ember öregszik, és fizikai ereje csökken, fáradozásának és produktivitásának spirituális eredményekben kell kifejeződnie. Ha tehát az ember elér egy bizonyos kort, legyen az ötvenöt, hatvanöt vagy hetvenöt év, és egyszer csak bejelenti, hogy visszavonul, fel kell tennünk a kérdést: Mitől? Az ambíciótól? A kreativitástól? A lelkesedéstől? Ez a fajta hozzáállás azt jelenti, hogy az illető egyszerűen a halálra készül, ami az ember szempontjából, – aki azért teremttetett a világra, hogy teljesítsen egy küldetést – elfogadhatatlan. Az ember nem vonulhat vissza az élettől.
A visszavonulást igazoló érvelés téves, mert azt feltételezi, hogy életünk célja az, hogy egy bizonyos mennyiségű vagyont felhalmozzunk, hogy egy adott kort elérve felhagyhassunk a produktivitással, és élvezzük anyagi sikereinket és a szabadidőt. Nem arról van szó, hogy ne élvezzük munkánk gyümölcseit, hanem csak arról, hogy sose feledjük, hogy eredendően miért is dolgozunk. Nem szabad egész életünket a megélhetésért dolgozva töltenünk, de sosem szabad lemondani a munka és a produktivitás világáról a tétlenség világa kedvéért, egy olyan világért, amely nem állít minket feladatok elé, és amely elszigetel minket spirituális küldetésünktől.

Az öregedés szemlélete

Az egyes életszakaszoknak természetesen más-más jellemzőik és szükségleteik vannak. Azért kell nagy gondot fordítanunk a gyermekek nevelésére és oktatására, mivel az ő elméjük még befolyásolhatóbb; azért kell megfelelő mederbe terelni a fiatalok vad szellemét, mivel az olyan erős; azért futjuk be pályánkat és alapítunk családot életünk derekán, mert akkora érjük el a megfelelő érettséget és képességeket.
Ugyanígy életünk alkonyának is megvannak a maga sajátos erői. A modern társadalom persze néha elfeledteti ezt velünk. Gondoljunk csak bele, hogyan ünnepeljük folyamatosan az ifjúság imázsát, hogyan teszi le a garast társadalmunk minden energikus és tetszetős dolog mellett. Ez nyilvánvalóan demoralizálóan hat az idősekre, és ennek folyományaként az egész társadalomra. Mit mond az a normáinkról, ha többre értékeljük az ifjúság vitalitását, mint az intelligenciát és a bölcsességet; többre, mint egy tapasztalt lélek spirituális vitalitását?
Az öregséggel kapcsolatosan tehát két erősen eltérő nézet létezik. Az egyik szerint: „ha öreg vagy, akkor elhasználódott vagy, és ezért használhatatlan”; a másik szerint: „bölcs vagy és tapasztalt, és ezért nélkülözhetetlen”.
A Biblia azt mondja nekünk, hogy az öregség erény és áldás. Azt mondja: tiszteljük az időseket, tekintet nélkül az iskolázottságukra és vallásosságukra,2 mert az élet minden esztendeje olyan bölcsességet és tapasztalatot terem, amilyennel még a legképzettebb fiatal sem rendelkezik.
Sok mai társadalom ennek ellenére tehertételként fogja fel az idős kort, ezzel szemben a fiatalságot minden területen – az üzleti élettől kezdve az államigazgatásig – nagyra értékeli, ahol is a fiatalabb nemzedék ragaszkodik hozzá, hogy a saját hibáiból tanuljon, ahelyett, hogy eleik vállára állna. Az ötvenedik életévén túljutott emberre már azt mondják: „túl van a csúcson”, és már el kell viselni a célozgatásokat, miszerint jó lenne, ha a munkakörét egy huszonöt évvel fiatalabb ember töltené be. A társadalom valójában azt sulykolja, hogy a kései éveket a tétlenség és a hanyatlás jellemzi. Arra ösztönzik az időseket, hogy költözzenek idősek otthonába; úgy gondolják, hogy több évtizedes munka után már kevés hasznukat lehet venni, tudásukat és tehetségüket hirtelen értéktelennek minősítik.
Ez a modernkori szemlélet felszínesen nézve, ha csak részben is, de igaznak tűnhet. Talán nem igaz, hogy a korosodó ember fizikai képességei gyengülnek az évek előrehaladtával?
De hát fizikai képességei alapján ítéljük-e meg az ember értékét? Ez a kérdés átvezet ahhoz a témakörhöz, hogy hogyan kezeljük az időseket: a velük kapcsolatos alapállásunk pontosan tükrözi az „értékszemléletünket”. Ha egy ember fizikai ereje csökken, miközben a bölcsessége és az éleslátása fejlődik, akkor azt fejlődésnek vagy hanyatlásnak tekintsük-e?
Nyilvánvaló, hogy ha az ember életében a materiális jellegű dolgok az elsődlegesek, akkor a test gyengülése a szellem gyengülését is jelenti: unalomba, hasznavehetetlenségbe és reménytelenségbe süppedést. Annak az embernek az esetében viszont, aki a testet a lélek kiegészítőjének tekinti, épp az ellenkezője az igaz: az idős kor spirituális gyarapodása megerősíti a testet. Az alkonyi évek lehetővé teszik számunkra értékrendünk pozitív átrendezését, ami az élet derekán, amikor az anyagiság hajszolása a legerősebb, nem könnyű.
A visszavonulás gondolata abból a társadalmi felfogásból fakad, hogy az élet egy produktív és egy nem produktív szakaszból áll. Az első húsz-harminc életévet tekintik annak a szakasznak, amikor az ember felkészül a produktív életre. A következő harminc-negyven évben realizálja kreatív energiáit, azaz visszaadja azt, amit elei belefektettek, s ugyanakkor elkezd befektetni a még nála is fiatalabb nemzedékbe. Végül, kései éveibe érve letudja életének azt az időszakát, amelyet a „valódi” teljesítmény jellemez. Ha még nem hunyt ki benne a kreativitási kényszer, ajánlatos, hogy keressen magának valamilyen hobbit, ami kitölti az életét. Az élet tehát valami olyasmivé válik, amit ki kell tölteni. Az idős ember bizonyos értelemben teljes kört ír le: visszatér a gyerekkorához, azaz megint passzív befogadójává válik a világnak, amelyet mások kezdeményezései formálnak.
Munkánk gyümölcse passzív élvezetének valóban megvan a maga helye és ideje: az eljövendő világban. Önmagában az a tény, hogy az Örökkévaló ad valakinek egy újabb napot a testi életre, azt jelzi, hogy az illető még nem teljesítette élete küldetését, hogy még teendője van ezen a világon.
Lehet, hogy a serényen dolgozó felnőtt nosztalgikusan idézi fel a gyerekkorát, azt a korszakot, amikor nem nehezedett felelősség a vállára, és nem kellett fáradoznia. Növekedésünk és fejlődésünk során azonban lenézzük az ilyen fajta „szabadságot”, mert szeretnénk valamilyen valódi és kreatív dolgot csinálni. Hasonlóképpen kegyetlen mítosz a „boldog nyugalomba vonulás” is, mivel a valódi boldogság csak úgy lehetséges, ha kreatívan hozzájárulunk világunkhoz. Az idős kor gyengébb fizikai állapota következésképp nem tétlenségre kárhoztató ítélet, hanem olyan feladat, amely arra kötelez minket, hogy keressük a teljesítés új – és magasabb rendű – lehetőségeit.

* * *

Egy idős férfi, aki már járni is alig bírt, megkért néhány fiatalembert, hogy segítsenek vinni a csomagjait, de azok nem, hogy segítettek volna, csúfolni kezdték: – Az öregnek otthon a helye – mondta az egyik. – Neked már semmi hasznodat nem venni, csak teher vagy nekünk, többieknek.
A fiatalok muzsikusok voltak, és pár nappal a történtek után bementek az erdőbe, hogy keressenek maguknak egy nyugodt helyet a gyakorlásra. Ahogy mentek egyre beljebb, egyszer csak gazdagon csengő, gyönyörű hangot hallottak, amely egy megkapó dallamot énekelt. Egy idő múltán aztán meglátták magát az énekest is: egyedül ült egy tisztáson, egy nagy kövön, és az égnek énekelt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy az énekes bizony nem más, mint a minapi öregember.

Mit tegyen önmagáért az idős ember?

Sose feledjük, hogy a szó spirituális értelmében mindannyian egyek vagyunk. Egy hetvenéves ember ugyanazon a spirituális téren osztozik, mint egy hétéves vagy egy huszonhét éves. Ilyenformán ugyanúgy, ahogy egy hétévesnek meg kell tanulnia tisztelnie a nála idősebbeket, és ugyanúgy, ahogy egy huszonhét évesnek meg kell tanulnia, hogy a döntései nagyban befolyásolják a nála idősebbek sorsát, az idősebbeknek is fel kell ismerniük a szerepüket. És ez a szerep nem passzív, sőt: az élet kései évei tele vannak olyan lehetőségekkel, amelyek addig esetleg teljességgel elkerülték a figyelmünket.
Önmagában az, hogy már nem járunk nap, mint nap munkába, még nem jelenti, hogy már nem használjuk testünket és lelkünket isteni missziónk teljesítésére. Ugyanaz az energia, amellyel valamikor a konkurencia miatt aggódtunk, vagy üzleti vállalkozásainkat gondoltuk végig, most olyan tervekre fordítható, amelyeket sose volt időnk megvalósítani, olyan tervekre, amelyek a jóság fényét vetítik a körülöttünk állókra. Ne feledjük, hogy az idős ember tapasztalata, legyen szó üzleti kérdésről, a mindennapi életről, vagy az otthonról, felbecsülhetetlen értékű.
Még mielőtt a társadalom elkezdi értékelni az öregség értékeit, az idős embereknek saját kezükbe kell venniük az életüket. Az időseknek meg kell tanulniuk, hogyan érvényesíthetik álláspontjukat ugyanolyan erősen, mint ahogy a fiatalabbak érvényesítik a magukét. Ezért hát nem szabad úgy éreznünk, hogy az életkorunk és annak fizikai hatásai legyőztek minket. Ne higgyünk azoknak, akik azt mondják, hogy már nem vagyunk olyan hasznosak, mint régen, mert már nem vagyunk olyan erősek. Ne hallgassunk azokra, akik azt mondják, hogy tőlünk már semmi mást nem vár el a társadalom, mint azt, hogy semmittevéssel töltsük az éveinket.
Alkonyi éveink nem mások, mint amire a nevük utal: egy jól töltött nap szép befejeződése. Gyermekkorunkban szeretnénk bepillantani a bizonytalan jövőbe, mindent tudni akarunk, de tapasztalatlanok vagyunk, és másoktól függünk. Életünk alkonyán visszatekintünk a tanultakra, és szeretnénk másokkal megosztani a tudásunkat. Ahogy az idős embernek fizikai értelemben esetleg szüksége lehet egy fiatalabb ember segítségére, ugyanúgy segítsége lehet a fiatalnak a maga spirituális életében az idősebb segítségére.
Mindezek ellenére a visszavonulás – kötelező, vagy sem – a modern élet egyik ténye, amely évről évre értékes emberi forrásokat kárhoztat tétlenségre, sőt éppenséggel a legértékesebb emberi forrásokkal teszi ezt. Mit lehet tenni az ilyen emberi és társadalmi tragédia ellen? Indítsunk társadalmi hadjáratot annak érdekében, hogy hagyjunk fel ezzel a gyakorlattal és a mögötte álló értékrendszerrel, vagy próbáljuk a visszavonulás kellemes oldalait nézni?
Ezt is, azt is meg kell tennünk. Meg kell változtatnunk a társadalom vezetőinek hozzáállását, de ugyanakkor meg kell változtatnunk az idősek önmagukról kialakított képét is. Azt kell mondanunk nekik: Nemcsak hogy nem vagytok hasznavehetetlenek, hanem nagyobb erőforrásai vagytok a társadalomnak, mint eddig bármikor. Ugyanakkor ki kell használnunk a visszavonulás adta lehetőségeket. Azoknak az embereknek a számára, akik szeretnék konstruktív módon eltölteni az idejüket, hozzunk létre minden közösségben tanulási központokat, indítsunk tanfolyamokat és műhelyeket minden szociális otthonban, minden idős közösségben. A tanulás, akárcsak a produktivitás, egész életre szóló tevékenység. Az intenzív imádkozás és tanulás növeli az idősek önbizalmát és potenciálját, számkivetettekből a család és a közösség világítótornyaivá formálja őket. A „visszavonulás”, ha megfelelő módon élnek vele, egy hosszú élet egyik legtermékenyebb időszaka lehet.

Idős ember – fiatal lélek

Nem szabad elfelejtenünk, hogy bármennyire elgyöngülhet is a test, a lélek erős marad, és szünet nélkül táplálékra vágyik. Ez utóbbi végett mindennap biztosítanunk kell némi időt a tanulásra és az imádkozásra, szívünk-lelkünk táplálására.
Ugyancsak időt kell szakítanunk arra is, hogy megosszuk tapasztalatainkat a fiatalabbakkal, és hogy másokat is erre ösztönözzünk. Ha őszinték vagyunk ebbeli igyekezetünkben, a fiatal fel fogja ismerni mondandónk értékét, és őszintén törekedni fog a megfelelő reagálásra. Töltsünk időt az unokáinkkal, osszuk meg velük az életünket. Szelíden tanítsuk meg őket az életnek arra az értéksorrendjére, amire csak egy idős ember tudja megtanítani őket. Egyszerűen szeressük őket, élvezzük a társaságukat, és tegyük lehetővé, hogy ők is szeressenek minket, és élvezzék a társaságunkat.
Ne csupán a szabadidő eltöltésének tekintsük ezeket a tevékenységeket, hanem olyan eszközöknek, amelyekkel tápláljuk a lelkünket, és megfiatalítjuk a szellemünket. Az orvostudomány egyre inkább hangoztatja, hogy a test egészsége a lélek egészségétől függ. Így hát ne engedjünk testünk hangjának, se a körülöttünk lévő emberek elbátortalanító szavainak. Gondoljunk arra, hogy az öregség – méltóság, az öregség – bölcsesség. A fizikai erő átmeneti jellegű, a jó tett azonban örök.
Legfőbb ideje, hogy más szemmel nézzünk az idősekre. Nézzük egy új szemszögből a visszavonulást. Szemléljük egy új nézőpontból az élet lényegét. Minden ember közül talán épp az idősek azok, akiknek a legnagyobb szükségük van a tartalmas életre – és akik a legjobban meg tudnak tanítani minket arra.

* * *

1980 nyarán, mikor a Rebbe hetvennyolc éves volt, arra szólította fel a közösségeket, hogy alapítsanak tanulási központokat az idősek számára. Azóta több száz ilyen központ jött létre a világ minden szegletében, amelyeknek a Rebbe javaslatára Tiferet zkénim, „Az idősek dicsősége” a nevük. Itt az idős emberek élvezhetik egymás bölcsességét, és nap, mint nap új intellektuális kihívásokkal találkozhatnak.