MIT MOND A HALACHA: A  HIGIÉNIÁRÓL?

    Mivel a higiénia egy görög szó, amely egy Hügeia névre hallgató hellén idoltól kapta nevét, aki mint "köztudomásu" a "gyógyitás és az egészséges életmód istennője volt az ókori görögöknél" (Idegen szavak és kifejezések kéziszótára, Bakos Ferenc, Akadémia kiadó) – a zsidó fogalomkörben, amely nem ismeri az Olimpusz idol-hölgyeit, és szerelmi intrikáikat Zeussal és társaival -  a fogalom mint tisztaság szerepel. Nökijut, Nikájon, vagy Tohorá.

 

       Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a vallás előirta zsidó életmód sokszorta higiénikusabb, mint bármely más ókori nép életmódja. Az ókorban a zsidók voltak az elsők, akik parancsba kapták a fertőző betegek karanténizálását (ez egyértelmü micva, a 613 egyike), valamint  tábori latrinák létesitését a hadbavonult népnek. A középkorban azért vádolták a zsidókat az akkori antiszemiták a kutak megmérgezésével, mert a zsidók között alig pusztitott a pestis.

 

 Miért?

 

   Mert a zsidók mosakodtak, a Tóra előirásai szerint. Amikor a francia felső tizezer hölgyei csak kölnizték magukat, de évszámra nem mosakodtak – a zsidó nők rendszeresen látogatták a rituális fürdőt, melynek létesitése – a Halacha szerint -  fontosabb mint egy zsinagóga épitése.

 

         Az egészséges életmód és a betegségek megelőzésének előfeltétele a tisztaság, vagy, ha úgy tetszik, a higiénia. A Biblia, már a kezdet kezdetén, az emberiség őskorában, a mosdásról mint fontos követelményről beszél. Ábrahám ősapánk vendégeit csak azután látta el ennivalóval, miután – kérésére – megmosták a lábukat. Jákob, amikor hazafelé tartott, miután megmenekült Lábán és Ézsau haragjától -  Kanaán határához érve felhivta háza népét, hogy  tisztuljanak (vagyis mosakodjanak) meg és váltsanak ruhát. József testvérei, amikor az alkirály házában ebédre voltak hivatalosak, elsősorban megmosták lábukat, hogy ne vigyék be a palotába az út porát. A Tóra-adás előtt is kimosták ruháikat a zsidó törzsek – isteni parancsra.

 

     A fürdő intézményét és az alámerülést, mint a tisztulási folyamat szerves részét – a Tóra egyértelmüen irja elő. Mindennemü tisztátalanság, ragályos bőrbetegség stb esetében a megtisztulás elképzelhetetlen alapos mosdás és a rituális fürdőben (Mikve) való alámerülés nélkül. Ezra rendelete szerint – amit a zsidóság nem minden része fogadott el – a mikve kötelező a férfiakra nézve is ( de nem annyira mint a nőknek).

 

Nálunk minden étkezés előtt kötelező a kézmosás, illetve a  rituális "kézleöntés" három csupor vizzel. Ennek előfeltétele hogy a kéz nem lehet piszkos, mert akkor a "leöntés" mitsem használ, mielőtt alaposan kezet mosnánk szappannal.Ugyanez áll a mikveban való tisztuló alámerülésre is. A havi menstruációtól tisztuló nőnek, le kell vágnia körmeit, ki kell bontani haja boglyait és el kell távolitani testéről mindent ami akadályozhatná hogy a viz odaérjen (Chácicá).

 

A fertőző legyek

 

          A Tórában a tisztátalanság (Tum'á) mint egy negativ szellemi állapot jelenik meg, melynek az ellentéte a Tohorá. Azonban a tisztátalanság okozói egytől egyik fizikai jelenségek, főképpen betegségek és halál. Ezek között találjuk a döglött állatok tetemeinek érintését…; olyan állatok  érintését, amelyek a zsidó ember számára tiltottak; egy emberi holttest érintését… a nemi szervek egyes betegségei; a szülő nő közvetlenül a szülés után; bizonyos bőrbetegségek, amelyek a jelek szerint ragályosok, stb.

 

      A Tórai tisztátalanság (Tum'á) velejárója, hogy érintés által terjed, akár emberre, akár valamilyen tárgyra, ami érintkezészben volt a  tisztátalannal. A tisztulás előirt folyamata – akár emberrről, akár tárgyról van szó – megfelel a modern higiéna követelményeinek. Elsősorban VIZ által tisztul a tisztátalan (fürdés, alámerülés, illetve tárgyak megmeritése); a ruhák kimosása(!) és a hajzat-szőrzet leborotválása által.

 

   Fémedényeket tüzben kell "tisztába tenni", illetve a tisztátalanságot "kiégetni" belőle; cserépedényket el kellett törni, mert náluk sem a viz sem a tűz nem használ.

Tilos volt az áldozatokból megmaradt húst másnapra eltenni és megenni – el kellett égetni , nyilvánvaló okok miatt.

 

A tisztátalan embert karanténbe teszik, ez tarthat egy naptól egy hétig – a tisztátalanság mibenlétjétől függően. A leprás hosszu ideig volt elkülönitve, a táboron kivül kellett élnie, hogy meg ne fertőzzőn másokat.

 

A tábori latrinákat már emlitettük fent, de ha a hadsereg mozgásban volt, minden katonának kellett hogy legyen egy speciális ásó-lapátja, hogy betemesse ürülékét. A hadizsákmányt is tisztitani – fertőtleniteni – kellett, viz illetve tűz által.

 

A Talmud bölcsek ismerték a fertőzés veszélyeit. Rabbi Jochanan figyelmeztet:  legyetek elővigyázatosak a fertőző betegségek legyeivel kapcsolatban, mert azok terjesztik a betegségeket!( Ktubot 77, 2).. A Talmud megadja az egyik fertőző nemibetegség külsö jeleit: "Könnyezik a szeme, folyik az orra, a nyála csurog és legyek döngik őt körül…" (uo).

 

A Talmud szigoruan tiltotta a köpködést; a fürdőben a fertőzés veszélye miatt, mig másutt mert ez degusztáló illetlenség. Itt is tudták hogy a köpködés fertőző betegségeket terjeszt. A tisztaság a legjobb orvosság – volt bölcseink jelszava,amit rabbi Jehuda igy fejezett ki: "többet ér a kéz és láb mosás, mint minden kenőcs (gyógyszer) együttvéve." (Sábbát, 108,b).

 

    Jeruzsálemet naponta felseperték

 

        Amikor a Synhedrion uralta a zsidók országát és az élet a Tórához igazodott -  speciális időszakokban foglalkoztak a közjó, a higiéna alapvető feltételeivel.  Igy Ádár 15-én  kezdték az utak karbantartását, megtisztitották az utcákat és piactereket,és a viztároló ciszternákat.

 

Jeruzsálemben különleges figyelmet szenteltek a tisztaságnak, a higiénának; igy a város piactereit naponta felseperték (Skálim, 7, 2). Ismeretes és a mai napig is betartott regula volt ,hogy a halott "nem éjjelezett Jeruzsálemben", hanem még aznap, akár éjszaka is , eltemették. A fővárosban, annak különleges szentsége miatt, nem létesitettek temetőket (kivéve a Dávid-Házi királyok sirjait), nem halmoztak fel szemetet, hanem azonnal eltávolitották a városon kivülre, - egy speciális, ezt a célt szolgáló kapun keresztül (Sáár Áspot) mivel szemétégető kemencéket sem üzemeltettek ott. Ahol sötét volt – olaj lámpákat gyujtottak (Jeruzsálemi Talmud és Maimonidés, Trumot). (Vesd össze Londonnal, ahol csak a 17 században kezdték el világitani az utcákat).

 

  A higiéna a halachára is hatással volt: egyesek megengedték a  fürdést Chámé Tverjában (melegvizes termálvizü fürdő Tibériáson) szombaton is és akinek ótvaros volt a feje – szabad volt ÁV hó 9-én mosakodnia. Érdekes és tipikus zsidó sajátosság: Áv hó 9-én – akárcsak Jom Kippurkor, az Engesztelő Napon – a zsidó ember ötféle önsanyargatást vállal magára, köztük  egyik az hogy nem mosakszik!

 

   Egy Talmud-tudós, aki pecsétes, foltos ruhában jár – halálfia – mondja ki a Talmud (Sabbat, 114 a) A ruhák mosásáról, és vasalásáról(!) sokat értekezik a Talmud. Egészségügyi tanácsok hosszu sora található a Derech Erec traktátusaiban (Rábbá és Zutá, lásd Naftali Kraus, az ősi Forrás (7) Zsidó Morál és Etika, Filum kiadó, Budapest 1998; második kiadás 2004 Polgárt kiadó). Többek között: ne igyanak többen egy pohárból mert az veszélyes (Derech Erec rábbá 9 és Támid 27,2); ne igyon valaki a folyam vizéból vagy a tóból, illetve más, nem fedett, állóvizből, mert az veszélyes lehet (Pszáchim 112a).  Ezzel az indokkal tiltották az éjjelen át fedetlenül hagyott viz élvezetét.

 

Mikor kell kezet mosni?

 

   A Sulchán Áruch (a zsidó törvénykódex) kötelező erővel sorolja fel, mikor köteles egy zsidó ember kezet mosni?

   Ezek között találjuk: étkezés előtt és után;  reggel amikor valaki felkel, szükséglete elvégzése után, ha valaki kijön a fürdőből, vagy a temetőből; aki körmöt vág vagy leveszi, illetve felveszi a cipőjét; aki valamelyik befedett testrészéhez ér, stb. Maimonidés, aki orvos (is)volt, egy sor egészségügyi utasitást és tanácsot ad könyveiben, főleg a viz higiéniáját illetően (zavaros viz veseköveket okozhat, a rossz viz… felfujja a beleket …és gyakran halált okozhat (Rámbám orvosi könyve, "Széfer Hárfuot").

 

       A Zohár is hasonlóképpen nyilatkozik a higiénia követelményeiről. Az asztalnak, amelyen az ember eszik – tisztának kell lenni. . . valamint ajánlatos hogy az ember ürüljön mielőtt étkezik.(Zohár, Trumá, 522). "Ne szemeteljen az ember háza bejáratánál, ne öntsön ki ott piszkos vizet…" (uo. Vöetchánán, 76). …"A titok alapja: halálos méreg van a piszkos kézen…" (uo. Ékev, 56).

 

     A Talmud figyelmeztet: ne lakjon az ember egy olyan városban, ahol nincs közfürdő, nyilvános vécé, orvos és szanitár(itt: aki eret vág)…(Szánhedrin, 17, b).

 

                                                 ***

 A fent elmondottakat ma a tudomány is elismeri, ámbár óvatosan hozzáteszi, hogy a zsidó higiénia oka eredetileg vallási, de kétségtelen hogy  eredményeiben sokat lenditett a tisztaság megőrzésében és a zsidó nép egészségének védelmében (lásd a középkor vádaskodásait, hogy a zsidók terjesztik a pestist). Zsidó kórházakról ugyan nem tudunk a középkorban – semmilyen kórház nem volt akkor – de minden hitközség keretén belül volt egy vendégfogadó (Hekdes) ahol a vándorok  megpihentek, enni kaptak és ha betegek voltak – orvosi ellátásban is részesültek.

 

Az orvostudomány és a higiénia neves kutatója K. Südhóf, irja 1911-ben megjelent müvében:

" A zsidóságból származik a  higiénia két nagy alapgondolata, amiket az egész emberiség magáévá tett: a heti pihenőnap és a fertőző betegségek elleni küzdelem természetes eszközökkel". A heti szünnapot mások is hangsulyozzák mint fontos tényezőt a nép egészségének megóvásában.

 

Nem vallási alapon álló zsidó tényezők, mint az Enc.Judaica, nem győzik hangsulyozni, hogy az "eredetileg vallási indittatásu micvák milyen sokat tettek a nép egészségéért, mint pl. a Niddá törvényei, a fertőzö betegek karanténizálása, az étkezés törvényei, a fürdés és kézmosás kötelezővé tétele, a szanitáció és a  hadsereg körében bevezetett elemi egészségvédelmi rendelkezések." (Uo).

 

Összegezésül: A Halacha fenntartás nélkül igenli a higiéia követelményeiket, miután az megtisztult pogány forrásvidékétől és az emberiség javát szolgálja

 

 

  PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

  - kizárólag  ZSIDÓ NŐKNEK!!!

 

Zsidó "származásu" mamák és nagymamák figyelmébe!

 

MA – 15.37  – KÉSŐBB TILOS, MERT MÁR BEJÖTT A SÁBESZ

                                                        

    A szombat és ünnep fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – 15.37 órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL  SÁBÁT KÓDES

 

HÉBER ERDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש            

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat fényeit.

 

  שבת שלום

A RABBIKAR  ÉS A ZSIDÓ NOTABILITÁSOK

NEM VETTEK RÉSZT A TÜNTETÉSEN---

                                         MAGYAR ZSIDÓ VALÓSÁG

 

   Riogatunk – tehát vagyunk. Vasárnapra ujabb tüntetés van  a puskában, ami kilövésre vár. Objektiv megfigyelők szerint semmi nem fog történni, mert egyrészt a Jobbik aktivistái-  azok akik nem kapnak napidijat - inkább leisszák magukat a sárga földg, de nem mernek összeütközni Pintér rendőreivel. Másrészt  RABBIK ÉS EGYÉBB PROMINENS ZSIDÓK most sem  lesznek ott, ahogy az utóbbi tüntin nem voltak.

 

 Ezt igazolja, egyébként az a levél is amit tegnap kaptunk. Irója, egy a 20-as évek végén született öreg zsidó, akit nem ünnepelnek, de aki 44-ben sárga csillag viselésére volt kötelezett és a gettóban dekkolt a mellettünk lévő házban (Nagydiófa utca 32); aki hosszú évekig főtt azután a neológia kozmás fazekában és mély undorig ismeri a tragédia szereplőit. A levélből töröltük a drasztikusabb kifejezéseket- - - - -

 

 IME:

 

"És van jónéhány szerencsétlen, naív, főleg idősebb ember, akiket...
riogatnak mindkét oldalról, gyalázatos módon.
Ez pont olyan, mint az "öregeknek már nincs mit enni, nincs pénz" című
 - - - - szólam, közben meg súlyos tízmilliókat pocsékolnak el
itt-ott....

Tudod, én sose értettem egyet az "utcai harcosok" stratégiával,ahogy ---- és társai egy-egy komolyabb "gombóc" alkalmával kicsődülnek az
utcára és összevissza beszélnek, szórakoztatva a lelkében ellenséges
kisebbséget, röhejt és szórakozást, cirkuszt nyújtva az unatkozó
többségnek.Aztán ők is röhögve hazamennek. (lásd: F.né a riport
végén (az Indexben): Na, mennyünk haza...)

De  talán elgondolkodtató lehet három dolog:

1. Az Országgyűlésben azért ülnek zsidók, és közülük akkor egy se állt
fel. Az ebből például remekül profitáló Fónagy János(Fidesz) vagy a
nagypofájú, ám..... Steiner Pál (MSZP), hogy mindkét oldalt említsem. de
vannak még jóval többen. A szoci Szanyi meg a téren hecceli az
embereket.

2. A tüntetésre, ha már ilyeneket barkácsolnak össze, nem ment el -
ornátusban vagy anélkül - a híres nevezetes Rabbikar - - - -.
Kart-karba fonva - ha már tüntetnek a főnökeik - nyomatékot adhattak
volna a dolog komolyságának. Ha már.....
Nem ment el a magát ünnepeltető nagy tudós és a másik 90 éves társa
sem, akiknek már valóban olyan mindegy lenne, de mégis... 
Nem ment a havi közel másfélmillió forintot kereső - - - - - -
"professzor, főrabbi, rektor úr" sem, aki havonta hazavisz személyesen
ennyit a zsidóság pénzéből - - - - -Soha meg nem nyilvánul, beszédet nem mond, pedig ő aztán még
parlamenti képviselő (meg miegymás...) is volt anno... hallgat, mintha a rabbinak a hallgatás lenne a dolga,nem az útmutatás.

 3. Aki reálisan felmérte, kik voltak ott, beírhatta a füzetébe, hogy nem
képviselünk erőt. És ez a legrosszabb."

 

 Nem biztos hogy ez a legrosszabb.

 A legrosszabb még hátra van.

 

TANULT VAGY NEM TANULT JÁKÓB LÁBÁNTÓL?

 A HETISZAKASZ(2)- Vájislách- 2012                                                                                                   

                     VENDÉGOLDAL

                      IRJA SMUÉL GLITSENSTEIN  rabbi

 

Az eheti  szakaszban a Jákób és Ézsau közti félelmetes találkozás végre megtörténik. Több évtizedes távollét után az ikerpár (melynek tagjai nem is különbözhettek volna jobban egymástól) találkozik, hogy elszámoljanak. Jákób, aki 34 évvel azelőtt menekült el Ézsau haragja elől, most visszatér, jókora családjával és számottevő vagyonával. Ézsau sietve közeledik, négyszáz, állig felfegyverzett zsoldosa társaságában. Mi lesz itt, háború? Lehet-e békét kötni?

 Jákób minden eshetőségre felkészül. Üzenetet is küld ellenséges érzületű bátyjához: „Im Láván gárti”, üzeni, azaz: „Lábánnál időztem…” Rási szerint Jákób üzenete azt rejti magában, hogy noha egy notórius csalóval élt együtt húsz esztendőnél is tovább, „nem tanulta el gonosz útjait”, megmaradt igaz zsidónak, elkötelezve az élet istenfélő útja mellett. Ezt jelzi a gárti szó gemátriai (számszimbolikai) értéke, a 613 – amely a Tóra parancsolatainak számával azonos.    

Na de nem volt-e ez inkább hencegés Jákóbtól? Ő mondja ezt, aki mindjárt menekvésért imádkozik majd, és azt mondja: „nem érdemlem meg mindazt a szeretetet és mindazt a hűséget…” (kátonti…), most mintha büszkén mutogatná istenfélelmét, hadd tudja meg Ézsau is? A Choféc Chájim (Jiszraél Meir Kagan rabbi, 1838–1933) egy másik interpretációt közöl. Szerinte Jákób szavait nem kérkedésnek, hanem panasznak kéne felfognunk. „Lábánnál időztem, de nem tanultam meg gonosz útjaiból”, ez azt jelenti, hogy Jákób bánja, amiért nem tanulta el Lábántól, hogyan járja rossz útjait.

Hogyan tett Lábán rosszat? Lelkesedéssel, kicsattanó erőben! Gonosz útjait szenvedéllyel és tetterővel járta, s Jákób most sajnálja, hogy az ő jótettei nem tükrözik azt a lelkesültséget, amit Lábán gonosztettei.

 

Ha a jók olyan tüzesek volnának, mint a gonoszok, a bűnözés drámaian visszaesne.

 

. Ha a világ rendőrségei, bíróságai olyan elszántan tevékenykednének, mint a drogbárók és emberrablók, sokkal jobban állnánk. A baj az, hogy a gonosz erői lelkesek és motiváltak, míg a jó erőit gyakran olyanok alkotják a köz szolgálatában, akik agyon vannak terhelve, és nincsenek megfizetve.

 

Nyikita Hruscsov (aki arról híresült el, hogy az ENSZ közgyűlésén levett cipőjével verte a pulpitust) egyszer egy nagyobb közönség előtt beszélt a Szovjetunióban, a sztálini bűnöket leleplező időkben. Sztálin kegyetlenségéről és megbocsáthatatlan gaztetteiről szólt, mikor is a hallgatóságból egy hang közbevágott: „De ha Sztálin ekkora gazember volt, maguk miért nem csináltak semmit?”

 

„Ki volt ez?!” – mennydörögte Hruscsov. A teremben vágni lehetett a csöndet. Egy moccanás, egy lélegzetvétel nem hallatszott, mindenkit megdermesztett a félelem.

 

„Na, most már tudhatják, miért nem tettem én se semmit” – mondta erre Hruscsov.

 

Jákób panaszának ez az érdekes magyarázata arra emlékeztet minket, hogy az erkölcs hangjának legalább oly átütőnek kellene lennie, mint a gonoszénak. Az igazság hangja gyakran lágy és halk, a romlottságé meg hangos és bombasztikus.

 

Ki ad erőt a jóság édes, halk hangjának?

 

Szítsuk fel a szenvedélyt magunkban az Örökkévaló ügyéért, a jóságért, ahogy a „másik oldal” lelkesedik a gonoszért és az igazságtalanságért! A világ kiegyensúlyozottabb, kellemesebb és sokkal biztonságosabb hely lesz.

(Forrás: A Nagyfuvaros utcai Emberbarát

 

                                IGY TÜNTETÜNK  MI

                                            MAGYAR ZSIDÓ VALÓSÁG 

      MÁR MONDTAM ,HOGY a JOBBIK A MARKÁBA RÖHÖG A ZSIDÓ TÜNTETÉSEKEN ÉS A NYUGATI SAJTÓ ZSÖRTÖLŐDÉSEIN: "irjatok, mondjatok amit akartok, egy feltétellel: "Spell our name correctly!" – irjátok a nevünket helyesen, hogy mindenki felismerjen bennünnket (Jobbik  két bé-vel) hogy tévedés ne essék.?"

 

Mondtam. Na és?

 

Ez a hivatalos álláspont, amit Vona testvér nyiltan kifejtett. Legközelebbi parlamenti szinház jelenetük az istengyilkosság lesz, vetitéssel egybekötve, Mel Gibson közremüködésével. A képmutató baloldal tiltakozni fog, a zsidók bepánikoznak és tüntetnek – ebben ujabban nagy gyakorlatra tettek szert – és a nyugati sajtó ismét elitéli a magyar kormányt melynek szóvivői ismét előveszik a fiókból a mindenkorra jó sablon nyilatkozatot és azt ismét kiadják közlésre, az előző nyelvtani hibákkal egyetemben.

 

Egyébként hogy a dolognak vallási, vagyis gibsoni szinezete legyen, ma a következő "hozzászólást" kaptuk tegnapi szösszenetünkre:

 

"Lászlo Déri új megjegyzést írt a(z) "  MAGYAR ZSIDÓ BOTRÁNY   A NAGY ZSIDÓ (EL..." című bejegyzésedhez: 

"Nem bántani akarlak benneteket csak gondoljatok bele 
Mikor Krisztust megfeszítették akkor nem sírt a szátok , Krisztus helyett a gyilkos Barabást választottátok .
Isten nem ver bottal . 
Amit másnak okoztok magatoknak is megadatik . 
Gondoljátok csak végig miért is történt az ami történt a történelem során .
Jobban tennétek ha csendbe maradnátok . 
Jó tett helyett jót várj gondold csak végig .
Isten Mózes ideén megszabadított benneteket a rabszolgaságból .
Helyette ti a fiát halára ítéltétek és a keresztfára küldtétek ". 

 

Az álnév ami ilyenkor ezekben a "szent" körökben használatos – az rendben , de a hülyeség - ami megbocsáthatatlan  -  megmagyarázza az álnevet. Oké.

 

    A tüntetés  a parlamentnél – ami egyébként tök felesleges volt – nagyon jól sikeredett: a százezernyi zsidóból egy százalék biztos ott volt. sokan sárga csillaggal , bár a  csillagos többség valószinüleg nemzsidó szimpazitáns volt, meg pár tucat hivatásos tüntető, akik minden tüntetésen ott vannak, mert unatkoznak otthon.

 

     Egy tegnap kapott magánlevélben egy zsidó hölgyismerösöm igy ir:

 

"--------Ma mégis mentem tüntetni a parlamenthez, voltunk vagy ezren. Iványiékat nem láttam. Sárga csillagot ilyen büszkén emberek még nem hordtak. De ahogy szétszéledt a tömeg, a legtöbben (én is), egyből levették a kabátjukról.

      Szemét egy ország ez, lassan félni kezdek én is.--------"

 

    Még jó hogy csak lassan.

                                  * * *

     A hölgy, aki jó pár évvel a Sóá után született, életében nem látott embereket, illetve zsidókat, sárga csillaggal, de azért tudja, hogy "ilyen büszkén soha ne hordtak". De aztán, a legtöbben levették (ő is).

 

    Ebben a mondatban minden benne van. Itt a magyarországi zsidók a tükörbe nézhetnek és láthatják önmagukat. Itt Zuroff sem segit, semmi nem segit.

 

Igy tüntetünk mi.

 

De aztán levesszük, hazamegyunk és magyarkodunk tovább. Hiszen már megmondta (ki is?) hogy itt élnünk és halnunk kell...

 

(Ui. Iványiék éppen Izraelben voltak, gyerekeket visznek Sdérotból, hogy a háborus izgalmakat kipihenjék. Ez  sokkal pozitivabb mint a tüntetés, amire még sok alkalmuk lesz Pesten).

 

   

TARTALMAS ÉLET /SIMON JACOBSON(15)

      FÉLELEM ÉS SZORONGÁS

 

Íme Isten, az én segítségem, bízom, és nem rettegek; mert hatalmam és énekem az Örökkévaló, ő lett nekem segítségül!
Jesájá 12:1

Gondolj jót, és a jó megvalósul.
A Rebbe

* * *

A Rebbe gyakran mesélte el az alábbi történetet az apósáról, Joszef Jichak Schneersohn rabbiról, az előző lubavicsi Rebbéről. 1927-ben Joszef Schneersohn rabbit a kommunista hatóságok Moszkvába idézték. Mikor megtagadta az együttműködést, pisztolyt szegeztek a fejének.
– Ez a kis játékszer már sokakat együttműködésre késztetett – mondták neki. – Sokakat szóra bírt már a félelem.
– Ettől a játékszertől csak azok ijednek meg, akiknek egyetlen világuk és sok istenük van – válaszolta Joszef Jichak rabbi -, de akinek csak egyetlen istene és két világa van, az bizony aligha retten meg tőle.

Mitől félünk?

Sok mindentől félünk. Félünk a betegségtől és a haláltól. Félünk attól, hogy elveszítjük állásunkat, vagy hogy szegények leszünk. Félünk a változástól – egy új állástól, új otthontól, vagy új házasságtól. Félhetünk az egyedülléttől vagy, épp ellenkezőleg, a többi embertől. És félhetünk attól is, hogy mások, a családunk, a barátaink, a kollégáink és a szomszédaink, szóval a társadalom nem fogad el minket.
A félelem, a szorongás és a depresszió mind-mind olyan tényező, mely sokban meghatározza viselkedésünket. Ennek ellenére, igen kevéssé ismerjük ezeknek az érzéseknek az erejét. Legkifejlettebb formájukban akár teljesen megbéníthatnak bennünket. Hogyan kezelhetjük ezeket az erőket? Miért félünk, s főleg, mitől félünk?
Ezek nem egyszerű kérdések, hiszen a félelem bonyolult, nagyhatású erő. Csöndben támad, és mindent elpusztít, ami útjába kerül. Szorongást és depressziót okoz. Amikor elemészt minket a félelem – ítélőképességünk csorbát szenved, kételyek közt hánykódunk, és képtelenek vagyunk a legegyszerűbb döntésre is.
Az ismeretlentől való egészséges félelem megóv minket a veszélytől. Ennek a félelemnek az oka nyilvánvaló, ez a félelem fontos célt szolgál. Jóval több embert érint és sokkalta félelmetesebb azonban az a fajta félelem, melynek forrását nem ismerjük, ami a tudatlanságból táplálkozik. Gondoljunk a kisgyerekre, aki fél a sötéttől. Semmi sem indokolja félelmét, s mégis képtelenek vagyunk szavakkal eloszlatni azt. Csakis azzal csillapíthatjuk szorongását, ha megígérjük, hogy vele maradunk és megvédjük, ha kézen fogjuk, felkapcsoljuk a villanyt, és megmutatjuk, hogy nincs mitől félnie.
Ugyanez a helyzet a felnőttekkel. Gyakran semmilyen alapja sincs a félelmünknek, de nagy ritkán, amikor mégis van, oly mértékben felnagyítjuk ránk gyakorolt hatását, mintha túszként tartana fogva. A félelmet a kétely és a zűrzavar szüli. Elfogadjunk-e egy állást vagy sem? Mit gondolnak majd barátaink és a családunk, ha ilyen vagy olyan módon megváltoztatjuk életünket? Az efféle zűrzavar roppant káros, mivel az érzelmi feszültség gyengítően hat.
A tisztánlátás a legnagyobb áldásaink egyike. Mikor megszűnnek kételyeink, úgy érezzük, mintha hatalmas kő gördült volna le szívünkről. Még ha utólag úgy véljük is, hogy tévesen döntöttünk, annyit már mindenesetre nyertünk, hogy tudjuk, mire számíthatunk, és ez erőt és magabiztosságot ad a továbblépéshez. Az az ember, akinek nincsenek világosan megfogalmazott céljai, mindig zavarodott lesz. A zavarodottság pedig újabb zavart szül, hiszen ha csak egyszer is fennakadunk a félelem és a szorongás hálóján, még inkább úrrá lesz rajtunk a zavar és az elkeseredettség.
Ha tartalmasan akarjuk élni életünket, meg kell szabadulnunk a szívünket béklyózó szorongástól és bánattól. A kétségbeesés ellankasztja szívüket és gyengíti lelkünket. Megakadályozza, hogy felkészülten fogadjuk a valódi kihívásokat. Elég sok akadályt kell legyőznünk életünk során; éppen ezért, ne emeljük magunk elé még belső akadályokat is!
Nincs más megoldás, mint hogy türelmesen szétfeszítsük a kételyek szorító bilincsét. A félelmet a sötétség élteti, csak ott burjánzik, ám rögtön szertefoszlik, mihelyt rávetül a tisztánlátás fénye. Tisztán kell látnunk életünk célját, és minden energiánkat e cél elérésére kell összpontosítanunk.

Mi táplálja félelmünket?

A félelemnek több oka van. Elképzelhető, hogy gyermekkorunkban visszaéltek bizalmunkkal. Lehet, hogy egy traumatikus élmény kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkünkben. Még az is megeshet, hogy soha senki nem magyarázta el nekünk az élet célját és azt sem, hogy azt miképpen érhetjük el. A félelem akkor tud gyökeret verni, amikor azt képzeljük, hogy az élet véletlenszerű események láncolata.
A szorongás a múlandóság félelméből táplálkozik: félünk attól, hogy elveszítjük a körülöttünk lévő világot, amelyet már megszoktunk. Képzeljünk el egy gyereket, akinek csak egyetlen játékszere van. Ha ezt elvesszük tőle, hangos zokogásban tör ki. Ugyanígy, amikor azt hisszük, hogy a materiális világ az egyetlen létező világ, óhatatlanul félünk attól, hogy elveszítjük, hiszen csak ezt ismerjük.
Ez a szemléletmód bizony szűklátókörűségre vall. Az anyag, természeténél fogva, múlandó. Az az étel, melyet tegnap megettünk, mára tovatűnt. Azt a pénzt, amelyet ma megkeresünk, holnap elköltjük. Az a társadalmi helyzet és az a hatalom, melynek megszerzéséért oly sokat áldoztunk, egy pillanat alatt szertefoszlik. Ha életünk ennyire múlandó alapokon áll, aligha érezhetjük magunkat biztonságban.
A félelem és a szorongás alapvető forrása nem más, mint a materiális világ elsőbbségének elfogadása. Még ha le is vetjük gyermekkori félelmeinket, számtalan új félelem támadhat bennünk. Már nem a sötétségtől rettegünk, hanem attól, hogy nem keresünk elég pénzt. Vagy hogy nem vagyunk eléggé sikeresek.
Ha életünk értelmét a pénz, a munka és a társadalom határozza meg, rettegésben tart minket a gondolat, hogy mások nem fogadnak el. Erre mondták bölcseink: „Ne töltsön el szégyen, ha gúnyolnak.”1 Ezért van az, hogy hasonulni akarunk a többséghez. Félünk, hogy kilógunk a sorból, és állandóan az foglalkoztat, hogy mások miként vélekednek rólunk. Attól félünk, hogy az emberek kigúnyolnak minket, vagy hogy nem tartják tiszteletben döntéseinket.
Gondoljunk csak arra, mennyire üres ez a félelem. Az ember szeszélyes lény. Hangulata, álláspontja és értékrendje állandóan változik. Éppen ezért, ha amiatt aggódunk, hogy mások nem fogadnak el, boldogságunkat és biztonságérzetünket kiszámíthatatlan emberek, például egy szeszélyes főnök vagy egy állandóan elégedetlen ügyfél kezeibe helyezzük. Hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy elnyerjük embertársaink tetszését. Másképpen viselkedünk reggel, másképpen délben és megint másképpen este. Nem véletlen, hogy életünket a szorongás vezérli, s az sem véletlen, hogy lelkünk nem talál békét.
Ne kössünk kompromisszumokat értékrendünk rovására abbéli félelmünkben, hogy az emberek miként vélekednek rólunk. Ez talán a legnehezebb feladat, mellyel életünk során meg kell birkóznunk, mivel mindannyian szeretetre vágyunk, és arra, hogy elfogadjanak. Azonban korántsem mindegy, hogy kik fogadnak el. Talán azok elfogadására vágyunk, akiknek értékrendje állandóan változik? Azokéra, akik maguk is azért aggódnak, hogy vajon mások elfogadják őket?
Elsősorban saját magunknak kell elfogadni magunkat. Ezt úgy érhetjük el, ha az Örökkévalót életünk részévé tesszük, vagyis annak a feladatnak szenteljük életünket, amiért megteremttettünk. Ha megtartjuk az Örökkévaló által lefektetett erkölcsi törvényeket, életünk megtelik harmóniával és nyugalommal. Csak így tehetünk szert arra a tisztánlátásra, melynek fényében szertefoszlik a félelem. Csak így szűnik meg az ismeretlentől és a váratlantól való rettegésünk. Az Örökkévaló felruházott minket azokkal a képességekkel, melyek lehetővé teszik, hogy megbirkózzunk az életünk során felmerülő kihívásokkal. Ha bizodalmunkat az Örökkévalóba helyezzük, és felismerjük életünk valódi célját, még a legszörnyűbb félelem, a betegségtől, a szegénységtől és a haláltól való rettegés is semmivé foszlik a tisztánlátás vakító fényében.

* * *

Történt egyszer, hogy egy nagyon szegénysorú család leányának állandóan rémálmai voltak. A lány szülei a rabbihoz fordultak tanácsért. A rabbi elgondolkodott, majd így szólt: – Bölcseink szerint éjjel arról álmodunk, ami nap közben is foglalkoztat bennünket.2 Kérdezzétek meg a lányt, hogy mitől fél.
Mikor megkérdezték a lányt, ő így felelt: – Sokszor észreveszem, hogy mindketten a minket körülvevő szegénység miatt aggódtok. Sok mindentől félek, de a legnagyobb rettegéssel a belőletek áradó félelem tölt el.

Hogyan küzdjük le félelmeinket?

Csak úgy szabadulhatunk meg félelmeinktől, ha szorosabbra fűzzük azt a köteléket, ami az Örökkévalóhoz köt minket. Ha elfogadjuk, hogy fontos szerepet játszunk az Örökkévaló tervében, hogy életünknek fontos célja van, semmivé foszlanak a félelmeinket tápláló kételyek.
Ha a materiális világot mindennél fontosabbnak tartjuk, továbbra is a félelem és a szorongás hálójában vergődünk. A körülmények foglyai leszünk, az anyagi világ szeszélyeinek áldozata.
Senkit sem kell félnünk, csak az Örökkévalót, hiszen semmi sem lehet Őnála valósabb. Bölcseink tanítása szerint: „Éppúgy féld az Örökkévalót, ahogy az embereket.”3 „Az Örökkévaló félelme” valójában nem félelem, hanem az életünket meghatározó magasabbrendű jelenlét iránti tisztelet és megbecsülés, és annak felismerése, hogy az Örökkévaló fontos szerepet szánt nekünk a világ megjobbításában. Amikor elcsüggedünk, vagy valami félelemmel tölt el bennünket, amikor attól tartunk, hogy képtelenek leszünk megbirkózni egy feladattal, vagy megemészteni egy kudarcot, gondolkodjunk el azon, hogy vajon mit kíván tőlünk az Örökkévaló.
Semmitől se kell félnünk, hiszen velünk van az Örökkévaló, és két világunk is van: egy materiális és egy spirituális világ. Az imént még megoldhatatlannak tűnő problémák rögvest helyükre kerülnek. Ha elfogadjuk, hogy életünk nem a pénz, a rang és a társadalmi elfogadottság körül forog, zavarodottságunk szertefoszlik. Magabiztossá tesz bennünket a tudat, hogy magasabb rendű cél felé törekedünk, és hogy az Örökkévaló semmi olyat nem kíván tőlünk, amire nem vagyunk képesek.4 Megszabadulunk kételyeinktől és aggodalmainktól, s csak az örömben lesz részünk, hiszen telítődünk életerővel.
Ez a magabiztosság életünk minden mozzanatában érezteti hatását. Ha képesek vagyunk az élet valóban fontos területeire összpontosítani, már nem kell amiatt aggódnunk, hogy megfelelünk-e a körülöttünk lévők elvárásainak. Az Örökkévaló elvárásai jóval fontosabbak az emberénél, ám mégis könnyebb megfelelni ezeknek. Az emberi értékrend változó és múlandó, de a spirituális értékrend örök érvényű. Ha ezt tartjuk szem előtt, az élet triviális dolgai aligha töltenek el félelemmel, éppúgy, ahogy a felnőtt sem fél a sötéttől. A félelem és a szorongás ezentúl nem bénító erő, hanem olyan kihívás, melynek legyőzése lehetővé teszi a tartalmas életet. A csatát már félig meg is nyertük, ha ismerjük az ellent; ha tisztában vagyunk félelmünk okával, akkor jó úton haladunk afelé, hogy győzedelmeskedjünk rajta
Ez persze nem jelenti azt, hogy egy csapásra megszabadulunk valamennyi félelmünktől és szorongásunktól. Az időről időre felbukkanó félelem vagy szorongás az élet része, és arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben, valami miatt nem tudjuk elérni célunkat. Éppen ezért, ha felbukkan életünkben a félelem vagy a szorongás, ne essünk kétségbe, ne hagyjuk, hogy elhatalmaskodjon rajtunk a rosszkedv: jóval többre megyünk, ha megoldjuk, és javítunk a helyzeten.
A rosszkedv nem bűn, ám a kedvetlenség olyan dolgokra vihet minket, melyre még a bűn sem. Az elkeseredettség lehet romboló és építő hatású egyaránt. Az építő hatású depresszió az olyan ember sajátja, aki tisztában van saját gyarlóságával, és mindent megtesz, hogy leküzdje azt. Olyan ember kétségbeesése, aki gyötrődik tévedései és az elszalasztott lehetőségek miatt, de aki nem süpped a saját maga és a világ problémái iránti közömbösség ingoványába. A romboló hatású depresszió az olyan ember sajátja, aki semmit sem vár el magától és embertársaitól, és nem küzd a melankólia ellen, mely megfosztja a reménytől. A konstruktív kétségbeesés az öntisztuláshoz vezető út első lépcsőfoka, míg a másik fajta egy reménytelenül mély és sötét verem.
Hogyan tudjuk megkülönböztetni az egyiket a másiktól? A konstruktív depresszióban szenvedő ember könnyezik, a destruktív depressziótól gyötrődő ember szemei szárazak és üresek. Az első ember értelme és szíve kétségek közt hánykódik, míg a második emberén ólomsúlyú, apatikus csend ül. És mi történik akkor, amikor elmúlik a depresszió? Az első fajta embert elönti a tettvágy, és megteszi az első botladozó lépéseket, hogy kikászálódjon depressziójától. A második fajta ember továbbra is bénult marad, így az ő útja semmivel sem lett könnyebb.
A depresszió legyűréséhez új szemléletmódra van szükségünk. Hessegessük el a kínzó és destruktív gondolatokat, és gondolkodjunk pozitívan és konstruktívan. Gondoljunk jót, és a jó valóvá válik. Ez nem a bolondok optimizmusa: ha képesek vagyunk felfedezni a jót a látszólag kellemetlen helyzetekben is, arra is képesek leszünk, hogy félelmeink legyűrésével megfelelő választ adjunk a kihívásokra.
Szabaduljunk meg az életünkben felbukkanó káosztól. Bogozzuk szét a minket gúzsba kötő köteleket, de ne feledjük: csak szép sorjában, egyenként tudjuk kibogozni a csomókat. Ne adjuk fel – hiszen a legmagasabb hegycsúcsra is feljuthatunk lépésről lépésre. Miképpen a zavar zavart szül, a tisztánlátás is tisztánlátást szül, s már egyetlen jó irányba tett lépés is kellő lendülettel tölt el, hogy megtegyük az út hátralevő részét.
Gondoljuk végig, mi az az öt dolog, ami életünkben a legfontosabb. Múlandó vagy örök érvényű célok? Fontosabb lenne számunkra a pénz és a rang, mint a családunk és az, hogy másokon segítsünk? Ha így áll a dolog, akkor bizony nem kétséges, miért félelemmel teli az életünk, hiszen lelkünk mélyén tudjuk, hogy e célok némelyikét nem valósíthatjuk meg.
Ha csak a pozitívumra összpontosítunk, vagyis eredményeinkre, képességeinkre és szeretteinkre, könnyedén kiszállhatunk az anyagiasság ördögi körforgásából. Osszuk meg félelmeinket, aggodalmainkat5 barátainkkal és családunkkal, akik segítségünkre lesznek, új megvilágításba helyezik a problémáinkat, és pozitív megoldást sugallnak. Vágjunk bele olyan tevékenységbe, ami maradéktalanul boldoggá tesz, s mire felocsúdunk, életünk megtelik értelmes cselekedetekkel, míg a félelem és a szorongás örökre eltűnik.
Végül, tegyük az Örökkévalót életünk részévé. Tudatosítsuk magunkban, hogy olyan magasztos feladat elvégzésére teremttettünk, amely jóval nemesebb és felemelőbb, mint az élet egyéb dolgai. Minél magasabbra tesszük a mércét, annál kevésbé keseríti meg mindennapi életünket a félelem és a szorongás. Ne feledjük, hogy az Örökkévaló óvja lelkünket. Még annak az embernek is tiszta a lelke, aki élete során számtalan viszontagságon ment keresztül. Ne feledjük, hogy itt a földön semmitől sem kell félnünk, hiszen az Örökkévaló mindig velünk van, és ha követjük utasításait, bőséggel hull ránk az Ő áldása.
Bármennyire is elhatalmasodik rajtunk a félelem, szakítsunk időt arra, hogy lelkünk szólhasson hozzánk. A félelem eleinte tán akadályoz abban, hogy meghallgassuk lelkünket. Legyünk türelmesek és állhatatosak. Csak egyre ügyeljünk: félelmeinkkel őszintén és komolyan foglalkozzunk, mivel a félelem és a szorongás csakis az őszinte, szívből jövő hangokra reagál.
Képzeljünk el egy olyan helyet, itt és most, ahol az anyagi javaknak, a hatalomnak és a szellemi sivárságnak nincs értéke. Félelmünk szertefoszlik amint farkasszemet nézünk vele. Kössük össze értelmünket és érzelmeinket, lelkünkkel pedig igázzuk le félelmeinket. S mindenek fölött, tegyük lehetővé, hogy életünk megteljék örömmel, odaadással és az Örökkévalóval; hagyjuk, hogy lelkünk szikrázó fénye bevilágítsa a legkisebb zugot is, ahol a félelem megbújhat. 

 

Hazatérhetnek a Vörös Hadsereg által elkobzott tóra-tekercsek Magyar zsidó szervezetek a judaika műkincsek visszaszolgáltatását kezdeményezték Prága, 2012. november 28.    Lezárult az Egyesült Államok és a prágai Europan Shoa Legacy Institute (Európai Soa Örökség Intézet) által rendezett nemzetközi Immovable Property Review Conference (Ingatlanügyi Szemle Konferencia). A több mint negyven ország képviseletével rendezett tanácskozáson a magyar delegáció tagjai - Köves Slomó rabbi vezetésével - a ma is Oroszországban található, a Vörös Hadsereg által 1945-ben elkobzott több száz tóratekercs és szakrális tárgy, judaika műkincs mielőbbi visszaszolgáltatását kezdeményezték. A kezdeményezést a magyar kormány is támogatja. A delegáció tagjai – a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt képviselő Szabó György, alapítványi elnök, Sessler György a Holokauszt túlélők szervezeteinek képviseletében és Dr. Köves Slomó az EMIH vezető rabbija – nemzetközi sajtótájékoztatón adtak hangot a magyar zsidó közösség kérésének. Egyeztetéseket folytattak továbbá Stuart Eisenstattal, az amerikai kormány képviselőjével, a konferencia kezdeményezőjével, az orosz delegációval, valamint a Douglas Davidsonnal, az amerikai kormány Holokauszt ügyekben megbízott különleges nagykövetével és munkatársaival. A Tóra-tekercsek visszaszolgáltatásának ügyét Martonyi János külügyminiszter is „az egész ország szempontjából fontos nemzeti ügynek” tekinti. Köves Slomóhoz címzett levelében úgy fogalmaz, hogy „a műkincsek hazahozatalának, a jogos tulajdonosoknak való visszaszolgáltatásának, illetve újboli rendeltetésszerű használatának elősegítése nemcsak feladatunk, hanem kötelességünk is.” A második világháború idején Magyarországra érkező szovjet csapatok jelentős számú műkincset, műtárgyat és személyes értéket koboztak el. Ez a több százezer darabszámra tehető, nemzeti vagyont képző érték nagy részben eredetileg a Holokausztban áldozatul esett zsidók személyes vagy közösségi vagyonát képezte, amelyet az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállás után – a később deportált és legyilkolt – zsidó származású magyar állampolgárok adtak le vagy cseréltek élelmiszerre. A műtárgyak egy másik részét az a műkincs állomány képzi, amelyet a németek és a magyar nyilasok német földre vagy nyugatra igyekeztek menekíteni, és ott kerültek a szovjet csapatok kezére és Moszkvába. Mindezen műkincsek között voltak azok – a vallási szempontból is kiemelt jelentőséggel bíró – Tóra-tekercsek és liturgikus műtárgyak, melyek részben privát gyűjteményekből, részben pedig közvetlenül a közösségektől kerültek illetéktelen kézre.  Az EMIH – Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség kezdeményezésére a magyar zsidó közösség képviselői azzal a kérelemmel fordultak az orosz hatóságokhoz, hogy mindenek előtt tegyék lehetővé egy szakmai stáb hivatalos látogatását a moszkvai és nyizsnyij novgorodi múzeumokba és múzeumi raktárakba a műkincsek hollétének és állapotának felmérése érdekében. Ezt követően indulhat meg az egyeztetés a magyar és az orosz felek között a magyar zsidó örökséget mindennél jobban megtestesítő vallási értékek visszaszolgáltatásáról. Köves Slomó felhívta a figyelmet, hogy az orosz restitúciós t&o uml;rvény kimondja, hogy a második világháború idején ellenséges országok területéről elszállított műkincsek csak három esetben adhatók vissza: náci hatalom üldözötteinek, holokauszt áldozatainak és egyházi közösségek esetén. A Tóra-tekercsek és zsidó liturgikus tárgyak esetében mindhárom feltétel teljesül, tette hozzá az EMIH vezető rabbija. Háttérinformáció: A zsidó vallási hagyomány szerint, a mai napig kézzel írt Tóra-tekercsek, a zsidó közösség szellemi epicentrumát képezik. A Biblia első öt könyve ugyanazon formában és ugyanazon írásmód szerint található a tóratekercsekben, mint háromezer évvel ezelőtt. Zsidó közösségek a világon mindenütt, minden héten egy-egy szakaszt felolvasva és tanulmányozva egy év alatt fejezik be a Tóra olvasását, és kezdik ismét újra. A soha meg nem szakadó kollektív tanulás közösségi alappillér, így nem véletlen, hogy hagyományosan egy zsidó közösség előbb ír vagy szerez be Tóra-tekercset a közösségi imához, m int hogy zsinagógát épít. A tekercseket a zsinagógákban a legnagyobb tisztelettel övezve mindig a Jeruzsálem felé néző keleti falnál található Frigyszerkényben őrzik,  szentségük soha nem évül el. Az évszázadok zsidó üldözései és a Holokauszt idejéből számos olyan történet került feljegyzésre, ahol a zsidó közösség tagjai életüket kockáztatva igyekeztek a közösség tekercseit megmenteni.

(FORRÁS: EMIH SAJTÓOSZTÁLY)

MAGYAR ZSIDÓ VALÓSÁG

 

  VIHAR EGY CSÉSZE LANGYOS TEÁBAN

 

    Az okos zsidók – köztudott hogy a magyar zsidók okos emberek – nem veszik észre, hogy a Jobbik palira veszi őket.

 

A magyar megélhetési fasiszták pártja ugyanis rohamosan megy, halad, sőt  szalad és fut – lefelé. A sok botrány, kilépés, lelépés, kizárás, bezárás alaposan megtépázta az amúgy is kétes renomét, mig Szegedi Csanád esete feltette – illetve levette - a koronát a sokak által leprásnak tartott párt esélyeiről több lenni mint egy tiszavirágéletü futó kaland, mint egy szégyenletes de alkalmi légyott a magyar szélsőjobb lázálmas világából.

 

     Ennélfogva az újnyilas párt ijjas-nyilas lovasai feltalálták a spanyol viaszkot: minél több botrányt kavarunk – annál jobb(ik), annál többet ir rólunk a liberális sajtó, beszél az impotens rádió és mutogat bennünket a tutyimutyi tévé, vagyis emlitenek, beszélnek rólunk – tehát vagyunk.

 

  Igy aztán már volt vérvád, most van "zsidó lista" és zúg-morog mindenki: tiltakozunk – tehát vagyunk. Aprócska kis szervezetek – minden tucatban pont 12 – feljelentenek, tüntetnek, tiltakoznak – és a Jobbik majd rosszul van a  nevetéstől.

 

   Ez nekik jó, ettől és ebből élnek ők és az "okos zsidók" ismét beleesnek at újnyilasok által  állitott csapdába.

 

  Ahelyett hogy agyonhallgatnának őket és ezzel segitenének eltünni a balfenéken – vihart kavarnak egy csésze langyos teában.

 

      Mi a teendő?

 

   Eltávolodni a leprásoktól, rájuk se nézni és hagyni hogy a kormány tegye a dolgát. Ha nem képes rá – ott az izraeli követség vizum osztálya. Ha Európában nem is, de Ázsiában még vannak helyek ahol nincs antiszemitizmus és nem kell a sárga csillagot a ládafiából előkotorni.  

TARTALMAS ÉLET / SZIMON  JACOBSON (14)

 

Halál és gyász                           

Az élet végső állomása

Az élő szívére veszi.

Prédikátor 7:2

A lélek sosem hal meg.

– A Rebbe

1950-ben, elődje – s egyszersmind apósa – elhunyta után a Rebbe hangsúlyozta, hogy az elhunytak magasztalásának az a legjobb módja, ha hagyjuk, hogy jótetteik beszéljenek helyettük. Egy levelet idézve, amelyet apósa 1920-ban, apja elhunyta után írt, a Rebbe kifejtette, hogy az igazi vezető olyan, mint a pásztor, aki sosem hagyja el a nyáját. Elmondotta, hogy még inkább itt van köztünk, mint mikor élt még, mivel a lelke immár megszabadult a tér és az idő anyagi korlátaitól. Elmondta azt is, hogy a tanító követőjének szorosabbra kell fűznie a kettejük közötti köteléket, és ezt az által teheti, hogy tanulmányozza a tanításait, tartja magát az elveihez, és folytatja a tevékenységét. 

Mi a halál valójában?

Halál: a puszta szó félelmet ébreszt az emberek szívében. A halált megmagyarázhatatlannak és elkerülhetetlennek tartjuk. Félünk beszélni róla, vagy belegondolni annak valódi jelentésébe. Ez érthető reakció. Mindazonáltal fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi történik a halál után – ha egyáltalán történik valami? Mit jelent valójában a halál? Hogyan reagáljanak rá az életben maradottak?

A halál rejtélye hozzátartozik a léleknek és magának az életnek a talányához: a halál megértése igazából az élet megértése. Életünk során a lélek élteti a testet, a halál után pedig a test és a lélek elválik egymástól. A lélek azonban tovább él, ahogy mindig is élt, csak immár nem szorítja korlátok közé a test, És mivel az ember igazi jelleme – a jósága, az erényei, az önzetlensége – a lélekben lakozik, ezért a lelke, miután az illető beteljesítette földi feladatát, egy magasabb szintre emelkedik.

A modern fizika azt tanítja, hogy igazából semmiféle anyag nem vész el, és hogy az energia is az anyag egyik állapota. Egy fát például kivághatnak, házat építhetnek, asztalt, széket készíthetnek belőle, de tekintet nélkül formája változásaira, a fa anyaga megmarad. És mikor ugyanezt a fát elégetik egy kemencében, megint alakot vált: hőt és gázt adó energiává válik. A fa, a szék és a tűz csupán különböző megjelenési formái ugyanannak az anyagnak.

Ha ez így van az anyag esetében, még inkább így van a spirituális jellegű dolgok esetében. Az emberben lakozó spirituális életerő, a lélek sosem tűnik el: a halál után csak egy másik, magasabbrendű formát ölt. Lehet, hogy ezt elsőre nehéz felfogni, mivel életünk során mindvégig az érzékszerveinkre hagyatkozva tájékozódunk. A fa esetében például könnyebb egy széket a kezünkbe fogni, mint megragadni az égő fából felszabaduló hőt és energiát – ennek ellenére a hő semmivel sem kevésbé valós, mint a fából készített szék.

Mikor már jobban ráhangolódtunk a spirituális gondolkodásra, megértjük, hogy a halál után a testből kiszabaduló lélek a spirituális energia egy tisztább formáját ölti magára.

Nem számít, miféle testi betegség sújtja az embert, ezek csak fizikai betegségek. Ami a testtel történik, az mind eltörpül a lélek mellett, amely tisztán spirituális. Következésképp nem helyes a halál utáni történésekkel kapcsolatban a „másvilág” kifejezést használni, mivel a „másvilág” azt sugallja, hogy egy másik, különálló helyre lépünk át, márpedig a halál valójában – tudomásunk szerint – az élet folytatása egy új, magasabbrendű formában. Mózes első könyvének azt a fejezetét például, amely Sára haláláról beszél, „Sára életének” nevezik a zsidó hagyományban, a Jákob halálával foglalkozó fejezetnek pedig „És Jákob élt” a címe.

Mielőtt tehát igazán választ tudnánk adni a „Mi a halál?” kérdésre, előbb azt a kérdést kell feltennünk: „Mi az élet?” Orvosi meghatározás szerint életről akkor beszélhetünk, ha valakinek az agya és a szíve működik. Ennek ellenére előfordulhat, hogy egy ember a szó biológiai értelmében él ugyan, valójában azonban mégsem. A lélegzés, a járás és a beszéd csupán a megnyilvánulásai annak, amit életnek nevezünk, de nem alkotják magának az életnek a fogalmát. Az élet igazi forrása, amely lehetővé teszi a test működését, a lélek. A lélek pedig, mivel az életet adó Örökkévalóhoz kapcsolódik, halhatatlan. Míg az élet manifesztációi megszűnnek a halál után, a lélek tovább él, csak más formában.

Hogyan kapcsolódhat a halandó ember az örök élethez? Úgy, hogy olyan e-földi életet él, amely testét-lelkét összeforrasztja, következésképp az Örökkévalóhoz kapcsolja. Aki a szeretet és a nagylelkűség eszközévé alakítja a testét, az a saját örök lelkét táplálja. Igazán élő csak úgy lehet az ember, ha életet ad másoknak.

Az olyan embernek, akinek az élet csak anyagi nyereségből áll, a halál valóban a „véget” jelenti. Annak az embernek azonban, akinek a spirituális nyereség az élet, annak az élet sosem ér véget. A lelket a jó cselekedetek kimeríthetetlen energiája fűti, és materiális formában az illető gyermekein és másokon keresztül él tovább, akik továbbviszik spirituális vitalitását. Ahogy a bölcsek mondták Jákobról, halála után: „Ahogy a leszármazottai életben vannak, ugyanúgy életben van ő is.”1

Sokszor nehéz különbséget tenni a biológiai és a spirituális értelemben vett élet között, mert megzavar minket az anyagi élet számos csapdája. Ha azonban a lélek már elhagyta a testet, világosan látjuk, hogyan él tovább, hogy inspirálja továbbra is jó cselekedetekre az embereket, hogy oktassanak és segítsenek másokat, hogy istenes és spirituális életet élhessenek. Amikor egy igaz ember a szó materiális értelmében távozik a földről, akkor kezdi kifejteni a legmélyebb hatását.

* * *

Egy köztiszteletben álló rabbi, közeledni érezvén a halálát, azt kérte, hogy vigyék át a tanterembe, ahol előadásait szokta tartani. – A mennybe megyek – mondta a tanítványainak –, de rátok hagyom az írásaimat. – A szellemét tartalmazó írásokról beszélt. 

Amikor a fia meghallotta ezeket a szavakat, sírva fakadt. A betegségtől legyöngült apja odafordult hozzá, és így szólt: – Érzelem? Érzelem? Nem! Értelem, értelem! – A fia attól a perctől fogva szilárd maradt, nem gondolt másra, csak apja örök lelkének értelmére. 

A halál és a hátramaradottak

Noha a halál azt jelenti, hogy a lélek egy magasabb szintre emelkedik, a hátramaradottak számára mégis fájdalmas esemény. Ugyanakkor azonban, mint az élet minden élményének, tanulsággal is kell szolgálnia, előrelépést kell jelentenie. A halált nem negatív erőnek, hanem fejlődési lehetőségnek kell tekinteni.

Mivel a halál ilyen erős érzelmeket vált ki, szükségünk van egy jól meghatározott csatornára, amelyen keresztül kifejezhetjük ezeket az érzelmeket, és konstruktív módon kereshetjük a gyógyulást. Amikor egy szeretett ember meghal, az esemény erőteljes és zavaros érzelmeket idéz elő bennünk: szomorkodunk a veszteség miatt, és nem nagyon tudjuk, hogyan lesz ezután. A bölcsek arra tanítanak minket, hogy barbár cselekedet lenne egyáltalán nem gyászolni, mindazonáltal nem szabad a szükségesnél tovább húzni a gyászt2. Egyheti intenzív gyász elegendő, különben az elhunyt halála jelenlétté válik, állandóan szomorít minket, és akadályoz az életben való előrejutásunkban.

De miért kellene korlátok közé szorítanunk azt a természetes fájdalmat és bánatot, amit egy szeretett ember halála miatt érzünk? Végtére is a gyász egy érzelem, és az érzelmeket nem lehet kontrollálni... Vagy igen? Nem hiba határt szabni a gyászunknak, nem hiba elfojtani, vagy egy bizonyos irányba terelni?

Igaz: az érzelmek azok érzelmek, de igenis megválaszthatjuk, hogy destruktív vagy produktív megvilágításban szemléljük-e őket. A kulcs ebben az esetben az, hogy megértsük, mi is a halál, és hogy örüljünk a pozitív elemeinek. A gyászolónak végül meg kell értenie, hogy az elhunytnak, akit szeretett, most egy másik, magasabb szintre került a lelke, mint amilyen magasságban itt a földön tartózkodott, és ez az emelkedés folytatódik. Ha ezt a pozitív szemléletet sikerül összeegyeztetnünk a gyászunkkal, a halál traumatikus eseményből katartikussá válik.

Gyászunk kifejeződését csökkenteni egészségtelen és helytelen dolog, ha azonban hagyjuk, hogy elborítson minket a gyász, azzal önző módon nem vesszük figyelembe a halál igazi jelentését: azt, hogy az igaz ember lelke még igazabb otthonra talál.

Mire tanít a halál?

Azon kívül, hogy örülünk a szeretett lélek fölemelkedésének, és kifejezzük érzéseinket, van még egy célja a gyászolásnak, ugyanis a halál egyszersmind lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk életünket, és felmérjük, hogy milyen mértékben teljesítjük isteni küldetésünket. Ahogy Maimonidész írja, a gyászolónak „nyugtalannak és aggodalmaktól elteltnek kell lennie, értékelnie kell a magatartását, és bűnbánatot kell gyakorolnia.”3

A szeretett ember lelkére való emlékezés tehát a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a saját lelkünkbe tekintsünk. Mindannyian tudjuk, mennyire nehéz véleményt alkotni a saját magatartásunkról, és gyakran nem is kényszerülünk erre addig, amíg valamelyik barátunk, vagy rokonunk meg nem hal. Akkor felidézzük, miket ért el az életben, hogyan bánt a családjával és a barátaival, hogyan tett meg időnként minden tőle telhetőt még idegenekért is. Sajnos gyakori eset, hogy épp a halál csapása zökkent ki minket az elégedettségünkből, s késztet arra, hogy gondoljuk át újra az értékrendünket.

Mivel a szülő és a gyerek, vagy a férj és a feleség közötti kötelék spirituális, ezért a halál után is érintetlen és erős marad. A gyászolás ennek a köteléknek a megtartásában is segít, mert az eltávozott örök és érintetlen lelke figyeli azokat az embereket, akiket szeretett. Minden jóakaratú cselekedet örömet és elégtételt jelent neki, főleg, ha az ilyen cselekedetet úgy visszük véghez, ahogyan azt személyesen példáján vagy szavain keresztül tanította.

Az elhunyt lelke pontosan tudja, mi történik hátrahagyott barátaival és rokonaival. A lélek szomorú, amikor indokolatlan gyászt, vagy bánatot tapasztal, és örvend, amikor a hátramaradottak túlteszik magukat kezdeti fájdalmukon, tovább építik életüket, és erre ösztönzik a körülöttük lévőket is.

Elhunyt szeretteink pótlására nincs mód, mivel minden ember egy teljes világ, van azonban egy módja annak, hogy miként tudjuk legalább részlegesen betölteni a hátrahagyott űrt. Mikor a családtagok és a jóbarátok a szokásos jó cselekedeteik mellett még az elhunyt nevében is végrehajtanak néhány erényes cselekedetet, azzal tovább folytatják az elhunyt lelkének munkáját. Ha eltávozott szerettünk nevében ilyen cselekedeteket hajtunk végre, azzal igazán élő emlékművet állítunk neki.

Honnan vesszük ehhez a szükséges külön energiát, főleg a halál miatti gyász idején? Ahogyan a test veszély esetén előveszi erőtartalékait, ugyanúgy képes a lélek is nagy traumák esetén rejtett erőforrásaihoz folyamodni, olyanokhoz, amelyekről addig talán nem is tudtuk, hogy léteznek.

És mire megyünk azzal, ha átgondoljuk azt a módot, ahogyan a halált szemléljük? Miféle jelentősége van ennek olyan emberek számára, akik egy olyan valóságban élnek, amelyet érzékszerveik és a természet törvényei határoznak meg; egy olyan valóságban, amelyben a materiális értelemben vett élet elkerülhetetlenül megadja magát a materiális értelemben vett halálnak?

Azok számára, akik csak az élet külsődleges jegyeit tartják szem előtt, annak az emberi test által meghatározott fizikai összetevőjét, a halál valóban az élet végének látszik. De meg kell tanulnunk keresztüllátni ezen a külső rétegen, meg kell tanulnunk az Örökkévalóhoz és az örökléthez fűződő kapcsolatunkat, az emberi lelket látni.

A lelkünk mélyén mindannyian nagyon is tudatában vagyunk ennek a kapcsolatnak. Bármely gondolkodó ember, aki eltöpreng például a Naprendszeren vagy az atom bonyolultságán, előbb-utóbb arra az álláspontra jut, hogy a világegyetem nem jöhetett létre egyszerűen valamilyen furcsa véletlen következtében. És nem is áll kizárólag materiális dolgokból, mivel minden részecskéjében energia lüktet. Bármerre fordulunk, tervezettséget és célt látunk: Teremtőnk fémjelét. Ebből az is következik, hogy minden embernek célja kell legyen; ugyanúgy, ahogy életünk minden egyes mozzanatának.

Következésképp még a halálnak is célja van az életünkben, még a halál is módszerré válik, amely egy tartalmasabb élethez vezet, és még a halál is csak az energia egy másik formája.

Miután azonban mindezt tudomásul vettük, a halál még mindig felfoghatatlan marad, kétségbeejtő érzés a hátramaradottak számára. Hiába minden magyarázat, minden józan érvelés, a szív még mindig zokog. És zokognia is kell.

Amikor egy jó barát vagy egy családtag gyászol egy szeretett embert, ne próbáljuk neki megmagyarázni – csak legyünk ott mellette. Nyugtatgassuk, vigasztaljuk, sírjunk együtt vele. Igazából semmit sem tudunk mondani, mert bárhogy próbálkozunk is, el kell fogadnunk, hogy sokszor nem értjük az Örökkévaló kifürkészhetetlen útjait.

Azt viszont megtehetjük, és meg is kell tennünk, hogy kérjük az Örökkévalót: hozza el végre a napot, amikor nem lesz többé halál, amikor „a halál örökre elnyeletik, és az Örökkévaló mindenki arcáról letörli a könnyet”.4

* * *

Élete során a Rebbe egész családját elvesztette: apjáét, anyjáét, két fivéréét, apósáét és a feleségéét. Gyászát minden alkalommal katalizátorrá formálta, amelynek segítségével új oktatási és jótékonysági intézményeket hozott létre az ő szellemükben. Haláluk évfordulóján minden évben beszédet tartott, amelyeket azoknak a jó cselekedeteknek szentelt, amelyeket az elhunytak tettek életükben, és emlékük nevében hasonló tevékenységeket kezdeményezett. 

Különösen mélyen érintette és inspirálta elődje, egyben apósa, Yosef Yitzchak Schneersohn rabbi elhunyta. Hetente többször felkereste a sírját, ahol némán imádkozott, vagy elolvasott néhányat az útmutatását kérő levelet ezrei közül. Sok válaszlevelét a következő szavakkal zárta: „Meg fogom említeni a sírnál.”

AZ OLTALOM KARITATIV EGYESÜLET UJABB AKCIÓJA

JÓTÉKONY CÉLU GYÜJTÉS ÉS ÁRVERÉS A DANKÓ

UTCÁBAN, DECEMBER  15-ÉN, A RÁSZORULTAK RÉSZÉRE

Az elmúlt években az Oltalom Karitatív Egyesület rendszeresen vett részt a Vörösmarty téri vásáron, ahol a látogatóknak, adományozóknak lehetőségük volt találkozni egymással: hajlékkal rendelkező a hajléktalannal, jobb körülmények között élő a nehezebb sorsúval - néhány emberi szó és forró tea, sütemény, zsíros kenyér mellett. Standunk, az adakozáson túl, alkalmat teremtett az empátia, tolerancia gyakorlására, míg az összegyűlt forintokból segítettük azokat a szegényeket, gyerekeket és felnőtteket, akiknek az ünnepi asztalra nem jutott kenyér.

A szervezők döntése miatt idén azonban kiszorultunk a Vörösmarty térről.

Mégsem kívánjuk feladni ezt a fontos cselekvő tevékenységet, ezért itt, a VIII. kerületben, a Dankó utca 11-ben , a Wesley János Lelkészképző Főiskola udvarán rendezzük meg árveréssel egybekötött egynapos karácsonyi vásárunkat.

Kérjük, ajánljon fel egy-egy tárgyat ajándéknak, melyet az árverésen licitre bocsáthatunk.

A tárgyakat a 2012. december 10-ig gyűjtjük a Wesley János Lelkészképző Főiskola portáján, a 1086 Budapest Dankó utca 11. szám alatt. Kérjük, jelezzék a portaszolgálatnak, hogy a december 15-i árverésre szánják adományukat!

December 15-én 10 órától Wesley János Lelkészképző Főiskola udvarán pedig várjuk szeretettel: vásároljon a hallgatóink által készített kézműves munkákból, játékokból, asztal- és ajtódíszekből, kóstoljon sült gesztenyét, forró teát!

14 órakor licitáljon az árverésen régi vagy új ajándék- és dísztárgyakra, lepje meg szeretteit! Ami már biztosan kalapács alá kerül: ezüst gyertyatartó, púdertok, könyvek, ruhák, gyertyák, stb. Kikiáltó: Galkó Balázs színművész.

Ha még nem vásárolt szeretteinek ajándékot, nálunk megteheti, a befolyt összeg pedig az Ön adományaként nehézsorsú gyerekeket, hajléktalan felnőtteket segít.

Üdvözlettel:

Wesley Stúdió