A RABBI VÁLASZOL

 

Kinek a vére vörösebb?

Szabad-e a fia életet menteni más élete árán

 

Meisels Cvi Hirsch váci rabbi már szerepelt sorozatunkban. Ezen a héten egy olyan kérdést tekintünk át, melyet Meisels rabbinak tettek fel – Ausch-witzban. A történetet Meisels rabbi Mökádsé HáSém című responsum köny-vének első kötetében (Sáár máchmádim 1-3. fej.) jelenttette meg, 1955-ben, Chicagóban, ahova a háború után emigrált, míg magyarul a Mélységből kiáltok – kérdések és válaszok a Holokausztból címen megjelentetett kö-tetnek (Chábád Lubavics Egyesület kiadása, Budapest 2004) függelékében (194-196. old.) látott napvilágot.

 

1944-ben, Ros Hásáná előestéjén a nácik kiválasztottak körülbelül 1400-at a még élő, nagyjából 1600 tizennyolc év alatti fiú közül, hogy másnap este a gázkamrába küldjék őket. A halálra szántakat bezárták egy börtönblokkba, majd étel és ital nélkül a kápókra bízták őket. A kápók – bizonyos értékekért cserébe – hajlandóak voltak a kiválasztott fiúkat más, hasonló korú gyere-kekre cserélni. Az egyik halálra ítélt fiú édesapja Meisels rabbihoz fordult tanács-ért:

„– Rabbi, egyetlen fiam a börtön-blokk-ban van. Van elég pénzem, hogy kivált-sam. De biztosan tudom, hogy ha kiszaba-dul, a kápók egy másikat visznek be a he-lyére, akinek holnap meg kell halnia. Én tehát most, Rabbi, egy söélá löháláchá ulömáászé-t (gyakorlati kérdés) akarok feltenni neked. Hozz a Tórának megfelelő döntést! Megmenthetem-e a fiam életét egy másik ember élete árán? Akárhogy döntesz is, én engedelmeske-dem.

 

Nagy dilemma előtt találtam maga. A kápók csak akkor fogadták el a váltság-dí-jat, ha már kezükben volt a helyettesítő ál-dozat. Így nem számolhattam azzal a lehe-tőséggel, hogy a helyettes esetleg mégis-csak elkerülheti a halált… Igyekeztem rá-venni, hogy ne ragaszkodjon a sájlehez, inkább döntsön ő maga…

–             Kérlek, könyörgök neked, állj el attól, hogy én neked erre a sájlere válaszoljak! Nem adhatok neked semmiféle választ anél-kül, hogy előbb utánanéznék a kérdésnek a tórai forrásokban, különösen ilyen félelmetes és szörnyűséges körülmények között.

–              

– Rabbi, ez azt jelenti, hogy nem találsz hetert (engedélyt) számomra egyetlen fiam kiváltásához. Nos, legyen. Készségesen el-fogadom ezt a döntést. – válaszolt az apa... – Ha nem mondhatod azt, hogy kiváltha-tom a gyermekem, akkor ez annak a jele, hogy magad sem vagy biztos abban, hogy ezt a háláchá engedélyezi-e... kitérésed te-hát egyenértékű azzal a pszák dinnel (egy-értelmű döntéssel), hogy a háláchá szerint tilos megtennem ezt. Így tehát egyetlen fiam a Tóra és a háláchá szerint fogja életét veszteni. Szeretettel és örömmel fogadom el Isten döntését. Nem teszek semmit, hogy egy másik ártatlan élet árán váltsam ki őt, mert a Tóra így parancsolta!"

1955-ban a könyv megjelenése előtt Meisels rabbi kutatást végzett, és a törté-nethez fűzött lábjegyzetben rámutatott több olyan forrásra, amelyek foglalkoznak a fenti kérdéssel. Az alábbiakban ezek, és mások alapján próbálok választ adni.

 

Válasz:

 

Első forrásunk a Tórai parancs: „Ne álljál tétlenül felebarátod vérénél!" (3Mózes 19:16.) Ez mit jelent? Azt mondja a Tal-mud (Szánhedrin 73a.): Valaki látja, hogy a felebarátja fuldoklik, vadállatok támadják meg, vagy rablók lesnek rá. Honnan lehet tudni, hogy meg kell mentenie őt? Onnan, hogy ez áll a Tórában: „ne állj tétlenül!", vagyis cselekedj! Mindent, amit az ember képes a másik ember megmentéséért meg-tenni, azt kötelező meg is tennie.

Egy másik erre vonatkozó parancsola-tot is találunk: „Éljen testvéred veled együtt!" (3Mózes 25:36.), ami szintén azt jelenti, hogy az egyik embernek mindent meg kell tennie, hogy ő is éljen és a test-vére is éljen.

A Talmud hoz ennek kapcsán egy tör-ténetet (Bává Möciá 62a.): Ketten mennek a sivatagban és az egyiknek van egy kan-csóban annyi vize, amivel kibírja a követ-kező településig. Azonban, ha mindketten isznak, akkor mindketten szomjan halnak, mert nincs elég víz kettejük számára. Mi a teendő: kell-e osztoznia társával a vízen, vagy megihatja az egészet?

Erre Ben Pturá azt mondta: jobb, ha mindketten isznak és meghalnak, inkább, minthogy az egyik lássa, hogy a másik meghal. Akiva rabbi azonban nem értett ezzel egyet. Szerinte az, hogy „Éljen testvé-red veled" úgy értelmezendő, hogy veled együtt, vagyis előbb jössz te, a te életed fontosabb, mint az övé.

Ez az alapelv egy másik talmudi törté-netben (Bává bátrá 8a.) is szerepel. Volt egy uralkodó, aki Tibériás zsidó lakosságá-ra nagyon súlyos adót vetett ki. Az embe-rek Jehudá rabbihoz (akit szokás rabbi Je-huda, a Fejedelemként említeni) fordultak azzal a kérdéssel, hogy szabad-e elmene-külniük a városból, hogy ne kelljen a ha-talmas adót megfizetniük. Mivel Jehudá rabbi ezt megengedte nekik, a zsidók fele elmenekült a városból, mire az uralkodó fe-lére csökkentette az adót. Ekkor újabb zsi-dók menekültek el Jehudá rabbi engedé-lyével, míg végül egyedül egy ruhamosó ember maradt Tibériásban, akire az ural-kodó rárótta a maradék adóterhet. Azon-ban, mikor ő is elmenekült, elengedte az egészet.

Ebből a történetből azt a következtetést lehet levonni, hogy az embernek joga van magát vagy a vagyonát menteni (például az adó fizetés alól), akár mások kárára is. Addig, amíg az ember saját magát és va-gyonát akarja megmenteni, nem kell te-kintettel lennie arra, hogy ezután a közös-ség maradék része mivel néz szembe (vagy-is dupla részt fognak fizetni az adóból).

Joszéf Chávivá rabbi (Spanyolország 15. század eleje) Nimuké Joszéf című Tal-mud kommentárjában (uo. 5a-b.) azonban úgy véli, hogy nem így kell ezt a történetet értelmezni. Szerinte „Jehudá rabbi tudta, hogy ha elmenekülnek, csökkenteni fogja az uralkodó az összeget. Másként nincs jo-guk menekülni, mivel az uralkodó rájuk rótta ki ezt az adót, így az ő és a vagyonuk kötelezettsége megfizetni és nem tudnak ettől menekülni".

Bizonyítékként a Jeruzsálemi Talmudot idézi (Bává Kámá 3:1.), ami szerint, ha va-laki lát egy nagy hullámot, amiről tudja, hogy el fogja árasztani a mezőjét, akkor addig, amíg a víz nem érte el a telkét, sza-bad gátat építenie, vagy bezárni a keríté-seket, hogy ne tudjon betörni hozzá a víz, még akkor is, ha ezzel más telkére tereli az árt. Ha már betört hozzá, akkor azon-ban már nem szabad más telkére irányíta-nia. Vagyis, ha már elérte őt a kár, nem szabad ezt rátenni a szomszédjára.

Ez a bizonyíték Chávivá rabbinak, hogy Jehudá rabbi csak azért engedte meg a menekülést, mert tudta, hogy az uralkodó arányosan fogja csökkenteni az adó össze-gét és így nem éri kár a városban maradó zsidóikat.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet össze-egyeztetni Joszéf Cháviva rabbi vélemé-nyét Akivá rabbié azon véleményével, mi-szerint mindenkinek a maga élete az elő-rébb való.

Két különbséget lehet tenni a fentebb idé-zett történetek között:

1. Chávivá rabbi esetében a kár a „mene-külő" cselekedetéből ered, még akkor is, ha csak közvetetten. Ákiva rabbi esetében azon-ban csak a passzív viselkedés – hogy nem ad vizet – okozza a kárt. Vagyis passzívan elő-térbe helyezheti magát az ember, de aktív cse-lekedettel nem.

2. Ákivá rabbinál nem a „menekülő" okoz-za a veszélyt, nem ő hozta társára a bajt, ha-nem csak nem segítette egy kialakult vész-helyzetben. Chávivá rabbinál a „menekülő" okozza a kárt a kerítés bezárásával, vagyis ő maga idéz elő egy vészhelyzetet, ami amúgy magától a másikat nem érintené.

A fentieket egy további talmudi történettel (Pszáchim 25b.) lehet alátámasztani. Eszerint jött egy ember Rávához a következő kérdéssel: „A városom vezetője azt mondta nekem, öl-jem meg XY-t, ha nem, ő öl meg engem."

Rává így válaszolt: „Inkább öljön ő meg téged, de te ne ölj meg senkit! A te véred vö-rösebb talán?" Vagyis, ebben az esetben valaki mindenképpen meg fog halni, és nincs joga az embernek úgy dönteni, hogy a másik le-gyen az (Rási uo.).

Ismét felmerül a kérdés, hogy lehet ezt összeegyeztetni Ákiva rabbi elvével? Ugyanaz a válasz, mint az előző esetben: semmiképpen nem szabad a másik ember életét aktívan ve-szélyeztetni a cselekedeteinkkel. Ezen kívül, nem szabad olyan vészhelyzetet előállítani az életünk mentése közben, amiben a másik élete veszélybe kerül.

Mose Isserles rabbi (RöMÁ, 1530-1572) a Sulchán Áruchban (Chosen Mispát 388:2., és SZMÁ uo. 10.) idézi Chávivá rabbi véleményét: „Ha valaki lát valamilyen vesze-delmet, ami közelít felé, akkor szabad neki a maga vagyonát menteni, akkor is, ha ezáltal a kár valaki mást fog érni. De ha már elérte a kár, akkor nem szabad leráznia magától, ha ezáltal kárt okoz másnak."

Smuél Landau prágai rabbi (1752-1834) a Nodá biJehudá című responsum könyvben (Tinjáná, Jore déá 74. fej.) hozzá tette ehhez: az embernek nem csak magát szabad mente-nie, ha még nem érte el a veszedelem, hanem még a barátja érdekében is szabad lépnie, ha még nem érte el a veszedelem.

Ezeknek a forrásoknak az ismeretében nézzük meg Meisels rabbi történetét!

Elvileg joga lett volna az apának menteni a fiát, hiszen, ahogy Landau rabbi mondta az embernek szabad mentenie a társát egy másik ember kárára. Mivel azonban ezt a fiút már elérte a veszedelem, mivel már bezárták a többi fiúval együtt és ki volt jelölve a halálra, ezért nem lehetett kiváltani más kárára.

Azonban itt jön egy másik forrás, amit Meisels rabbi idézett. A Jád Ávráhám című Sulchán Áruch kommentár (Jore déá 157:1.) egy rövid megjegyzést tesz, mondván, hogy „maga az ember, akinek az élete veszélybe ke-rült, még akkor is mentheti saját magát, ha ezzel valaki mást veszélyeztet".

Ez látszólag minden korábbi forrásnak el-lentmond. A válasz szerintem erre az, hogy különbséget kell tenni, hogy valaki az életét menti vagy a vagyonát. Az életmentésre külön van tórai engedély, miszerint „a te életed elő-rébb való, mint a másé". Ezért, ha például ki is van jelölve halálra, akkor magát szabad mentenie, mert erre a Tóra külön engedélyt ad. Szemben azzal, amikor a vagyonát kell mentenie, például az áradattól: tilos a saját vagyonát más kárára megvédenie, amikor már elérte a veszedelem, mivel arra nincs semmi forrás, hogy az egyik ember vagyona előrébb való, mint a másé.

Ennek ellenére akkor sem szabad megölni mást, ha ezzel megmenti a saját életét, ahogy Rává mondta: azt gyilkosságnak tekintjük, nem pedig önvédelemnek.

Felmerült azonban Meisels rabbiban, a Jád ávrahám alapján, hogy talán amikor az apa akarja menteni a fiának az életét, az olyan, mintha a saját életét akarná menteni, miután elérte őt a kár. Ezért talán mégis meg lehetett volna engedni az apának, hogy megmentse a fiát, még akkor is, amikor már ki volt jelölve a halálra, mert az olyan az apának, mintha menteni a saját életét. Ennek alapja az a tal-mudi vélemény (Bává Bátrá 136b.), miszerint egy apának fontosabb a fia, mint a saját élete is.

A fentihez hasonló dilemmát jegyzett fel Ephraim Oshry rabbi (1914-2003) a fent említett Mélységből kiáltok könyvében (35-37. old.) abban a történetben, ami egy litván gettóból származik. Ott a Zsidótanács vezetői-nek kellett 5000 darab fehér kártyának neve-zett munkaengedélyt kiosztani a gettóba zárt 30000 zsidó között. Ezeknek a kártyáknak a birtokosai és családjuk mentesült a deportálás alól. Kérdés ekkor az volt, szabad-e erőszakkal ilyen kártyát szerezni, és a saját életüket men-teni vele, mások kárára.

A fentiek alapján úgy vélem, ha a zsidó-tanács irodájából lopták el, az meg van en-gedve, mert a saját életét menti vele, függetle-nül attól, hogy így másnak nem fog jutni. Ezzel szemben egy másik magánembertől ellopni, vagy erőszakkal elvenni az tilos, mert ezzel egy aktív cselekedettel okozza az ő halálát.

Amikor a fenti kérdés kidolgozásával fog-lalkoztam, hozzám fordult egy zsidó a követ-kező kérdéssel: Sajnos rákot fedeztek fel nála. Hetek óta várakozik egy időpontra, hogy elvé-gezhessék az MR vizsgálatot, ami előfeltétele a kezelés megkezdésének, annak ellenére, hogy köztudott: ilyen veszélyes kórnál minden nap számít. Kérdése az volt, szabad-e egy kis „hálapénzzel" intézkedni, hogy a sor elejére kerüljön, hisz ezáltal valaki másra csak ké-sőbb fog kerülni sorra.

Válaszom röviden a következő volt: El-sősorban ilyen és hasonló dolgokban az állami törvényt természetesen figyelembe kell venni. Ami a háláchá véleményét illeti, szabad és kö-telező az embernek mindent megtenni a saját élete mentése érdekében. A határ esetünkben ott van, hogy nem szabad senkitől elvenni egy már korábban kijelölt kezelési dátumot, mert ezzel aktívan veszélyeztetné a másik ember életé.

 

Kohénok Auschwitzban (2)

 

Sorozatunk előző részében arra a kérdésre kerestem a választ, ellátogathat-e egy kohén Auschwitzba. Lapzárta után sikerült találnom egy responsum kötetet, ame-lyik foglalkozik az előző héten tárgyalt kérdéssel.

A szerzővel Báruch Slomo Blizsinsky rabbival iskolatársak voltunk a Kfar Chábádi jesivában. Nagyapja, Méir Blizsinsky (1907-1990), híres lubavicsi chászid volt, akinek egész családja a holokausztban pusztult el, Lengyelországban. Blizsinsky rabbi két évvel ezelőtt jelentette meg Chájim köHáláchá című responsum kötetét, amely 300 rabbinikus kérdést és a rájuk adott rövid válaszokat tartalmazza.

A 223. fejezetben arra a kérdésre ad vá-lasz, hogy szabad-e egy kohénnak bemennie Auschwitzba? Válasza a következő: „Szabad menni ott a megjelölt utakon, de a kremató-riumba nem szabad bemennie, talán maradt ott a meggyilkolt zsidók csontjaiból". Az érve-lésben még hozzáteszi: „A vizsgálatom során azt tudtam meg, hogy a haláltáborokban és az utakon, amely odavezetnek nincsenek csontok, ezért szabad oda menni".

Oberlander Báruch                                                 ("Gut Sábesz")