MEGTALÁLTÁK AZ ELRABOLT  IFJAK TETEMEIT * AZ ÉJSZAKA

NAGYSZABÁSU AKCIÓ GÁZÁBAN

 

GYORSHIR – FOLYT.KÖV.

"A ZSIDÓK VEZETŐI NEM VETTÉK TUDOMÁSUL A  HELYZETET"

 KI MIT tudott a magyar hatalmi elitből a népirtásról?

BBC History Magazin

2014. 06. 29. 14:10 

Hetven éve kezdték deportálni a zsidókat Budapest környékéről, de részvételünk a népirtásban jóval korábban kezdődött. A deportálással kapcsolatos magyar felelősséget meghatározza az a tény, hogy mennyire tudtak a döntéshozók a zsidóság megsemmisítésének tervéről. Ungváry Krisztián történész a BBC History tematikus számában, a Magyarország a második világháborúban című kiadványban nemrég megjelent cikke bebizonyítja, a magyar politikai vezetés tömegesen kapott adatokat a zsidók megsemmisítéséről.

A népirtásról a magyar politikai vezetés diplomáciai úton folyamatosan megbízható adatokhoz jutott. Bukaresti képviselete útján például már 1941 nyarán naprakész értesüléseket szerzett a románok által szervezett jászvásári (Iaşi) és odesszai tömeggyilkosságról. Fülöp Pál, a bukaresti magyar követség sajtóelőadója diplomáciai iratokban szokatlanul nyíltan és őszinte felháborodással tudósított az 1941-es román holokauszt eseményeiről, a gyűjtőtáborokban uralkodó helyzetről és a román hadsereg tömeggyilkosságairól. Részletes jelentését azzal zárta, hogy „minden kommentár felesleges, mert ami a zsidókkal Romániában történik, minden képzeletet felülmúl, és az előadottak csak halvány ízelítőül szolgálnak helyzetük jellemzésére". Ugyanígy tudósított Bolla Lajos belgrádi főkonzul is a szerbiai zsidók megsemmisítéséről, sőt ő 1943. szeptember 4-én Ghyczy Jenő külügyminiszterhez intézett jelentésében már a „gázautó" létezéséről is említést tett.

Magyarán: ekkor már minimum külügyminiszteri szinten ismert volt, hogy a keleti területeken szabályos népirtás történik. Mindezt egyébként vitéz leveldi Kozma Miklós már akkor is megérezte, amikor a tömeges megsemmisítés folyamata még el sem indult. Kozma nem volt akárki: az 1919-es ellenforradalmi szegedi „12 kapitányok" egyikeként Horthy legszűkebb környezetébe tartozott, az MTI vezérigazgatója, majd a későbbiekben Kárpátalja kormánybiztosaként komoly politikai súlya volt. Ő már 1939-ben lengyel útján feljegyezte, hogy „Himmler, Heydrich és a radikálisok azt csinálnak, amit akarnak. Lengyelországban emberirtás folyik. […] A Lublin körüli lengyel zsidó ghetto részben megoldja a zsidókérdést, oly mérvű az emberpusztulás."

 

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is bevallottan tudott mindenről, hiszen már 1942 októberében a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Bizottság) vezetőjének írásba adta, hogy további galíciai kitelepítéseket azért nem engedélyez, mert

„olyan értesülései vannak, hogy a (…) Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik".

Keresztes-Fischer azonban feltehetően már sokkal korábban jóval pontosabb „értesüléseket" szerzett – erre később még visszatérek.

Sztójay Döme berlini magyar követként és volt katonai hírszerzőként pontos információkkal rendelkezett a német megsemmisítési tervekről. Jelentései szerint a lublini német helytartótól, a łódźi (Litzmannstadt) német SS-parancsnoktól és más illetékesektől szerezte információit. Kállay Miklós miniszterelnök is pontosan tisztában volt mindennel. Emlékiratában leírja Stern Samuval történt 1944. március 8-i találkozását, melynek során figyelmeztette, hogy „gazdasági és társadalmi berendezkedésünk mind mind kibírhat és kiheverhet egy német megszállást, őket azonban [a zsidókat] mind egy szálig kiirtanák". Hogy ezt szó szerint értette, az nem lehet kétséges, mivel Stern Samu naplójában is ezt jegyezte fel: „tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata... Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket."

Mit tudott Horthy?

Horthy is többet tudott annál, amit hivatalos megnyilatkozásaiban a zsidókérdés kapcsán közölt. 1943 tavaszán Hitlerrel találkozva személyesen is meggyőződhetett arról, hogy a zsidóság megsemmisítése a legfelsőbb német vezetés kifejezett utasítására történik. Hitler ugyanis heves szemrehányásokat tett neki a zsidókérdés megoldatlansága miatt, amire ő azzal védekezett, hogy „pirulva kell bevallania", hogy a Don-kanyarba kiküldött munkaszolgálatosok többsége elpusztult. Arra a kérdésére, hogy mit kezdjen a zsidókkal, amikor ő mindent megtett, ami megtehető, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani mégsem lehet őket, Hitler azzal válaszolt, hogy meggyilkolás helyett a koncentrációs tábor is megoldást jelent.

 

Másnap, amikor ismét visszatért a témára, Ribbentrop nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba zárni. Hogy Horthy megértette ennek jelentőségét, azt egy 1943. május 7-i Hitlerhez intézett levél fogalmazványa is bizonyítja. Ebben azt írta, hogy „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt…" Bár Horthy ezt a mondatot a végleges változatból kihagyta (a fogalmazványt a Külügyminisztérium készítette), nyilvánvaló, hogy csak taktikából tette ezt, hiszen ugyanabban a levélben azt ígérte, hogy „amint meglesznek [a zsidók elszállításának] feltételei, azt végre fogjuk hajtani".

Azt viszont épp Horthy klessheimi megnyilatkozásából és más forrásokból tudjuk, hogy magától esze ágában sem volt megteremteni ehhez a feltételeket, sőt a folyamatot a német megszállásig minden erővel akadályozta. Ha figyelembe vesszük, hogy már 1941 augusztusában is egészen Horthy személyéig jutott az a tiltakozó akció, amely a Kamenyec-Podolszkijba történő deportálás miatt kirobbant, akkor

több mint valószínűtlen azt gondolni, hogy Horthy a későbbiekben sem kapott volna belső környezetéből semmilyen információt a zsidóság üldözéséről.

Mindezek fényében igen nehezen képzelhető el, hogy a kormányzó ne azt értette volna a „zsidók kiirtásán", mint amit ez alatt ténylegesen értenie kellett volna. Egy eset lehetséges csak: szándékosan nem akart tudni róla, hogy mi is történik valójában.

Ezt a magyarázatot azonban csak 1944. március 19. után tartjuk valószínűnek. Előtte feltehetően nagyon is tisztában volt ezzel, hiszen ellenállásra a zsidósággal kapcsolatos embertelenségek is motiválhatták. Azok a mentegetőzések, amelyeket ő, illetve róla mások (például menye, Edelsheim-Gyulai Ilona) írtak emlékirataikban annak kapcsán, hogy mit is tudott valójában, nélkülöznek minden alapot. Sőt bizonyos mértékig éppen Horthy érdemeit csökkentik. Sokkal kisebb az ő érdeme, ha nem tudta volna, hogy mi a tétje a zsidóellenes politika elszabotálásának. Minden jel azonban arra mutat, hogy Horthy magatartása ebben a kérdésbe viszonylag tudatos volt: sem a zsidótörvényeket nem támogatta – megakadályozásukra objektív okokból sem volt lehetősége –, de esetenként megpróbálta 1944-ig enyhíteni azok következményeit. Azért pedig kifejezetten sokat tett, hogy a szélsőséges nézeteket képviselő politikusok 1944-ig háttérbe szoruljanak. Ezen későbbi, rendkívül problematikus magatartása sem változtat.

Szemtanúk a helyszínen: katonák és civilek

A magyar politikai vezetés nemcsak távoli sajtótudósításokból értesülhetett arról, hogy a román és a német hatóságok milyen sorsot szánnak a zsidóságnak. Tömegesen, tízezres nagyságrendben voltak szemtanúk, akik be tudtak számolni a tömegkivégzésekről. Ezek két csoportba sorolhatóak. A legtöbben azok voltak, akik „csak" a helyszíni bizonyítékokat látták, de ezer feletti azok száma, akik mint megmenekült áldozatok jutottak Magyarországra.

A magyar katonaság 1941-ben Nyugat-Ukrajnának éppen azon részeit foglalta el és tartotta megszállás alatt, amelynek zsidó lakosságát, több százezer embert az erre szakosodott német Einsatzgruppék, a rendőrzászlóaljak és a helyi önkéntesek kiirtották. A magyar parancsnokságok olyan városokban helyezkedtek el, amelyek szélén több ezer vagy akár több tízezer embert temettek tömegsírokba, és a környéken sokáig elviselhetetlen volt a hullabűz.

 

A Kamenyec-Podolszkijban történt tömeggyilkosságnak magyar részről is voltak szemtanúi: egy munkaszolgálatos a kivégzések előtt nem sokkal még fényképeket is készített, a gyilkolás második napján pedig magyar tisztek együtt rendeztek ivászatot a gyilkosokkal. A vezérkar 2. osztálya irányította a galíciai határon visszaszökő, 1941. június–augusztus között egyszer már kitelepített zsidók újabb kitoloncolását, de hozzá futottak be a határrendészet és a csendőrség ezzel kapcsolatos jelentései, a Honvédelmi Minisztérium 19. osztálya pedig külön német–magyar vegyesbizottságot hozott létre annak érdekében, hogy a helyszínen, azaz Galíciában tanulmányozhassa a „kérdést". Egy 1942. január 15-én kelt irat neheztelően említi, hogy a „német hatóságok segítségével" egyes keresztény származású zsidó hozzátartozók visszajöttek Magyarországra. Ez egyszerre több tényre is utal: egyrészt arra, hogy a németek, a magyarokkal ellentétben a zsidók keresztény hozzátartozóival megkülönböztetetten bántak, másrészt arra, hogy a kamenyec-podolszkiji tömegkivégzés után néhány hónapig megszűntek a nagyobb gyilkos akciók, és néhány ezer személy, aki ezt az első vérengzést túlélte, egyelőre életben maradhatott.

Német és magyar parancsok ugyan szigorúan tiltották illetéktelenek részvételét a kivégzésekben, de 1941-ben még többször előfordulhatott, hogy a gyilkosságok széles nyilvánosság előtt, sőt önkéntesek részvételével zajlottak le.

Így az arra járó magyar katonák is tanúi lehettek ezeknek az akcióknak. Zsidók és partizánok, illetve civilek kivégzése „turisztikai látványosságnak" számított.

Bár a felsőbb parancsnokságok a kivégzések fényképezését több alkalommal is megtiltották, ennek ellenére újra és újra akadtak olyanok, akik perverz hajlamaikat ezek dokumentálásával élték ki. Az ukrajnai magyar megszálló parancsnokság maga is „hivatalból" együttműködött az Einsatzgruppékkal. Gettók lezárása és partizánvadászat esetében azokon a területeken, ahol a megszállás a magyarok kezében volt, a magyar fél biztosította a terület lezárását és a szükséges biztosító erőt, mivel az Einsatzgruppék minden esetben csak a kivégzések lebonyolítására voltak képesek – egy Einsatzgruppe átlag 800 főből állt, és több 20–50 fős Einsatzkommandóra oszlott, amely mindig csak a helyi megszállók infrastruktúrájának felhasználásával tudott tevékenykedni.

Bor Jenő altábornagy, a megszálló erők egyik parancsnoka naplójában is megörökítette, ahogyan tudomást szerzett a pinski zsidóság megsemmisítéséről. Szombathelyi Ferenc a Gyorshadtest parancsnokaként 1941 nyarán meg is akadályozott Zsitomirban egy tömegkivégzést. A magyar határrendészet 1941 és 1944 között folyamatosan fogott el a lengyel területekről átszökő zsidókat, akik kihallgatásaikon beszámoltak a gettókról és a tömeggyilkosságokról.

A német vezetést külön aggasztotta, hogy magyar részről milyen érdeklődés nyilvánul meg a tömeggyilkosságok kapcsán. A német külügyi hivatal egyik 1943. november 23-i feljegyzése szerint: „a magyar tisztek körében állandóan találkozhatunk azzal, hogy a zsidókérdés, illetve annak galíciai megoldása [sic!] iránt nagyon érdeklődnek. Ennek során megállapíthattuk, hogy magyar tisztek fényképeket készítettek a Sztaniszlau környékén található zsidó tömegsírokról. Mindezek a dolgok nem gátolhatók meg, mivel a magyar tisztek Galícia legkisebb sarkaiban is akadálytalanul mozoghatnak." Más jelentések is kiemelik a tömegsírok, gettók, lágerek rendkívüli népszerűségét a fotózni vágyó magyarok (és németek) körében.

1941 júliusától a magyar hatóságok elkezdték az „állampolgárságukat igazolni nem tudó" zsidók összegyűjtését, azzal a céllal, hogy őket Galíciába deportálják. Erről 1941. július 1-jén kormánydöntés is született. A gyakorlatban sokszor olyan személyeket is deportáltak, akik generációk óta Magyarországon éltek, sőt magyar állampolgársággal is rendelkeztek. Túlnyomó többségüket 1941. augusztus 17–19. között gyilkolták meg Kamenyec-Podolszkijban, azonban ezelőtt is már számos esetben gyilkosságokra került sor, amit részben németek, részben a helyi ukránok kezdeményeztek. Ez teljesen köztudomású volt, amire Weiss Edith bárónő is célzott egy Ravasz László püspöknek írt levelében:

„Ha ezek a szerencsétlenek a határon megjelennek, a határőrök felülvizsgálat nélkül visszalökik őket a semmibe, a halálba."

Hogy ez nem túlzás, arról szemtanúk tömege is beszámolt. Egy augusztus 18–19-én Kamenyec-Podolszkijon átutazó magyar katonai egység megörökítette a kitelepítettek kétségbeejtő helyzetét: „Igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal... A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák." Ugyanezt igazolta vissza gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet korabeli úti beszámolója is, akik megpróbálták enyhíteni a kialakult helyzetet, de a deportálásokat irányító hivatalnokoktól teljes elutasításban részesültek.

Már 1941. szeptember elején készült olyan magyar hivatalos irat, amelyben az szerepel, hogy „a zsidók agyonlövése a megszállt területen köztudomású". Ez nem meglepő, hiszen a tömegmészárlásoknak sokszor magyar munkaszolgálatosok is szemtanúi voltak. Az egyik tömeggyilkosság idején egy magyar katonai konvoj vonult át a településen (a sofőrök nagy része zsidó volt). A zokogó helyi asszonyoktól értesültek a mészárlásról és nem sokára egy erdő mellett a következő látványban volt részük:

„Több száz embert láttunk ott vetkőzni... egy juharfasor mellett haladtunk – gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett... hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra."

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterig bezárólag a magyar politikusok mindegyike értesülhetett a történtekről, amit egy 1941. októberi jelentés így említ meg: „A határon túl tovább folytatódnak ugyanazok a rémségek, mint amilyen a Kamenyec-Podolskiji pogrom volt. Az átjövők azt mondják, hogy számos helyen pusztítanak ki egész falvakat és településeket fegyverrel, minden válogatás nélkül, hogy megszabaduljanak tőlük."

Az auschwitzi jegyzőkönyvek

Az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket – amelyek a megsemmisítő tábor működésének pontos leírását adták – több verzióban és több példányban terjesztették Magyarországon. Kasztner Rezső 1944. április 28-án vette át az első példányt Pozsonyban. Másnap reggel a budapesti Zsidótanács már tárgyalta ennek szövegét. Jellemző azonban, hogy közülük többen nem akarták elhinni az abban foglaltakat – ez is mutatja, hogy mekkora szakadék tátong egy információ megszerzése és a belőle levonható következtetések között.

 

A jegyzőkönyveket egy hét alatt magyarra fordították és elküldték az egyházak vezetőinek: Serédi Jusztinián katolikus, Ravasz László református, Raffay Sándor evangélikus püspököknek, de másoknak is. Május 17-én Ravasz László ennek hatására írásban beadvánnyal fordult Sztójayhoz, és felhívta figyelmét arra, hogy a deportálás a zsidók megsemmisítését jelenti. Horthy Komoly Ottótól már 1944. május elején megkapta a feljegyzések egy példányát, és a hónap folyamán két másik verzió is eljutott hozzá. Emellett 1944. május 25-én terjedelmes beadványt is kapott a deportálások során elkövetett szörnyűségekről.

A címzettek számára azonban az ebben foglaltak legfeljebb „technikai" nóvumot jelenthettek csupán. Nagy vonalakban mindent tudhattak, ha érdekelte őket, mi történik a német területeken a zsidósággal. Horthy emlékiratai első kiadása szerint 1944 augusztusában ismerte volna meg a jegyzőkönyvet – érthető élethazugság, hiszen akkor már a deportálások befejeződtek, így felelősségének kérdése sem merülhetett fel. A nürnbergi perben tett tanúvallomásában 1944. június végét említette. Valójában azonban teljesen bizonyos, hogy június második felében már ő is olvasta a jegyzőkönyvet. Emlékiratainak jelenlegi verzióiban július eleje szerepel, ami szintén valótlanság.

Gyakorlati jelentősége egyébként az egésznek nem sok volt, mivel nagy vonalakban Horthy mindennel tisztában volt, és ha a részletek korábban érdekelték volna, elég lett volna annyi, hogy magához rendeli az Eichmann mellé kirendelt magyar csendőrségi összekötőt, Ferenczy László alezredest, aki funkciójából adódóan a szelekció részleteiről is tudomással bírt, vagy kéri egy bizottság kirendelését a németországi „munkatáborokba", esetleg felveszi a kapcsolatot a magyar katonai hírszerzéssel (amely a holokausztról bőséges információkkal rendelkezett), netán feltesz néhány keresztkérdést az illetékes német személyeknek. Neki azonban ilyesmi eszébe sem jutott, holott államfőként igazán rendelkezett elegendő kapcsolattal. Csak azért nem tudott az ügy részleteiről, mert szándékosan került minden lehetőséget, ami ehhez a tudáshoz segíthette volna. Ez pedig önmagáért beszél.

Sajátos, hogy legkevésbé a zsidóság vezetői akarták tudomásul venni a helyzetet.

Ebben egyébként a zsidó lakosság jelentős részével osztoztak. Asszimiláltnak hitték magukat, és nem éreztek sorsközösséget a galíciai vagy romániai jiddis zsidósággal. Hiába mondták el borzalmas élményeiket a Magyarországra menekült galíciai és romániai zsidók, magyar társaik nem tudták elképzelni, hogy ez velük is megtörténhet.

Ki kell emelnünk, hogy a Lengyelországból menekült zsidók vallomásaiból mindenről tudomással bírtak: erre példa a belzi haszid rebe, R. Aharon Rokéah, aki Lengyelországban a galíciai zsidók „főrebéjének" számított. Rokéah több lengyelországi gettón ment keresztül, és közben teljes családját is elvesztette. 1942–1944 között a mai II. János Pál pápa (akkor Tisza Kálmán) tér 12. szám alatt rejtőzködött, és ittléte nemcsak a haszidok között, hanem a magyar közigazgatás előtt is közismert volt. Csak ezért fordulhatott elő, hogy Keresztes-Fischer belügyminiszter is üzenhetett neki, meneküljön, mert nem tudja tovább fedezni.

Nemcsak a hatalmi elit, hanem zsidók és nem zsidók egyaránt osztoztak abban, hogy a megsemmisítési programról szerzett információkkal nem tudtak mit kezdeni. A külföldön lezajló kivégzések absztrakt problémának tűntek ahhoz képest, hogy az emberek teljes vagyona megsemmisülhetett egy bombatámadás során. Igaz, Magyarországot 1944-ig csak néhány szórványosan ledobott szovjet bomba érte, de katonaként vagy munkaszolgálatosként a fronton tízezrek pusztultak el, és a besorozott férfiak halálának lehetősége sokkal inkább foglalkoztatta a közvéleményt, mint az, ami egy ismeretlen és „idegen" csoporttal történt. Nem az információ hozzá nem férhetősége, hanem ez a sajátos lélektani helyzet volt az oka annak, hogy zsidók és nem zsidók egyaránt válasz nélkül hagyták a holokauszt realitását.

A magyar csendőrség szerepe

A vidéki zsidóság példátlanul gyors deportálásában és szinte teljes megsemmisítésében döntő része volt a magyar csendőröknek is. Molnár Judit, a Szegedi Tudományegyetem docense a BBC History különszámában publikált „Fehér hollók a csendőrök között" című írásában rámutat: az, hogy 1944-ben csak a csendőrök „törpe kisebbsége" vett részt a deportálásban, csupán legenda. Éppen az ellenkezője igaz: a több tízezer magyar csendőr, rendőr szervezett és zömében brutális fellépése, a magyar közigazgatás lelkes asszisztálása nélkül nem következhetett volna be 440 ezer magyar állampolgár teljes jogfosztása és deportálása, rekordidő, mindössze néhány hét alatt azt követően, hogy Adolf Eichmann és kommandója 1944. március 19-én, a megszállás napján Magyarországra érkezett.

A március 22-én kinevezett Sztójay-kormány újabb és újabb zsidóellenes rendeleteket bocsátott ki. Az április 7-én aláírt, az „ország megtisztításáról" szóló szigorúan bizalmas rendelet nyomán, a hónap közepén megkezdődött a „zsidók lakhelyének kijelölése". A rendelet értelmében az országot 100 százalékosan meg kell tisztítani a zsidóktól, összeszedésük pedig a rendőrség és a csendőrség feladata. „ Az elszállítandó zsidók csak a rajtuk levő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kilogrammos poggyászt, amelyben az ágyneműek, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal." Bár Horthy a miniszterelnökhöz írt levelében már június elején szóvá tette, hogy a „zsidókérdés megoldásában" olyan embertelen intézkedések történtek, amelyek felülmúlják a német területeken végrehajtottakat, megváltoztatásukra a deportálások július 6-i felfüggesztéséig semmi nem történt.

A csendőrség katonai jellegű végrehajtó testülete a belügy- és a honvédelmi minisztérium kettős irányítása alatt állt. A fennmaradt csendőrjelentések többségükben a rendelet lelkes végrehajtásáról vallanak, s ezt a holokauszt túlélőinek visszaemlékezései is alátámasztják. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság mintegy ötezer holokauszt-túlélővel vett föl jegyzőkönyvet 1945–1946-ban. 3666 jegyzőkönyvről tudunk jelenleg. Több mint egyharmadukban, 1246-ban említik a csendőröket a visszaemlékezők, ám az összes jegyzőkönyv mindössze 0,8 százalékában állítják az áldozatok, hogy „rendes", emberséges csendőrrel is találkoztak: ők voltak a csendőrök között a ritka kivételek, a „fehér hollók". A jegyzőkönyvek túlnyomó többsége hemzseg a kifosztásról, motozásról, kínzásról, összegyűjtésről, vagonírozásról, a szállítás borzalmairól tanúskodó adatoktól: Munkácson a nőkön erőszakot követtek el, a férfiakat véresre verték, Kolozsváron „tüzes vassal égették a talpukat", Nagyváradon áramot vezettek az emberekbe (a nőknek például a méhébe), Beregszászon mindenkit levetkőztettek és megmotoztak, Kisvárdán forró vízbe tették a kezüket, gumibotozták és kikötötték a vallatottakat, a monori téglagyárban pénz és ékszer után kutatva a gazdagabb férfiakat verték össze, stb.

A csendőrséget felügyelő Faragho Gábor, bár tudott a gázkamrák létezéséről, 1944 júniusában a minisztertanács ülésén a deportálások leállítása helyett „a nullával egyenlőnek" vette, „hogy a 20 ezer magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel". A két belügyi államtitkár is azt hangsúlyozta június 21-én, hogy (Endre László szavaival) milyen „nagy cselekedet" a zsidóktól megszabadulni, hiszen „megindult a vértetűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése". Ezzel szemben Shvoy Kálmán altábornagy június 22-én keserűen jegyezte naplójába: „Látszik, hogy az egész zsidó deportálás mögött a németek állanak, de […] magyarokkal hajtották végre, és erre Baky, Endre vállalkoztak […] csendőr legénységgel. Szomorú! Ezzel a magyar történelem végére magunk tesszük a pontot, mert ezt a szégyent, hogy így jártunk el mi saját honfitársainkkal szemben, semmi nem fogja lemosni."

Június 26-án Horthy a koronatanácson hangot adott kétségeinek, jelezve, hogy „szeretné" leállítani a deportálást, de legalábbis a magyar csendőrség közreműködését – tényleges intézkedés azonban ezúttal sem történt. Sőt: ezen a napon három vonatot indítottak a halálba közel tízezer emberrel Debrecenből, Nagyváradról, Békéscsabáról Kassáig csendőrkísérettel. Majd a következő napokban folytatták Kecskemétről, Szegedről, Bácsalmásról, Szolnokról; később a Dunántúlról harmincezer ember következett.

Az eddig feltárt dokumentumok, népbírósági anyagok tehát – érvel Molnár Judit – egyértelműen bizonyítják a csendőrség részvételét a zsidók összegyűjtésében és deportálásában, amelybe szükség esetén még a csendőriskolákat, tanzászlóaljakat is bevonták. Horthy július 6-án leállította a deportálást a fővárosból, ugyanakkor hagyta, hogy a csendőrök további 24 ezer embert deportáljanak Pest környékéről, másrészt augusztusban még a folytatásról is tárgyalt a németekkel. A csendőrség pedig, amellett, hogy az 1944-es, német megszállás utáni deportálást végrehajtotta, már 1941 nyarán közreműködött közel 18 ezer „hontalan" zsidó deportálásában Kőrösmezőre, 1942 januárjában Újvidéken és környékén pedig a több ezres mészárlás során közel ezer zsidót is megöltek.

 ásprtról?

BBC History Magazin

2014. 06. 29. 14:10 

Hetven éve kezdték deportálni a zsidókat Budapest környékéről, de részvételünk a népirtásban jóval korábban kezdődött. A deportálással kapcsolatos magyar felelősséget meghatározza az a tény, hogy mennyire tudtak a döntéshozók a zsidóság megsemmisítésének tervéről. Ungváry Krisztián történész a BBC History tematikus számában, a Magyarország a második világháborúban című kiadványban nemrég megjelent cikke bebizonyítja, a magyar politikai vezetés tömegesen kapott adatokat a zsidók megsemmisítéséről.

A népirtásról a magyar politikai vezetés diplomáciai úton folyamatosan megbízható adatokhoz jutott. Bukaresti képviselete útján például már 1941 nyarán naprakész értesüléseket szerzett a románok által szervezett jászvásári (Iaşi) és odesszai tömeggyilkosságról. Fülöp Pál, a bukaresti magyar követség sajtóelőadója diplomáciai iratokban szokatlanul nyíltan és őszinte felháborodással tudósított az 1941-es román holokauszt eseményeiről, a gyűjtőtáborokban uralkodó helyzetről és a román hadsereg tömeggyilkosságairól. Részletes jelentését azzal zárta, hogy „minden kommentár felesleges, mert ami a zsidókkal Romániában történik, minden képzeletet felülmúl, és az előadottak csak halvány ízelítőül szolgálnak helyzetük jellemzésére". Ugyanígy tudósított Bolla Lajos belgrádi főkonzul is a szerbiai zsidók megsemmisítéséről, sőt ő 1943. szeptember 4-én Ghyczy Jenő külügyminiszterhez intézett jelentésében már a „gázautó" létezéséről is említést tett.

Magyarán: ekkor már minimum külügyminiszteri szinten ismert volt, hogy a keleti területeken szabályos népirtás történik. Mindezt egyébként vitéz leveldi Kozma Miklós már akkor is megérezte, amikor a tömeges megsemmisítés folyamata még el sem indult. Kozma nem volt akárki: az 1919-es ellenforradalmi szegedi „12 kapitányok" egyikeként Horthy legszűkebb környezetébe tartozott, az MTI vezérigazgatója, majd a későbbiekben Kárpátalja kormánybiztosaként komoly politikai súlya volt. Ő már 1939-ben lengyel útján feljegyezte, hogy „Himmler, Heydrich és a radikálisok azt csinálnak, amit akarnak. Lengyelországban emberirtás folyik. […] A Lublin körüli lengyel zsidó ghetto részben megoldja a zsidókérdést, oly mérvű az emberpusztulás."

 

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is bevallottan tudott mindenről, hiszen már 1942 októberében a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Bizottság) vezetőjének írásba adta, hogy további galíciai kitelepítéseket azért nem engedélyez, mert

„olyan értesülései vannak, hogy a (…) Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik".

Keresztes-Fischer azonban feltehetően már sokkal korábban jóval pontosabb „értesüléseket" szerzett – erre később még visszatérek.

Sztójay Döme berlini magyar követként és volt katonai hírszerzőként pontos információkkal rendelkezett a német megsemmisítési tervekről. Jelentései szerint a lublini német helytartótól, a łódźi (Litzmannstadt) német SS-parancsnoktól és más illetékesektől szerezte információit. Kállay Miklós miniszterelnök is pontosan tisztában volt mindennel. Emlékiratában leírja Stern Samuval történt 1944. március 8-i találkozását, melynek során figyelmeztette, hogy „gazdasági és társadalmi berendezkedésünk mind mind kibírhat és kiheverhet egy német megszállást, őket azonban [a zsidókat] mind egy szálig kiirtanák". Hogy ezt szó szerint értette, az nem lehet kétséges, mivel Stern Samu naplójában is ezt jegyezte fel: „tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata... Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket."

Mit tudott Horthy?

Horthy is többet tudott annál, amit hivatalos megnyilatkozásaiban a zsidókérdés kapcsán közölt. 1943 tavaszán Hitlerrel találkozva személyesen is meggyőződhetett arról, hogy a zsidóság megsemmisítése a legfelsőbb német vezetés kifejezett utasítására történik. Hitler ugyanis heves szemrehányásokat tett neki a zsidókérdés megoldatlansága miatt, amire ő azzal védekezett, hogy „pirulva kell bevallania", hogy a Don-kanyarba kiküldött munkaszolgálatosok többsége elpusztult. Arra a kérdésére, hogy mit kezdjen a zsidókkal, amikor ő mindent megtett, ami megtehető, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani mégsem lehet őket, Hitler azzal válaszolt, hogy meggyilkolás helyett a koncentrációs tábor is megoldást jelent.

 

Másnap, amikor ismét visszatért a témára, Ribbentrop nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba zárni. Hogy Horthy megértette ennek jelentőségét, azt egy 1943. május 7-i Hitlerhez intézett levél fogalmazványa is bizonyítja. Ebben azt írta, hogy „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt…" Bár Horthy ezt a mondatot a végleges változatból kihagyta (a fogalmazványt a Külügyminisztérium készítette), nyilvánvaló, hogy csak taktikából tette ezt, hiszen ugyanabban a levélben azt ígérte, hogy „amint meglesznek [a zsidók elszállításának] feltételei, azt végre fogjuk hajtani".

Azt viszont épp Horthy klessheimi megnyilatkozásából és más forrásokból tudjuk, hogy magától esze ágában sem volt megteremteni ehhez a feltételeket, sőt a folyamatot a német megszállásig minden erővel akadályozta. Ha figyelembe vesszük, hogy már 1941 augusztusában is egészen Horthy személyéig jutott az a tiltakozó akció, amely a Kamenyec-Podolszkijba történő deportálás miatt kirobbant, akkor

több mint valószínűtlen azt gondolni, hogy Horthy a későbbiekben sem kapott volna belső környezetéből semmilyen információt a zsidóság üldözéséről.

Mindezek fényében igen nehezen képzelhető el, hogy a kormányzó ne azt értette volna a „zsidók kiirtásán", mint amit ez alatt ténylegesen értenie kellett volna. Egy eset lehetséges csak: szándékosan nem akart tudni róla, hogy mi is történik valójában.

Ezt a magyarázatot azonban csak 1944. március 19. után tartjuk valószínűnek. Előtte feltehetően nagyon is tisztában volt ezzel, hiszen ellenállásra a zsidósággal kapcsolatos embertelenségek is motiválhatták. Azok a mentegetőzések, amelyeket ő, illetve róla mások (például menye, Edelsheim-Gyulai Ilona) írtak emlékirataikban annak kapcsán, hogy mit is tudott valójában, nélkülöznek minden alapot. Sőt bizonyos mértékig éppen Horthy érdemeit csökkentik. Sokkal kisebb az ő érdeme, ha nem tudta volna, hogy mi a tétje a zsidóellenes politika elszabotálásának. Minden jel azonban arra mutat, hogy Horthy magatartása ebben a kérdésbe viszonylag tudatos volt: sem a zsidótörvényeket nem támogatta – megakadályozásukra objektív okokból sem volt lehetősége –, de esetenként megpróbálta 1944-ig enyhíteni azok következményeit. Azért pedig kifejezetten sokat tett, hogy a szélsőséges nézeteket képviselő politikusok 1944-ig háttérbe szoruljanak. Ezen későbbi, rendkívül problematikus magatartása sem változtat.

Szemtanúk a helyszínen: katonák és civilek

A magyar politikai vezetés nemcsak távoli sajtótudósításokból értesülhetett arról, hogy a román és a német hatóságok milyen sorsot szánnak a zsidóságnak. Tömegesen, tízezres nagyságrendben voltak szemtanúk, akik be tudtak számolni a tömegkivégzésekről. Ezek két csoportba sorolhatóak. A legtöbben azok voltak, akik „csak" a helyszíni bizonyítékokat látták, de ezer feletti azok száma, akik mint megmenekült áldozatok jutottak Magyarországra.

A magyar katonaság 1941-ben Nyugat-Ukrajnának éppen azon részeit foglalta el és tartotta megszállás alatt, amelynek zsidó lakosságát, több százezer embert az erre szakosodott német Einsatzgruppék, a rendőrzászlóaljak és a helyi önkéntesek kiirtották. A magyar parancsnokságok olyan városokban helyezkedtek el, amelyek szélén több ezer vagy akár több tízezer embert temettek tömegsírokba, és a környéken sokáig elviselhetetlen volt a hullabűz.

 

A Kamenyec-Podolszkijban történt tömeggyilkosságnak magyar részről is voltak szemtanúi: egy munkaszolgálatos a kivégzések előtt nem sokkal még fényképeket is készített, a gyilkolás második napján pedig magyar tisztek együtt rendeztek ivászatot a gyilkosokkal. A vezérkar 2. osztálya irányította a galíciai határon visszaszökő, 1941. június–augusztus között egyszer már kitelepített zsidók újabb kitoloncolását, de hozzá futottak be a határrendészet és a csendőrség ezzel kapcsolatos jelentései, a Honvédelmi Minisztérium 19. osztálya pedig külön német–magyar vegyesbizottságot hozott létre annak érdekében, hogy a helyszínen, azaz Galíciában tanulmányozhassa a „kérdést". Egy 1942. január 15-én kelt irat neheztelően említi, hogy a „német hatóságok segítségével" egyes keresztény származású zsidó hozzátartozók visszajöttek Magyarországra. Ez egyszerre több tényre is utal: egyrészt arra, hogy a németek, a magyarokkal ellentétben a zsidók keresztény hozzátartozóival megkülönböztetetten bántak, másrészt arra, hogy a kamenyec-podolszkiji tömegkivégzés után néhány hónapig megszűntek a nagyobb gyilkos akciók, és néhány ezer személy, aki ezt az első vérengzést túlélte, egyelőre életben maradhatott.

Német és magyar parancsok ugyan szigorúan tiltották illetéktelenek részvételét a kivégzésekben, de 1941-ben még többször előfordulhatott, hogy a gyilkosságok széles nyilvánosság előtt, sőt önkéntesek részvételével zajlottak le.

Így az arra járó magyar katonák is tanúi lehettek ezeknek az akcióknak. Zsidók és partizánok, illetve civilek kivégzése „turisztikai látványosságnak" számított.

Bár a felsőbb parancsnokságok a kivégzések fényképezését több alkalommal is megtiltották, ennek ellenére újra és újra akadtak olyanok, akik perverz hajlamaikat ezek dokumentálásával élték ki. Az ukrajnai magyar megszálló parancsnokság maga is „hivatalból" együttműködött az Einsatzgruppékkal. Gettók lezárása és partizánvadászat esetében azokon a területeken, ahol a megszállás a magyarok kezében volt, a magyar fél biztosította a terület lezárását és a szükséges biztosító erőt, mivel az Einsatzgruppék minden esetben csak a kivégzések lebonyolítására voltak képesek – egy Einsatzgruppe átlag 800 főből állt, és több 20–50 fős Einsatzkommandóra oszlott, amely mindig csak a helyi megszállók infrastruktúrájának felhasználásával tudott tevékenykedni.

Bor Jenő altábornagy, a megszálló erők egyik parancsnoka naplójában is megörökítette, ahogyan tudomást szerzett a pinski zsidóság megsemmisítéséről. Szombathelyi Ferenc a Gyorshadtest parancsnokaként 1941 nyarán meg is akadályozott Zsitomirban egy tömegkivégzést. A magyar határrendészet 1941 és 1944 között folyamatosan fogott el a lengyel területekről átszökő zsidókat, akik kihallgatásaikon beszámoltak a gettókról és a tömeggyilkosságokról.

A német vezetést külön aggasztotta, hogy magyar részről milyen érdeklődés nyilvánul meg a tömeggyilkosságok kapcsán. A német külügyi hivatal egyik 1943. november 23-i feljegyzése szerint: „a magyar tisztek körében állandóan találkozhatunk azzal, hogy a zsidókérdés, illetve annak galíciai megoldása [sic!] iránt nagyon érdeklődnek. Ennek során megállapíthattuk, hogy magyar tisztek fényképeket készítettek a Sztaniszlau környékén található zsidó tömegsírokról. Mindezek a dolgok nem gátolhatók meg, mivel a magyar tisztek Galícia legkisebb sarkaiban is akadálytalanul mozoghatnak." Más jelentések is kiemelik a tömegsírok, gettók, lágerek rendkívüli népszerűségét a fotózni vágyó magyarok (és németek) körében.

1941 júliusától a magyar hatóságok elkezdték az „állampolgárságukat igazolni nem tudó" zsidók összegyűjtését, azzal a céllal, hogy őket Galíciába deportálják. Erről 1941. július 1-jén kormánydöntés is született. A gyakorlatban sokszor olyan személyeket is deportáltak, akik generációk óta Magyarországon éltek, sőt magyar állampolgársággal is rendelkeztek. Túlnyomó többségüket 1941. augusztus 17–19. között gyilkolták meg Kamenyec-Podolszkijban, azonban ezelőtt is már számos esetben gyilkosságokra került sor, amit részben németek, részben a helyi ukránok kezdeményeztek. Ez teljesen köztudomású volt, amire Weiss Edith bárónő is célzott egy Ravasz László püspöknek írt levelében:

„Ha ezek a szerencsétlenek a határon megjelennek, a határőrök felülvizsgálat nélkül visszalökik őket a semmibe, a halálba."

Hogy ez nem túlzás, arról szemtanúk tömege is beszámolt. Egy augusztus 18–19-én Kamenyec-Podolszkijon átutazó magyar katonai egység megörökítette a kitelepítettek kétségbeejtő helyzetét: „Igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal... A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák." Ugyanezt igazolta vissza gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet korabeli úti beszámolója is, akik megpróbálták enyhíteni a kialakult helyzetet, de a deportálásokat irányító hivatalnokoktól teljes elutasításban részesültek.

Már 1941. szeptember elején készült olyan magyar hivatalos irat, amelyben az szerepel, hogy „a zsidók agyonlövése a megszállt területen köztudomású". Ez nem meglepő, hiszen a tömegmészárlásoknak sokszor magyar munkaszolgálatosok is szemtanúi voltak. Az egyik tömeggyilkosság idején egy magyar katonai konvoj vonult át a településen (a sofőrök nagy része zsidó volt). A zokogó helyi asszonyoktól értesültek a mészárlásról és nem sokára egy erdő mellett a következő látványban volt részük:

„Több száz embert láttunk ott vetkőzni... egy juharfasor mellett haladtunk – gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett... hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra."

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterig bezárólag a magyar politikusok mindegyike értesülhetett a történtekről, amit egy 1941. októberi jelentés így említ meg: „A határon túl tovább folytatódnak ugyanazok a rémségek, mint amilyen a Kamenyec-Podolskiji pogrom volt. Az átjövők azt mondják, hogy számos helyen pusztítanak ki egész falvakat és településeket fegyverrel, minden válogatás nélkül, hogy megszabaduljanak tőlük."

Az auschwitzi jegyzőkönyvek

Az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket – amelyek a megsemmisítő tábor működésének pontos leírását adták – több verzióban és több példányban terjesztették Magyarországon. Kasztner Rezső 1944. április 28-án vette át az első példányt Pozsonyban. Másnap reggel a budapesti Zsidótanács már tárgyalta ennek szövegét. Jellemző azonban, hogy közülük többen nem akarták elhinni az abban foglaltakat – ez is mutatja, hogy mekkora szakadék tátong egy információ megszerzése és a belőle levonható következtetések között.

 

A jegyzőkönyveket egy hét alatt magyarra fordították és elküldték az egyházak vezetőinek: Serédi Jusztinián katolikus, Ravasz László református, Raffay Sándor evangélikus püspököknek, de másoknak is. Május 17-én Ravasz László ennek hatására írásban beadvánnyal fordult Sztójayhoz, és felhívta figyelmét arra, hogy a deportálás a zsidók megsemmisítését jelenti. Horthy Komoly Ottótól már 1944. május elején megkapta a feljegyzések egy példányát, és a hónap folyamán két másik verzió is eljutott hozzá. Emellett 1944. május 25-én terjedelmes beadványt is kapott a deportálások során elkövetett szörnyűségekről.

A címzettek számára azonban az ebben foglaltak legfeljebb „technikai" nóvumot jelenthettek csupán. Nagy vonalakban mindent tudhattak, ha érdekelte őket, mi történik a német területeken a zsidósággal. Horthy emlékiratai első kiadása szerint 1944 augusztusában ismerte volna meg a jegyzőkönyvet – érthető élethazugság, hiszen akkor már a deportálások befejeződtek, így felelősségének kérdése sem merülhetett fel. A nürnbergi perben tett tanúvallomásában 1944. június végét említette. Valójában azonban teljesen bizonyos, hogy június második felében már ő is olvasta a jegyzőkönyvet. Emlékiratainak jelenlegi verzióiban július eleje szerepel, ami szintén valótlanság.

Gyakorlati jelentősége egyébként az egésznek nem sok volt, mivel nagy vonalakban Horthy mindennel tisztában volt, és ha a részletek korábban érdekelték volna, elég lett volna annyi, hogy magához rendeli az Eichmann mellé kirendelt magyar csendőrségi összekötőt, Ferenczy László alezredest, aki funkciójából adódóan a szelekció részleteiről is tudomással bírt, vagy kéri egy bizottság kirendelését a németországi „munkatáborokba", esetleg felveszi a kapcsolatot a magyar katonai hírszerzéssel (amely a holokausztról bőséges információkkal rendelkezett), netán feltesz néhány keresztkérdést az illetékes német személyeknek. Neki azonban ilyesmi eszébe sem jutott, holott államfőként igazán rendelkezett elegendő kapcsolattal. Csak azért nem tudott az ügy részleteiről, mert szándékosan került minden lehetőséget, ami ehhez a tudáshoz segíthette volna. Ez pedig önmagáért beszél.

Sajátos, hogy legkevésbé a zsidóság vezetői akarták tudomásul venni a helyzetet.

Ebben egyébként a zsidó lakosság jelentős részével osztoztak. Asszimiláltnak hitték magukat, és nem éreztek sorsközösséget a galíciai vagy romániai jiddis zsidósággal. Hiába mondták el borzalmas élményeiket a Magyarországra menekült galíciai és romániai zsidók, magyar társaik nem tudták elképzelni, hogy ez velük is megtörténhet.

Ki kell emelnünk, hogy a Lengyelországból menekült zsidók vallomásaiból mindenről tudomással bírtak: erre példa a belzi haszid rebe, R. Aharon Rokéah, aki Lengyelországban a galíciai zsidók „főrebéjének" számított. Rokéah több lengyelországi gettón ment keresztül, és közben teljes családját is elvesztette. 1942–1944 között a mai II. János Pál pápa (akkor Tisza Kálmán) tér 12. szám alatt rejtőzködött, és ittléte nemcsak a haszidok között, hanem a magyar közigazgatás előtt is közismert volt. Csak ezért fordulhatott elő, hogy Keresztes-Fischer belügyminiszter is üzenhetett neki, meneküljön, mert nem tudja tovább fedezni.

Nemcsak a hatalmi elit, hanem zsidók és nem zsidók egyaránt osztoztak abban, hogy a megsemmisítési programról szerzett információkkal nem tudtak mit kezdeni. A külföldön lezajló kivégzések absztrakt problémának tűntek ahhoz képest, hogy az emberek teljes vagyona megsemmisülhetett egy bombatámadás során. Igaz, Magyarországot 1944-ig csak néhány szórványosan ledobott szovjet bomba érte, de katonaként vagy munkaszolgálatosként a fronton tízezrek pusztultak el, és a besorozott férfiak halálának lehetősége sokkal inkább foglalkoztatta a közvéleményt, mint az, ami egy ismeretlen és „idegen" csoporttal történt. Nem az információ hozzá nem férhetősége, hanem ez a sajátos lélektani helyzet volt az oka annak, hogy zsidók és nem zsidók egyaránt válasz nélkül hagyták a holokauszt realitását.

A magyar csendőrség szerepe

A vidéki zsidóság példátlanul gyors deportálásában és szinte teljes megsemmisítésében döntő része volt a magyar csendőröknek is. Molnár Judit, a Szegedi Tudományegyetem docense a BBC History különszámában publikált „Fehér hollók a csendőrök között" című írásában rámutat: az, hogy 1944-ben csak a csendőrök „törpe kisebbsége" vett részt a deportálásban, csupán legenda. Éppen az ellenkezője igaz: a több tízezer magyar csendőr, rendőr szervezett és zömében brutális fellépése, a magyar közigazgatás lelkes asszisztálása nélkül nem következhetett volna be 440 ezer magyar állampolgár teljes jogfosztása és deportálása, rekordidő, mindössze néhány hét alatt azt követően, hogy Adolf Eichmann és kommandója 1944. március 19-én, a megszállás napján Magyarországra érkezett.

A március 22-én kinevezett Sztójay-kormány újabb és újabb zsidóellenes rendeleteket bocsátott ki. Az április 7-én aláírt, az „ország megtisztításáról" szóló szigorúan bizalmas rendelet nyomán, a hónap közepén megkezdődött a „zsidók lakhelyének kijelölése". A rendelet értelmében az országot 100 százalékosan meg kell tisztítani a zsidóktól, összeszedésük pedig a rendőrség és a csendőrség feladata. „ Az elszállítandó zsidók csak a rajtuk levő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kilogrammos poggyászt, amelyben az ágyneműek, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal." Bár Horthy a miniszterelnökhöz írt levelében már június elején szóvá tette, hogy a „zsidókérdés megoldásában" olyan embertelen intézkedések történtek, amelyek felülmúlják a német területeken végrehajtottakat, megváltoztatásukra a deportálások július 6-i felfüggesztéséig semmi nem történt.

A csendőrség katonai jellegű végrehajtó testülete a belügy- és a honvédelmi minisztérium kettős irányítása alatt állt. A fennmaradt csendőrjelentések többségükben a rendelet lelkes végrehajtásáról vallanak, s ezt a holokauszt túlélőinek visszaemlékezései is alátámasztják. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság mintegy ötezer holokauszt-túlélővel vett föl jegyzőkönyvet 1945–1946-ban. 3666 jegyzőkönyvről tudunk jelenleg. Több mint egyharmadukban, 1246-ban említik a csendőröket a visszaemlékezők, ám az összes jegyzőkönyv mindössze 0,8 százalékában állítják az áldozatok, hogy „rendes", emberséges csendőrrel is találkoztak: ők voltak a csendőrök között a ritka kivételek, a „fehér hollók". A jegyzőkönyvek túlnyomó többsége hemzseg a kifosztásról, motozásról, kínzásról, összegyűjtésről, vagonírozásról, a szállítás borzalmairól tanúskodó adatoktól: Munkácson a nőkön erőszakot követtek el, a férfiakat véresre verték, Kolozsváron „tüzes vassal égették a talpukat", Nagyváradon áramot vezettek az emberekbe (a nőknek például a méhébe), Beregszászon mindenkit levetkőztettek és megmotoztak, Kisvárdán forró vízbe tették a kezüket, gumibotozták és kikötötték a vallatottakat, a monori téglagyárban pénz és ékszer után kutatva a gazdagabb férfiakat verték össze, stb.

A csendőrséget felügyelő Faragho Gábor, bár tudott a gázkamrák létezéséről, 1944 júniusában a minisztertanács ülésén a deportálások leállítása helyett „a nullával egyenlőnek" vette, „hogy a 20 ezer magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel". A két belügyi államtitkár is azt hangsúlyozta június 21-én, hogy (Endre László szavaival) milyen „nagy cselekedet" a zsidóktól megszabadulni, hiszen „megindult a vértetűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése". Ezzel szemben Shvoy Kálmán altábornagy június 22-én keserűen jegyezte naplójába: „Látszik, hogy az egész zsidó deportálás mögött a németek állanak, de […] magyarokkal hajtották végre, és erre Baky, Endre vállalkoztak […] csendőr legénységgel. Szomorú! Ezzel a magyar történelem végére magunk tesszük a pontot, mert ezt a szégyent, hogy így jártunk el mi saját honfitársainkkal szemben, semmi nem fogja lemosni."

Június 26-án Horthy a koronatanácson hangot adott kétségeinek, jelezve, hogy „szeretné" leállítani a deportálást, de legalábbis a magyar csendőrség közreműködését – tényleges intézkedés azonban ezúttal sem történt. Sőt: ezen a napon három vonatot indítottak a halálba közel tízezer emberrel Debrecenből, Nagyváradról, Békéscsabáról Kassáig csendőrkísérettel. Majd a következő napokban folytatták Kecskemétről, Szegedről, Bácsalmásról, Szolnokról; később a Dunántúlról harmincezer ember következett.

Az eddig feltárt dokumentumok, népbírósági anyagok tehát – érvel Molnár Judit – egyértelműen bizonyítják a csendőrség részvételét a zsidók összegyűjtésében és deportálásában, amelybe szükség esetén még a csendőriskolákat, tanzászlóaljakat is bevonták. Horthy július 6-án leállította a deportálást a fővárosból, ugyanakkor hagyta, hogy a csendőrök további 24 ezer embert deportáljanak Pest környékéről, másrészt augusztusban még a folytatásról is tárgyalt a németekkel. A csendőrség pedig, amellett, hogy az 1944-es, német megszállás utáni deportálást végrehajtotta, már 1941 nyarán közreműködött közel 18 ezer „hontalan" zsidó deportálásában Kőrösmezőre, 1942 januárjában Újvidéken és környékén pedig a több ezres mészárlás során közel ezer zsidót is megöltek.

 

A HETISZAKASZ (3) – B Á LÁK – 2014

IRJA:DARVAS ISTVÁN,rabbi

 

      A KÉZMOSÁS (מים אחרונים) ÉS BILEÁM ÁTKAI                        

 

A hetiszakasszal kapcsolatban a midrás (Tanchuma) többek közt ezt írja: "Tanítsd meg mesterünk, hogy aki evett és nem emelte fel (mosta meg) a kezét, az mire köteles? Így tanították mestereink: az étkezés előtti kézmosás opcionális, az étkezést követő kötelező.

Egy zsidó boltossal történt, hogy tiszta állat húsát és disznóhúst is főzött és árusított, nehogy kiderüljön róla, hogy zsidó. Az volt a szokása, hogy bárki aki belépett az üzletébe és nem mosott kezet, arról tudta, hogy nem zsidó, és disznóhúst tett elé. Aki kezett mosott és áldást mondott, arról tudta, hogy zsidó, és tiszta állat húsát adta neki. Egy alkalommal egy zsidó jött be hozzá enni, de nem mosott kezet, és azt gondolta róla a boltos, hogy nem zsidó, és disznóhúst adott neki. Evett, de nem mondott áldást. Jött, hogy rendezze a számlát a kenyérért és a húsért, és a disznóhús drágább volt a kósernál. Mondta neki: ennyi és ennyi húst ettél, minden egyes szelet hús tíz mane-ba kerül. Mondta neki: tegnap ugyanezt nyolcért ettem, ma meg tizet akarsz tőlem? Azt válaszolta, hogy amit ma ettél, az disznóhús volt. Ahogy ezt kimondta, égnek állt a haja és fel volt háborodva. Azt mondta neki bizalmasan, én zsidó vagyok, te meg disznót adtál nekjem! Pukkadj meg! –mondta a boltos, amikor láttam, hogy ettél, kézmosás és áldás nélkül, akkor azt gondoltam, hogy nem vagy zsidó. Innen tanulják bölcseink, hogy az "első víz" – azaz az étkezés előtti kézmosás elmaradása egyszer oda vezetett, hogy – disznóhússal etettek valakit".

A midrás egyértelművé teszi, hogy mennyire fontos az étkezésekhez kapcsolódó micvák előírás szerinti végrehajtása, azonban az elbeszélés más vonatkozásáról nem szól.

A folytatásban olvashatjuk: "Az étkezés utáni kézmosás elmaradása pedig megölt egy lelket. Történt egy emberrel, hogy valamilyen hüvelyes növényből (kitnijot) készült ételt evett, de nem mosott kezet előtte. Lement a piacra, a kezei pedig piszkosak voltak a kitniot-tól. Látta őt egy ismerőse, aki odament a feleségéhez és azt mondta: a férjed mondta, hogy add oda a gyűrűd, és az a jele, hogy igazat mondok, hogy a férjed kitniot-ot evett. Egy óra múlva jött a férje és mondta az asszonynak: hol a gyűrűd? Azt válaszolta: valaki általad adott jeleket mutatott, és odaadtam neki a gyűrűt. Megtelt a férj haraggal és megölte. Ezért mondják bölcseink – áldás emlékükre – hogy, aki nem mos kezet evés után, az olyan mintha embert ölne.

Ezért figyelmeztette Isten a zsidókat, hogy még a kis micvákkal se vétkezzenek, amint írva van: "mert az nem üres dolog nektek". Még egy olyan micva is, amit jelentéktelennek és könnyűnek látsz, abban élet és a napok hosszabbítása van, amint írva van: "és e dologgal hosszabbítjátok napjaitokat a földön".

 

Azt mondta a Kádos Báruch Hu Izraelnek: ha megőrzitek micváimat, akkor  úgy intézem, hogy elessenek gyűlölőitek előttetek, amint írva van: "bár hallgatna rám népem Izrael, hogy útjaimon járjanak, azonnal megaláznám ellenségeiket". Amikor látta Bileám, hogy miként őrzik a könnyű micvákat, azt mondta: ki lenne képes elátkozni ezeket, hiszen Isten parancsait őrzik, és a Neve be van vésve rajtuk, amint írva van: "Örökkévaló Istene vele van". Akik átkozzák, azokat magukat átkozzák, mert a Neve összetartozik velük". Az Éc Joszef szerint itt arra utal a szöveg, hogy az Izrael névben benne van Isten neve (Él) is. "Akkor Bileám "Elkezdte példázatát és mondta".

 

    Bileám átkából végül áldás lesz, de abban nincs sok köszönet. "Ennek kapcsán van írva: "aki kora reggeltől nagy hangon áldja felebarátját, az átoknak számít neki". Amikor jött Bileám, hogy megátkozza Izraelt, akkor Isten megcsavarta a nyelvét, és elkezdte megáldani őket, "és nem volt hajlandó Örökkévaló Istened hallgatni Bileámra, és megfordította Örökkévaló Istened neked az átkot áldássá". A  Kádos Báruch Hu erőt adott Bileám hangjába, és hangja végigment a világ egyik végétől a másikig, hogy hallják a népek is, hogy megáldotta őket. Bileámról szól a Mislé megállapítása: "aki kora reggeltől nagy hangon áldja felebarátját, az átoknak számít neki", amint írva van: "gyere, tanácsot adok neked". Noha Bileám átkából áldás lesz, de az általa mondott tanács hatására csapás jön Izraelre (24:9) és megölt huszonnégyezer embert, nincs is ennél nagyobb átok!

 

Mindhárom történetben közös, hogy a valódi felelős személye, illetve a kiváltó ok mibenléte rejtve marad. Szerepelnek az elbeszélésekben vétkes személyek, de csak utalás szinten derül ki, hogy vétkeik elkövetéséhez a környezet is minden támogatást megadott. Hiszen a disznóhúst árusító embernek nagyobb a vétke annál, mint aki kézmosás és áldás nélkül eszik, a feleséget megtévesztő embernek is nagyobb a vétke annál, mint aki a kitnijot evése után nem mosott kezet, és Bileám esetében sem az átka, hanem a tanácsa hozott csapást Izrael népére. Talán ezen a módon figyelmezet a midrás, hogy a tórai és rabbinikus parancsok megtartása mellett el kell követnünk mindent annak érdekében, hogy a rossz struktúrák is változzanak, vagyis az egyéni és közösségi felelősségvállalás egyaránt elengedhetetlenül szükséges a zsidó közösségek működtetéséhez.  

A HETI SZAKASZ (2) – BÁLÁK – 2014

IRJA:KÖVES SLOMÓ, rabbi

 

Átok vagy gazdasági bojkott?

 

Irtózott Móáb Izrael fiaitól. És mondta Móáb Midján véneinek: most fölnyalja e gyülekezet egész környékünket, amint fölnyalja a marha a mező füvét... És küldött követeket Bileámhoz… Íme.. átkozd el értem ezt a népet, mert hatalmasabb nálam, talán meg bírom őt verni, és elűzöm az országból: mert tudom, akit megáldasz, az áldott, és akit elátkozol, az elátkozott… És ő mondta nekik: Háljatok itt az éjjel, és majd feleletet adok nektek, amint az Örökkévaló szól hozzám. És ott maradtak Móáb fejedelmei Bileámnál… És mondta Bileám Istennek: …Íme a nép, mely kijött Egyiptomból és el­lepte a föld színét; most hát jöjj, átkozd el azt értem, talán bírok harcolni ellene és elpusztítom…

4Mózes 22.3-18.

 

Szakaszunkban a Tórának egyik legmisztikusabb részét olvashatjuk. Moáb királya Bálák nagyon megijed a zsidóktól, és ősellenségéhez Midjánhoz fordul. A két nép vénjei közösen felkeresik Bileámot a varázsló jóst, és arra kérik, szavai erejével átkozza el a népet. Annak ellenére, hogy Isten felszólítja, hogy maradjon, kisebb-nagyobb huza-vona után Bileám elindul a vénekkel. De mikor átkot akar szórni a zsidók fejére, áldás jön szájából átok helyett.

 

A történet nagyon sok kérdést vet fel. Ki is volt ez a Bileám? Valóban fel volt ruházva próféciai képességekkel? És ha igen mit akartak tőle Moáb és Midján vénjei?

Bileám képességeiről megoszlanak a kommentárok véleményei. Rási szerint például valóban fel volt ruházva próféciai képességekkel, amelyeket Isten azért adott egy bálványimádó pogány nép vezetőjének, hogy ne élhessenek azzal a kifogással, hogy azért nem jártak a helyes úton, mert nem voltak prófétáik úgy mint Izraelnek. Az Or háchájim (Chaim ben Moses ibn Attar, Marokkó, 1696-1743) értelmezése szerint Bileám „átkai és áldásai annyit értek, mint egy szamár szavai" és valójában úgy tudta elnyerni az emberek ámulatát, hogy asztrológiai módszerekkel látta előre egyes emberek sorsát, és a csillagok állásából jósolható állapot szerint áldotta vagy átkozta őket. Így nyerte meg magának Bálákot is, akit megáldott, hogy király lesz, és ezért mondta Bálák „mert tudom, akit megáldasz, az áldott, és akit elátkozol, az elátkozott". Más kérdés, hogy miután megjelentek nála a népek vénjei, és a segítségét kérték, valóban megjelent neki Isten, de mindez csak azért történt, hogy végül Isten a zsidó nép gyűlölőjén keresztül áldhassa meg a zsidókat.

 

De mit is akartak Moáb és Midján vénjei ettől a varázslótól?

Ha alaposan elolvassuk a Tóra szövegét láthatjuk, hogy mikor megjelentek azt kérték: „most fölnyalja e gyülekezet egész környékünket, amint fölnyalja a marha a mező füvét... átkozd el értem ezt a népet, mert hatalmasabb nálam, talán meg bírom őt verni, éselűzöm az országból". Később viszont Bileám maga így számol be az Örökkévalónak „átkozd el azt értem, talán bírok harcolni ellene éselpusztítom".

 

Megfigyelhetjük azt is, hogy elsőként Moáb és Midján vénei együtt érkeztek Bileámhoz. Később azonban, miután azt „mondta nekik: Háljatok itt az éjjel, és majd feleletet adok nektek, amint az Örökkévaló szól hozzám", csakis Móáb fejedelmei maradtak Bileámnál.

 

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi szerint Midján vénjei reálisabban gondolkodtak, mint a moabiták. Nem vártak semmilyen különösebb misztikus átkot Bileámtól, hanem az átok alatt tulajdonképpen kiközösítést értettek. Mai fogalmakkal élve, egy embargót akartak bevezetni. Úgy vélekedtek, hogy ha egy olyan köztiszteletben álló varázsló, mágus, mint Bileám kiközösíti Izrael népét, akkor azok nem lesznek senkivel sem képesek kereskedni, és gazdaságilag fognak úgy tönkremenni, hogy elűzetnek az országból. Ezért hangzott el kezdetben az az érv, hogy „fölnyalja e gyülekezet egész környékünket, amint fölnyalja a marha a mező füvét", vagyis mindenképp kénytelenek lesznek a környező népekre hagyatkozni, és ezt tudná megakadályozni Bileám egy átok kivetésével, egy kiközösítéssel.

Bileám azonban nagyképűen félreértette a kérést, és azt hitte mágikus átkával teljesen eltudja pusztítani a népet.

 

Mikor ehhez azt kérte várjanak még egy éjszakát. Midján emberei látták nincs miért várni erre az öntelt emberre. Moáb azonban várt. Így aztán, amikor Isten kérdőre vonta, Bileám már saját elképzelésének és Moáb vágyának megfelelően úgy akarta megátkozni a zsidókat, hogy azokat „elpusztítsa".

 

 

  A heti szakasz chaszid szemszögől –BÁLÁK - 2014

 

 

A ROSSZAT JÓRA FORDÍTANI

  

Bölcseink utasítása szerint nem illik – vagy nem  is szabad –, hogy zsidó ember a fiát egy rossz emberről (rásá) nevezze el. Ezt arra a versre alapozzák, amely a Példabeszédekben (10,7) azt mondja, hogy „a rosszak neve semmivé lesz" (szó szerint: elrothad). Nem kell és nem szabad egy gonosz, rossz ember nevét megörökíteni.

 

  Ennek tudatában csak csodálkozhatunk, hogy szakaszunk nevét egy olyan róséról kapta mint Bálák?

 

   Ámbár nem felejtettük el, hogy Kórach szakasza is egy vétkes emberről van elnevezve, de egyáltalán nem lehet összehasonlítani a zsidó Kórachot - akinek a fiai elhatárolódtak tőle (ahogy írva van: „és Kórach fiai nem haltak meg…" 4Mózes 26,11 és Rási uo.), és a végén ő maga is megtért – Bálákkal, aki egy gonosz pogány volt, egy olyan zsidógyűlölő, aki „jobban gyűlölte a zsidókat bárki másnál". (Midrás Tánchumá Bálák 2 és Bámidbár rábbá)

     Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen elvetemült gonosz emberről egy egész fejezetet nevezzenek el a Tórában?

 

     A MESSIÁS ŐSAPJA

 

    Bálák – a kabbala szerint – kivágást, illetve halált jelez (a Jesájánál előforduló ritka szó – bolká – alapján (24,1) hívták őt így. Másrészt a SLÁ* (Sné Luchot Hábrit szerzője, Jesája Hálévi Horvitz – 1558 – 1630) azt írja, hogy „Bálák egy nagyon okos ember volt (sokkal okosabb mint Bileám, a varázsló), és tudta előre az izraeli királyság származását, illetve a dinasztia családfáját, és tudatában volt annak, hogy Dávid háza és a Messiás tőle származik".

  És valóban – teszi hozzá a rebbe – a moabita Rút, aki Dávid ük-üknagyanyja volt, és tőle származik a Messiás – Bálák leszármazottja volt!!

 

    Ebből azt láthatjuk – mondja a rebbe –, hogy Bálákban volt a szentségnek egy olyasfajta szikrája, ami onnan és abból ered, ahogy és amikor a rosszat jóra, és a keserűt édesre fordítják. Eleinte Bálák a szentség ellentéte volt, és a tőle való eltávolodást („kivágást") jelképezte – míg a folyamat végén az történt, hogy éppen tőle származott a szentség felső foka: Dávid királyunk és a Messiás.

 

     A ROSSZ JÓRA FORDUL

 

     Az istenszolgálat, mint tudjuk, két fő részre oszlik: jót cselekedni és a rosszat jóra fordítani. Tórát tanulni és a parancsolatokat betartani – ez a kristálytiszta jó, a jónak a megtestesülése. Azonban amikor egy zsidó ember harcol a rosszal, leküzdi olyannyira, hogy a rosszból jó lesz – ez az istenszolgálat másik része, ami  nagyobb elismerést kelt "fent".

 

Ilyen például a megtérés, amely a rosszakaratból, szándékosan elkövetett vétkeket érdemekre változtatja és felemeli a megtértet egy olyan magas piedesztálra, ahol még az igazi cádikok sem állnak.

Az ezen a szinten álló istenszolgálatra utal a Tóra, amikor egyik fejezetét Bálákról nevezi el. A Tóra Bálákja nem a gonosz, rossz rásá Bálák, hanem egy másik Bálák, aki megtisztult, átesett a „kiválogatáson" (bérur), hogy már tőle származhatott a Messiás királysága.

 

Eszerint tehát logikus, hogy Bálák jeleníti meg előttünk a rossz jóra fordítását, mégpedig a legjobb jóra...

 

            NINCS OK A SZOMORÚSÁGRA

 

   Innen ered egy pozitív optimista utasítás, illetve tanulság minden zsidó számára. Ha egy zsidó ember számadást csinál viselkedését illetően és rájön, hogy nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna – előfordulhat, hogy mély szomorúság és lemondás uralkodik el rajta. Erre  mondja neki a Tóra: lehet úrrá lenni a rosszon, sőt át lehet azt fordítani a szentség felső fokára.

 

Ugyanez a helyzet, ha látunk egy másik zsidót, aki a felületes szemlélőnek úgy tűnik, mintha eltávolodott volna az Örökkévalótól és elvágta volna a hozzá fűző szálakat. Tudnia kell, hogy a végén ez jóra fordul; ő felfedezi magában a messiási szikrát, és ezzel közelebb hozza annak eljövetelét.

 

  (Likuté Szichot, 28. kötet, 273. o.)