ROS HÁSÁNÁ – chaszid szemszőgből - 5774

  A ZSIDÓ LÉLEK KIÁLTÁSA

 „Fújátok meg a sófárt újholdkor...”

 (Zsoltárok 81,4)

 

      Báál-Sém-Tov egy hasonlattal magyarázza meg, a sófárfúvás értelmét Ros Hásánákor (ami tudvalevőleg a zsidó újév): Volt egyszer egy királyfi, aki tragikus körülmények között elűzetett országából, és apja, a király palotájából. Amikor sok év után sikerült valahogy hazavergődnie, ágrólszakadtan, sebesülten, rongyos ruhában – senki nem ismerte fel benne az elveszett királyfit. Amikor sikerült neki az apja, a király közelébe férkőzni, és az sem ismerte fel – a trónörökös keserves kiáltást hallatott, a szíve mélyéről: „Apám, édesapám, ments meg!”

Az apa, a király felismerte a fiát a hangjáról, keserves kiáltása a szívébe hatolt, és sietett a keblére ölelni.

 

Így van ez a zsidó lelkekkel is – mondja Bás't –, akik elűzettek, édesapjuk, az Örökkévaló asztaláról és bekerültek egy hús-vér materiális testbe, és ott elvesztették szellemi mivoltukat. Ros Hásánákor a zsidó lélek vágyakozik visszatérni az Örökkévalóhoz, és ekkor egy kiáltást hallat, a bensejéből jövőt: apám, mennyei atyám, ments meg!

 

Ez a sófár hangja – mondja Bás't –, a zsidó szív, a zsidó lélek jajkiáltása.

 

   A KIÁLTÁS JELENTŐSÉGE

 

    A chaszidizmus értelmezése szerint a lényeg a  kiáltásban – van. Maga a kiáltás a

fontos, és nem annak tartalma vagy szövege. Amikor valaki (fájdalmában) egy kiáltást hallat, annak két része van: maga a kiáltás és annak tartalma, amit ki akar fejezni vele. Itt azonban nincs szó a tartalomról, mivel ebben van különbség zsidó és zsidó között. Minden egyes egyednek megvannak a saját szavai, gondolatai és kívánságai. A kiáltás szempontjából azonban minden zsidó egyforma.

 

 Minden zsidó kiált az Örökkévalóhoz, és minden zsidó vágya megtérni hozzá. Az egyik hangosan kiált, amit kint is lehet hallani, míg a másik egy belső hangot hallat, amit nem lehet hallani, csak a „címzett” hallja – de minden zsidó kiált az Örökkévalóhoz.

 

NEM HIÁBAVALÓ ÁLDÁS

 

    Ez a kiáltás, amely a sófárfúvás által jut kifejezésre, felmegy az égbe és elfogadtatik az Örökkévaló által. Bizonyíték arra nézve – hogy a zsidók áldása elfogadtatik – maga az áldás szövege, amely úgy szól, hogy „áldott az Örökkévaló…, aki (meg)hallgatja népe, Izrael sófárfuvását, könyörülettel.” (A ros-hásánái Muszáf imából)

 

  Nos, az áldásoknál az a halachikus regula, hogy csak „biztosra megyünk”, és ha valami kétség merül fel, akkor inkább nem mondunk áldást, hiábavaló legyen, „bráchá lövátálá”. És mivel itt az áldás szövege úgy szól, hogy „aki meghallgatja…”, vagyis mint tényt mondjuk és nem mint kérést – innen a bizonyíték, hogy a sófárfúvás valóban célba ér, és elfogadtatik az Örökkévaló által.

 

       További „bizonyíték” reb Lévi Jichak, a berdicsevi cádik hasonlata:

 

    Egyszer egy kisgyerek kért az apjától egy almát, és az valamilyen okból, nem akart adni neki.

    Mit tett az okos gyerkőc?

 

Gyorsan elmondta az almára való áldást (boré pri háéc), és a papa kénytelen volt odaadni az almát, hogy ne legyen hiábavaló az áldás...

 

      Ez a helyzet akkor is, amikor Izrael fiai megáldják az Örökkévalót, azzal az áldással, hogy „meghallgatja” – ekkor  ő "kénytelen" elfogadni, hogy ne legyen „bráchá lövátálá”...

 

      Ő AKAR ADNI...

  

Nos, ha így viselkedik egy anyaszülte apa, aki nem akarta odaadni a fiának az almát, de rákényszerült– mennyivel inkább így viselkedik az Örökkévaló, aki  akar adni – Izrael fiainak – minden jót, bőséges kezéből, csak azt szeretné, ha a zsidók kérnének tőle.

 

  Innen a bizonyság, hogy amikor a zsidók megfújják a sófárt Ros Hásánákor – eléri a harsona hangja az égi trónust, ahol könyörülettel fogadtatik, és az  Örökkévaló ad népének egy boldog és édes újesztendőt.