A sófár-fúvás titka

      Ros Hásáná egyik fő „kelléke” a Sófár (kos szarvából készült kürt). Az ünnepi szertartások során, a Muszáf ima előtt harminc hangot fújnak meg rajta. Ámosz próféta szerint a Sófár hangja félelmet kelt abban, aki hallja, a félelem pedig bűnbánatot ébreszt a zsidó ember szívében.

   Száádjá, a Gáon, pedig tíz féle értelmet tulajdonít a Sófárnak.

A különböző korok rabbijai számtalan magyarázatát adták a Sófárfújásban rejlő  áhitatos gondolatoknak (kávánot).

Sokan kabbalisztikus értelmet tulajdonítottak az elnyújtott, szaggatott és harsány, semmihez nem hasonlító hangoknak.

A Sófár-fúváshoz sok chászid történet kapcsolódik. Ezen történetek gyakori szereplője a berdicsevi Lévi Jichák rabbi, aki ezekben a legendákban rendszerint a zsidó nép „védőügyvédjeként” jelenik meg, aki mindenekelőtt az egyszerű, szegény zsidó iránt tanúsít őszinte megértést és szeretetet és vétkeikre mindig talál mentséget.

    Ilyen történet a következő is:
Egy Ros Hásáná előtti napon, Lévi Jicháknak, a berdicsevi cádiknak az a rossz érzése támadt, hogy nagyon sok vád éri a zsidókat az Égi Bíróság előtt, és nincs amit mentségükre felhozhatna a „védőjük”. Lelki szemei előtt megjelent, amint megalapozott panaszt tesznek az Égi Trónus előtt a zsidók ellen. Nemcsak neki voltak ilyen megérzései: Néhány nappal később levelet kapott a mezibuzsi cádiktól, Báruchtól, a Báál Sém Tov unokájától, melyben arra kérte, hogy a Félelmetes Napokon tegyen meg mindent, hogy elháruljon a zsidók feje fölött leselkedő veszedelem.

Reb Lévi Jichák minden idejét annak szentelte, hogy találjon valami olyan érdemet, amivel ellensúlyozhatná a súlyos vádakat. Egyik reggel, az ima után, kimenvén a templomból útját a szegénynegyed felé vette. Sokáig bolyongott a sikátorok között, mígnem az egyik viskóban különös „fényt” pillantott meg. Megértette, ezt a helyet kereste mostanáig. Bement a házba, ahol egy fiatal asszony, kendővel fedett fejjel ült, és a Kérelmek könyvét (Tchinot) olvasta.

Amikor a nő meglátta a cádikot, sírva fakadt. Ismerte a cádiknak azt a szokását, hogy a Szlichot, bűnbánat napjaiban, Ros Hásáná előtt fel szokta keresni a vétkeseket, és megpróbálja rávenni őket, hogy térjenek meg.

–       Valóban vétkeztem, szent rabbi, de megbántam tettemet és megtértem – szólalt meg az asszony. Megtettem minden tőlem telhetőt – folytatta – hogy bűnömre bocsánatot nyerjek.

–       – Ne búsulj – mondta neki a cádik – nem vagy te vétkes, inkább valami egészen nagy érdemed lehet az égben. Kérlek, pontosan meséld el nekem, mi történt veled.
A fiatalasszony kissé megnyugodva belekezdett történetébe:

–       Szüleim, nyugodjanak békében, egy Berdicsev melletti kicsiny faluban laktak. Abból éltek, hogy egy kis tejfeldolgozót béreltek a falu urától. Mindössze 17 éves voltam, mikor árván maradtam. Ekkor elmentem ehhez a földesúrhoz, arra kérve őt, hogy hadd folytassam én szüleim munkáját, s így ne kelljen elmennem a faluból. Miközben beszéltem hozzá, már éreztem furcsa pillantását, és nem volt kétségem afelől, hogy szemet vetett rám. Megpróbált megérinteni, miközben erkölcstelen szavakat suttogott.

–       Nagyon megijedtem, igyekeztem elmenekülni, de ekkor hirtelen nyugtatgatni kezdett, hogy, Isten ments, nem akar ő nekem rosszat, oda is adja a tejgazdaságot további három évre, fele bérleti díjért, csak engedjem meg, hogy megcsókolja gyönyörű hajfonatomat. Eközben már meg is ragadta két hosszú copfomat és szenvedélyesen csókolgatni kezdte őket.

–       Hazaérvén lelkem nem talált nyugalmat, egész éjjel le sem hunytam a szemem. Úgy éreztem, hogy nagyot vétkeztem azáltal, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy a földesúr megérintsen. Reggel ollót ragadtam, és levágtam mindkét copfomat. Másnap elhagytam a falumat, idejöttem Berdicsevbe, és elszegődtem szolgálónak. Gazdag családoknál szolgáltam, majd férjhez mentem. Tavaly meghalt a férjem, és azóta lelkiismeretfurdalásom van, hogy talán az én vétkem miatt kellett neki meghalnia.

– Hol vannak a levágott hajfonatok? – kérdezte a rabbi.

– Csak egyetlen tincs maradt meg belőle – válaszolta az asszony– és amikor már úgy érzem, hogy nem bírom elviselni a nehéz sorsom miatti fájdalmamat, akkor szoktam elővenni, s ilyenkor úgy érzem, hogy jogosan ver a sors...

A cádik könnyes szemmel hallgatta végig az asszony vallomását. Mikor befejezte, megáldotta és elbúcsúzott tőle.

Ros Hásáná napján a hívek érezték, hogy rabbijuk az eddigieknél sokkal nagyobb átéléssel imádkozik és könyörög az Égiekhez, hogy a súlyos vádak ellenére is meghallgatásra találjanak imáik. A cádik a sófárfúvás előtt ismét megmártózott a mikvében, majd visszatért az emelvényhez, és a sófár megfújása után csak állt magába roskadva, és nem szólt egy szót sem. Majd hirtelen felemelte fejét, tekintetét az égre vetette, és megszólalt:

Világ Ura! Ha olyan sokat vétkeztünk, hogy bűneink lenyomják a mérleg serpenyőjét, fogadd el ennek az asszonynak egyetlen hajtincsét, tedd azt a másik serpenyőbe, s az majd a mi javunkra fogja billenni a mérleget!...

Az Égi Bíróságon a cádik szavai nyomán nagy zűrzavar támadt, melyben elhaltak a vádló szavak. Az ég kapui szélesre tárultak, és a zsidók szívből jövő imái akadálytalanul áramolhattak be Isten színe elé. A cádik arca felragyogott, és a következő év áldott és bőséges lett.