BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (6)             

                             DEBÓRA ÉS BÁRÁK(2)

GYŐZELEM ÉS GYŐZELMI ÉNEK

 

 „Így vesszenek el ellenségeid, ó Uram, Istenem, míg akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a felkelő nap ereje teljében.” (Bírák 5,31)

 

Kezdjük talán a végén: az előbbiekben leírt csodálatos győzelem a kánaánita túlerővel szemben, negyven esztendős békét biztosított az országnak.

 

Rögtön a győzelem feletti eufóriában Debóra és Bárák győzelmi dalt zengenek. Ez a bibliai költészet gyöngyszeme: veretes héberséggel írott ének, mely rövid hátterét adja a történéseknek, és felfed egy olyan dolgot, ami az eddigi rövid és száraz „hadijelentésben” nem szerepelt. Ez a Sisera személyéhez kapcsolódó két epizód, amelyek megvilágítják az akkori pogányok lelki világát. Az egyik: mi történt a sátorban Sisera és a vendéglátó Jáél között – a Talmud(*) és a Midrások(*) interpretációjában –, míg a másik Sisera édesanyját mutatja be, amint késlekedő fiáért aggódik...

 

A dal héber nyelvezete annyira régies, hogy szó szerinti fordítása – akár megközelítőleg is – szinte reménytelen. Ezért a hangsúlyt az érthetőségre tettük, meglehet, a költészet rovására.

 

* * *

 

„Azon a napon így szólt Debórának és Báráknak, Ávinoám fiának éneke:

 

Amikor zavargások  voltak Izraelben, felkelt a nép, áldjátok hát az Örökkévalót! Halljátok királyok, figyeljetek fejedelmek; én pedig most az Örökkévalónak dalolok, Izrael Istenének énekelek.” (Bírák 5,1–3)

 

Már a második verssor annyira homályos, annyira érthetetlen, hogy ahány fordítás,annyi verzió. A   P.R.Á. igetőnek sok értelme lehet, és így a „Bifroá práot böjiszráél” kifejezés áldozatul is esett a fordítók – jobb esetben – ügybuzgóságának. Mi a modern héber kifejezést vettük alapul: P r á o t = zavargás, erőszak és rombolás, fejetlenség, zűrzavar, pogrom – mivel ez megfelel a leírt helyzetnek, melyben Debóra és Bárák tevékenykedtek. Rási(*) is ezt mondja; míg Kimchi(*) bosszúról beszél az arámi alapján. A nép a kánaániták elnyomása alatt élt, az utak elnéptelenedtek, az emberek barlangokba, erődökbe húzódtak; és a felkelést mindezen sanyargatás ellen Debóra önkéntes, dicséretre méltó akciónak minősíti, amiért áldani kell az Örökkévalót.

 

 

Miután kinyilatkoztatta, hogy Izrael Istenének dalol, Debóra folytatja:

 

„Jöttödben Széirből, Örökkévaló, amikor Edom mezején átvonultál, megrendült a föld, az ég megeredt, vizet csepegtettek a felhők. A hegyek is elolvadtak az Örökkévaló előtt, még Szináj is, Izráel Istene előtt.” (uo. 4–5)

 

Itt egy mondatba sűrítve találjuk a Tóraadást megelőző színjátékot. Hasonló leírást olvashatunk Mózes búcsúbeszédében is (5Móz 33,2). Szináj hegye füstbe-ködbe burkolózott a Tóraadás előtt, míg a földrengés általában az isteni (meg)jelenés egyik külső jeleként volt ismeretes. Az eső itt utalás lehet a megáradt Kishon patakra, amely a kánaánita páncélosok tömegsírjává vált, ahogy a  Vörös tenger az egyiptomi lovasságé.

 

Ezen kódszavakat a korabeli hallgatóság nagy része értette; az események frissek és közeliek voltak, a nép tudta, hol van Széir és hol Edom mezeje. Szináj hegye talán a megilletődöttségtől „olvadt el”, ahogy a Midrás mondja: Szináj a legkisebb és legszerényebb volt a számba jöhető hegyek között, és ezért választatott ki a Tóraadás színhelyéül.

 

* * *

 

A továbbiakban Debóra átugrik több mint száz évet. Természetesen nem beszél a Tóraadás utáni negatív jelenségekről, sőt a Jósuá-korszakról is hallgat. Nem történelemóra ez, és a prófétanő jól tudja, mit vár tőle a nép. Ezért egyenesen a jelenkorba viszi át a hallgatóságot; okot és okozatot megfordítva: előbb a kihalt ösvényekről beszél, ami az idegen elnyomást jelképezi, majd bevallja, hogy „idegen isteneket választott” a nép.

 

„Anát fia, Sámgár idejében, Jáél napjaiban, megszűntek a karavánutak és akik útra keltek, rejtett ösvényeken jártak. Megszűnt a biztonság (a nyílt városok) míg fel nem keltem én, Debóra, míg fel nem keltem mint Izrael (védő)anyja. Új isteneket választott (a nép); a kapukig ért a háború, és negyvenezer izraelitának nem volt dárdája, pajzsa.” (uo. 6–8)

 

Debóra ezekben a verssorokban behatárolja a korszakot. A bajok már Sámgár idejében kezdődtek, amikor a nép, rossz szokása szerint, ismét új, azaz idegen isteneket választott. Sámgárról már hallottunk, de ki ez a Jáél – ami női név? Csak nem az esemény második számú hősnője, aki pontot tett a Sisera-ügyre azzal, hogy megölte őt? Nagyon valószínű, hogy erről van szó, bár vannak, akik gyanítják, hogy volt ilyen nevű férfi is, aki szintén vezető szerepet töltött be akkoriban, bár az Írás nem említi. Jáél, mint tudjuk, nem volt zsidó, hanem a kénita klán tagja, a Jitró törzs egyik oldalágának leszármazottja, de az Írás nagyon dicséri, és Abarbanel(*) idézi Gersonidést(*), aki szerint Jáél is bírónő volt Sámgár korában (lásd a továbbiakban).

 

                         KANAÁNITA CSÁBITÁS – ZSIDÓ SZÉTHÚZÁS

 

Debóra rövid kódszavai azt jelzik, hogy a kánaáni őslakosság még mindig nem törődött bele az izraeli honfoglalásba, és ahol csak lehetett, azt keresztezte, ellehetetlenítette, mégpedig kétféle úton-módon:

 

1)      Az „élenjáró” kánaánita pogány kultúra bevetésével, amely a zsidókat Istenük és Tórájuk elhagyására csábította – gyakran sikerrel.

2)      A zsidó törzsi széthúzás kihasználásával, a divide et impera elvének okos alkalmazásával érvényesítették gyakran nyomasztó katonai fölényüket.

 

Így aztán a Bírák könyvének visszatérő gyakorlata az, ami itt is történt: adott a szellemi renyheség, az idegen kultúra beszivárgása, elfogadása és majmolása, majd következik az isteni megtorlás. Az Örökkévaló leveszi kezeit a zsidókról, átadja őket a természet erőinek, és jön az idegen megszállás, a zsidók kiszorítása, a gazdasági elnyomás, az utak elnéptelenedése, a félelem. Ezzel szemben nincs szellemi vezetés, nincs próféta, nincs rendszeres Tóraoktatás. A kettő – a „van” és a „nincs” – ugyanazon érem két oldala.

 

Bölcseink megróják Debórát az öndicséretért („míg fel nem keltem én, Debóra”), és azt mondják, hogy rövid időre eltávozott tőle az isteni Sugallat, mert megfeledkezett a kötelező szerénységről.

 

Nem tudjuk, milyen negyvenezer harcosról beszél Debóra, lehet, hogy ez csak egy szám; a négyszerese Bárák jelenlegi seregének, amelynek sem fegyvere, sem mersze nem volt kiállni az ellenség ellen. Jehuda Elicur a Dáát Mikrában(*) Klein Sámuel professzort idézi, aki szerint negyven nagycsaládról van szó, amely a törzsek többségének kerek számát adja (kivéve a két délvidéki törzset, Jehudát és Simont, valamint a levitákat leszámítva).

 

* * *

„Szívem sugallja Izrael vezetőinek, az önkénteseknek: áldjátok az Örökkévalót! Úgyszintén akik fehér szamarakon nyargalnak, vagy akik törvényt ülnek és/vagy az utakat járják – dicsérjétek Őt a pásztorokkal az itatók előtt, dicsérjétek Isten igaz tetteit, felszabadító diadalát Izraelben; akkor (amikor) lement a kapukhoz Isten népe!” (uo. 9–11)

 

Csak az elnyomott tudja érzékelni a szabadságot. Debóra elsősorban köszönetet mond azoknak, akik Bárák felhívására erős akarattal siettek a nép segítségére, majd felhívja a nép minden rétegét – a jómódúakat, akik most ismét közlekedhetnek fehér szamaraikon – a kor Cadillacjén –, valamint a gyalog járókat, és akik sátraikban ülnek szőnyegeiken (Josvé ál Midin – a psát(*) szerint), míg a drás(*) ezalatt a vándorbírákat érti (Din), akik járják az országot, hogy igazságot tegyenek a népnek – adjanak hálát Istennek a csodáért, ami történt.

 

A közbevetett „pásztorokkal az itatók előtt” – ebben a formában érthetetlen, de a többi fordítási lehetőség sem kielégítő.Rási(*) Jonatánt(*) idézi, aki szerint ott, ahol eddig leselkedtek rátok, a forrásoknál, a kutaknál és a gázlóknál, ahol elszedték tőletek mindazt, amit birtokoltatok – ott adjatok most hálát, amiért nyugodtan élhettek, félelem nélkül az országban.

 

Ezekben a mondatokban sem mond Debóra semmi újat, csak kéri a népet, hogy az eufória óráiban ne feledkezzen meg Istenről, és tudja, kinek köszönheti a természetfeletti győzelmet a nagy túlerő fölött. Az utolsó félmondat itt a konszolidációt jelzi: a nép visszatért a nyílt városokba, lejött a hegyekből, kijött a barlangokból, mivel már nem fél: Sisera elesett, és a kánaániták megfutottak.

 

 Itt azonban történhetett valami, amire az alábbiakból lehet következtetni:

 

* * *

„Ébredj (serkenj) Debóra, ébredj és dalolj! Kelj fel, Bárák, és ejts foglyokat (szó szerint: foglyaidat), Ávinoám fia!

 

A maradék (maroknyi?) nép jött önként, és legyőzte a hatalmasokat, jött Isten hős népe hozzám. (Itt Debóra felsorolja, ki mindenki jött): Az Amalékban gyökeret vert efrajimiták; utánuk a benjáminita csapatok; Máchirtól (Menasse törzse) jöttek a vezetők (szó szerint: törvényhozók) és Zebulontól az írástudók. Jiszáchár vezetői is Debórával tartottak; (ekkor) Jiszáchár és Bárák a völgybe vonultak. (Azonban) a reuvénita berkekben nagy tanakodások (fontolgatások) voltak.” (uo. 12–15)

                               

              A DEBÓRA-BÁRÁK DUETT DALA

 

Ki mondta Debórának, hogy ébredjen, és miért? Elaludt volna talán? Dehogy aludt el, csak serkentette saját magát, hogy folytassa a győzelmi éneket. Ez a psát – az Írás szöveg szerinti egyszerű értelmezése – majdnem minden exegéta szerint. Az egyetlen, aki itt valamit újít, az Abrabanel(*). Szerinte Debóra és Bárák felváltva mondták a győzelmi dalt: vagyis azt, hogy „Ébredj, serkenj, Debóra” – ezt Bárák mondta, míg azt, hogy „ejts foglyokat, Avinoám fia” – Debóra mondta.

 

Bölcseink hagyománya más irányba visz bennünket. Szerintük Debórát ebben a szakaszban elhagyta a szent Sugallat (Ruách Hákódes), mivel fennhéjázott, magának tulajdonítva a győzelmet, amikor azt mondta „míg fel nem keltem én, Debóra...”. Ezért mondta itt, hogy „ébredj, Debóra” és könyörgött, hogy visszatérjen hozzá a szent Sugallat. (Pszáchim 66,2)

 

A prófétanő finoman utal azokra a törzsekre, akik jöttek segíteni Bárákot a függetlenségi harcban és azokat, akik kivonták magukat ebből – elmarasztalja. Ezek között itt  maró gúnnyal illeti a reuvénitákat, akiknek mindenük a nyájaik voltak, és akik furulyaszó mellett azon tanakodtak, hogy menjenek-e vagy sem.

 

„Miért maradtál a karámok között, hallgatva a pásztorok furulyáját? Nagy tanácskozások voltak arrafelé . . . .  Gileád Transzjordániában lapult; és Dán, miért bújt el hajóiban? Áser ült a tenger partján, nyugodtan élt öbleinél...

(Ezzel szemben) Zebulon halált megvető bátorsággal küzdött; ugyancsak Naftali a dombvidéken...” (uo. 16–18)

 

A törzsi széthúzás szemléltető példája ez. A leginkább érintett törzsek részt vesznek a szabadságharcban, a távolabbiak azonban csak tanácskoznak és tanácsokat adnak – a biztos távolból –, de nem jönnek. Nemcsak a szeparatista Jordánon túli törzsek, Reuvén és Gád, valamint Menasse egyes részei, de Dán és Áser sem hajlandók mozdulni. Debóra nem büntet (mint Ezra, aki megbírságolta a levitákat, amikor vonakodtak alijázni), talán nincs hatáskörében, vagy nem akarja a győzelem eufóriáját megzavarni – de kipellengérezi azokat, akik kivonják magukat a közösségből.

 

Hogy megértsük, mennyire kellemetlen volt ez a széthúzás, és milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha nincs az isteni csoda, amely itt és most ismét megmentette a zsidókat – Debóra elmondja, hogy az ellenség nem viselkedett a zsidókhoz hasonlóan, hanem széles koalíció jött a kánaánita Jávin segítségére ingyen, önkéntesen.

 

„Jöttek a királyok és harcoltak, jöttek Kánaán királyai, Táánách és Megidó vizeinél (Kishon); nem kértek fizetséget...” (uo. 19) Ezek a környező kánaánita városkirályok, akik elvállalták, hogy elvágják a zsidó utánpótlás útját. Mások szerint a föníciai uralkodókról van szó, akik lekötelezettjei voltak Siserának és ezért jöttek segítségére.

 

* * *

Itt Debóra hatásszünetet tart, majd azzal folytatja, hogy Izraelt viszont az égből segítették, hogy védekezni tudjon a nyomasztó katonai fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben. Ha ezt egy prófétanő mondja – el kell higgyük neki.

                        

                 

                               A MARSLAKÓK NEM JÖTTEK SEGITENI...

 

„Az égből hadakoztak a csillagok, pályájukról küzdöttek Sisera ellen.” (uo. 20)

 

Hogy a gyakorlatban mi is történt, arra Debóra egy félmondatban utal:

 

„A Kishon patak elsodorta őket, az ősi Kishon patak . . . Hogy csattogtak a lovak patái, amikor vágtattak robogó paripái.” (uo. 21–22)

 

Már az előző fejezetben  feltehetőnek mondtuk, hogy egy hirtelen felhőszakadás sártengerré változtatta az Émek homokos talaját, és a páncélos kánaánita harcosok belesüppedtek a sárba. Mások szerint nagy meleg volt, és a páncélba öltözött kánaánita katonák a patakban kerestek menedéket a forróság ellen, de a megáradt patak elsodorta őket. Az ellenség fejvesztetten menekült, és Bárák katonái üldözték őket. Hogy mi történt Siserával – azt a továbbiakban fogjuk látni. Az események száraz leírása és Debóra harci dala kiegészítik egymást.

 

* * *

„Átkozzátok Mérozt – mondta az Örökkévaló angyala –, átkozzátok lakosait, mert nem siettek Isten segítségére, a hősök segítségére a háborúban!” (uo. 23)

 

Ki volt, mi volt ez a Méroz, és ki az „angyal”, aki ezt mondja? Egyesek szerint Debóra saját magát nevezi itt Isten angyalának, míg az arameus fordítás a mondást Báráknak tulajdonítja. Méroz egy közeli város (nincs azonosítva), melynek lakosai féltek csatlakozni a zsidó seregekhez. A Talmud azonban hoz egy véleményt, miszerint ez a Méroz (M.R.Z = Mars) egy csillag volt, melynek lakói – a Marslakók – nem segítették a zsidókat. (Moéd Kátán 16, a). Ez azon a versen alapszik, miszerint az ég csillagai pályájukról harcoltak Sisera ellen – az egy Méroz (Mars) kivételével.

 

Ez persze ággádá(*), amelyben Debóra számon kéri a marslakóktól(?), hogy nem siettek Izrael segítségére, ami Isten megsegítésének gyakorlati jelentése. Figyelemre méltó azonban, hogy míg a távolmaradókat csak szelíden megszidja, Debóra kiátkozza Méroz lakosait, akik a harcmező közelében voltak és mégsem mozdultak, hogy a szorongatottak segítségére siessenek.

 

* * *

Debóra szüntelenül egyensúlyoz. Méroz átkozott legyen, de ezzel szemben legyen áldott Jáél, a kénita Chever felesége, aki feltette a koronát a győzelemre. Íme:

 

„Minden asszony között áldott legyen Jáél, a kénita Chever felesége, a sátorlakó asszonyok között legyen ő áldott. Vizet kért (Sisera), de ő tejet adott neki, hatalmas csuporban adott neki tejszínt. (Egyidejűleg) kezébe vette a sátorcöveket, jobbjába a sulykoló szerszámot; ütötte Siserát, szétverte a fejét, betörte, átfúrta halántékát. Lába elé roskadt, elesett, elterült, lába elé roskadt, elesett, ahová leroskadt, ott esett el élettelenül.” (uo. 24–27)

 

"CHEVER FELÁLDOZTA FELESÉGÉT, JÁÉLT"

 

 Mindezt  röviden elmondja, prózában, az előző fejezet is. A menekülő Sisera Jáél sátrához fut, aki beinvitálja, megitatja, betakarja, elbújtatja, majd az alvó hadvezért megöli. Itt Bölcseink azt érzik ki Debóra szavaiból, hogy Sisera megerőszakolta Jáélt egymás után többször is, és az jogos önvédelemből ölte meg. Mások egyfajta patriotizmust láttak Jáél cselekedetében, aki pedig  nem is volt zsidó, hanem midjanita, Jitró családjából. Az eset nem jellemzi a ma ismert keleti vendéglátást, de a Bölcsek nagyra értékelik Jáél viselkedését, önfeláldozását, és a négy ősanyával hasonlítják össze őt (Misnát rábbi Eliezer). A Jálkut-Midrása  szerint Jáél férje biztatására áldozta fel magát, hogy Izraelt megszabadítsa Siserától.

 

A Jálkut másutt tanúsítja „Isten nevében”, hogy Sisera hozzá sem nyúlt Jáélhoz, aki azért ölte meg a sátorcövekkel, és nem karddal vagy késsel, mert a Tóra szerint nő nem foghat fegyvert...

 

* * *

Debóra fináléja, akárcsak az előző versek, prófétai ihletésű. Ha nem így lenne, honnan tudná, mit gondolt és mondott Sisera anyja, amikor késlekedő fiára várt?

 

„Az ablakon át kinézett, jajgatott Sisera anyja a rács mögül: Miért késik annyit, miért nem jön már harci kocsija? Miért érkezik késve fogata? Legokosabb udvarhölgye válaszol, ő meg (a mama) ismétli magában szavait: Talán zsákmányra leltek és osztozkodnak rajta; egy vagy két nő minden katonának. Tarka ruha Sisera zsákmánya, tarka ruha, egy vagy két festett kendőt hoz a nyakamra zsákmányul...

 

Így vesszenek el ellenségeid, Istenem, de akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a felkelő nap ereje teljében.

 

És béke lett az országban negyven esztendeig.” (uo. 28–31)

 

* * *

Az utolsó mondatok képzeletbeli (prófétai) mondatok, amelyek nem nélkülöznek bizonyos gúnyos elemet. A kánaánita hadsereg már megsemmisült, miután szétfutottak maradványai és Bárák üldözte őket. Sisera halott és mi tudjuk, milyen körülmények között halt meg. Azonban palotájában – ahol nem felesége várja, hanem a mamája – ezt fel sem tételezik. Biztosan a zsákmányon osztozkodnak, mondják a nagyasszonynak udvarhölgyei, és ő ezt el is hiszi, hiszen hogyan is lehetne ez másként? Az elképzelt zsidó fogolynőket trágár, dehonesztáló kifejezéssel illetik az udvarhölgyek.

 

Az utolsó előtti mondat imafohász: Így legyen máskor is! Így vesszenek el ellenségeid, Istenem, akik automatikusan a zsidók ellenségei is.

 

Az utolsó mondat a szerkesztő közlése: a háború és a győzelem folytán béke honolt az országban negyven esztendeig. Sem Debóráról, sem Bárákról nem hallunk többé. Csak  Flavius jegyzi meg, hogy egy napon haltak meg. (Folyt.köv.)